Elijah óvatosan engedte el a lány mézédes ajkait, majd megsimogatta Katerina arcát, lehunyt szemeit és elmosolyodott. Hiszen a lány, amíg magánál volt, viszonozta csókját.
Az ágyba fektette, majd betakarta a takaróval és egy könnyed csókot lehelt a lány homlokára.
- Mily’ megható jelenet – ütötte meg a fülét egy taps, ami egyre hangosabb lett, majd meglátta az ajtó árnyékából kisétálni bátyját. Arcán ott égett a megvető tűz, ugyanakkor mintha felcsillant volna némi féltékenység is. – Csak tudnám, mit művelsz, öcsém! – hagyta abba a tapsolást, majd megcsóválta a fejét. – Ez a lány… - lépett oda ő is az ágy másik oldalához és megérintette Katerina arcát, majd akaratlanul is elmosolyodott. – Halálra van ítélve. Ha itt marad, ha sem! – nézett szikrázó szemekkel fel öccse arcába, majd ismét az előtte fekvő lány arcát kezdte nézni. – Gyönyörű… nem tagadhatom. De vannak fontosabb dolgok is a szenvedélynél, a vágyaknál és… a szerelemnél – sóhajtott fel, majd távolabb lépett és megtámasztotta az egyik szekrényt, nagyot nyelve.
- Nem értelek, testvérem! Miért csinálod ezt? Őt is… őt is elvennéd tőlem? – kérdezte Elijah homályos szemekkel. – Könyörgöm, elég volt elviselnem, hogy Charlotte-ot magadba szédítetted. Katerinát ne vedd el tőlem! Én… szerelmes vagyok belé, bátyám! – vallotta be fátyolos szemekkel és leült Katerina mellé, hogy figyelje a lehunyt szemhéjakat.
- Charlotte is gyönyörű volt, ugyanakkor… gonosz ribanc is – vont vállat Klaus.
- Ezért nem olyan, mint Katerina! Őt nem veszed el tőlem! – rázta a fejét ellentmondást nem tűrve.
- Nem is akarom. Ő nem azért kell nekem. Tudom, hogy neheztelsz rám Charlotte miatt, de ő döntött mellettem.
- Igen, ő döntött rosszul – bólogatott Elijah gúnyos vigyorral, majd tovább simogatta Katerina homlokát. – Ezért halt meg. Mert bízott benned, te meg… áldozati bárányként kezelted kezdetektől fogva.
- Ne üsd bele az orrodat olyanba, amiről fogalmad sincs! – sziszegte Klaus, majd kiegyenesedett és kinézett az ablakon. Elijah pedig esküdni mert volna arra, hogy egy könnycsepp megcsillan a jobb szemében, de csak nagyon halványan.
De mielőtt szóvá tehette volna, testvére megigazította ingét és kilépett a szobából, célba véve a hálószobáját.
Klaus kiöntött magának egy pohár italt, de vitte is magával az egész üveget, majd az ágy szélére ült és bámult a tűzbe. Elijah a gyenge pontjára tapintott azzal, hogy Charlotte-ot felemlegette. Hiszen szerette őt… tiszta szívéből. Majd mikor eljött az a pillanat, mikor meg kellett volna ölnie a lányt, hogy megszabaduljon saját átkuktól, visszakozott. Nem tette meg. Életben hagyta a lányt, hagyta elfutni és azóta bizonyára már meghalt saját akaratából is. – Óh, Charlotte… - motyogta maga elé, majd belekortyolt az ütős italba és lenyelte, de szinte égette a torkát a nedű. – Mit tettem? Talán… életem legnagyobb hibáját követtem el, mikor elcsábítottalak testvéremtől? Igen, az volt. Mert meg kellett volna ölnöm. Akkor már nem élnék ketrecben, szabad vámpír lehetnék. A szépséged viszont… elbűvölt – jelent meg a lány arca a szemei előtt és elmosolyodott, de a következő percben fel is pattant és a kezében tartott üveget a földhöz vágta, ami millió darabra tört, benne a folyadék pedig tűzként áradt szét a szőnyegen.
Csak az ajtónyitódásra kapta fel a fejét, és látta, hogy Elijah támasztja meg a kőfalat, arcán pedig ott égett a megértés. – Tudtad, hogy nem halt meg, igaz? Tudtad, hogy elengedtem! – hajtotta le a fejét Klaus, miután térdre esett és kezeibe temette az arcát. – Szerettem őt. És most bizonyára azt kérdezed, hogy tud egy ilyen szörnyeteg szeretni. De akkor is szerettem Charlotte-ot!
_____
Egy kis erdei ház ajtaján kemény dörömbölés hallatszott. Egy fiatal lány rohant ajtót nyitni, szoknyáját felfogva, nehogy felbukjon benne és jószerével kitépte az ajtót, hogy lássa, ki is az, aki zavarja e késői órában.
De nem látott senkit, csak egy levelet az avarban az ajtó előtt. Furcsállotta a dolgot, ezért rögtön lehajolt és felvette a borítékot, majd becsukta maga mögött az ajtót.
Lassan lépdelt a tűz felé, de a boríték fedelén csak egy név díszelgett. A saját neve.
- Rose Marie… ki volt az? – kérdezte a háta mögött megjelenő férfi és a borítékra nézett. – Valami idegen koldus, vagy…
- Ne aggódj, Trefor. Csak egy levél – mutatta fel a vöröses hajú nő a borítékot és nagyot sóhajtva tépte le a papírt, hogy elolvashassa.
Aztán mikor végigcikázott szeme a sorokon, elejtette a levelet, ami leesett a földre, halk neszt okozva.
- Mi a baj, Rose? – kérdezte ismét a magas férfi. – Mit írtak? És ki? – kapta fel a levelet, de mire elolvashatta volna, Rose ki is tépte a kezéből és a tűzbe dobta, hogy a lángok elenyésszék a sárgás papírt és már csak hamu bizonyította, hogy az egy levél volt. – Ezt most nem értem – csóválta a fejét Trefor és rögtön hátrébb is lépett.
Rose pedig ismét nagyot nyelt. – Semmi, Trefor – hajtotta le a fejét és megtörölte a kezeit, amin a levél okozta nedv fénylett, hiszen a hóból halászta ki a levelet. – Holnap este, ha lemegy a nap, indulnunk kell. Tudod, hogy hová!
- Klaus írta? – termett a nő előtt a férfi és megragadta a vállait. – Könyörgöm, gondolkozz! Rose Marie… az életünkbe kerülhet az, amit kér tőlünk! Vámpírok vagyunk, nem könnyű meghalnunk, de ez… semmi közünk az ügyhöz!
- De van, Trefor! – telt meg könnyel Rose Marie szeme. – Tartozunk neki, te is tudod. Egy dolog miatt vagyunk még életben. Mégpedig azért, mert Elijah kikönyörögte a bátyjánál a kegyelmünket! Ezt meg kell tennünk…
- Kétszáz évvel ezelőtt már beleestünk ebbe a csapdába. Emlékszel? Charlotte Petrova miatt majdnem a szívünket vesztettük el – emelte fel Trefor a hangját és ellökte magától Rose-t, hogy hosszú, szőkés hajába túrjon.
- De Katerina Petrova nem Charlotte! Vele hibáztunk… mert megkedveltük azt a kislányt és… megpróbáltuk megmenteni a sorsától!
- Ez büntetés, Rose Marie, hát nem látod?! Szerettük Charlotte-ot, én szerettem! És most arra kényszerítene, hogy nézzem végig egy vele teljesen egyforma lány halálát?! Nem veszek részt benne! – kiabált Trefor, miközben már az ő szemében is megjelentek a nedves és sós cseppek.
- De muszáj! Különben meghalsz! – ordította Rose és leült a székre, hogy kezeibe temesse az arcát.
