A sötétség szépsége - Nyolcadik fejezet: Keserű igazságok

(Green Day - Wake Me Up When September Ends)

Katerina csak kapkodta a fejét hol Klaus, hol Trefor és Rose között. Vártatlanul történt a két idegen felbukkanása, és szinte ideje sem nyílt felfogni, mit akarnak, vagy egyáltalán kik lehetnek ők. Egyben biztos volt azonban: hogy vámpírok, ha az erős szorítást mindkettejük kibírta.
-    Klaus, mi történik? – sietett oda az említett férfi mellé és kíváncsian fürkészte Rose arcát, de azon még ott égett a megmaradt fájdalom egy apró tüze.
Trefor arca viszont teljesen más volt… szinte égette Katerina testét az a pillantás, ahogy a férfi ránézett. Hiszen valami elfojtott vonzalom lobbant fel a mélykék szemekben.
-    Uramisten… hiszen olyan, mint Char… - akadt benne a mondat, hiszen Klausra nézett és a férfi szinte ölni is képes lett volna azzal a gyilkos tekintettel, ahogy abban a pillanatban Treforra nézett.
-    Katerina, kedvesem – fordult Klaus a nő felé és kedvesen elmosolyodott, majd megfogta a kezét. – Menj csak a szobádba. Később befejezzük e beszélgetést. Egyelőre beszélgetnivalóm lenne ezzel a két kedves… baráttal – javította ki magát, még mielőtt valami sértőt mondott volna Katerina előtt, vagy mi több: valami árulkodót.
Katerina pedig csak bólintott. – Rendben van. Magukra hagyom önöket. A mihamarabbi viszontlátásra – fordult Rose Marie felé, majd egy pillanatra még Treforra nézett és az ámuldozó tekintetére, utána pedig kisétált a társalgóból.
Klaus egy ideig nézett utána, de aztán ismét Rose felé tekintett. – Halljam, miből vettétek a bátorságot, hogy idemerészkedjetek? – fonta össze a karjait, de egyelőre még nyugodt volt a hangja és az arca is. – Ha emlékezetem nem csalt, volt egy alkunk. Vagyis Elijah-nak és nektek volt egy alkuja. Messziről elkerülitek Anglia eme részét és cserébe én nem öllek meg titeket azért, amiért Charlotte-nak segítettetek megszökni.
-    De Klaus… hiszen levelet kaptunk tőled – szólt közbe Rose nagyot nyelve és Treforba kapaszkodott. – Legalábbis levelet kaptam tőled én – tette hozzá később, majd lehajtotta a fejét. – Sajnáljuk, hogy azt tettük, amit nem kellett volna.
-    Ne beszélj a nevemben, Rose Marie – morgott az orra alatt Trefor, de hangjában a bátorság fellelhető volt. – Én nem bántam meg – lépett közelebb Klaushoz és szikrázó szemeit a férfiéba mélyesztette. – Megmentettünk egy fiatal lányt. És tépd le a fejemet, ha ez halálos vétek – sziszegte.
-    Megmentettétek? Hiszen tudjátok, hogy semmit nem ért haszontalan próbálkozásotok. Elijah és én utána megtaláltuk őt – vigyorodott el diadalittasan, majd megragadta Trefor mindkét gallérját és a tekintetet hirtelen megkeményedett. – A helyedben én nem kötözködnék egy olyan vámpírral, aki többet tud az életről, mint te. Én félnék, ha a helyedben lennék, hiszen egy ócska kis senki vagy, név nélkül, míg én… egy hatalommal bíró férfi.
-    Becsület nélkül! – tette hozzá Trefor dühösen, majd lerázta magáról Klaus kezeit.  – Charlotte ezért nem szeretett viszont. Mert egy aljas patkány vagy, becsület és szabályok nélkül. Lehetsz akármilyen hatalmas is, egy senki vagy! – sóhajtott nagyot Trefor. – Charlotte az olyan férfiakat szerette, aki megbecsüli őket és nemcsak a vére kell neki. Ilyen voltam én is! – szúrt oda egyet Klausnak, de már megbánta a következő pillanatban, hiszen Klaus jeges karja a mellkasába mélyedt és a szívét szorongatta.
Trefor azonnal verejtékben kezdett úszni és a fájdalmas fintor megjelent az arcán, de nem akarta megadni Klausnak azt az örömöt, hogy ordít, vagy kegyelemért könyörög.
-    Klaus, ne tedd!!! – lépett oda melléjük Rose, a hangjában a kétségbeesés szinte már fájt Trefornak, hát még mikor legjobb barátja szemébe nézett. – Klaus, Trefor feldúlt! Ne tedd, ne vedd el a legjobb barátomat! Könyörgöm neked! – telt meg a szeme könnyel és megragadta Klaus szorító kezét. – Charlotte-ot egyikünk sem ismerte jól! Kérlek, engedd el! – gyorsult fel a légzése, a vér szinte villámként száguldozott az ereiben, de a következő percben egy csodával határos dolog történt. Klaus vett egy mély lélegzetet és elengedte Trefor szívét, majd a véres kezét is kirántotta belőle.
Trefor ugyan felszisszent és lehunyta a szemeit, de nem akarta kimutatni, hogy mekkora fájdalom is volt ez neki. A seb viszont lassan begyógyult és így már fellélegezhetett.
-    Nem akarom még egyszer ezt meghallani – jött ismét nyugodt hang Klaus szájából. – Nem küldelek el titeket, mert talán még hasznomra lesztek. Egy szolgáló majd megmutatja a szobátokat. Sokkal szívesebben küldenélek ki titeket a lóistállóba, ha nem fajtámbeliek lennétek! – tette még hozzá, majd egy rongyban megtörölgette a kezét.

*-*

Rose megtámasztotta az ablakot és úgy meredt kintre. Trefor valahol odakinn járt és mintha eltűnt volna, nem is akarna visszatérni, úgy köszönt el tőle. – Istenem, miért jöttünk ide? – sóhajtott tele kétségekkel és felrémlett előtte a múlt… de nem gondolkodhatott sokáig, mert hamarosan ajtónyitódást hallott és mire megfordult, Katerina már ott állt mögötte és kedvesen mosolygott, pedig nem is ismerte őt. – Mit akarsz itt? Semmi keresnivalód ebben a szobában! – fordult el tőle Rose, majd nagyot sóhajtott és ismét kimeredt az ablakon, immáron fátyolos szemekkel.
-    Csak… beszélgetni szeretnék valakivel. Te körülbelül korombeli lehetsz… vagyis tudom, hogy vámpír vagy, de annyi idősen válhattál azzá, mint amennyi most én vagyok – lépett oda mellé és biztatóan megfogta a vállát. – Hallottam a beszélgetést. És egy név… megütötte a fülemet. Ki az a Charlotte? – kérdezte zaklatottan, és maga felé fordította Rose Marie ijedt tekintetét.
-    Róla nem beszélhetek. Kitépi a nyelvemet, majd a szívemet – kezdte el hevesebben kapkodni a levegőt, majd nagyokat nyelt, míg Katerina felé tudott fordulni, de ekkor már folytak is a könnyei. – Tudni akarod az igazat? Ideje lesz már… hogy Klaus végre véget érjen! Legalábbis a hatalma! Rettegésben tartja az egész népünket. Csak mert nem akar ilyen elátkozott lenni. Pedig mindenki tudja, hogy nem kellenél te kötelezően ahhoz, hogy megtörje azt a varázslatot… - hajtotta le a fejét, majd a szája elé kapott rémülten. – Ezt… nem lett volna szabad elmondanom.
-    Beszélj! Könyörgöm, mondd el, mit titkolnak előlem! – kérlelte Katerina, megragadva Rose két vállát.
-    Egy átok köti őket még össze. Amit egy létfontosságú elem törhet meg… a TE véred! Ha meghalsz! Charlotte volt az első! Ő megszökött… vagyis… nem is tudom… - csóválta a fejét. – Charlotte megszökött a segítségünkkel, majd Klaus ismét elkapta! – visszhangozta a szavakat, majd leült az ágya szélére és lehúzta Katerina kezét is. – Nekik a véred kell. Nem te, nem az érzelmeid, a véred!!! – nyomta meg az utolsó szót, majd két kezénél fogva rántotta fel Katerinát és a nagy erkélyajtóhoz vezette, hogy kinyissa azt és kiléphessen vele oda. – Nézd az eget. De ne szokd meg. Mert véghez fogják vinni. Charlotte-tal hibáztak. Még egyszer nem követik el ugyanazt a hibát!
-    De… mi közöm van nekem ehhez? Ki az a Charlotte? És miért én? – kérdezte folyamatosan, már szinte zokogva és látszott rajta, hogy legszívesebben elfutna, mégsem teheti meg, Rose mindkét karja erősen tartotta.
-    Mert olyan vagy, mint Ő! – ejtette ki gyengén ezeket a szavakat.
-    Mint ki? – kérdezte vissza Katerina zavartan és mindenhová nézett, csak nem Rose Marie-re.
-    Mint én! – jött egy harmadik hang is a terasz egy másik pontjáról, mire mindkét tekintet oda szegődött és döbbenten figyelték a vékony alakot a holdfényben… az arcát ugyan nem látta egyikőjük sem. De Rose megismerte a hangot.
-    Charlotte!