Harmadik fejezet: A hold szerelmesei

http://www.youtube.com/watch?v=99GyFmnH59s

Damon felkapta a fejét a srác nyakából, de az erek még mindig nem húzódtak vissza és fogait kimutatva fordult a hang irányába, miközben torkán még mindig folyt a vér. Dühe látszott arcán, hogy félbeszakították és készen állt arra, hogy nekiugrik az új jövevényre, de aki megállította, nem ember volt.

A földre engedte a testet, ami egy koppanás kíséretében odaesett. A vér még folyt a fekete hajú férfi arcán. – Jeremy! – húzódtak vissza a kiduzzadt erek és hirtelen a dühe helyét átvette a félelem.

Lenézett Mattre, aki mellett a fiatal vámpírfiú már ott térdelt. – Ugye… nem halt meg? Nem akartam bántani, de… nem hallgatott rám! – erősödött fel a hangja és a vér folydogált az ajkairól, végig az állán. – Nem ment el a közelemből! – fogta meg a két halántékát és várta Jeremy válaszát. Tényleg nem akart bántani senkit. De a düh és az indulat eluralkodott rajta. És a rejtett félelem is, hogy ki hozta oda Elena ruháját. Ezek vezérelték. – Mondd már! – ordított fel hirtelen és nagy levegőt vett. Végigmérte Matt testét és a nyakán állt meg a szeme. De valahogy… nem érezte a bűntudatot. Eziránt a srác iránt nem…

Jeremy felnézett Damonre és a szemei elárulták a válaszát. A torka kiszáradt és úgy meredt a véres szájú férfira. – Megölted őt… - motyogta és a halott fiúra pillantott. – Meghalt – suttogta és nagy levegőt vett, hogy ő maga ne ugorjon neki a vérnek, ami a fiúban maradhatott.

Damon a fejét kezdte csóválni csillogó tekintettel. – Nem, ezt nem tehettem! – mondta, miközben idegesen a hajába túrt. – Nem ölhettem meg Elena régi szerelmét… - suttogta már csöppnyi kétségbeeséssel.

Jeremy pedig Caroline-ra gondolt és behunyta a szemeit. – Menj innen. Én ezt… elintézem. Te pedig higgadj le – állt fel. – Nem tudom, mi ütött beléd, de ez nem te vagy! Ez a részed meghalt – csóválta a fejét kételkedve. – És nem hozhatod vissza! – hangsúlyozta ki erősen, majd lökni kezdte Damont. – Tűnj el! Ne lásson itt senki. Rád még szükségük lehet – bökött fejével a Grill felé, majd visszafordult Matt holteste felé.

A fekete hajú férfi visszakozni akart, miszerint ez az ő dolga, az ő bűne, de végül heves lélegzettel indult el, miközben a száját törölgette.

De egy idővel később már nem azon gondolkodott, hogy mit tett, hanem azon, hogy mit nem. Az összes vérét el kellett volna vennie, az utolsó cseppet is. Hogy ne maradjon benne, hiszen ez a vámpír legnagyobb öröme.

És hirtelen elvigyorodott, majd eszébe jutott a felirat a ruhán. – Tényleg minden csak most kezdődik! – nézett a távolba, majd ajtócsapódást hallott. Serena bukkant fel a szemei előtt, izzadt homlokkal, letörölhetetlen mosollyal az arcán és arca kipirult. Az egész alakján látszódott, hogy jól mulatott ezen az éjszakán.

 - Damon, hát megvagy! – szólalt meg vékony hangján és csak sütött belőle a jókedv. Odasétált megigézője mellé. – Olyan zaklatottnak tűnsz – mérte fel az arcát a lány, majd ismét elmosolyodott. – Én már kiszórakoztam magam. Ugye most már visszamegyünk hozzád? – bújt oda a lány a férfi mellkasához és kissé mézes-mázas hangon mondta mindezt, mire Damonből csak egy szélesebb vigyort váltott ki.

 - Hát persze. Az előétel megvolt. Jöhet a fő fogás!

*-*

A buli még javában zajlott, mikor Katherine-nek rossz érzései támadtak. Damon otthagyta, magyarázat nélkül és ő csak egy vállrántással reagált rá.

Nem maradt neki más. Visszasétált a pulthoz, inni akart, de meggondolta magát. Körbenézett a termet. Ahhoz képest, hogy senki nem tette kötelezővé, eléggé sokan bújtak jelmezbe is, az álarcon kívül.

De mikor néhány perccel később ismét bemérte a helyiséget, az álarca néhány bolyhosabb része a szaruhártyáját érintette, akaratlanul is szeméhez kapott, hogy ellegyezhesse… és azt kívánta, bárcsak fel sem nézett volna…

Mert egy férfi, 1400-as évekbeli rongyokban és egy fehér álarcban közeledett felé. Ezt a mosolyt pedig ezer közül is felismerte volna… ahogy a szemeket is, amik keselyűként csaptak le a saját, Katherine szemeire és nem engedték tekintetét sem. – Timotei… - kezdett hátrálni, de nem tudott másfelé figyelni… a szemei odaragadtak a férfiéba…

Viszont mikor a kijárathoz ért és már nem láthatta senki, csak Timotei, letépte magáról az álarcát és a földre dobta, majd rohanni kezdett. De mintha hirtelen elfelejtette volna, hogy milyen is vámpírnak lenni… csak szaladt, mint emberkorában és nem érdekelte, hogy millióan megbámulják.

Csak… menekült… az érzések elől… nem nézett hátra, ahogy 1490-ben sem, mikor a bál estéjén elrohant és elhagyta Timotei-t. Mintha a múlt ismételte volna magát ezzel a jelenettel. De akkor könnyek csíkozták arcát… most semmi nem fénylett orcáin és szemei is szárazan maradtak…

Már maga sem tudta, mennyi ideje menekült, de mikor egy kihalt utcába ért, leoltott lámpákkal, megállt és ledermedt. A hold egy része az aszfalton fénylett és közben beragyogta a nő arcát is. Nézett fel az égre, miközben kapkodta a levegőt. A férfi iránti érzelmei mintha felszabadultak volna, sok-sok évszázad után, mikor véka alá rejtette ezeket. 

De nem maradhatott sokáig egyedül egy-egy kóbor galamb társaságában, hiszen már hallotta a lépteket. Nem fordult meg, csak nézte az égen játszó csillagokat, hogy fényük hol halványabban, hol erősebben villog, majd mintha közelítettek volna a hold felé. De ezt csak a képzelete játékának fogta fel…

Majd a test már a vállát érintette és akaratlanul rázkódott meg a hidegségtől, ami megcsapta. – Mit akarsz tőlem? – suttogta rekedt hanggal. Talán még soha… soha nem félt ennyire a saját érzéseitől. A gonoszságát hirtelen nagyon távol érezte magától… akár a csillagos eget.

Timotei elmosolyodott és átnyújtotta az eldobott álarcot, majd mikor a nő a kezéhez ért, hogy átvegye, hirtelen lecsapott rá és szájához emelte a fagyos ujjakat. – Tartozol még nekem valamivel – szólalt meg végül melegséges hangon és megfogta a nő másik kezét is.

Katherine mást sem akart, csak kirántani magát a férfi karjai közül, de aztán már… azt kívánta, hogy sose engedje el és az a szerelem, ami köztük élt és igaz volt, legyen és éljen újra.

Majd a férfi folytatta, miközben az égre nézett. – A hold ragyog, mint szerelmünk hajdanán. De teliholdkor sosem foghattam kezedet – nézett vissza az egykori kedvesére és keserűen elmosolyodott. – A hold az, mi mindennél jobban ismeri érzéseinket és mindennél többször volt szerelmünk tanúja. Soha nem árult el minket.

 - Ellentétben veled – telt meg a nő hangja fájdalommal, dühvel és gyűlölettel. – Te elárultad a szerelmünket és egy undorító cél érdekében kihasználtál! Ez volt a szerelmed…

 - Katerina, nem engedted, hogy magyarázatot adjak, mi miért történt! – suttogott bűnbánó szemekkel és a nő ekkor elrántotta a kezeit.

 - A nevem NEM Katerina! Őt TI megöltétek! Katherine-nek hívnak! – hangsúlyozta ki és távolabb lépett, miközben a szemei szikrákat szórtak.

 - Igen. És a hallottak alapján: KATHERINE nyomába sem ér annak a lánynak, akit szerettem, és aki viszont szeretett! Hogy álnok, gonosz nővé érettél, aki semminek és senkinek nem kegyelmez! És aki ágybetétté vált már számtalan férfi ágyában! – sóhajtott fel fájdalmasan. – Köztük két ősvámpírral is… - Látta a nő arcán a meglepődöttséget. – Nathanael mindent elmesélt, hiszen ő hozott vissza. Mindent elmondott rólad.

Újra a nő kezei után nyúlt és most nem engedte elrántani. – Tartozol még nekem… egy tánccal. Ami a bál estéjén félbeszakadt – húzta magához és az ellenkezés ellenére is karjaiban tartotta testet. – Mellettem ember vagy, nem vámpír…

*-*

Carmen még mindig a kanapén ücsörgött és két keze a lábain pihent. A telefont maga mellett tartotta és várt valamit, ami úgy látszott, nem akar eljönni.

Dobolt a lábával unalmában és össze-vissza nézelődött a szobában, miközben az egyik kezével haját igazgatta.

Elmosolyodott, mikor ennek következtében eszébe jutott, hogy tulajdonképpen… két olyan lány él rajta kívül a közelben, aki olyan, mint ő. Az ajkaik, a szemeik, a hajuk… mind egyforma, semmi különbség. Vagyis… a belsőben rejlett minden különbözőség. Egy szerény, egy félgonosz és egy teljesen gonosz, aki „királyi” babérokra vágyik, apja helyét akarva. De itt nem kaphatta meg. Mert nem mehetett ki és Elijah nem is fogja elengedni őt addig, amíg meg nem nyílik. Viszont elmondani nem fog semmit, bármi is történjék.

Majd meghallotta a kopogást az ajtón és jókedvűen ugrott fel, de mikor az ajtóhoz ért, szomorúan tapasztalta és dühösen, hogy nem tudja megfogni a kilincset. Bosszankodott egyet magában és összeszorította fogait, hogy a száján ne jöjjön ki semmi. – Akárki is az, jöjjön be! – ordított ki és megfordult, hogy visszainduljon a nappali közepére, úri és pihe léptekkel.

Majd onnan fordult vissza és ravasz mosoly jelent meg az arcán, mikor meglátta az érkezőt. – John Gilbert – mérte végig a férfit és közelebb sétált hozzá. – Régen láttalak már – állapította meg vigyorogva és nagy levegőt véve megállt a férfi előtt.

John pedig csak követte a nőt a tekintetével, aki pontosan úgy nézett ki, mint a halott lánya. Ez fájt neki, hiszen… Elena már nincs és nem könnyebb neki, ha egy teljesen ugyanolyan nő körözik „fölötte”. – Hello, Carmen! Jöttem, mert hívtál. Miért? – tette keresztbe karjait és várta a magyarázatot.

 - Segítened kell kijutnom innen! – nézett körbe. – Mit gondolsz, miért nem én nyitottam ajtót neked? – kérdezte és a férfi körül kezdett sétálgatni. – Meghálálom valahogyan, csak vigyél ki innen! – kezdett el könyörögni és megfogta a férfi vállát. – Az apám bezárt ide, de nekem muszáj kijutnom innen. Látnom kell azt a holdat, mikor ő meghal! – suttogta kérlelve. – Szerezz boszit vagy bármi, de vigyél ki! – kezdte el követelni, de John csak felnevetett és elkezdte masszírozni állát.

 - Vigyelek ki? És meghálálod? – ismételte meg röhögve és a nő dühödt szemeibe nézett. – Különben megölsz? Próbáld csak meg – sziszegte.

 - Azt hittem, számíthatok rád – suttogta megvetően Carmen és elindult a kis szekrény felé, hogy kihúzza fiókját. Majd mikor megtalálta, amit keresett, visszaindult John felé.

A férfi nézte, hogy vajon mivel próbálja meg ezúttal megzsarolni, de nem tudta. A nő sokadjára szorul a segítségére, hiszen mindig elront valamit. És eddig is… csak zsarolva tudta elérni, hogy megtegyen neki valamit.

 - Nem öllek meg. Helyette inkább – emelte fel a kezében tartott medált, hogy John tökéletesen láthassa. – Megígérek valamit – termett a férfi előtt és még mindig szemmagasságban tartotta a smaragdköves láncot.

John szája majdnem tátva maradt és hirtelen mintha a szíve is nagyobbakat vert volna. – Elena medálja… honnan szerezted? Ez mindvégig… rajta lehetett…

Carmen csóválni kezdte a fejét. – Nem! Vagyis… félig – rántotta meg a vállát. – A lányodról levették ezt a medált. De aztán valami nagyon okos fajtámbeli rájött, hogy ő nem halhat meg, hiszen hasonmás és hasznos lehet még. Ezért visszaadta neki ezt a medált. DE nem a nyakára! – emelte fel a mutatóujját. – Ennek köszönhető, hogy a lányod még ma is életben van! – jelentette ki vigyorogva és látta John ledermedt alakját. A férfi arca el is fehéredett hirtelen. – Jól hallottad! A lányod életben van. Valahol, de ÉL! – adta át Johnnak a medált és meghátrált. – Ezt ígérem meg. Ha kiviszel innen, visszahozom Mystic Fallsba az ici-pici lányodat – suttogta gügyögve, a hangja minden rezdüléséből sütött a gúny.

 - Ezt tudnia kell a többieknek is… - suttogta John még mindig ledermedve és figyelte a medált, de Carmen megragadta vastag karját.

 - Nem, nem mondod el senkinek! – sziszegte fenyegetve. – Mert valamit még rosszul csinálok és nem is a lányodat kapod vissza, hanem a csúf árnyékát! – lökte el a férfit és megforgatta a szemeit. – A lényeg, hogy ki kell jutnom innen! Látnom kell azt, hogy meghal. Vagy én halok meg. Mert azon az estén vagy én, vagy az apám meg fog halni a telihold fényében. Csak az egyikünk élhet és vezethet…

*-*

Jeremy fáradtan tért vissza a Gilbert házba. Nem úgy tervezte az estéjét, ahogy az történt. Matt holteste nem okozott túl sok gondot, ugyanakkor… a magyarázat az eltűnése miatt sokkal inkább. És Caroline-t szívből sajnálta, amiért nem tudhatja, mi is történt Mattel valójában.

A haragja pedig égni kezdett Damon iránt. Mi változtatta meg ennyire? Ez nem lehet ő!

 - Mi a fene ütött beléd, Salvatore? – kérdezte magától és felsétált a lépcsőn, miközben még mindig érezte magán Matt holtestének szagát.

A fürdés előtt a szobájába lépett be, de azon nyomban be is csapódott mögötte az ajtó. Ettől teljesen összerezzent és maga mögé nézett, de a jeges düh csak a következő pillanatban borította el minden agysejtjét, mikor Elijah megjelent az ablaka mellett. – Hogy jutottál be ide? Nem hívtalak be! – ordította Jeremy szíve minden haragjával. Hiszen Elijah nem kicsit volt hibás abban, ami fogadott nővérével történt.

Elijah a fiú felé fordult, kezeit maga mögé rakta és nyugodtan megszólalt. – Ősvámpír vagyok, nem kell behívnod – magyarázta és nagy levegőt vett. – Követtelek és mivel letelt a gyászidőszak, ideje lesz beszélgetnünk, Jeremy. – A hangjában nyoma sem volt indulatnak vagy haragnak, vagy bármi rossz érzelemnek, csak az igazságvágy égett a szemében. – Dimitar hónapok óta halott. Legyengültünk miatta és eljött az idő, hogy közénk állj, Jeremy. Pár hónap alatt kitanulod, és utána olyan leszel, mint mi – mutatott magára.

 - Mármint gyilkos? – sziszegte undorodva. – Nem akarok olyan lenni, mint te. Megölted a nővéremet. Ennyi elég, hogy ne bízzak meg benned. Távozz! – termett az ablak előtt és kinyitotta, de olyan erősen vágódott ki, hogy az üveg is kitört.

Elijah felállt és a fiú elé lépett. – Még nem szorít az idő. De hamarosan fog – sétált az ablak elé, félrelökte a függönyt és indulni akart…

Jeremy visszasétált az ajtóhoz háborogva, de hirtelen visszafordult, mikor egy régi ismerős jutott eszébe, akihez ha nem is látványosan, de vonzódott és felkeltette a kíváncsiságát is. – Állj meg! – kiabálta és ezzel a tettével egy elégedett pillantást váltott ki Elijahból. – Egy feltételem van. Vagyis… kérésem. Ha a nővéremet visszahozhatnád, már megtetted volna. De nem ezt kérem – húzta az időt és szemei ravasz csillogásba kezdtek. – Hozd vissza Rose Marie-t a vámpírok közé! – húzta fel egyik szemöldökét mosolyogva. – Ez a feltételem. Ha visszajön, megteszem. Ha nem, nem leszek ősvámpír. Hozd vissza Rose-t!