A sötétség szépsége: Ötödik fejezet - Merre tovább?

(James Blunt: You're Beautiful)

 

Az ebédnél már Elijah is megjelent és Klausszal szemben ült le, majd nagyot sóhajtott. Egész éjszaka Katerinával volt, próbálta ismét a vérével meggyógyítani, de aztán rájött, mindhiába. A vámpírvér nála felesleges, nem használ.

 - Mi a helyzet, KEDVES öcsém a lánynál? – kérdezte és a hangjában még némi érdeklődés is fellelhető volt. – Életben van még, vagy… - akadt benne a szó, majd egy pillanatra behunyt a szemeit, de azon nyomban meg is csóválta a fejét és ismét testvére szemeibe meredt.

 - Él még, Klaus! Mintha te magad nem tudnád – támasztotta meg karját a szék karfájába és így érintette meg az állát. – A vér viszont… nem segít. Nem is tudom, mit tehetnénk. Több évszázada vagyok már itt, de ilyesmivel még nem találkoztam. Viszont van egy olyan sejtésem, hogy te igen – hajolt közelebb a testvéréhez, ahogy látta, hogy az megint maga elé mered és feszülten pislog.

De a szavak hallatára Klaus is felkapta a fejét. – Igen, testvérem. Találkoztam már ilyesmivel. És te is, csak talán már nem emlékszel rá.  1200-as évek… Charlotte Petrova… rémlik valami? – mosolyodott el ravaszul Klaus, mire Elijah felkapta a fejét és testvére szemeibe szegezte tekintetét.

 - Mi? Az… lehetetlen. Ez a lány… - gondolt bele Elijah és maga elé képzelte azt a lányt, akiről Klaus is beszélt. Annyira elmosódott előtte már Charlotte személyisége. Hosszú, barna haj, igéző és gyönyörű szemek, tökéletes alak és egy vékony kis hang, amit felejteni nem lehet. – Katerina is egy… Petrova? Ezért hozattad ide? – kérdezte Elijah ide-oda pislogva és felállt az asztaltól, hogy feszülten hajába túrjon és a terítékre nézett. – Te tudtad!

 - Neked is tudnod kellett volna! Látnod a hasonlóságot. Más idő, más divat… de ő akkor is a hasonmása! Nem érezted úgy, mikor megláttad, hogy valamikor láttad már előtte? Öcsém, ennyire nem felejthetted el Charlotte-ot! – rendült meg Klaus arca és nagyot sóhajtott. – Már tudod, miért kell ő.

 - Nem engedem! Őt nem! Charlotte megérdemelte volna azt a sorsot. De Katerina más! Meg fogom védeni… tőled, ha kell, de nem engedem, hogy egy haja szála is görbüljön! – fenyegetőzött Elijah, majd betolta maga mögött a széket és távozni készült, de Klaus útját állta.

 - Ő az, érted? Véget vethetne ennek a sanyarú sorsnak. Vámpírok vagyunk, KORLÁTOKKAL! És évtizedek óta azon törjük magunkat, hogy ne legyenek azok a korlátok. És most, a cél előtt akarsz visszakozni? – sziszegte Klaus és megfogta testvére mindkét vállát. – Ha megpróbálsz az utamba állni, megöllek! – suttogta komoly hangnemben, fintorral az arcán, majd ellökte magától a testvérét és ő maga távozott.

___

Katerina kinyitotta a szemeit, bár nagyon nehezen pislogott még, de a láza már múlni kezdett. Maga sem tudta, miért tört pont most rá ez a betegség, de tudta, ez inkább lelki eredetű. A családja hiánya váltotta ki. Hiszen hiába dobták ki, hiába száműzték, hiányzott az anyja, hiányzott az apja és a testvére is. Mintha egy álmába tiport volna az a férfi, aki miatt kénytelen volt ezt az életet választani. Messze a családjától, messze Bulgáriától.

Ugyanakkor… itt volt egy teljesen új és más civilizáció. Két hátborzongató férfi, az egyik lényéből sütött a gonoszság és a gúny, viszont a másik… gyengéd és szenvedélyes… aki bizonyára nagyon tudhat szeretni, vagy tudja is, mi a szerelem. Mert a szemeiben ott égett az a vágy, hogy – legyen ő akármi is – szereti az életet, még ha többé nem is részese annak. – Elijah… - suttogta maga elé, a mennyezetet bámulva, majd elmosolyodott, ahogy megérezte az ismerős és jellegzetes illatot maga mellett.

 - Itt vagyok veled – súgta lágyan és ő is elmosolyodott, bár ezt a lány nem látta. – Itt is maradok veled. Szörnyű, hogy nem vettem észre, ki az ősöd. Szörnyű – ismételte újra a szót, majd Katerina teste mellé csúszott és maga felé fordította a lány arcát. – Vámpír vagyok – ejtette ki a létfontosságú mondatot keskeny ajkain, mire Katerina szemei nagyra nyíltak és bizonyára ha lett volna benne erő, azon nyomban kiugrik a férfi mellől és elrohan. – De nem kell félned tőlem. Nem én haraptalak meg – simogatta meg a lány finom bőrű nyakát. – Itt lesz az ideje, hogy mindent megtudj rólunk. Kik is vagyunk és te… te ki vagy! – fogta meg a lány apró kis kezét, majd akármennyire is tiltakozott a lány a ledöbbenő szemeivel, talpra segítette és karjait a lány derekára csúsztatta, hogy az ne tudjon elszédülni.

Az ablakhoz vezette, majd kinyitotta az erkélyajtót és kisegítette a tornácra, hogy a lány egyik kezét továbbra is fogja, viszont a másikat a kapaszkodóra tette. – Ez mind csak arra vár, hogy felfedezze valaki. Egy ember – mutatott a kert felé, ahol a tél dere miatt a virágok kipusztultak, de nyilvánvaló volt, hogy anélkül is haldokoltak már. – Egy ember, aki beragyogja, gondozza és… szereti a növényeket. Ahogy egy szerelmes szereti a szerelmét – mosolyodott el, majd maga felé fordította a lány könnyektől csillogó arcát. – Félsz tőlem?

Katerina pedig elgondolkodott eme kérdésen. Ha félt volna, most nem engedné, hogy itt, így tartsa a karjai között és a kezét, az arcát fogja. – Nem… nem félek – hajtotta le a fejét, hiszen a könnyek akaratlanul homályosították el látását. A férfi szavai elérzékenyítették és úgy érezte, ilyen állapotban képes lenne elbőgni magát.

 - Rendben. Mert… nem akarom, hogy félj. Katerina, védeni akarlak. Vámpír vagyok, olyan erő birtokában állok, amire más csak áhítozik. Meg tudlak védeni – cirógatta a selymes bőrt, mire a lány lehunyta a szemeit és egy pillanatra az égre nézett. Az első csillag már megjelent, de egy sem tudott volna olyan fényesen ragyogni, mint Elijah szemében az az apró kis csillogás.

És nem tudta, mit tehetett volna. Remegve emelte fel a kezét és megérintette a férfi arcát, majd egy kóbor göndör tincset kisöpört Elijah arcából. – Védjen meg, kérem! – suttogta, majd nem tudta tovább tartani magát, ha Elijah nincs ott, bizonyára a földre esik és nagyot koppan. De a férfi elkapta könnyed testét. Alig volt már eszméleténél, de valamire még pontosan emlékezett. Hogy ajkaira könnyed és szenvedélyes csókot lehelt valaki… mintha csak egy apró kis pillangó szállt volna kezére, simogatva ezzel bőrét… ő pedig… visszasimogatta…