- Azt sem tudod, mi a terve velünk! Akkor miért menjünk? Meneküljünk és…
- És azt hiszed, nem talál ránk? A világ legidősebb vámpírja… régebb óta él itt, mint amiről mi csak álmodunk! Nem tehetünk mást… meghajlunk az akarata előtt… Trefor, kérlek! A legjobb barátom vagy! Nem akarlak elveszíteni valami ostobaság miatt! – nézett rá Rose könyörgően és szoknyájával törölte le a könnyeit, hogy tisztábban lássa elkeseredett barátja arcát.
______
Napok teltek el, Katerina állapota pedig javult. Elmúlt a láza és már felülni és járni is volt pár percre. Elijah persze segítette őt, miközben tűrte Klaus mondatait, miszerint ne szeressen bele jobban, ne akarja előre a fájdalmat, amit majd át kell élnie, ha a lánynak halnia kell. De Elijah nem is figyelt ezekre oda. Nem érdekelte, mit mond.
Így volt ez egy esős estén is, miután Elijah végzett a vacsorájával, a folyosón megállította bátyja. – Mi lenne, ha végre a saját szobádban aludnál, Elijah? Még valaki félreérti a dolgot – csóválta a fejét, miközben megtámaszkodott testvére vállában és gúnyos fintorra húzta az arcát.
Elijah viszont lerázta magáról és a kezeiben tartott tálcára nézett. – Sajnálom, Klaus! Majd megigézem őket, rendben? – jelent meg egy ugyanolyan fintor a képén és elsétált testvére mellett, hogy lenyomja Katerina ajtajának kilincsét és belépjen a sötét helyiségbe.
Katerina az ablak mellett állt, nézte az esőt, ahogy heves cseppekben esik le az ablakpárkányra, majd lefolytak lassan, majd gyorsabban.
De amint Elijah belépett, Katerina elmosolyodott. – Az eső biztosan jót tesz majd kora tavasszal a virágoknak – vonta meg a vállát fáradtan, majd Elijah felé fordult és végigmérte a vacsorát, amit a férfi hozott neki. – Azt hiszem, túl sok törődést kapok tőled. A bátyád már bizonyára nem nézi jó szemmel – hajtotta le a fejét zavartan és leült az ágy szélére, de alig húsz másodperc múlva Elijah már ott is ült mellette és az ölébe rakta a tálcát.
- Edd csak meg nyugodtan! – mondta bíztató mosollyal a férfi, majd felemelte a villát és a lány kezébe adta.
- Miért vagy ilyen kedves velem? – tette fel váratlanul a kérdést egy apró mosollyal és kíváncsian fordította a férfi felé a testét, hogy hallgathassa minden szavát.
Elijah pedig nagyot sóhajtott. Az igazat nem mondhatta el… nem tehette meg, hogy most összetöri a lányt. – Mert… ezt szavakkal nem tudom elmondani – nevetett fel zavartan a férfi is, majd lehajtotta a fejét és megfogta a lány kezét. – Talán mert… olyat érzek, amit soha senki iránt nem éreztem még! Úgy érzem, hogy… szeretlek… szeretlek, Katerina! – nyögte ki és félt a reakciótól… talán még ennyire soha nem félt semmitől, mint a választól.
És meglepődött, mikor Katerina arcán egy bátrabb mosoly jelent meg. – Tényleg… szeretsz engem? – kérdezte pirongva. Hiszen a férfi, aki teherbe ejtette annak idején… nem szerette őt. Csak játszott vele. A lány ezért félt szeretni. De most, mióta ismeri Elijah-t… minden megváltozott… már nem félt… ettől a férfitól pedig főleg nem… - Én is szeretlek! – suttogta gyengéden és megsimogatta a férfi arcát, majd két kezébe vette a borostás arcot és közelebb húzva tapadt a vörös ajkakra, mintha soha nem is akarná elengedni. – ÉS be is akarom bizonyítani… ma éjjel – szakadt el tőle egy percre, csak hogy kezei a férfi inggombjaira tévedhessenek…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése