Öt hónappal később:
Gyorsan teltek a napok, hetek, hónapok. Az óra mutatója természetellenes sebességgel forgott körbe-körbe, mintha kergetett volna valamit. És minden egyes órakezdés egyre kevesebb reményt adott Damon Salvatore-nak, hogy valaha újra láthatja Elenát. Minden nap minden egyes órájában csak szerelmére gondolt, akit a sok próbálkozás ellenére sem tudott visszaszerezni. Több tucat erős boszorkány erejét próbálta bevetni, de újabb és újabb kudarc érte. Nem tudta visszahozni az életbe és a több hónapos próbálkozás után már talán hiábavalónak is tartotta. Nem akarta feladni, de valami nem engedi vissza hozzá Elenát és védi a testét. Katherine pedig hallgatott. Nem mondott el neki semmit Elenáról és testéről, ugyanakkor Damon felfedezte, hogy egykori szeretője Elena halála óta retteg valamitől és kerüli a társaságot. Reményét abba fektette, hogy nem tett semmi olyat és nem „átkozta” meg, hogy ne hozhassa vissza kedvesét…
A fekete hajú férfi szobájában ült a Salvatore birtokon, egy kávézóasztalt támasztott és két kezébe temette arcát. A fürdőből hallotta a víz folyását és nagyot sóhajtott elkeseredetten.
Nem tudott már mit tenni, nem találta a módját, hogy Elenát visszakapja.
- Damon, ideadnád a törülközőt, kérlek? – szólalt meg egy vékony, női hang, mire Damon odakapta a fejét és unottan megszólalt.
- Hiszen ott van melletted egy méterre! Nyújtsd ki a kezedet – motyogta nem kis maró gúnnyal, mintha nem is emberrel beszélne.
Serena teste elernyedt a válasz hallatán és megfogta a fehér anyagot. Maga köré csavarta, miközben elzárta a vizet és kilépett a csempézett padlóra, óvatos léptekkel közelítve meg megigézője szobáját.
Az ágy szélére ült és két kezével támaszkodott meg, közben a mennyezetre nézve. – Mi lesz ma? – kérdezte és látta, hogy Damon egy pillanat alatt előtte terem.
- Először is nem vizezed össze a lepedőmet. Aztán pedig reggelizünk – mosolyodott el ravaszul és felrántotta a lányt, csupasz vállánál fogva. – Módosítok: ÉN reggelizem! – ugrott neki hirtelen Serena nyakának és kinőtt fogait a lány testébe mélyesztette, miközben kemény körmei a karjaiban heverő test hátába vájtak.
A lány felszisszent és szemei megteltek könnyel. De nem lökte el, hiszen… nem tehette. Valami belső hang azt sugallta neki, ennek így kell lennie. A vére folyt a nyakán, beszennyezte a törülköző fehérségét.
Damon erősen szorította a lány torkát, miközben csak mélyebbről szívta az életnedvét, megtelítve ezzel saját száját és gyomrát is. A folyadék folydogált le a torkán és az ajkai szélén is. De nem törődött ezzel… éhezett! Ennie kellett, csak így tudta elviselni a rá kiszabott büntetést. Az élet büntetését, amikor Elenát elvették tőle.
Ölt a szerelme halála óta, következmények nélkül és nem érdekelték a következmények, a külső szemek. Csak az, hogy ő élvezte, mert így legalább addig nem gondolt a keserűségre.
Mikor kihúzta fogait a fiatal nyakból, az ágyra dőlt vele és a törülközőbe törölte ajkait, miközben a lány néhány kósza hajtincsét kisöpörte orcájából.
- Meg fogsz ölni engem? – kérdezte és szemei üresen csillogtak.
Damon elmosolyodott és bólintott. – Csak arra kellesz, hogy legyen reggelim és vacsorám. És persze egy-egy éjszaka sem árt néha – fogta meg a lány arcát. – De igen, meg foglak ölni! – ült fel és torkát köszörülve felállt, hogy kisétáljon a szobából. – Mire visszaérek, öltözz fel és tűnj el innen. Ha kellesz, majd kereslek! – ordította vissza, miközben nem is nézett vissza a lányra…
*-*
Carmen a hotelbeli lakása konyhájában ült, hátradőlve és lábait a konyhaasztalra rakta, miközben újságot olvasott. – Öt hónap eltelt és semmi új nem történik itt! Milyen unalmas város ez, apa? – fordult Elijah felé, aki a kanapén ücsörögve vért szürcsölgetett egy pohárból, teljesen kizárva a külvilágot.
Carmen abbahagyta a magazin lapozgatását és ledobta a földre. – Kösz, hogy figyelsz rám – nézett rá rosszallóan, mire a férfi arra fordította a fejét, de nem nézett rá, hanem az ölében heverő poharat kezdte figyelni.
- Figyelnem kellene? Hónapok óta itt vagy és egy átkozott, célratörő mondat nem hagyta el a nagy szádat! Ha megnyílsz, mi céllal érkeztél ide, akkor méltóztatlak egy kis figyelemre. Addig törődj bele ebbe – vont vállat és ekkor nézett csak lányára. – El sem hiszem, hogy a hátam mögött vámpír lettél. A lányom, akit szerettem, mindennél jobban, vérszívó lett. Akkor ki fekszik a sírodban? – állt fel és az ablakhoz sétált.
Carmen ugyanígy tett és mihasznán megrántotta vállát. – Apa, ne becsüld alá a kislányodat. Tekintve, hogy idősebb vagyok a kutyulidnál is – utalt Nathanaelre. – Hiányoztál, ezért jöttem! És mondd meg nekem, kérlek: miért kell neked Jeremy Gilbert, ha ÉN is itt vagyok, hogy akár… a társad lehetnék? Van hozzá elég évem, már lassacskán ezer éves leszek! Ő egy tapasztalatlan kis 16 éves taknyos, aki nem akar Ős lenni! Légy oly kedves, gondold ezt meg! – emelte fel mutatóujját és az ajtó felé fordult. – Emlegetni kellett a kis barátodat – forgatta meg szemeit és ledobta magát a kanapéra teljesen unottan.
És pontosan abban a percben tényleg kinyílt az ajtó és belépett Nathanael, fáradt és borostás arccal. Mintha napok óta egy szemhunyásnyit sem aludt volna. – Nézzünk csak oda, még elhagyatottabb, mint általában! – gúnyolódott Carmen vigyorogva és végigmérte a férfit, nem is egyszer.
Nathanael oda sem figyelt rá, hiszen hozzászokott már ehhez a stílushoz. – Miért van az, hogy három egyforma nőből csak Elena volt normális? – kérdezte meg végül, mikor Elijah mellé került és az átnyújtott neki egy pohár whiskyt. – Nem kell. Dimitar nélkül nem iszom, ezt már megtanulhattad volna a hónapok alatt. Áruló volt, lehet, de nem kellett volna megölnöd! – fordult el tőle és a konyhapultot kezdte támasztani. – Annyira… gyengék vagyunk nélküle… én legalábbis az lettem. A Gilbert fiút minél hamarabb rá kellene beszélni erre – mutatott magára és Elijah-ra, szándékosan nem figyelve Carmenre. Gyűlölte azt a ribancot, de a nő még meg sem próbált ellene tenni semmit. Hagyta, hogy gyűlölve meredjenek rá a szemek.
- És én mikor mehetek ki innen? Utálom a fogságot és mindezt azért, mert hasonlítok két kislányra. Az egyik már halott, most miért? – ment át a hangja hisztérikusba, de nem figyelt rá most sem senki. – Menjetek a francba! – dühöngött és a csípőjére csúsztatta mindkét kezét.
Szemei szikrákat szórtak. Egyszer ő fog nevetni… az apján és mindenkin, aki mellette áll… mert az apja barátja az ő ellensége…
- Nyugodj meg, Nathanael! A fiú a miénk lesz – meredt maga elé Elijah, miközben a poharába kortyolt…
*-*
Katherine feküdt az ágyban és kócos haját igazgatta, de nem emelkedett fel az ágyról. Szemei alatt villogtak a fekete karikák. Nem lehetett nyugodt éjszakája már hónapok óta. Azt tervezte, Elena vele fog élni és olyanná teszi, mint amilyen ő maga, és persze még egy-két dolgot is megtett volna vele, de Timotei mindezt meghiúsította. És rettegett Elijah-tól, hogy mi lesz, ha megtudja: a hasonmás nem halt meg. Hiszen… szüksége lenne rá, hogy megint intézkedjen. De nem engedi, hogy még egyszer elkezdődjön az, ami az ő idejében lejátszódott. És ezért az egyért hálás volt Timotei-nek. Ő tényleg védi, ha nem mást csinál vele…
Felült az ágyban, a telefonja csörgése hallatán. Felkapta, de csak ismeretlen számot jelzett. Ez már nem tetszett neki. És rossz érzés fogta el.
- Igen? – emelte füléhez. Már a vonal túloldalán álló valaki lélegzete is ismerősen hallatszott. – Ki az? – kérdezte türelmetlenül és a jeges kacaj eltöltötte a fülét, az agyát. – Timotei… - jött a felismerés és teljesen ledermedt. Nem hallott róla azóta, mióta Nathanael bejelentette, hogy ő vitte el Elenát.
- Remek, édesem! – jött ki hang a telefonból és Katherine már azt is tagadta, hogy valaha ismerte ezt a férfit. Ő nem ilyennek ismerte meg… ez nem lehet ő! Nem lehet Timotei! Nem lehet az a férfi, akitől gyermeket szült sok-sok évszázada! – Hiányzott a hangod – folytatta és megköszörülte torkát.
- Mit akarsz? Hol van Elena? – kérdezte türelmetlenül, lélegzetvisszafojtva.
- Kedves vagy, hogy aggódsz, édesem! Elena jól van, ahogy én is, köszönöm kérdésed. A sok nyomorúságos, sírban töltött nap után végre lélegzem. És boldog vagyok, hogy van velem egy olyan nő, aki - bár olyan, mint te – de teljesen különbözik tőled. Olyan, mint az a lány, aki te voltál 1490-ben. És magam mellett tartom, míg szükséges. Ugyanakkor… az én visszatérésemre számíthatsz… hamarosan Mystic Fallsba érkezem! – világosította fel komolyan és mindenféle gúnyt eltűntetett a hangjából.
- És Elena? Őt is magaddal hozod? – A feszültség nem csökkent benne… nem akarta itt tudni a lányt, Elijah orra előtt…
- Nem… egyedül megyek… Elena már tudja, mit kell tennie, hogy egyedül is boldoguljon… de fogod még látni őt!
*-*
A Gilbert ház Elena halála óta néma csendbe burkolózott. Hiányoztak az életteli kacajok, a vidám beszélgetések, a törött ablaküvegek. Elena halálával a jókedv is eltűnt abból a házból.
A hónapok alatt Isobel is beköltözött a házba, Jenna nagy bánatára és elege volt már a titokzatoskodásból. Nővére örökbefogadott lányának halála rettentően megviselte őt, hiszen mégiscsak régóta voltak egymás támaszai. És már Elena sincs. És ráadásnak Isobel nyomasztó jelenlétét is el kellett viselnie.
Jenna a konyhában állt, kávéval a kezében és egy Elenáról készült fotót nézett mosolyogva, miközben az arcát simogatta. – Annyira hiányzol – suttogta és behunyta a szemeit, úgy kortyolt bele a kávéba. Letörölt egy könnycseppet, de ekkor meghallott egy torokköszörülést.
Rick állt az ajtóban és megértően nézett rá. – Jól vagy, Jenna? – lépett közelebb, de valamiért mégis tartotta a távolságot. A nő nem tudta, hogy miért.
- Hamarosan visszamegyek az egyetemre. a csomagok már ott vannak az ajtóban – mutatott abba az irányba, majd az utolsó csepp koffeint is kiitta a pohárból. – Kell egy kis légtér ettől a nőtől – mutatott gyűlölködve Elena szobája felé.
- Jenna, Elena a lánya volt! Elkeseredett miatta és értsd meg! – lett egyre csattanósabb a hangja, mire Jenna szemei kitágultak. – Ne haragudj… de beszélnünk kellene valamiről… - hajtotta le a fejét. – Azt hiszem, jó is lesz ez így, ha visszamész az egyetemre… nem kell a közelemben lenned és gyűlölnöd… - Összeszedte minden erejét és behunyta szemeit. Megpróbálta finoman kifejezni magát és együtt érzően. Bevallani, hogy nem… nem érez már semmit… hogy visszahúzza szíve a feleségéhez… Isobelhez…
- Mondd csak! – ösztönözte Jenna, de a hallottakra nem számított. A szemei kitágultak, mikor Rick rekedten megszólalt.
- Jenna, mikor megismertelek, nem hittem, hogy lehetek még szerelmes Isobel után. Szerettem őt és elveszítettem. Felbukkantál te és hoztad ezt az érzést magaddal. DE ez NEM szerelem! Valami más, ami jó, de én… nem szerelmes vagyok beléd… én abba a nőbe vagyok szerelmes, aki odafenn zokog Elena szobájában hónapok óta… - vallotta be nemes egyszerűséggel, hiszen a lényeg itt volt ebben a pár mondatban. – Szakítani szeretnék veled!
És alig mondta ki ezeket a szavakat, már érzett egy testet elviharozni maga mellett. Mire pedig odafordult, Jenna már könnyes szemekkel, elmosódott szemfestékkel kapkodta fel csomagjait. – Jenna, sajnálom! Kérlek, remélem, egyszer megbocsájtasz! – suttogta, majd visszafordult. Így legalább megvédi a nőt a vámpírok világától… hiszen semmiről sem tud.
De nem csukódott be az ajtó. Alaric odakapta fejét és látta, hogy Damon is éppen Jenna után bámul.
- Oppá, megzavartam a szerelmi drámát? – húzta fel a szemöldökét félig vigyorogva. – Legalább van kivel drámáznod – sóhajtott nagyot és bevágta maga mögött az ajtót.
A konyha irányába sétált és Rick is követte. – Isobel itthon van? – emelte fel a pulton hagyott képet Elenáról és önfeledten elmosolyodott. Ez a kép mindent tükrözött. A szerelme mosolyát, jóságát, szépségét és kedvességét. Mindent, ami már nem lehet.
- Igen, itt van! De nem jössz jókor! – mutatott Jenna után. – Mi a fenét akarsz már megint? – nyúlt a zsebébe és ekkor megérzett egy borítékot. – Ja, igaz is. Ez reggel… a küszöbön hevert. A neved van rajta, se feladó, se bélyeg, se semmi… valaki saját kezűleg hozta ide – nyújtotta Damon felé.
A férfi arra nézett és kis gondolkodás után átvette a csomagot, amin csak annyi díszelgett: Damon Salvatore. – Mi ez? Szerelmes levél? – kérdezte izgatottan és letépte a papírt, de azon nyomban a földre is ejtette. Hiszen a boríték csak egy képet rejtett… egy képet Elenáról és Damonről… szorosan egymás mellett, szerelmesen… - Mi a franc ez? Nincs április elseje! – nézett dühösen Rick felé és lenyúlt a képért, mikor meglátta, hogy valami a hátulján is van.
De azt kívánta, hagyta volna a földön. Hiszen a felirat vörösen csillogott… vérrel írták oda… hangosan kezdte olvasni… - „A halál nem a vég. Ellenkezőleg… a halál mindennek a kezdete!” Mi a… - kezdett bele a mondatba. – Mi folyik itt? És mit jelent ez? – nézett Rickre, aki ugyanolyan értetlenséggel bámult rá.
Damon visszanézett a képre és Elena mosolyára. A halál… nem a vég… a halál a kezdet… - Elena, mit jelent ez? – kérdezte suttogva, mintha választ kaphatna halott kedvesétől…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése