A hang Damon szájából tört elő, hiszen ahogy mindenki a lányra nézett, a szó bennakadt, nem tudtak megszólalni.
A lány pedig gúnyosan mosolyodott el, mikor meghallotta saját nevét. Látta Katherine-t és így már… biztos volt abban, hogy fel fogják ismerni. De neki még az is teljesen lényegtelen lett volna. Ha tudják, hogy itt van, legalább nem retteg a lebukástól és nem kell rejtőznie senkitől. – Talán zavarok? – kérdezte ironikus hangvétellel és beljebb lépett, lassan megközelítve a saját anyját, akinek még a mosoly is az arcára fagyott.
Azt hitte, szellemet lát, a kislánya szellemét, de mikor rájött, hogy nem, az a nő tényleg ott áll, csak pislogott egyet. Mert az a nő… tényleg csak egy szellem lehetett… egy árnyék… a kislánya árnyéka, mert ez a nő… messze nem érhette volna utol a lányát.
De először nem erre gondolt. A lánya nyakába akarta vetni magát, boldogan és örömtelin, hogy végre teljes lehet az öröme, boldog, egész család lehetnek, de ahogy a lány riasztó, szinte már ellenszenves szemeit fürkészte, erről lemondott. Már így is sajgott a szíve, nem akarta, hogy még egyet rúgjanak rajta. – Elena, kicsim… - Csak ennyi hagyta el a száját, és elfordult Alarictól teljes testével, hogy szembeálljon lányával. – Hát életben vagy… Nem álmodom, igaz? Itt vagy, lélegzel… - próbálkozott meg egy mosollyal, eltekintve attól, hogy élete egyik legszebb napját pont a saját vére hiúsította meg.
- Igen, Isobel. Élőbb vagyok, mint valaha! – mutatott végig magán.
Isobel szemei pedig kikerekedtek. Jól hallotta? Tényleg nem anyának hívta, hanem Isobelnek? – Elena… régen Anyának hívtál… most miért…? – kérdezte már fátyolos szemekkel és mintha az összes jelenlévő elsétált volna, néma csend telepedett a kertre, csak néha kezdett el dalolni egy-egy kóbor madár.
- Hát, hát, hát… - kezdett bele az érkező lány, az égre nézve. – Például azért, mert 17 évig nem téged neveztelek Anyának és így hirtelen bemocskolni az igazi anyámnak a nevét… nem fogom, bocs! – csóválta a fejét és Isobel arca hirtelen megdermedt, az erek is kifutottak az arcából.
Az igazi anyámnak…
Igazi anyám…
Az igazi…
És ezzel nem rá célzott, hanem arra, aki felnevelte. Miranda Gilbertre, aki szerette és óvta őt. – Elena, kérlek, ne fájdítsd a szívemet, az anyád szívét – kérlelte már könnyes arccal és egy székbe támaszkodva emelte fel a fejét, hogy reszketve a lánya felé nyúljon. – Gyere ide hozzám, az anyádhoz, kérlek! – suttogta könyörgő szemekkel, de a várt „csoda” elmaradt.
Elena fújtatott egyet, nem is nézett az anyjára közben és megcsóválta a fejét. – Nem, kösz – hátrált egy lépést, és Isobel lábai ekkor akarták feladni a szolgálatot, de Rick még időben mögé lépett és megfogta a vállát. – Oppá, ne haragudjatok. Most látom, hogy… esküvő? Megint? És én tettem tönkre? – kérdezte tettetett bűnbánattal. – Ne haragudjatok… de úgy éreztem, tudnod kell, hogy a pici lányocskád életben van, ha már mások – nézett Damon felé. – nem közölték ezt veled, jól sejtem?
Isobel is Damon felé nézett. – Te tudtad? Tudtad, hogy életben van és nekem nem szóltál? – kérdezte zokogva Alaric karjaiból és Elena mindeközben csendesen nevetett, hiszen… az elmúlt hónapok megtanítottak neki valamit. Hogy ha el akarsz érni valamit, legyen az ára bármi, a család gyűlölete, a saját anyja szomorúsága, meg kell tennie a jóért.
Damon pedig szóra nyitotta a száját, de mit is mondhatott volna? „Ne haragudj, de igen, tudtam. Viszont nem akartam, hogy ez legyen belőle!” Ez hülyeség… hiszen ha elmondja… Isobel felkészülhetett volna erre, de… így kivívott magának valamit ezzel: Isobel haragját, megvetését, de ami a legjobban szíven találta őt magát is, hogy szenvedett és erről… ő is tehetett, mert nem járt el a szája.
Csak lehajtotta a fejét, lemondóan sóhajtott, hiszen ebből már nem magyarázza ki magát. – Igen, tudtam. Sajnálom – suttogta.
- És mióta…? – kérdezte lassan, akadozva, nem érdekelte, hogy mindenki őket nézi, felőle az egész világ a pokol végére is elmehetett volna, de ezt tudnia KELLETT! – És… miért…?
- Egy hete körülbelül… Isobel, én csak nem akartam, hogy fájjon neked, ha nem jön vissza! – mondta, mintha Elena ott sem lett volna. – Látod, mi lett belőle, nem? Ezt akartad? Így visszakapni őt? Ő NEM a lányod! – emelte fel a hangját, és Elena felé bökött. – És nem is az a lány, akiért mindent feláldoznék! – vette lejjebb ismét magát és elindult az „árny” felé, majd megállt előtte. – Ha valaki megkérdezte volna, mit érzek irántad egy hete… azt mondtam volna, hogy még mindig őrülten szeretlek! De most, hogy itt vagy… ÍGY… azt mondom, bárcsak haltál volna meg és ne kínoznád a saját anyádat és a barátaidat! – sziszegte dühösen, mintha csak a régen szunnyadó vámpír tért volna vissza belé ezekkel a mondatokkal.
De Elena csak megrántotta a vállát. – Bla-bla-bla – jött ki belőle, aztán ismét elmosolyodott és végignézett a vendégeken. – De sok régi ismerős… - sóhajtott. – Anyám… - motyogta még utána unatkozva, majd csípőre tette a kezét. – Hát… majd máskor összejön a frigy, nem? – húzta fél száját ördögi vigyorra, majd hátat fordított, viszont előtte még visszanézett, de nem is Isobel és nem is Damon szemeibe, hanem egy szinte elrejtőzött férfi szemeibe. – Még valakivel tárgyalnivalóm lesz úgy is.
Azonban mielőtt még kiléphetett volna, Damon megragadta a karját. – Ha ilyen lettél, mit akarsz itt? Miért jöttél vissza? – sziszegett továbbra is.
Elena arca pedig komollyá változott. – Mert tudok valamit, amit te még nem! – rántotta ki magát a régi szerelme kezeiből. – És ha most azt kívánod, menjek a pokolba, csak azt tudom mondani, hogy… annak is meglesz az ideje! – indult el ismét kifelé és ezúttal nem állította meg semmi és senki. Elhagyta a régi otthonát.
Isobel pedig abban a pillanatban Rick karjaiba omlott és zokogni kezdett, hangosabban, mint addig.
Damonön volt a sor, hogy Rick pillantását látva nagyot sóhajtson és beszélni kezdjen. – A bulinak vége. Menjen… mindenki haza – hajtotta le a fejét és megtámaszkodott a hátsó kert ajtajának félfájába.
*-*
Carmen tétován várt, ahogy nézett ki az ablakon. Lement a nap és ő még mindig itt nyűglődik, mint akinek se otthona, se dolga. – A francba, apám! – szitkozódott, mikor hallotta, hogy kattan a zár.
Gyanakodva fordult hátra és látta, hogy aki belép, nem más, mint John. – Nem gondolod, hogy kicsit túllőtted az időbéli határt? Egy nappal a hold előtt tegyem a dolgomat? Innen nehéz irányítani – suttogta szemrehányóan, de John csak megállt az ajtónál és rögtön a zsebébe nyúlt.
- Elhoztam neked ezt. Egy boszorkány készítette, és ha megiszod, szabadon távozhatsz! – nyújtotta át neki és sóhajtott egyet. Nem volt ínyére, hogy itt kell lennie.
Carmen viszont előtte termett és rögtön lekapta a kis fadugót és kiitta az utolsó csepp, kesernyés italt, aztán a földre vágta a folyadékos palackot és Johnra meredt, miközben az ajtó felé indult és kinyújtotta a kezét az ajtón.
Megkönnyebbült, ahogy már nem egy téglafalat érintett, hanem a levegőt odakinn. – Köszönöm. Meg is lesz a méltó jutalmad. Most azonnal – húzta fel a szemöldökét ravaszul. – Már hónapok óta nem ittam normális embervért és nem is öltem! – nyalta meg az ajkait és John előtt termett. – Ideje bepótolni – mondta felgyorsulva és mire John észbe kaphatott volna Carmen fogai kinőttek, a szemei elsötétedtek és amint rátapadt John nyakára, az erek is kiduzzadtak a szemei alatt.
Itta és itta, és közben érezte, hogy visszatér belé az élet, az igazi erő, amit a mókusvér soha nem adott volna meg neki és percekkel később John élettelen testét a földre dobta. – Apámnak jó üzenet leszel – mérte végig félrebillentett fejjel, majd miután megtörölte a száját, kilépett a lakás négy fala közül…
*-*
Victor Katherine búvóhelyére sétált, egy váratlan hívás következtében. Nem értett már semmit a nagy kavarodásban és már a saját varázslatát is nehezen számította ki. Katherine él, és Elena is. De Elenáról mindenki azt hiszi, hogy halott. Furcsa, pedig életben kell lennie. Vagyis... ő már pontosan tudhatta, hogy életben van, hiszen ahogy belépett a helyiségbe, a nappalin meglátta a kanapén ülő nőt. Sugárzott belőle az emberség, nem lehetett Katherine.
- Régen találkoztunk, Victor - dobta ki az öléből a párnát és felállt, hogy odasétáljon elé, miközben összedörzsölte a két tenyerét. - Segítségre lenne szükségem most, hogy mindenkivel meggyűlöltettem magamat - állt meg és a szemei meg sem rezdültek. Hacsak nem a jóság árnyékától, amit most szabadjára akart engedni.
- Hello, Elena! - köszönt végül Victor is. - Nos, miben lehetnék segítségedre? - fonta össze a kezeit hátul és várta a magyarázatot.
- Timotei értesített, hogy készülőben van valami... hogy... egy számomra fontos személyt veszély fenyeget. Egy vérfarkas... - jött ki belőle és ekkor már némi érzelem ott csengett a hangjában.
- Várj csak! Mi a fene történik? Valami rosszat érzek felőled - lépett közelebb Elenához és mint egy vadászkopó, körözni kezdett körülötte.
- Valószínűleg én vagyok az a rossz! - nyelt nagyot. - De csak... annak látszom, nem vagyok gonosz! - hajtotta le a fejét. - Tönkretettem az anyám esküvőjét, hogy bemutatkozzam és így... remélem meggyűlöltek. Damon azt mondta, hogy bár meghaltam volna - mosolyodott el keserűen. - De nem bánom, legalább könnyebben viselik majd, ha olyan ára lesz annak, amit akarok, amiből nem lenne visszafordulás.
- Mondd, mit akarsz tőlem! - kérdezte végül Victor, pár másodperc hallgatás után.
- Van valami, amivel gyógyítható a vérfarkas-harapás? - tett eleget egyetlen egy mondattal Elena Victor kérdésének.
Victor nagy levegőt vett és csak kitágult szemekkel meredt a nőre. - Miért? Miért van neked ilyesmire szükséged?
- Nem kérdésekre van szükségem, hanem válaszokra! Válaszolj! Van, vagy nincs? - állt meg komolyan, és nem tűrt ellentmondást.
A boszorkány még mindig nem állt meg a fel-le járkálásból. Aztán egyszercsak bólintott. - Van. Van gyógymódja, de annak súlyos ára van! Mire kell az neked?
Elena pedig lehajtotta a fejét. Visszaemlékezett Timotei szavaira. Damont megfenyegette egy vérfarkas és ő még nem is tud róla. A telihold hatalmas veszélyeket rejthet számára és meg fog halni a harapástól. Mert a vérfarkasoknál nincs kecmec. Harapnak, ha egyszer eldöntik. - Damon miatt... - suttogta elhaltan. - Nem érdekel, hogy szeret-e már, vagy sem... de én szeretem őt és nem fogom engedni, hogy baja essék! Soha! - sziszegte elszántan és félrelökte a haját. - Mi az ára?
- Elena, hiszen tudod, ismered az élet fintorait. Életért adj életet. Nem is akármilyet. Van egy bizonyos faj, ami a lehető legritkább ezen a világon. Alig pár él ezen a földön. Mára mindent vérrel szentesítenek meg! Miért lenne ez másképpen? Hiszen elviekben nem gyógyítható... hát a gyógyír legyen olyasmi, aminek hatalmas ára van!
A lány pedig gondolkodni kezdett. Ritka faj, alig pár él... - Rólam beszélsz, igaz? - tette fel végül behunyt szemekkel a kérdést. - A hasonmásokról... - bólogatott, maga elé meredve.
Victor pedig sóhajtott egyet. - Igen, rólad. Ha szereted, megmentheted a véreddel. De most javítok... nem a véred kell... az életed, az energiád, hogy meggyógyuljon! A halálod!! - fejezte be egy erős hangvételű szóval, amit alaposan megnyomott, hogy érezhető legyen rajta a súly.
Elena szemei pedig megteltek könnyel. Számított erre, jobban, mint bámire. - Rendben van... szeretem őt és... nem áll messze tőlem az, hogy eldobjam az életemet... a szerelmemért mindent... meg akarom védeni... szeretem és megvédem, az istenre esküszöm... - folytak a könnyei és leomlott a kanapéra. - Mit kell tennem?
- Neked csak egy dolgod lesz, a többit rám bízhatod. Bár nem ismerlek, de látom, hogy jó vagy, csak elrejted! - mosolyodott el halványan és letérdelt Elena elé. - Egy egyszerű varázsige kell hozzá, nem kell más, csak hogy itt légy. Aztán pedig... meg kell ölnöd magadat... - mondta ki gyorsan, és megszorította Elena kezeit. - De előtte ígérd meg nekem, hogy elmondod neki az érzéseidet. Mondd meg neki, hogy szereted és csak utána... tedd meg! - nyelt nagyot, majd felállt, de nem engedte el Elena kezeit. - Ilyenkor bánom, hogy boszorkány vagyok. Meg kell ölnöm egy ártatlant, hogy mentsek egy gyilkost - forgatta a szemeit, majd felemelte a kezeit és a mennyezetre nézett.
Már nem várt választ, azonnal mormolni kezdett valamit behunyt szemekkel és némi szél és suttogás után Elena is felnézett a kezeiből. Hiszen valamit feláldozott ezért... és az nem a saját élete volt...
Percek teltek el, mire Victor felsegítette Elenát a kanapéról. - Megkötöttem. És csak tudd: én mindent tudok, hogy miért teszed! De a helyedben nem tettem volna meg. Hiszen van valamid, amit hátrahagyni ostobaság! - csóválta a fejét.
Elena pedig utat engedett a zokogásnak és csak annyit tudott kinyögni. - Köszönöm! - Majd kirohant. Nem az életét sajnálta... valami mást... a szerelmet... hogy már semmiféleképpen nem lehetnek együtt... mert egy vérfarkas fenyegetése... halálos...
Victor pedig megállt egy pillanatra. Elenának fogalma sem volt arról, amit ő tudott. Legalábbis látott. - Érdekes dolgokat hallottál, Katherine? - fordult abba az irányba, ahol a ravaszul vigyorgó nőt először meglátta.
- Érdekesebbeket, mint gondolnád - bólintott ravasz szemeivel és megtámasztotta az ajtót. - Victor, beszélnünk kell! - jelentette aztán ki még mindig vigyorogva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése