Katherine még mindig az ajtófélfát támasztotta, fájdalmakkal telve, behunyt szemekkel és a kezeibe fogta arcát. Elena halálát kívánta, amióta csak ideért és a medállal védeni akarta őt, de Rose tényleg túl okos. Leveszi majd róla és megöli. – Nem… - motyogta fájóan, ahogy eszébe jutott Elena teste, ahogy csak fekszik és nem mozdul.
Jeremy ébredezni kezdett már és óvatosan felnézett Elijah-ra. A nevét, ha nem is ébren, de hallotta. Ő az, aki őt akarja? De hát láthatóan nem is érdekli most őt…
Isobel pedig bármennyire is fájt neki, de odatápászkodott Katherine mellé és ugyanoda kapaszkodott, így kezük egymáshoz ért. – Kath…Katherine… a lányom… nem érzem… őt… - kapkodta a levegőt sebesen és hirtelen földre esett, mikor Katherine kínokkal teli hanggal felordított. Mintha karót szúrtak volna a gyomrába, nem is egy helyre, olyan érzés volt ez, mikor Isobel kimondta az utolsó szavakat. A kötelék ugyan tényleg megtört, de ettől függetlenül és érezte, ha hasonmásával történt valami. Főleg, ha… meghalt…
- Nem… - fordította homlokát az ajtófélfa felé és hol a kíntól, hol a halál utáni vágytól ordított fel, hiszen a karót, amit érzett, mintha forgatták volna benne. De nem állt ki testéből karó, ezért lepett meg mindenkit ezzel. – Isobel… Elena… Elena… - nyelte megállás nélkül a levegőt és nem tudta kimondani.
De Isobel kitalálta magától is, miért reagál így Katherine. Sokat tanulmányozta a szálakat, ami lánya és Katherine között élt. Katherine érzi a hasonmása halálát… - Ez nem igaz… ez vicc… az én kislányom él…
Katherine csak a fejét tudta csóválni és Elijah-ra nézett. – Te tehetsz róla. 1490 óta TE tehetsz róla, mikor belekevertél engem! Miért halt meg? Annak idején csak a vérem kellett hozzá, neki miért kellett az élete? – kérdezte sorjában és hirtelen minden fájdalma elmúlt. Még a verbéna által okozott is.
Elijah megforgatta a szemeit, miközben a fotelban ülve kifelé bámult az ablakon. – Túl sokat kérdezel, drága! A szabályokat nem én szabom. Ők találták ki maguknak, hogy a hasonmásnak meg kell halnia. Talán neki is elég lett volna néhány csepp vére – vont vállat és komoly arckifejezéssel felállt és Nathanael mellé lépett. – Most már nincsenek veszélyben. Az árulók bennégtek abban a kriptában. Hozz nekik vért. IGAZI vért! – hangsúlyozta ki erősen és elindult kifelé. – Találkozunk még – nézett körbe a „vendégeire”, majd távozott.
Nathanael összenézett Dimitarral. – Vegetáriánusok nincsenek? Pedig sok mókuska van az erdőben – beszélt, majd Dimitarral az oldalán, vámpírsebességgel kiiramodott az ajtón, hogy néhány perc múlva visszatérjenek, ahogy Elijah mondta, igazi vérrel.
Isobel keserves zokogásba kezdett és nem tudta, mennyi idő telt el, mióta megtudta, hogy a lánya már nem él. Csak feküdt a padlón és azt érezte, hogy két erős kar a karjába veszi, és a kanapéra fekteti. Stefan volt az. – Stefan… mondd, hogy Elena… Elena él… - suttogta reményvesztetten, miközben Stefan nyakába kapaszkodott és el sem akarta engedni. – A kislányom…
Látta, hogy Stefan arcát is könnyek csíkozzák, miközben egy pohárban vért hozott oda neki. Nem volt szíve azt mondani Isobelnek, hogy táplálkozzon abból a nőből, akit a két ősvámpír kerített nekik néhány perc lefolyása alatt. – Idd ezt meg, Isobel! És nyugodj meg. Elena… nem halhatott meg, hiszen erős és… - De már maga sem hitte a szavait. Túl sok volt a jel, ami tényleg erre utalt.
Isobel ellökte a poharat. – Nem kell! Ha a lányom meghalt… én minek éljek? Ő volt a reményem egy új életre… és egy férfi… de a kislányom már nincs és az a férfi pedig mással boldog… nem kell nekem élet… nem kell nekem utóélet… egy karó kell… vagy az éhínség, de a világ nem világ a kislányom nélkül… - kesergett folyamatosan és szemei már vöröslöttek a sírástól.
Stefan magához ölelte a számára mindig is ellenszenves nőt, hogy a hátát simogassa, és ezzel megnyugtassa. – Isobel, idd, meg kérlek. Erősnek kell lenned. Elena ezt akarná. Hallottalak titeket múltkor, mikor beszélgettetek. Elena szeret téged. Nem akarná, hogy… hogy elhagyd magad, történjen vele bármi is… - szorította össze szemeit és nagyot sóhajtott, hogy könnyeit elfojtsa.
Isobel pedig hirtelen erőre kapva belekortyolt a pohárba és kiitta az utolsó csepp vért is. Reményt keltett benne az, hogy esetleg Katherine téved. Hogy minden jel lehet hamis jel. És a lánya élhet!
Behunyt szemmel járta át a vér a testét és érezte az erő visszaáramlását. Majd mikor teljesen feltöltődve érezte magát, súlyos léptekkel indult az ajtó felé és mikor kilépett, behunyt szemmel szagolt a levegőbe. Elena illatát akarta…
Stefan Katherine-re nézett és Jeremyre. – Fájni fog neki… ha látja Elenát… holtan… - motyogta és nem tudta már visszatartani ő sem. Újra könnyek folytak végig hideg, sápadt arcán.
Jeremy egész idő alatt a falnak támaszkodott és onnan nézett fájdalmasan a távolba. A nővére meghalt… akivel egy házban nőtt fel, aki anyja helyett anyja volt az elmúlt másfél évben, nincs többé… és hiába Isobel, hiába a kételye, Isobel az anyja volt, mindig reménykedni fog, hogy Elena nem halt meg… de hiába… minden hiába… a tények beszélnek, Elena már nem…
Erre a gondolatra a kezeibe temette arcát és halkan kezdte el azt, amit az előbb Stefan. Némán folytak végig a nedves, sós cseppek arcán.
Ugyanakkor Katherine… a körülményekhez képest túlságosan is megnyugodott. Mintha nem történt volna semmi. Egy csöppnyi aggodalmat lehetett látni arcán, semmi többet. A teljes hidegség, a rideg kegyetlenség, az állandó unalom. És így szólalt meg. – Isobel össze fog omlani. Utána kell menni. Damon nem tud majd vele foglalkozni, azt hiszem, ezt mindannyian értitek.
Jeremy ránézett. – Nem mehetek ki innen, mintha nem tudnád – csempészett gúnyt a hangjába, de Katherine csak csóválta a fejét.
- Nem vagyok én ebben olyan biztos – termett ott előtte Katherine és felrántotta. – Állj fel, Jeremy! – parancsolt rá keményen és ellentmondást nem tűrően. – És menj ki!
A fiatal vámpírfiú pedig nem mondott ellent, hogyan is tehette volna? Minden eszét elvette a gyász, még ha ő sem volt biztos a nővére halálában. Felállt a falba támaszkodva és elindult az ajtó felé. Gátat várt, valami láthatatlan falat, de nem történt semmi. Akadály nélkül átlépett a küszöbön és hirtelen az egyensúlyát is elveszítette, hiszen nem hitte, hogy kijut innen. – De ez… hogyan lehetséges? – fordult Katherine felé meglepődötten és már alig tartották ott lábai.
Katherine odasétált mellé. – Rose Marie meghalt - suttogta kárörvendő mosollyal. – Ő is ott volt a barlangban. Mivel az ő boszorkánya kötötte meg, tőle jött a parancs. És most halott. Tehát a boszorkány akaratlanul is, de megszabadított a fogságodtól – magyarázta és ő is kilépett, majd Stefanra nézett…
*-*
Damon még mindig Elena kormos arcára meredt, amin nem látott semmi életet. Az arca elfehéredett, mintha vér nem jutott volna oda és miért is lepődött meg ezen? Hiszen… a szíve nem dobogott…
- Elena, kérlek… ne hagyj itt engem… - könyörgött magához szorítva őt és apró puszit lehelt a lány halántékára. – Szeretlek, ne tedd ezt velem! Tiéd a szívem, tiéd az életem! Ha meghalsz, miért maradjak itt? A mindenem vagy, Elena! Kérlek, kelj fel! – patakzottak az ő maszatos arcáról is könnyek. – Nem… nem hagyhatsz itt engem! Most kaptalak vissza, nem ez a sorsod, nem ez a sorsunk! – mondta kétségbeesve, megszakadt szívvel. Úgy érezte, hogy minden egyes szava kitép valamit magából és ezek mind ott fekszenek Elena mellett, holtan… és a legsúlyosabb, ami történt, hogy a szívét is kitépték az érzelmek… mintha Elena falfehér kezébe adta volna, ami már nem mozdul többé. – Nézz rám, nyisd ki a szemed! Miért büntet az élet az elvesztéseddel? Végre az enyém vagy és elveszítelek? – kérdezte keserűen és egyre emeltebb hangstílusban, majd az égre kapta a tekintetét. – MIT VÉTETTEM?! – kérdezte, miközben könnycseppei csak maszatolták tovább arcát.
És a következő hangtól majdnem szívrohamot kapott, még ha tudta is, hogy lehetetlen lenne. Isobel már vele szemben térdelt és magához követelte a lányát. Legalábbis… a testét… - Mit keresel itt, te kétszínű nőszemély? Ne érj hozzá! Ne merd bemocskolni! – sziszegte dühösen Damon és nem engedte karjaiból a szerelmét.
- Damon… könyörgöm… soha nem kértem tőled semmi olyat, ami igazán fontos volt nekem… a lányom… szeretem… - zokogott behunyt szemekkel, az élet legnagyobb elkeseredésével arcán. – A teste… legalább a testét hadd tartsam karjaimban, ha már ő nem ölelhet vissza… hadd tartsam, könyörgöm… - kérlelte megállás nélkül és simogatta lánya arcát, másik kezével pedig kezét szorította és melegítette. – Miért… miért nem lélegzik? Miért veszik el tőlem most, hogy megbocsájtott?
A kérdések szinte már megszámlálhatatlanul hangzottak el. Választ úgy sem kaphattak… bele kellett törődniük, hogy Elena Gilbert nincs többé…
Majd az idő múlásával és mikor már Katherine is felbukkant, Jeremyvel és Stefannal együtt, abbahagyták a könnyek „pazarlását”. Túl sokat veszítettek már, minden, amit igazán szerettek és fontosnak tartottak, ott volt abban a lányban, aki előttük hevert. Egy szerető testvér, aki mindent feláldozott öccse életéért, egy szerelmes lány, aki akarata ellenére szédítette meg a két Salvatore testvért, majd miután Stefant elhagyta, Damonhöz menekült és egy kislány, az anyja szeme fénye, aki alig kapta vissza, máris elveszítette…
Egyedül csak Katherine nem tett semmit, egy fatörzsnek támaszkodva figyelte a jelenetet és végigmérte a jelenlévők arcát. Ő tudta azt, amit ők nem. És ezért a részvétet sem találta teljesen őszintének. Nem fog tettetni semmit.
Ettől függetlenül lépett oda hozzájuk és megfogta Damon vállát. – Meghalt, Damon! Vége… már nincs miért szólongatnod – suttogta kis együtt érzéssel. – És jár neki az, amit minden halott megérdemel – nézett a homokos talajra, valami ravasz fénnyel a szemében. – Valld be, hogy jár neki!
Damon a nőre nézett és minden megvetés összpontosult a szemében. Nem tudta, mi tartotta vissza, hogy ne köpjön a nő szemei közé. – Én ebben NEM veszek részt! – sziszegte dühödten és felállt, óvatosan engedve ki Elenát a karjaiból. – Tedd meg te, ha ennyire zavarja a szemedet, te mocskos ribanc! – ordított teli torokból a nő képébe és még ha gyűlölte is, de felsegítette Isobelt erős tartással arcán, hogy nehogy megint könnyek jelenjenek meg szemében. – Isobel, nem tehetünk semmit… a lányod és a szerelmem… - Nem mondta ki. Nem tudta kierőltetni a torkán azt az egy szócskát, ami mindennél többet jelentett egy élő számára. Halál… a vége egy életnek, kezdete egy olyan létnek, aminek bizonyítéka sincs… és ahonnan nincs visszatérés, csak az örök fájdalom azoknak, akik itt maradtak…
- Damon… mondd, hogy van megoldás… - sírt tovább a karjaiban Isobel. – Neki… neki kellett volna odaadnom a gyűrűt, nem… nem John Gilbertnek…
Damon Stefanra és Jeremyre nézett. – Ne mondjátok, hogy ti… segítetek neki! Ez egy önimádó szajha, amióta itt van, ezt… ezt akarta elérni… - hajtotta fejét Isobel vállába egy pillanatra és teljesen elcsuklott a hangja.
Stefan Katherine-re nézett, majd miután felállt Elena mellől, óvatosan a talajra engedve a lány fejét, Katherine-hez lépett. – Te is tehetsz róla… - motyogta letörölt arccal és Damonék után sétált.
Katherine csak szemforgatva figyelte, hogy mindannyian szinte már összefogtak ellene és egyedül hagyták. – Hát ennyit jelent ő nektek. Itt hagytátok velem – csóválta a fejét vigyorogva. – Oké, legalább egy kis móka nekem sem árt. – Odaállt Elena mellé és lenézett rá, majd a karjainál fogva, mintha csak egy ájult testet, felhúzta és a vállába akasztotta, de rossz módszert választott, hiszen Elena lábai nem mozdultak. – Miért nehezíted meg a dolgomat? – sziszegte egyre felébredő dühvel Katherine. – Egy cél vezérelt, mikor ideértem, de te nem tetted lehetővé. Most, mikor neked annyi, legalábbis ők azt hiszik, mégsem lehet az enyém. Ha tudnád, hogy mennyire gyűlöllek ezért – húzta a testet magával, majd pár perc múlva, mikor már meglátta azt, akit várt, óvatosan engedte földre. – Nathanael, Elijah ha megtudja, mindkettőnket megöl! – nyelt nagyot és látta a férfi bólintását. – Segíts, kérlek! Egy minimális időre el kell tűntetnem Elenát! – mutatott rá csukott szemmel és látta, hogy Nathanael egy pillanat múlva már a karjaiban is tartja a lány testét. – Vidd el innen. Hamarosan megkereslek – biztosította Katherine, majd hátat fordított és mielőtt elindult volna, még visszafordult és mosollyal nézett az ősvámpírra. – Hiányoztál, Nathanael. És remélem, számíthatok rád, nem pedig hátba döfsz, mint ahogy… én tettem veled annak idején!
Nathanael elmosolyodott. – Nyugodj meg, Katerina. Nem foglak átverni – vett nagy levegőt és eltűnt a ködben, ami időközben telepedett le az erdőre…
*-*
Dimitar és Elijah egymással szemben ültek és mindketten vért iszogattak. Elijah mindvégig elégedetten mosolygott, hiszen nem kellett egy tini lánytól függenie. Ugyanakkor… ott élt benne egy nagyon rossz érzés. Hogy becsapták. Valaki becsapta, mégpedig egy súlyos dologgal. – Nem tudom, barátom, mi folyik itt, de valami nem stimmel – nézett körbe gyanakodva. – A béke nem tört meg, igaz? – kérdezte Dimitarra nézve és hirtelen felpattant. Jött a felismerés. Tudta már, miért érzi gyengébbnek magát… - Az az átkozott boszorkány ribanc! – sziszegte felébredő dühvel és a szemei már feketén villogtak. – Becsapott! Megtörte! – dühöngött fel-alá.
Dimitar is felpattant és végignézett a „gazdáján”. – Miről beszélsz? Kinek lenne mersze veled szívózni? – kérdezte lassan és végigmérte barátját.
- Hibáztam… nem adtam helyes parancsot neki… a hasonmás meghalt… és ez az átkozott béke megtört… újra ölhetik egymást… és nem tehetek ellene semmit… nincs már hasonmás… nincs vére, ami éltethető lenne… - motyogta teljesen elmerülve. Soha nem láthatta még senki ilyennek.
De a következő dolog rettentően meglepte Elijah-t. Dimitar ugyanis a zsebébe nyúlt és egy régi papírdarabot húzott ki zsebéből. Elijah kezébe adta és nézte a reakcióját, amiről tudta, hogy mindennél rosszabb és keservesebb lesz.
- Mi ez? – nézett végig rajta. Egy rajz, valami furcsa szerkentyűvel és alatta a „használati” utasítás. – Most tréfálsz, igaz? – nézett fel szikrázó szemekkel Dimitarra. – Azt akarod mondani, hogy Johnatan Gilbert naplódarabja mindvégig nálad volt? Te is elárultál engem? Hiszen ezzel MINDENNEK véget vethettünk volna úgy, hogy nem hal meg senki! – ordított és eldobta a kitépett lapot.
Odakerült Dimitar elé és feketén villogó szemei alatt kiduzzadtak az erek, a fogai megnőttek. – Tudod, mi jár ezért! – suttogta és hirtelen a férfi mellkasába vájta körmeit, ujjait, majd az egész kezét, ameddig el nem érte a szívét. – A büntetésed HALÁL!!! – ordította és facsarni kezdte a férfi szívét erős markával. A szívébe mélyesztette hosszú körmeit, amiből érezte, hogy természetellenesen folyik a vér, mocskolva ezzel a kínzója ujját.
Dimitar felszisszent, de ordítani nem tudott. Állt előtte, a férfi kezével a mellkasában és akármennyire is erős volt, ezt nem tudta elviselni, csakis behunyt szemekkel. – Vállalom… bűnömet… - motyogta akadozva, míg végül Elijah még egy utolsó mozdulattal megfordította kezét a férfi mellkasában, majd kirántotta. Dimitar szíve is ott „pihent” a tenyerében és a szívtelen férfi sebe hiába forrt össze, néhány pillanat múlva már nem állt a talpán.
- Szív nélkül Te sem élhetsz, barátom! – nézte a kezében heverő szervet, majd ravaszul elmosolyodott. – Ki lesz a következő? – kérdezte. – Ketten maradtunk, hát kell egy harmadik. Jeremy Gilbert – beszélt, kinézve az ablakon, viszont hirtelen megtorpant. Az ablak… az imént még csukott volt… most a függönyök csapkodták egymást.
Körbenézett a lakásban és érezte az illatot, amit már egy évezrede nem is érzett. Hiszen az illat tulajdonosa már azóta holtan hevert valahol. És nem akart hinni az orrának, ahogy semmi másnak sem.
Eldobta árulója szívét és elindult a lakásban, miközben kezét törölgette a vértől. Minden helyre benézett, ahol csak sejthetett valakit.
De csak a végén sétált ki egy nő az árnyékból. Lassan, határozott léptekkel állt meg Elijah előtt két méterrel és végigmérte, majd keze megállt a kezénél. Fiatal mosolya nem hervadt le, göndör fürtjei pedig a szellő hatására a levegőben repültek.
És Elijah már tényleg nem hitt a szemének. – Carmen… - suttogta teljesen elgyengülten és ezzel csak újabb mosolyt váltott ki a látszólag még mindig tizenhét éves lányból.
- Szia, apa! – köszönt kedvesen, mégis játszott gúny az arcán. – A lányod hiányolt és jött, hogy megnézzen. És legfőképpen: kíváncsi a hasonmásokra. Katerinára és Elenára – adta apja tudtára jötte okát. – Hiszen ők… az ÉN hasonmásaim!
*-*
Néhány óra múlva Katherine sietve igyekezett oda, ahová Nathanaellel megbeszélték a találkát. Az egyik Mystic Falls melletti városba ment gyorsan, hogy még mielőtt bárki rájönne a turpisságra, elsimítsa a dolgokat.
Megállt a hotelszoba ajtaja előtt és kopogott. – Nathanael, én vagyok, nyisd ki! – verte az ajtót, egyszer, kétszer, majd magától kinyílt az ajtó.
Besétált és körülmérte a helyiséget, de nem a férfire volt kíváncsi. Neki Elena teste kellett. Viszont ő sehol nem volt. – Hol van a hasonmásom? – fordult Nathanaelhez. – Hová vitted? – kérdezte meg ismét. – Töröld le azt az undok mosolyt a képedről, mert én törlöm le, ha idősebb vagy, ha nem! – szikráztak a szemei.
- Azt tettem, amit logikusnak találtam, Katerina! Nem tudsz te mindent és nincs is okom, hogy elmondjam! De ha szépen megkérsz! – lökte falhoz a nőt és végigsimított a testén. – Megtudhatod, hol van a halott kislány! – mosolyodott el ravaszul és közelhajolt.
- Kérlek, mondd el, hol van! – suttogta rekedten és némileg ijedten is. Nathanael volt az a férfi, aki mindig meg tudja ijeszteni, talán még Elijah-nál is jobban. – Könyörgöm, ő kell nekem! Olyanná akarom tenni, mint amilyen én vagyok! – kérlelte a szemeivel is, mire Nathanael megfogta arcát.
- Timotei elvitte a testét! – adott választ, mire Katherine pupillái kitágultak a meglepetéstől. – Jól hallottad. Nem tudsz mindent rólam. Ahogy telnek az évek, az én erőm is nőttön nő! Én is képes vagyok visszahozni másokat a halálból. Timotei volt az első, akit feltámasztottam! Elena teste vele van! – mondta még egyszer és látta az előtte álló nő szemeiben felcsillanni néhány könnycseppet. – A szerelmed él! Már évek óta – engedte el és hátat fordított neki.
Katherine még mindig nem tért vissza a gondolataiból, de egy kérdést ki tudott nyögni. – Miért… miért kell neki Elena teste? – kérdezte akadozva és lehajtotta a fejét, teljesen gyengén.
- Fogalmam sincs. Gondolom azt, amit tőled nem kapott meg. Te elhagytad, Elenát viszont ezek után úgy formálja, ahogy akarja. Timotei sem olyan jó, mint ahogyan te megismerted. Él és… megkapta azt, amit már évek óta akar. Egy olyan nőt, amilyen TE vagy!
*-*
A Grill helyisége Jeremy belépése után szinte rögtön lehervadt. A rosszkedv, a gyász mindenkit elborított és ezt Jeremy szavak nélkül is továbbadta a környezetének.
Odaült a pulthoz és a szemeit a pultos szemeibe tapasztotta. – Hozz nekem valami erőset! – motyogta és miután a fiú bólintott, leborult a pultra és csak verte a fejét. A nővére nincs többé. Meghalt és nem jön vissza többé… nem tudta megvédeni oly’ szinten, mint ahogy nővére védelmezte egész életében öccsét. – A mosolyod és féltő karjaid még most is itt lebegnek szemeim előtt… - motyogta, mikor megkapta az italt. Sokan néztek rá, hiszen nem volt még nagykorú, innia nem lehetne alkoholt, de nem foglalkozott velük. Egy húzásra kiitta a poharat. – Hozd ide az egész üveget! – bökött a csaposra és várta.
Ekkor ült le mellé a szőke, sokat beszélő lány. Caroline. – Jeremy, mi történt? – kérdezte ijedten és gyanúsan. – Elena hol van?
De Jeremy nem figyelt a lányra. Hiszen nővére mellett még egy nő képe az arca elé csúszott. Rose. Ő is meghalt. Pedig… nem így kellett volna lennie. Akármi is rejlett abban a nőben, megkedvelte és vonzódni kezdett a nevéhez is. De mindhiába… vége…
*-*
A Gilbert ház megtelt néma csenddel, fájdalommal és keserűséggel. Damon némán ment fel Elena szobájába, bezárkózva oda és senkivel nem akart beszélni. Nem tudta, mi lenne a helyes. Temesse magát el idebenn, vagy törjön ki, ölje meg a fél várost, hogy fájdalmát véka alá rejtse. De a második előtt még mindent átgondolt… azon a napon nem fog ölni… tisztességesen elbúcsúzik szerelmétől…
Isobel a konyhába sietett és megtámasztotta a pultot. – Kicsikém… alig kaptalak vissza… hová tűntél el máris? Miért ilyen hamar… olyan fiatal voltál még… az én kicsikém, a kislányom… - zokogott fel ismét és nem is törölte le könnyeit. Hagyta, hogy a nedves cseppek a pultra csöppenjenek.
Majd pár pillanat múlva, akárhogyan is tűnt lehetetlennek, de Alaric jelent meg az ajtóban, Jenna nélkül. – Alaric… - suttogta hevesen Isobel és nem törődött semmivel. Odarohant hozzá, a karjaiba vetette magát és szorosan magához ölelte. – Alaric… a kislányom… Elena… meghalt… elment… nincs többé… - Minden egyes szóval csak mélyebb sebet ütött a saját szívébe, de mit tehetett volna? Ez volt a valóság… a színtiszta valóság…
Damon odafenn mindent hallott, de próbálta kizárni. Még ha az igazságot is hallotta, nem akarta elfogadni.
Kinyitogatta Elena szekrényeit, beszívta a ruhái illatát, amik mind visszaidézték Elena mosolyát, könnyeit, szerelmes szavait…
- Halálodig szerettél engem… és én is szeretni foglak halálom napjáig… az illatod itt kísért, a mosolyod itt lebeg a szemem előtt, a lényed melengeti szívemet… miért? Miért engedted, hogy ezt tegyék, hogy kitépjék szívemet, hogy elvegyenek tőlem?
Ekkor könnyes szemmel az ablak irányába nézett, kék csillogó szemeiben látszani kezdett valami. A tettvágy. – Visszahozlak! Még ha lehetetlen is, de visszahozlak! Akár az ördöggel is cimborálok, akár a sátánnal, mint régen… de visszaszerezlek. Mert szeretlek! És miattad még a gonosztól sem félek! – hunyta be szemeit, egy könnycsepp még végigfolyt az arcán és szorosan magához szorította Elena egy felsőjét. – Szeretlek… - suttogta.
És pontosan abban a percben, mikor Damon e szavakat kimondta, Elena keze… távol Mystic Fallstól, távol az egész családjától, de… megmozdult…
VÉGE
Ezt nem teheted velem!!! Nem lehet vége így!!! Mi lesz ezek után???
VálaszTörlésEgyébként, isteni volt! Részemről tátott szájjal olvastam végig. :O