Tizenkettedik fejezet: Ha eljő a holdtölte - II. rész

(Westlife - When I'm With You)

Aztán Elijah törte meg a csendet, egy hatalmas sóhajtással. Rá akarta hozni a frászt a vérfarkasra, de rájött, hogy azzal nem érne el semmit. Bár… az igazság is ijesztő lehet majd Timotei számára. – Egyszerű, barátom. Halott vagy, vagy tévednék? – kérdezte és letette az asztalra a poharát és így látta Timotei halvány, reszkető bólintását. – Visszatértél egy boszorkány mágiája által. De talán nem mondott el mindent neked? – tágultak ki mímelve a férfi szemei. – Igen, ezt valószínűnek tartom. Timotei… évek óta már, hogy ismét itt vagy, igaz? Hát most ideje rájönnöd, hogy nem minden olyan lesz, mint régen… - köszörülte meg a torkát és elnevette magát. – Semmi köze Katherine-nek ehhez. Vagy ahhoz, amit vele műveltél – legyintett az ősvámpír. 

 - Akkor… mi történik? – kérdezte akadozva a kanapén ülő férfi. – Mi van velem?

 - A válasz igencsak egyszerű. A halálból visszatérve valaminek mennie kell, hogy életet kapj! Egy különleges természetfeletti lény vagy. Egy vérfarkas. Bizonyára azt hitted, menni fog egyszerre a feltámadás, a fennmaradás és a teliholdkor vonyítás. Hát tévedsz. Erősebbnek érzed magad, mint mikor visszatértél? Szerinted miből meríted az erődet? Nem a pirítósból, amit reggelente elnyammolsz – suttogta megvetően Elijah. – Ezt nehéz elmagyarázni, de… talán megér egy misét – vont vállat a férfi, majd leült. – Egyszer sem esett meg veled, hogy nehezebben alakultál át, mint máskor? Hát már ideje volt elkezdődnie… a leépülésnek. Ember vagy, és erősödik az emberi oldalad, azért, mert feltámadtál. Egy halott nem lehet vérfarkas is. Egyszerre semmiféleképpen. Neked ez EDDIG MENT! Vége, barátom. A természet döntött helyetted. A vérfarkas énedről akaratod ellenére le kell mondanod! – rántotta meg a vállát az ősvámpír, majd felállt. – A lányom ostoba… nem számító, mint én. Ő egy kis… semmirekellő. És ősvámpír akar lenni? Megásta a saját sírját. És másokét is… - mormolta az orra alatt az utolsó szócskákat Elijah.

 - Mit akarsz tenni vele?

 - Én semmit… minden menni fog… magától! – húzta fel ravaszul a szemöldökét és már hallotta lánya lépteit a földszintről. Egyenletesen koppant a cipője, egy teljesen nyugodt és elégedett nőre vallottak a léptek.

 - Már itt is van! – jelentette ki teljes bizonyossággal, majd a függönyhöz sétált, hátulról fogta össze mindkét kezét és nem szándékosan, de a függöny takarásába állt be, így nézte a véres holdat.

A lépések egyre közelítettek, míg végül beléptek és a nő kíváncsian kezdte körbemérni a lakást, de mikor meglátta Timoteit, rögtön megdermedt. – Hát te? Még… még ott a hold… - bökött az ablak felé teljesen lesokkolódva. – Hogyan… lehetséges ez? – kérdezte hebegve, majd becsukta maga mögött az ajtót.

 - Egyszerű, Carmen! KISLÁNYOM! – lökte félre a függönyt Elijah és a lányára nézett. – Lehet, hogy számító dög vagy, de valamire te sem számítottál! Mégpedig a következőkre! – ordított fel hirtelen és a függöny ezüstös anyagát lerántva megfogta az azt tartó fát, hogy egy mozdulattal kettétörje.

Carmen pedig felnevetett. – Most meg fogsz ölni? – kérdezte unatkozva, majd megcsóválta a szemeit. – Egy karóval? Mesedélutánt tartsak neked, apuci? – kérdezte gunyorosan, de a következő pillanatban térdre roskadt és felordított.

Lehajtotta ugyan a fejét, de pontosan látta, hogy térdéből vér szivárog. Csak utána nézett fel és látta meg, hogy apja térdéből kiáll az a fa… - Mit művelsz? – kiáltott fel keserűen.

 - Talán elfeledkeztél valamiről? A vér kötelez minket! A lányom vagy. Az én vérem a te véred is!

 - De… hogyan? – törölte le a vért lábáról, mire a seb szinte rögtön el is tűnt. És nem kellett sokat várnia, míg Elijah megjelent előtte és kezébe fogta a lánya arcát.

 - Többet tudnék neked ártani, mint ahogy azt te gondolod! – sóhajtott egyet, majd egy hirtelen mozdulattal nekirontott lánya mellkasának és egy pillanaton belül már ott tartott a kezében valamit. Ami dobogott még, bár már nagyon gyengén és a vér rátapadt Elijah kezére. Saját lányának szívét tartotta kezében, miközben lánya remegő testtel ránézett.

 - Miért? – kérdezte könnyes szemekkel és az apjára meredt.

 - Mert neked itt van a mese vége! – suttogta elszomorodó tekintettel Elijah és megfogta Carmen testét, hogy ne a földre essen. – Sajnálom, Carmen… - nézett immáron ő maga is fátyolos tekintettel lánya egyre csak fonnyadó testére. – Kislányként olyan voltál, mint édesanyád… és bármit is mondtam, mindig is a lányom voltál… akármilyen alantas nő is, az én lányom… de ezt kellett tennem, hogy véget vessek a sorsunknak… itt az ideje, hogy végünk legyen!– nyögött fel Elijah is fájdalmasan és óvatosan a földre engedte Carmen testét, hogy mellé zuhanjon és az ő teste is száradni kezdjen. - Az ősvámpíroknak vége… - suttogta még utoljára és abban a percben, mikor Elijah lehunyta szemeit, valahol a messzi távolban Nathanael is kilehelte lelkét…

*-*

Elena segítette talpra Damont és közben mindvégig az arcát figyelte. – Jól vagy? – kérdezte aggódóan és megfogta Damon kezét.

 - Miért vagy itt? Menj valahová máshová! Megmondtam, mi a véleményem! – morogta és lehuppant a kanapéra, közben pedig a harapást nézte. – Ez elég csúnya – nézett fel ijedten Elenára, aki megállt előtte és csak nézte, mikor jön el majd a megfelelő pillanat. – Mehetsz, nem kell itt lenned, hogy lásd, hogyan is válok semmivé! – bökött az ajtó felé, majd elfordította a tekintetét, hogy fájdalmát leplezze.

 - Nem megyek sehová! Itt maradok… veled! – nyögte ki, majd leült Damon mellé és csak a szemébe nézett… ezzel a pillantással mondott el mindent.

És csak teltek az órák, talán el sem szakadtak egymás tekintetétől, mindaddig, míg a hideg nem kezdte rázni Damon testét és az első verejtékcsepp megjelent a homloka gödrében. Elena feszülten ült már és megfogta Damon kezét, miközben az kattogott az agyában… itt az idő… itt az idő…

 - Felsegítesz a szobámba? – kérdezte a férfi kis szünettel később, majd Elenába kapaszkodott volna, de a lány nem engedte. – Nem segítesz? – kérdezte remegő szemekkel, de a lány a térdére támaszkodva guggolt le.

 - Szeretlek, Damon! – vallotta be lehajtott fejjel. – És tudom, hogy… hogy hazudtam neked. És bánom… de most, mielőtt megteszek valamit, ezt tudnod kellett. Még mindig szeretlek, szívem minden szerelmével csak téged. Nem volt másik férfi az életemben, amióta eltűntem… - nyelt nagyot… hiszen ezzel a kijelentéssel valamit mondott Damonnek, még ha az nem is tudta, miről beszél. – És bármi áron megvédenélek! – csóválta a fejét könnyek között, majd felállt. – Ne haragudj… - reszketett már ő maga is az idegtől, majd nem tehetett már mást.

Megfogta az asztalon heverő kést, úgy, hogy Damonnek háttal állt, összeszorította mindkét kezét és szemét is, az ajkaiba harapott, miközben közelített hasa irányába a tőrrel…

Az események pedig felgyorsultak. Damon ijedten pillantott a lányra és szinte már ugrott is, hogy elkapja a sietős kezeket, de valaki megelőzte. Egy nő, aki ugyanolyan volt, mint Elena… kitépte hasonmása kezéből a tört és mielőtt bárki bármit felfoghatott volna, a saját mellkasába szúrta.

 - Katherine! – ismerte fel Damon hitetlenkedve és Elena mellé mászott, aki időközben a földre került, mikor Katherine odalökte és mindkét kezét megfogta.

 - Hasonmásvér… - motyogta Katherine félmosollyal Elenára nézve és megforgatta magában a tőrt. – Megmentettem az életed… végre jót cselekedtem… - sóhajtott egyet, ahogy teste összegörnyedt. – Embervér… hasonmásvér… - motyogta még mindig és kimeredt az ablakon. – Vége a holdnak… aki életben maradt, végre boldog lehet… - húzta ki magából a kést és odébb dobta, majd lehunyta a szemeit, és nem is mozdult meg többé a teste… talán csak néhány rándulásra.

Elena pedig ijedten nézett Damonre. – Mi történt? – nyelt egyre nagyobbakat. – Hiszen ő egy… vámpír… vagy… nem? Hogy lehet ez? – kérdezte, de mielőtt Damon bármit is mondhatott volna, gyorsan Damon sérülése után kezdett kutatni, de azt nem találta sehol. – Victor csinált valamit. Nekem kellett volna meghalnom, hogy megmentselek! De Katherine… hallott minket? – kérdezte tanácstalanul és összehúzott szemöldökkel.

 - Elena… te meghaltál volna értem? – fogta meg Elena arcát a férfi. – Értem tettél volna ilyesmit? – hitetlenkedett. – Kérlek, ne mondj ilyet… miattam tetted volna? Ostobaság… - motyogta és megcsókolta volna a lányt. – Én is szeretlek… nem törődtem volna bele… - súgta, majd magához húzta a lányt, de Elena az utolsó percben lelökte magáról és felállt. – Most… mi a baj? Szeretjük egymást, meg sem csókolhatlak?

Elena pedig gondolkodni kezdett. Nem akart még egyszer szerelmes lenni, együtt élni valakivel. – Azért mondtam, hogy… úgy haljak meg, hogy azt hidd, szerettelek! – találta ki, de magáról is rájött, hogy ezt még ő maga sem hiszi el. – Nincs jövőnk! – nyögte még ki gyorsan, majd mielőtt Damon reagálni tudott volna, elsétált… elhagyta a birtokot.