Tizenharmadik fejezet: Nincs több titok - Befejező fejezet

http://www.youtube.com/watch?v=FBIUm9vCsLw

Damon földbe gyökerezett lábbal állt meg a nappali közepén és Katherine-re nézett. Soha nem hitte, hogy ha élete megrontója meghal, érezni is fog valamit. Hiszen ő… Katherine. Mégis… miatta változott át, ő itatta először a véréből és 145 éven keresztül kutatott, hogyan hozza ki a kriptából. Majd csalódott… és lezárta azt, ami ehhez a nőhöz kötötte. Minden emléket a szíve legmélyére rejtett, hogy tudja gyűlölni, amiért elhagyta és becsapta.

Talán percek teltek el, hogy felfogta: nincs többé Katherine. A szenvedéseinek egyik oka már holtan fekszik előtte, egy késsel a mellkasában. – De hogyan? És miért? – tette fel hangosan a kérdést. És nem is hallotta a lépteket, amik felé közeledtek.

 - Katherine néhány napja a legnagyobb átalakuláson esett át – szólalt meg egy mély hang, ahogy belépett a nappaliba és a szőke haján egy pillanatra megcsillant a lámpafény.

Damon arra kapta a fejét és értetlenül felhúzta a szemöldökét. – Boszikám, ne húzd az agyamat. Inkább mondd el, hogy mi történt! – meredt a testre ismét és hangja nem is tűrt ellentmondást.

A férfi nagyot sóhajtott és leguggolt Katherine mellé. – Magam sem tudom, hogy hogyan vagy miként talált rá valaki megoldást, de… ahhoz, hogy valaki megmentsen egy vámpírt a vérfarkasharapástól, hasonmásvér kell.

 - De Katherine halott! Egy bizonyos szemszögből… - tette hozzá félrebillentve a fejét. – Az ő vére nem képes erre. Vagy… igen? – tágultak ki a szemei és inkább leült, mielőtt még magától esett volna földre.

 - Mint mondtam, Katherine átalakult. Vagyis… visszaalakult azzá, ami 500 éve volt. Emberré – bökte ki Victor és várta a reakciót.

 - Az lehetetlen! Emberré? Egy vámpír nem válhat emberré!!! Lehetetlen!!! – ébredt fel Damon hangja és felpattant. – Hogyan…? Ki…? – kérdezte. – Nem mintha érdekelne, de ez a nő… megmentette az életemet…

 - Damon, ő NEM érted tette! – forgatta meg a szemeit Victor és elmosolyodott. – Elenáért. Elena az én segítségemmel akart védeni téged, de Katherine meghallotta. Először csak nevettem rajta, hogyan is akarhatja, hogy a varázsigét Elenáról áttegyem rá… - nevetett keserűen és közben a fejét rázta. – De aztán elmagyarázta, bár… ahogy észrevettem, ő maga is belezavarodott a történtekbe. Nem csodálom, hogy így végezte – vett nagy levegőt. – És hogy miért védte meg Elenát? Egyrészt: Elena még fiatal a halálhoz. Másrészt: Katherine sokat élt már. És nem lehet szörnyűbb annál, mint mikor egy vámpírban ismét előjönnek az emberi érzelmek. Sebezhetővé vált és ez felemésztette minden józan eszét. És van még egy oka is ennek, de azt… nem mondhatom el – hajtotta le a fejét, mikor kezeit Katherine teste alá csúsztatta.

 - Beszélj, különben esküszöm, hogy mellette végzed! – sziszegte egyre dühösebben Damon, de Victor csak felállt, immáron Katherine-nel a karjaiban.

 - Nem az én dolgom. Elenáé! Ha érdekel és ő is akarja, majd megtudod. Katherine nem hagyhatta, hogy csak azért, mert Elena szeret téged, feláldozzon valamit, ami nyilvánvalóan sokkal fontosabb, mint a szerelem! – indult el kifelé, de az ajtóban még megállt és kirántotta Katherine-ből a tőrt, hogy Damon elé dobja. – Ha rám hallgatsz… visszaszerzed a makacs kislányt és boldog leszel vele, amíg meg nem hal – vont vállat. – De készülj fel mindenre, Salvatore! Olyan dolgokra, amik lehetetlennek tűntek számodra! Elena hasonmás… és nem egy egyszerű ember – mondta még. – Viszlát! Remélem, még találkozunk! – biccentett egyet, majd kisétált a birtok ajtaján.

Damon pedig még mindig egy helyben állt, és meredt lefelé az elé dobott késre. Titok... megint egy nyamvadt titok… - Mikor lesz már ennek vége? És hogy szerezhetném vissza? – kérdezte magától. – Hiszen… elment és azt sem tudom, hogy hol kereshetném – omlott ismét a kanapéra, és gondolkozni kezdett, a vértócsát nézve, ami Katherine után maradt ott.

Aztán eszébe jutott Isobel. Az elmaradt esküvő… így hát megragadta a telefont és csak reménykedett benne, hogy Isobel reagál valamit. De helyette Alaric szólt bele a készülékbe.

Damon pedig bármiféle üdvözlés nélkül kezdett bele a nem túl hosszú mondandójába. – Üzenem Isobelnek, hogy készüljön. Holnap – nézett az órára, amin már elmúlt éjfél is. – Vagyis ma… viszek neki egy vendéget. És így talán kiérdemlem a bocsánatát – suttogta, majd nem is várt semmire, azonnal visszacsúsztatta zsebébe a telefont.

Évekkel azelőtt nevetett volna a saját szavain. Mióta akar ő bocsánatot? De már tudta a választ… - Amióta szeretni is képes vagyok… az istenért is! Visszaszerezlek, Elena! – kapta fel a kabátját az asztalról, majd az ösztöneire hagyatkozva várt, behunyt szemekkel, egy édes illatot megérezve…

*-*

Timotei csak Victorra várt. Talán órákat, de mikor megjelent a nap első fénysugara, a boszorkány megjelent. – Megtetted? – kérdezte összetört hanggal és látta a férfi bólintását. – Köszönöm. Bár ne kellett volna ilyesmire kérnem téged – rázta a fejét bánatosan és szenvedően. – Elmehetsz. Tovább nincs dolgod itt. Az ősök meghaltak, Katherine is halott. Elenának pedig… saját Bennett boszorkánya van – hajtotta le a fejét.

Victor megint bólintott egyet. – Ott találod, ahová kérted! És akkor… ideje elmennem Mystic Fallsból. De ha szükséged van bármire, hívj. Katherine-nek hűséggel tartoztam. Most már neked és Elenának tartozom hűséggel – harapott a szájába, hogy ne látszódjanak sajnálkozó érzelmei a férfi láttán. – Isten veled – köszönt, majd elindult az ösvény mentén, nem is nézve hátra.

Timotei nem reagált semmit, csak meredt maga elé. Elvesztette a vérfarkas énjét és elvesztette Katherine-t is.

Aztán ő maga is elindult, de nem arra, amerre Victor távozott. Az ellenkező irányba, a temető felé, ahonnan Victor érkezett. És közben eszébe jutott néhány mondat, ami miatt néhány fátyolossá váltak a szemei. Amikor Katherine-t még Katerinának hívták… és minden nap hallhatta tőle az életmentő szót: Szeretlek! És a válasz talán mindig is az volt: Nem tudnék nélküled élni! És mégis meg kellett tanulnia. Most pedig… fel kell idéznie a tanultakat. Mert Katherine… nincs többé.

Majd akármennyire is ki akarta zárni, felrémlett emlékeiben pár mondat, amit Katherine mondott még az első szeretkezésük estéjén. „A szerelem olyan szenvedélyes. A szerelemben és háborúban mindent megtehetünk. És ez az érzés legyőzhet mindent, ugyanakkor… el is pusztíthat mindent, összedönthet egy világot.”  

És akaratlanul tódultak ki szemeiből a könnycseppek. Látta kedvese arcát maga előtt, mikor a smaragdköves nyakláncot a nyakába akasztotta és az hálás pillantással fizetett érte. – Hiányozni fogsz, édesem! – állt meg és lehajtotta a fejét. A földön még friss volt az avar, tudta, hogy Victor ide temethette el Katherine-t.

Idegesen a hajába túrt és lenézett, miközben kezében csak egy árva rózsát tartott. Fehér szirmain még ott fénylettek a harmatcseppek és tüskéi bármikor megszúrhatták volna gazdáját, de ez nem történt meg.

Lehajolt és letette a rózsát a földre, majd nem is vette észre, mikor roskadt térdre és temette kezébe arcát, a könnyek pedig csak peregtek az arcán. – Mit tettem veled? Én nem ezt akartam! Vissza akartalak kapni téged. Olyannak, amilyen voltál. Szerettelek, és most is szeretlek. Mindig szeretni foglak! – érintette meg remegő kezével a talajt és nem is mozdult talán percekig. Csak behunyta a szemeit és emlékezett.

Mindaddig, míg talpra nem állt és szinte azon nyomban megölelte hátulról egy másik test. – Sajnálom. Ha tudtam volna, hogy ezt tervezi, kitalálok valamit – suttogta bűnbánóan a női hang.

 - Semmi baj, Elena! Ez nem a te hibád. Az enyém… én adattam be neki azt a szert és én tehetek mindenről… - hajtotta a leszármazottja vállára a fejét. – Olyan vagy nekem, mint a lányom.

Elena keserűen elmosolyodott. – Nekem pedig apám helyett apám voltál az elmúlt évben. Segítettél mindenben. Olyanban, amiben azt hittem, vámpír mellett soha nem lehet részem – súgta halkan és elengedte az ősét.

 - Nem hagyhatod egyedül. Ostobaság volt majdnem meghalnod! Mi történt volna VELE? – kérdezte értetlenül Timotei.

Elena pedig elmosolyodott. – Minden megoldódott volna. Azért akartam Damont életben tudni – nyögte ki kis idővel később.

 - Elena, te egy hasonmás vagy! Ami történt, lehetetlen! Veled megtörtént! Vigyáznod kell rá… jobban, mint gondolnád. Mert különleges – simogatta meg Elena arcát a férfi, majd ismét Katherine felé fordult. – Köszönöm, hogy megengedted… hogy megengedted, hogy ide, a családod mellé temettessem. Tudom, hogy… soha nem tekintettél rá családként, de úgy hiszem, jó helyen lesz itt a nevelőszüleid mellett! – fogta meg Elena kezét egy pillanatra.

 - És veled mi lesz? – törte meg a csendet Elena pár perccel később.

 - Itt maradok. És figyellek téged. Nekem már nincs más dolgom. Az egyetlen leszármazott vagy. Neked kell továbbvinned a vérvonalat – sóhajtott egy apró mosoly kíséretében. – Vigyázz a családodra – suttogta még, majd Katherine felé fordult teljes testtel.

Elena pedig rájött, hogy ideje indulni. Hazamenni… egy helyre, amit eddig még otthonnak hívott.

*-*

Jeremy álmosan nyitogatta a szemeit a szobájában és az egyetlen, amit kézzel foghatóan érzett a takarója mellett egy test volt. És ahogy kinyitotta a szemeit, már látta is, hogy Rose fekszik mellette, háborítatlan békével az arcán, mosolyogva. – Biztosan szép álmaid vannak – motyogta halkan a fiú és széthúzta a függönyt egyik kezével, de nem állt fel.

 - A legszebbek. Egy jóképű vámpírsrác mellett fekszem, egész éjszaka mást sem csináltunk, csak beszélgettünk és lehetne ennél tökéletesebb? – mosolyodott el szélesebben a nő. – Ami még tökéletesebbé tenné, egy jó kis zuhany! – ült fel egy ásítás és nyújtózás kíséretében, majd Jeremyre nézett. – Azt hiszem, a sok-sok évem alatt még egyszer sem volt ekkora zavar az agyamban, mint most. Mert… annyi minden történt… - állt fel és az ablakhoz sétált, kifelé meredve. – Tegnap még halott voltam… ma pedig melletted ébredek, és nem tudom, hogy miért? Egy érzelem, amit még soha nem tapasztaltam… - nyelt nagyot, de mire Jeremy felé fordult, már sehol nem látta. Csak maga mögött érezte és ezért megfordult. – Mit jelent ez, Jeremy?

 - Hogy fogd be a szád és csókolj meg! – nevette el magát a fiú és pár pillanaton belül már csókolta is a nőt, úgy, mint még soha senki mást. A keze átölelte a nő testét, Rose Jeremy hajába túrt és azt kérték, ez a pillanat soha ne érjen véget.

 - Szeretlek! Már tudom… szeretlek! – nyögte ki Rose zihálva, miután elszakadt a fiútól.

Jeremy pedig szélesebben mosolygott. – Tudom. Mert én is szeretlek – húzta magához ismét a lány testét. – És soha nem engedlek el többé!

*-*

Damont egy helyre csalták az ösztönei. Egy erdei kis házba, ahonnan érezte a melegséges, lágy illatot.

Nem hallott mozgást, csak légzést odabentről, de ami meglepte, hogy a hangok alapján Elena nem lehetett egyedül odabenn.

Már délelőttre járt az idő, Elena több órája elment tőle és mégis… már is valaki mással van?

A szíve is elszorult a gondolatra, de nem érdekelte. Most nem… hiszen joga van ahhoz, hogy lássa, hogy bevallja az érzelmeit.

Csak attól félt, hogy élő ember birtokolja a házat és ezért nem lesz képes bemenni, csak behívással. De szerencsére sikerült neki. Belépett a gyönyörű kis házba és rögtön meg is szemlélte. Minden olyan tökéletesnek tűnt… egy igazi családi fészeknek. – Ugye… nem? – kérdezte Damon, miközben a szíve facsarni kezdett. Talán Elena már… újra kezdte… mással?

De rögtön csóválni kezdte a fejét. – Az nem lehet! – ment beljebb és az emelet fölé fordult… hívta valami, bár nem tudta, hogy mi lehet, de ezt még érezni akarta.

Egy szoba felé fordult, mikor felért és a szíve több ütemet is kihagyott, mikor bepillantást nyert oda. Mert nem állt másból az egész kis szoba, csak gyerekjátékokból és olyan tárgyakból, amik gyerekeknek valók.

És a fal mellett egy kiságy díszelgett… és benne egy apró kisbaba feküdt fejét forgatva, mikor meghallotta a lépteket és a légzése is felgyorsult. Kis teste bőven elfért még az ágyban, talán még két puszta tenyér is elég lett volna, hogy testét megtartsák. Mégis… így volt tökéletes.

Pihe haja sötétbarna színt öltött és szemei olyan kéken csillogtak, amilyenre csak a puszta, kitisztult ég képes…

Odalépett a kiságy mellé és vizslatni kezdte a kicsit. És olyan volt, mint egy életre kelt álom, amiről soha nem ábrándozhatott. Mert a szemek… olyanok voltak, mint a sajátja.

Talán percekig le sem vette a szemét a kicsiről, mikor más mosoly húzódott a száján és szinte látta, hogy az ajtóban már áll valaki.

Arra fordult és Elenát pillantotta meg, aki félig mosolygott és félig félve nézett rá, miközben szemeiben apró könnycseppek úszkáltak. – Elena… ez hogy lehet?

 - Hát eltaláltál hozzánk! – nyelt nagyot és ő maga is megközelítette a kiságyat. – Eltaláltál hozzám és… a lányodhoz! – nyögte ki és Damonre nézett, miközben a kiságyban a kis test alá csúsztatta kezeit és a karjaiba vette. – Azt hittem, Yvenne sosem ismerhet majd meg, mert… nem találsz el. Hogy nem követed majd az érzelmeidet! De itt vagy. És… reménykedem abban, hogy azért jöttél, hogy azt mondd… szeretsz még… mert akármit is mondtam… én szeretlek! A szívem a tiéd. Csak a tiéd és… - nézett le a kicsire. – A lányunké.

 - Elena… - kezdett bele Damon. – Ez annyira… váratlan… azt hittem, egy férfit találok itt melletted… - vallotta be lehajtott fejjel. – És… helyette a lányodat… a lányunkat találtam! – nyelt egyet és csak peregtek a szemei előtt az események, az érzelmek. – Szeretlek! És ő a mi vérünk – nézett le a kicsire. – Bár nem tudom, nem ismerem őt… de ha a miénk, csak szeretni lehet! – mosolyodott el kedvesen és magához húzta Elenát. – Szeretlek… jobban, mint az életemet. És nem tudom, hogy lehetséges, hogy nekünk gyerekünk legyen, mert én vámpír vagyok, de… örülök. Mert te adtad meg azt, amire vágytam. A szerelmet és… a családot! – csókolta meg mélyen és szerelmesen, ahogy ember talán nem is tud csókolni. Csak a szerelem… az igaz szerelem képes arra, ami velük történt. Gyűlölet, harag… elszakították őket egymástól és most ismét… egymáséi lehetnek… és szerethetik egymást. Mert ők… egy család.

VÉGE