Ásított egyet, majd a köntösébe bújva az erkélyajtóhoz sétált, és egy apró mosollyal szívta be a hideg levegőt, ami menten fel is ébresztette és minden apró fáradsága elillant.
Behunyt szemekkel szippantott egyre mélyebbeket és mélyebbeket a levegőben, a nap sugarai pedig hirtelen érintették meg az arcát és erre szélesebben is elmosolyodott. Hiszen februárban jártak még, a tél utolsó hónapjában, most mégis megjelent a nap és kegyetlen módon kezdte olvasztani a fák és bokrok lombjairól a fehérséget.
Ugyanakkor… egy hűvös fuvallat felerősödött és megcsapta az arcát, a haja egy pillanatra felröppent a levegőben és Katerina abba az irányba tekintett, ahonnan a szellőt érezte. Nem kis megdöbbenést okozott neki, mikor pontosan ott meglátta Frederic idősebbik fiát, ahogy egy ló mellett áll. Öltözéke sokkal kényelmesebbnek festett, mint tegnap este a komoly göncök, hiszen csak egy fehér, szellős ing takarta felsőtestét, bár az is többet engedett láttatni, mint az a normális körökben megengedett lett volna.
Tekintete időzni kezdett a tökéletes testformán, a kidolgozott mellkason, a széles vállakon, míg azon nem kapta magát, hogy Klaus is őt figyeli.
- Szép jó reggelt, Katerina! – köszönt fel jobban kieresztve hangját és a csábos mosoly rögtön megjelent arcán. – Öltözzön fel, nehogy megfázzon e kegyetlen szélfúvásban! – figyelmeztette még mindig mosolyogva, majd távolról is látható volt, hogy tengerkék szemeivel végigmérte a lány karcsú alakját, amit szinte csak egy átlátszó kis hálóing és köntös takart. – És nem mellékesen… férfiak előtt illetlen így mutatkozni – nevetett fel vidáman és lehajtotta a fejét, majd ismét felnézett valamiféle ravasz csillogással szemeiben, amitől a lány hátán rögtön a hideg futkosott.
- Óh… elnézést, nem láttam, hogy idekinn van valaki – jelent meg rögtön egy pírfolt a lány arcán és összehúzta magán a köntöst, hogy legalább így takarhassa magát és szégyenlősen lehajtotta a fejét.
- Nincs miért elnézést kérnie. Viszont kezd kisütni a nap és hamarosan kezdetét veszi az új tavasz. Nincs kedve velem tartani az erdőbe? – kérdezte komoly ábrázattal.
A lány szinte reszketett ettől a tekintettől. Messziről már úgy tűnt, a férfi szemei vörösek… vagy inkább feketék? Nem látszódott pontosan.
Vonzotta a séta gondolata és nem is tudott időt mondani, mikor járt utoljára odakinn a szabadban. És ha Klaus társaságában is, de most ki is szabadul onnan. – Várna rám tíz percet? Felöltözöm és utána csatlakozom önhöz! – fogta meg az erkély korlátját és próbált elmosolyodni, de látta a férfiból előtörő nevetést.
- Csak tíz perc? – bólintott elismerően. – Idelenn megvárom – nézett körül az udvaron, majd elfordult és Katerina is a szobája irányába fordult.
Beletelt még pár plusz percbe, míg Katerina meg is érkezett felöltözve. Igyekezett úgy öltözni, hogy egy egyszerű sétának megfeleljen az öltözéke, de nem akart elhanyagoltnak sem tűnni.
Majd mikor odaért, széles mosolyt váltott ki az őt váró férfiból. – Kedvesem, máskor ne ígérjen tíz percet – nevetett és megsimogatta lova selymes szőrét. – Szegény állat már hetek óta az istállóban pihent, ideje lesz egy kiadós sétának – nyújtotta Katerina felé a kezét magabiztosan, de a lány nem tudott rájönni, miért is tette ezt. Hiszen már ott állt mellette, készen indulásra, miért kellene megfogni a férfi, bizonyára jéghideg kezét?
Ám nem gondolkodott sokáig, finoman Klaus tenyerébe csúsztatta saját kis kezét és elmosolyodott. – Tegnap este volt valami különös az édesapjában az ön érkezése – indultak el a már megtaposott úton.
Klaus ránézett, de a meglepődöttség nem játszott arcán. – Valóban? Hát… idősödő ember már – rántotta meg alig láthatóan a vállát. – De kérlek… szólíts Klausnak. Az a rendes nevem – mosolyodott el szélesen, mire még egy kis pirulást váltott ki a lányból.
Néhány perc csend telepedett rájuk, majd végül Katerina törte meg a csendet. – Igazság szerint… nem értek valamit… - csóválta a fejét kételkedve. – Az édesapja nem ismer engem, nem tudja, honnan származom, ki is vagyok, de mégis idehívott engem erre a birtokra. Miért? – kérdezte úgy, mintha Klaus tudhatná a választ.
- Katerina, ezt ne tőlem kérdezd. Nem tartózkodtam itthon, mikor idekerültél, apám levélben értesített mindenről. Engem is és fivéremet is. Elijah sajnálhatja, hogy nem lehet most itt – csóválta a fejét ravasz mosollyal, ahogy meredt maga elé, majd Katerinára nézett.
- Mesélj a testvéredről. Milyen ő? – kérdezte kíváncsian, mikor a fák rejtekébe értek.
Klaus nagyot sóhajtott és elgondolkodott. – Elijah… ő fiatalabb nálam és ez zavarja is őt, hiszen az elsőszülött gyermek mindig nagyobb nevet kap, mint a testvérei – mosolyodott el keserűen. – A jelleme előnyösebb, mint az enyém – jelent meg ezúttal némi kihívás az ajkai körül. – Kedvesebb és szelídebb, ellentétben bátyjával – mutatott magára, majd megállt és magával szembe fordította Katerinát is és a szemei ezúttal tükröztek valamit. Több éves tapasztalatot. – Hiszel abban, hogy egyszer a világ felosztása változhat? Hogy vannak itt más fajok is, nemcsak emberek? – kérdezte, tekintetével el sem engedve a lányét, de Katerina ettől nem kicsit rémült meg.
- Miről beszélsz? – suttogta kitágult szemekkel. – Emberek vagyunk és ez… nem változik meg soha. Mi más élhetne még ezen a világon? – kérdezte értetlenül, mire a férfi elengedte és el is fordult tőle.
- Menj vissza a házba. Azt hittem, te érteni fogod azt, amit más nem – hajtotta le keserédesen a fejét. – Menj.
Katerina fejében pedig zakatolt a kérdés. Mit kellene értenie? Talán a férfi elméje nem is olyan tiszta, ahogy azt mondják? De akkor mégis… miről beszélhetett itt? Embereken kívül más faj… lehetetlenség. Viszont nem akart rákérdezni. Inkább beleegyezően bólintott. – Rendben van. További kellemes sétálást, Klaus. Reménykedem benne, hogy az ebédnél találkozunk.
Majd elindult, viszont… még hallott egy morgó hangot, és az a férfi szájából származott. Nem tudta pontosan kivenni, de mintha valami olyasmit mondott volna, hogy „Még előtte is találkozunk!”
Nem akart törődni ezzel, mert nem tartotta biztosnak, tényleg elhangzott-e ez a mondat, vagy csak a képzelete műve volt az egész. Haladt a fák között, ki az udvarra, hogy lássa a házat, de a hó esni kezdett. Nem csak szálingózott, erősen szakadt, elhomályosította az utat előtte és ekkor már hallott is valamit maga körül. Csak nem tudta, honnan jön a hang. Talán azért, mert akárhová nézett, látott egy fekete árnyat.
- Ki az? – kérdezte rémülten és csak forgolódott körbe-körbe, de nem látott arcot, se testet. Csak a fekete árnyat, ami körülvette, akárhová nézett. A hóesés miatt pedig még jobban belezavarodott. Viszont pár pillanattal később már egy kéz markolt a hajába… egy másik kéz fogta át derekát és egy száj tapadt nyakára, hogy megízlelje bőrét, majd valamivel megharapja.
Hangosan felnyögött a fájdalomtól és összeszorította a szemeit, miközben próbálta lerázni magáról az erős karokat, de végül a testéből hirtelen minden erő kezdett elszállni. Hiszen az a lény… a vérét szívta. És ő nem is látta, mi ő, vagy ki ő. Csak érezte, hogy esik… a földre, a hóba… mikor már nem érintette senki, már egyedül volt…
Mégis… történt valami… két erős és határozott kar elkapta összeomló testét és ölébe emelte… még látott néhány göndör hajfürtöt… de aztán mindent eltakart előle lecsukódott szemhéja…
Szia :) Nagyon jó lett ez a fejezet, és az előző is. Örülök, hogy nem a megszokott szereplőkkel van, mindig is szerettem volna olvasni egy fanfictiont a Klaus - Katerina - Elijah féle háromszöggel kapcsolatban, és most itt van :D Alig várom a következő fejezetet :)
VálaszTörlés