Csörgött a telefon. Damon sietett oda, kipattanva a zuhany alól, hogy felvegye mobilját. Közben pedig még mindig az elmúlt éjszakán járt az esze. Elenán, a szerelmükön, a szenvedélyen, ahogy szeretni tudta minden porcikájával. Olyan nyomot hagyott ez az éjszaka mindkettejükben, mint talán még soha semmi más. Egy szerelem erősebbé vált és soha többé nem szakíthatja szét őket senki és semmi.
Megnézte a kijelzőt és elmosolyodott, majd a füléhez emelte a telefont. – Elena? – kérdezte, hogy megbizonyosodjon róla, kivel is beszél és ekkor hallotta meg a világ legédesebb hangját, ahogy szerelmes szavakat suttogva köszönt neki és délutáni tervekről kezdett neki beszélni.
Damon magában mosolygott, miközben hallgatta, ugyanakkor a feszültség is feltűnt neki, mert kedvese hangjában volt valami nem mindennapi. – Ácsi, minden oké? – szólt közbe, de ekkor… hallotta, hogy a vonal végén lévő készülék földre esik és Elena… Elena keserves sikolyát is meghallotta. – ELENA!!! – ordított fel hirtelen, mikor még másodpercekkel később sem történt semmi. – SZÓLJ MÁR BELE, AZ ISTENÉRT!!! – kiabált aggódóan és az ő hangja is megtelt nyugtalansággal. Nem történt semmi. Csak a néma csend, ami borzolta az idegeit. Nem hallott már semmit, csak távolodó lépteket, de Elena hangja teljesen elhalt.
Ledobta a telefont és nem is törődött semmi mással, csak Elena nyomát akarta megtalálni, hogy honnan hívta és megtalálni. A szíve mintha teljesen kiszakadt volna, az aggodalom az egész elméjét elborította. Elena nem viccelne ilyesmivel, valami történt vele. Katherine szavai pedig… hogy Elenának meg kell halnia... – NEM!!! – üvöltötte és az ajtó felé indult mindenféle gondolkodás nélkül.
De előtte megjelent Stefan és emiatt meg kellett torpannia. – Takarodj az utamból! Elenával történt valami! Menj már előlem!!! – türelmetlenkedett és próbálta arrébb lökni, majd mikor sikerült sem tudott indulni, mert öccse megragadta karjait.
- Mi van Elenával? – kérdezte Stefan lassan és szemei gyanakodva méregették testvérét. – Beszélj! – parancsolt rá felébredő dühvel, de a bátyja nem csinált mást, csak kirántotta magát a karok közül ingerülten és a folyosón kezdett végigcsörtetni zakatoló szívvel, de mikor gyors tempóra váltott volna, meglátott valakit maga előtt.
Egy fekete hajú férfi támasztotta a lépcső alján a korlátot és ráérősen nézett fel Damonre. – Ki a franc vagy te? – rivallt rá megdermedve a lépcsőfordulóban és gyilkos szemekkel meredt rá. Hiszen látszódott, hogy az érkezőt nem a jó szándékok vezették ide.
Dimitar lemondóan sóhajtott és kezei szemlélése után Damonre nézett. – Együttműködést vártam, Salvatore! De így is mehet a játék! – sziszegte, majd félrebillentve fejét hirtelen elmosolyodott, de ebben a percben Damon felszisszenve esett térdre a lépcsőkön és behunyt szemeivel érzékelte a külvilágot.
- Verbéna… mit akarsz? – emelte fel fejét és kirántott egy fecskendőt mellkasából, hogy utána az leguruljon a lépcsőn, egyenesen Dimitar lábai elé. – Mit ártottam neked, te szemét? – szorította össze szemeit és ragaszkodóan fogta meg a korlátot.
Dimitar az emelet felé tekintett. – Mondjuk melléd még az öcsikédet is! – mondta ki, majd felhúzta a szemöldökét és megindult…
*-*
Elena ébredezett, de arra sem emlékezett, hogy elveszítette eszméletét. Hideg talajon feküdt, fedett térben. Olyan volt ez, mint egy sírkamra.
Felemelte a fejét és összeszűkült szemeivel körbenézett, de a gyengeség minden erejét elvette és ez is nehéz feladatnak bizonyult neki. – Ez egy… kripta… - állapította meg lassan és akadozva, majd visszaejtette fejét a talajra. Testét valami keserű borzongás járta át és eszébe jutott az elejtett telefon és Damon.
Villámként pattantak ki szemei és rögtön felállt, hogy futó léptekkel egy ajtó felé közelítsen. Bizonyára aggódik érte és megijesztette. De egyáltalán ki hozta őt ide? A férfinak erős volt a szorítása. Tehát… nem ember?
Ez járt a fejében, mikor a bejárathoz ért, de azon nyomban meg is állt… meg kellett állnia… mert megjelent előtte egy gúnyos ábrázatú, szőke hajú férfi, aki pillanatok alatt végigmérte és beljebb lökte. – Nem mehetsz ki innen, azt hittem, ez nyilvánvaló! – ültette le egy székre és meglepő módon, kötél és bármi más fogvatartó eszköz helyett egy pohár vizet adott a kezébe. – Amíg nem szükséges, nem bántalak! – ült le vele szemben és biztató pillantást vetett a pohárra. – Nyugi, nem mérgezlek meg!
Elena belekortyolt a pohárba és lehajtotta a fejét. Szemei megteltek könnyel. – Miért hoztak ide? Mit akarnak tőlem? – kérdezte és próbálta erősnek mutatni magát, de nem ment. Gyengébb volt, mint valaha.
A férfi nagy levegőt vett és felállította a lányt, majd meghátrált és kinézett az ajtón. – Hasonmás vagy. Túl sok közöd van az előzőhöz… - motyogta rezzenéstelenül. – A véred túlságosan is használható kötelékeknél, kecsegtetőbb bármi másnál. Edward ezért hozott ide. Ő vérfarkas. És Rose Marie… ő vámpír. Elijah becsapta, ezért most bosszút áll rajta, a béke megtörésével. Feltételezem, hogy hallottál már a békéről – nézett vissza rá és hirtelen nyelt nagyot. – Meg akarnak ölni téged! – bökte ki és megállt a lánnyal szemben, alig másfél méterre, majd egy pillanat múlva odalépett hozzá és a nyakánál kezdett el matatni. – Az ilyen bűvös csecsebecséket kell levennem rólad – csatolta le a nyakláncot és végigmérte. – Tudod egyáltalán, hogy mi ez? – lóbálta meg a lány előtt, aki először lassan, majd hevesebben csóválta a fejét. – Véd a haláltól! Igazság szerint… ha a nyakadban lenne, mikor meghalsz és utána visszahozna ez a nyaklánc, a béke akkor is megtörne – tanakodott, majd széttépte a medált. – De Rose nem akarja ezt. Ő akarja a halálodat. Mert ezzel a bosszúja Elijah felé… teljes lesz. – Ismét látszott rajta, hogy elmerül a gondolatokban és utána elindult Elena felé, ravasz mosollyal az arcán. – De előtte… még teszünk valamit…
*-*
A kriptától néhány méterre, a fák és lombok sűrűjében egy középkorú nő állt, hétköznapi ruhában és egy férfi szavait leste, odafigyelve, mintha minden szóban magát az úristent látná.
Megrémisztette Elijah újonnan született terve. – Elijah, Rose Marie boszorkánya vagyok több száz éve hűségesen. Amit tőlem kérsz, nem tehetem meg – csóválta a fejét a kriptára nézve, ahol kívülről mozgás sem volt.
Elijah megfogatta a szemeit és megragadta a nő torkát, kinőtt fogakkal, kiduzzadt erekkel a szeme alatt és szemei villogtak a feketeségtől. – Tudod, mi a dolgot, boszorkány! – sziszegte erősebben tartva a nyakát, majd hirtelen elengedte, mikor a nő kapkodni kezdte a levegőt. – Megértettél? Megteszed vagy meghalsz te is! – fenyegette dühösen és hátat fordított neki. – Tudom, hogy megteszed. Mindent előkészítettem a kriptában neked. Csak a varázsigére van szükség. Jól jegyezd meg: ha nem mondod el az igét, én foglak megnyúzni élve! ÖLJ, VAGY TÉGED ÖLNEK!!! És ez nem a te bűnöd lesz! Tedd, amire kértelek! – Majd sötét árnyként tovatűnt onnan és a boszorkány levegőt kapkodva fordult a kripta felé.
- Rendben. Megteszem! Miután megtörtem a békét!
Elindult a kripta irányába és nagy léptekkel kereste a bejáratot, amit meg is talált. Majd mikor szembetalálta magát Rose-zal, nagyot nyelve és bizalom gerjesztően megszólalt. – Készen van minden. A béke megtöréséhez megvan minden…
*-*
Katherine búvóhelyéről csak a fájdalmas nyögések szűrődtek ki, az eszeveszett zihálások. A verbéna miatt sem Isobel, sem Katherine nem tudott talpra állni, ezért ott maradtak mindketten a lépcsőkorlát mellett és behunyt szemmel engedték homlokuk verejtékezését. – Katherine… mi lesz… mi lesz Elenával? – motyogta behunyt szemekkel Isobel, egy hatalmas nyögés kíséretében. Túl sok verbénát kaptak mindketten.
Katherine felé fordította fejét és zihálva kezdett beszélni. – Már nem fontos, anyuci – mondta és nem hagyta ki a lehetőséget a gúnyolódásra. – A lányod halálra van ítélve, ezt te is tudod – nézett végig magán és pillanatokon belül, Isobel sírása mellett figyelmes lett a zajokra, amit Nathanael keltett és hamarosan meg is jelent, Jeremyvel együtt. A gallérjánál fogva ragadta meg a fiút és leráncigálta a nappaliba, a kanapéra. A fiú ugyanolyan elgyengülten botorkált, mint a két idősebbik vámpír a lépcső alján és haja már felszívta a verítéket. – Nathanael… hagyd őt… semmi köze ehhez… - nyelt nagyot Katherine és bármennyire nehezen is, de felállt, erősen tartva magát a korlátba és közben felszisszent.
Soha olyan lassan még nem ért oda sehová, mint akkor a nappali ajtajáig. – Mi folyik itt? Adj magyarázatot! – követelte gyengén és hátát megtámasztotta az ajtófélfában, lehunyt szemekkel.
De alig tette mindezt, mikor az ajtó „berobbant” és megjelent a másik kedvence, Damonnel és Stefannal együtt, akiken látszott, hogy jóval kevesebb verbénát kaptak, de nekik az is elég volt. Isobel miatt viszont aggódhatott, hiszen nem idős vámpír. A szervezete összeomolhat, ha nem kap embervért ennyire kiütve.
- Dimitar – mormolta, mikor a férfi elhaladt előtte és mindkét Salvatore-t le”dobta” a kanapéra, Jeremy mellé. – Végképp nem értek semmit… mi hasznotok van ebből? És mit kerestek itt? – sorjázta a kérdésekkel Katherine, mikor a két ősvámpír megállt egymás mellett és egymásra néztek. – Adjatok már választ! – türelmetlenkedett, majd egy apró hullám következett, ami miatt hangosan felnyögött.
Dimitar végignézett a nőn. – Katerina, hidd el, Elijah mindent el fog mondani! Annyit erről, hogy Elijah parancsa. És ha minden igaz, hamarosan ő is ideérkezik – köszörülte meg torkát és tovább titokzatoskodott, de suttogni kezdett. – Elijah az előbb üzent… kitalált valamit, amihez nem kell a hasonmás és meghalhat – suttogta, miközben alig nyílt szóra a szája, de a hang nagyjából hallatszódott.
Nathanael felvonta a szemöldökét. – Hogyan? Elijah? Lehetetlen, hiszen azt megosztotta volna velünk is! – akadékoskodott, de már jól érezte az ismerős illatot, amit „pályafutása” kezdete óta jól ismert. Elijah illatát, ahogy közeleg és végül megérkezik…
Nem kellett sok időnek eltelnie, hiszen tényleg teljes közelből érezte. Elijah mögötte állt. – Túl sokat kérdezel, Nathanael! Semmi közöd a módszereimhez! – sziszegte és Katerina felé fordult. – Hogy van szívem kegyeltje? Régen láttalak már. De látom, az egyik barátom kissé ellátta a bajodat. De semmi probléma, az a jó, ha mindannyian itt vagytok. Ti vagytok azok, akiknek semmi közük az árulókhoz! Ha a kripta közelébe mennétek, meghalnátok egytől egyig. De veletek legalább néhányunk megmarad a városban!
Ebből szinte egyikőjük sem értett semmit, de Damon kezdett feleszmélni már és bár nem mozdult, de úgy érezte, az aggodalma és szerelme teljesen feltölti és a verbéna már nincs olyan nagy hatással rá. De Elijah következő mondata ledermesztette és elfátyolosította szemeit. Elijah ugyanis azt mondta:
- A hasonmásnak vége. Nem fogja megélni a holnapot – nyelt nagyot, de láthatóan nem érdekelte már.
Damon pedig nem bírta ezt tovább. Felpattant és a kis verbénát is elnyomta magában. – NEM!!! Ő NEM!!! – ordította heves dühvel és aggodalommal, mintha ezzel a mondattal tépték volna ki a szívét.
- Ülj vissza! – parancsolt rá Elijah, de mintha a falnak beszélt volna. Ugyanis Damon az ajtó felé iramodott és mire bárki is pisloghatott volna egyet, már nem is volt ott.
Dimitar utána indult, de Elijah megállította. – Hagyd! Hadd búcsúzzon el a szerelmétől! Úgy sem ér oda időben! Már csak a holtestét kaparinthatja meg!
*-*
A vámpír eltűnt Elena mellől és a lány ezt úgy vette, hogy… hogy itt az ideje… és nem akart már megszökni… beletörődött a rendeltetésbe, ami ugyan keserű, de mégis szolgál valamit. A vért, amit ontani fognak, és ha tehetne ez ellen bármit, megtenné, de nem tud. Alászolgáltatott lett…
Mikor a poros helyiségbe ért, egy csomó alak vette körül és arra következtetett, hogy vérfarkasok és vámpírok lehetnek. De mit is csodálkozott? Hiszen ők azok, akiknek szüksége van erre a kötelékmegtörésre…
A szeme majdnem kiesett, mikor meglátta azt a nőt, akit Damonnel is látott. Ő lenne Rose Marie? De ő… ő gonosz? Hogyan? Miért?
Viszont mielőtt bármire választ kaphatott volna, Rose a boszorkányhoz fordult, suttogott valamit mosolyogva, ami nagy bizalmat nem keltett Elenában és a boszorkány visszafordult a terem közepén álló állványhoz. – Csináld! – szólt hangosan Rose és kilépett az előre megrajzolt körből.
Elena pedig csak nézett, nem tudta, mit is kellene csinálnia. De miért is kellene? Hiszen meg akarják ölni… nem menekül, de nem fog segíteni nekik…
Látta, hogy tűz gyúl körülötte és a boszorkány körül. Behunyta a szemeit és nagy levegőt vett. Összeszorította ökleit és fogait, hogy ne érezzen semmit. Ne lásson arcokat, amiken valószínűleg csak győzelem tüze égne. És meghallotta a boszorkány kántáló szavait, valami furcsa nyelven.
És ahogy hangosodtak a szavak, úgy érezte, hogy fogy az ereje. Kapkodni kezdte a levegőt, mintha sosem lenne elég, majd körülnézett és látta, hogy senki nem rezzen. Ennek így kell lennie? Nem a vére kell? Akkor hogyan törik meg?
És abban a percben, hogy ő végképp gyengének érezte magát, mintha kiszállt volna valami a testéből, valami vöröses szellő, ami egyenesen a behunyt szemű boszorkány előtti állvány körül kezdett keringeni. Elena már alig látta ezt, de nem is tudta nyitva tartani a szemét. Egyensúlya másodpercről másodpercre fogyott, már nem tudta tartani magát, ezért levegőért kapkodva az állványba támaszkodott és köhögni kezdett a levegőhiánytól. A tüdeje nem kapta meg azt, amire szüksége volt, az izmai teljesen elerjedtek, a szemei, a bőre mintha egy ezredév múlását tükrözték volna. Feszülni kezdett a mellkasa, a fájdalomtól kiabált már, de hiába… a következő percben rongybabához hasonlóan csuklott össze és szétterült a földön. Nem érzékelt semmit a külvilágból, semmit a körülötte állók motyogásából… semmit az égvilágon…
Rose megkönnyebbülten sóhajtott, de a folytatásra ő maga sem számított. Mert ismerte az igét, tudta, hogy mit kell mondania a boszorkánynak. De a nő folytatta, valami más nyelven. – Mit művelsz? – közeledett felé Rose és be akart lépni a körbe, de arról lepattant. Nem engedte be, mintha egy láthatatlan pajzs védte volna a boszorkányt és Elena testét. – Hagyd abba! – parancsolt rá Rose ordítva, majd a fejéhez kapott, ahogy mindenki más is a környezetében. Mintha viharfelhő érkezett volna a fejük fölé, zuhogni kezdett valami a kriptában, miközben a boszorkány még mindig ordított felemelt kezekkel.
Sziszegések töltötték el a kripta légkörét, mindenki térdre roskadt és takarni próbálták minden fedetlen testrészüket.
Rose keservesen ordított fel. – ELIJAH!!!
A felismerés mindegyikőjüknek fájt… az, ami rájuk esett, nem puszta víz volt, vagy más. Verbéna volt, a vámpírok ellensége és… sisakvirágfű, a vérfarkasok mérge… összekeverve. Ez hullott most rájuk, úszott a hajuk, a ruhájuk a nedvtől és közben szívet tépően ordítottak, mintha kínoznák őket.
A boszorkány hangja elcsitult és az ordibálás és mindenféle moraj is. Csend telepedett a kriptára, halálos csend, amit Rose tört meg suttogásával. – Miért az ő… az ő szavát… teljesíted? – kérdezte a földön fekve és alig tudta felemelni fejét.
A boszorkány nem válaszolt, Elenára nézett és ekkor, egy mozdulattal, minden körön kívüli terület lángra kapott. Fénynyalábok csaptak fel, magas lángokra, magukkal hozva a mindennél keservesebb ordításokat, kiabálásokat, vonyításokat. A lángok összecsaptak, égetve a vámpírok és vérfarkasok testét. De a boszorkány csak Rose-t figyelte… a szíve szorult össze a „gazdája” halálától, de nem tehetett már semmit… Rose meghalt… az, akit eddig szolgált, nincs többé. Itt égett meg, egy olyan béke megtörése miatt, amit nem élhetett meg.
De a boszorkány mégis szószegő volt… mert Elijah azt nem parancsolta meg neki, hogy nem törheti meg a békét. És ő ennek fényében MEGTÖRTE!
*-*
Damon rohant, ahogy lába bírta, talán olyan gyorsan, ahogy még sosem tette előtte. Érezte Elena szívet melengető illatát, valahonnan az erdő mélyéből, de mikor odaért, csak egy füstölgő kriptát látott. Nem a kripta állt lángokban, az ajtón keresztül jött ki a füst. – Nem… az nem lehet… ELENA! – kiáltotta el magát és nem törődve magával, berontott a sírkamrába.
A látvány zavarni kezdte a szemét és a füsttől köhögni kezdett. Eltakarta orrát és száját, de ettől függetlenül sem hagyta abba az üvöltést. – Elena! – ismételte és figyelte a lecsendesülő lángokat és megérezte az égett vámpírszagot. De ez sem érdekelte most. Egy tucat csapnivaló senkiházi, aki nem törődött bele a sorsába. Nem érdemeltek mást, csak ezt.
És ekkor meglátta… a szíve összerándult, a gyomrát hirtelen teljesen üresnek érezte. Hiszen a kedvese feküdt a földön, távol a lángnyaláboktól, de nem mozdult. Csak némán feküdt egyedül, emberként.
Nem tétovázott sokáig, odatérdelt mellé, karjaiba kapta a könnyű testet és kicipelte a füstből. Nem tudta, mióta heverhet ájultan ott, de nem sejtett semmi jót. Túlságosan is könnyűnek találta Elena testét, mintha mindent kiszívtak volna belőle. Az arcára korom rakódott, kezei és feje is hátralógott, hiszen nem volt magánál, kapaszkodni sem tudott Damonbe.
Majd mikor kiértek, Damon néhány méterre letette őt a hideg avarba, kezébe fogta arcát és ijedten nézni kezdte. – Elena, kicsim… - simogatta az arcát, de nem történt semmi.
És Damon minden erejét összeszedve fektette fejét a lány mellkasára, ahol a szívét sejtette. Nem akart hinni a fülének. Mert amit hallott, az nem volt más, csak… a néma csend. Elena szíve nem dobogott… Elena már nem élt…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése