Tizenötödik fejezet: Az áruló

http://www.youtube.com/watch?v=2IFF9yu5i3k

1490 júniusa

 
A gyermek híre gyökerestül változtatta meg a szerelmesek életét. Szerelmüket erősebbé, kapcsolatukat törhetetlenné, jövőjüket színesebbé tette. Katerina bárhogyan is számolta, már a negyedik hónap körül járhatott és arca csak virult a boldogságtól és eme derű a ház minden lakóját és dolgozóját elöntötte. Újra nevetés keringett a falak között, vidám társalgás, mintha Katerina hozta volna magával a „varázslatot”. Timotei úgy vigyázott rá és gyermekükre, mint saját szeme fényére, vagy talán még annál is jobban. Hiszen nem hitte, hogy a boldogság neki is örökségül jutott.
Elijah nem jelentkezett, mióta a könyvárban találkoztak utoljára. De eljött a késő tavasz első igazi, meleg napja. És magával hozott egy bált is. Ezen a napon kapott Timotei levelet a vámpírtól, amiben nem taglalta sokáig szándékait az estére. Katerina vére akkor vált szükségessé. Mert meg kell kötni a békét.
Timotei pedig nem tudta, mi lenne a helyes. Vegye vérét szerelmének, gyermeke gyönyörű anyjának, vagy tagadja meg a világ legősibb vámpírjának tett ígéretét. Az nyugtatta meg, hogy csupán pár csepp vér kell. De Katerina nem akarja ezt… ellent fog állni és erőszak nélkül nem fognak vért kicsikarni tőle…
A nappaliban várakozott, elegáns öltönyben, zsebbe dugott kézzel és várt szíve ifjú hölgyére, aki hamarosan megjelent. Timotei nagyot nyelt, mikor meglátta és kitágultak szemei szépséges szerelmétől. A lány a nyakláncához öltözött, gyönyörű mélyzöld selyemruhát viselt, göndör fürtjei vállára hullottak és mosolya nem halványult. – Édesem… gyönyörű vagy! – nyögte ki ámultan a férfi, majd kinyújtotta kezét. – Engedd meg, hogy ma este boldoggá tegyelek! – suttogta, mikor Katerina a karjába kapaszkodott. Nem mondta ki, de szíve hevesen dobogott. Félt az estétől.
 - Már boldoggá tettél! – simított végig hasán boldogan és mosolya csak szélesedett, ahogy megérezte a mocorgást.
Timotei az ajtó felé kísérte kedvesét, kinyitotta előtte a hintó ajtaját, majd maga is beült mellé és egész úton, szavak nélkül beszélt kedvesének, szemivel és kezét nem engedte el egy pillanatra sem. Bűntudat ébredt fel benne. – Bocsáss meg nekem! – motyogta, mikor Katerinát lesegítette valaki a hintóról és bizonyosan nem hallotta Timotei szavat. Csak bűntudat égett benne, már most. A mérhetetlen lelkiismeret-furdalás azért, amit tenni fog.
Kinyitották előttük a bejáratot és Katerina Timotei karját fogta, miközben jókedvűen nevetett a boldog embereket látva. De hirtelen látta, hogy Timotei eltűnik mellőle, bármiféle magyarázat
Beljebb sétált, teljesen elveszve a táncolók körében és még percek múltával sem látta sehol a szerelmét.
Körülnézett, állt és figyelte a táncoló párosokat, a gyertyákat és a különböző fényáradatokat, mikor egy kezet érzett a saját vállán és egy mély férfihangot. – Katerina, drágám! Hát itt vagy!
A nő megfordult és pontosan abban a pillanatban a férfi elmosolyodott és meghajolt előtte udvariasan, ahogy egy férfinak illik tánc előtt.
Katherine szintén elmosolyodott és mire reagálhatott volna, a férfi a karját nyújtotta, hogy a táncolók közé vigye. A nő óvatosan egyezett bele eme gesztusba és elindult vele. – Rossz érzések játszanak bennem, Timotei! – suttogta.
 - Ne figyelj ma este semmire, szerelmem! – emelte ajkaihoz a nő reszkető ujjait és fiatalos mosolyával, érzéki ajkaival csókot lehelt a kézfejre. – Táncolj velem és lásd, hogy az emberek boldogok és mosolyognak! Ilyen ember vagy te magad is, édesem!
Csak táncoltak boldogan, szerelmesen, míg végül Timotei figyelmét már más kötötte le. Az egyik sarokban ugyanis kibontakozott Elijah alakja és fejével az egyik hátsó ajtó felé biccentett. Timotei mit tehetett volna? Mindennél jobban szerette a karjaiban tartott testet, de ő EGY élet! Csak EGY! És benne növekszik még egy apró, pirinyó… De népeik, Elijah és Timotei népei több tucat lényt foglaltak magába, akiknek elvesztése tényleg súlyosabb volt. Katerina hasonmás-voltát nem tartották oly’ fontosnak… meg kellett tennie, ha ezzel saját szívét is tép ki. – Katerina, kedvesem! Szívnál egy kis friss levegőt? – állt meg tánc közben. – Biztosan jól esne ebben az állapotban! – nézett mosolyogva a hasára és mielőtt Katerina rábólintott volna, gyengéden, de húzni kezdte a kijárat felé, ahol Elijah eltűnt nemrégiben.
A lány szó nélkül követte, de mikor már odakinn sétáltak, a lágy szellő fújásában, Katerinát még jobban elborították a rossz érzések. Nem érezte biztonságban magát Timotei mellett. És ahogy meglátta Elijah-t és a szemében égő hatalmi vágyat, megtorpant és ledermedt. Timotei-re tekintett, akin pedig látszott, hogy nem tudja, mit is akar, de keze erősebben szorította Katerina ujjait.
 - Timotei… – suttogott nyöszörögve. – Mi folyik itt? Miért hoztál ide? – motyogta, majd mikor ismét előre nézett, Elijah már ott állt előtte.
 - Nem adtam fel, Katerina! A béke kell! Ha a véred által, akkor azt veszem el! Csak néhány csepp, amit tudsz nélkülözni! – mondta csattanósan.
A másik férfi szíve elszorult, miközben ezeket hallgatta és szerelme rémült tekintete csak tetézte ezt. – Sajnálom, szerelmem! De így kell lennie! – hajtotta le fejét és érzékenyebbnek érezte magát, mint valaha. A lehető legerősebben tartotta szíve hölgyének karját. 
Katerina teljesen ledermedt és moccanni sem tudott. Úgy érezte, elárulták és mintha ezzel kiöltek volna valamit. A szerelmet, amit Timotei iránt érzett, a kedvet, amit az élet szimbolizált neki és a… jóságot, amit családjától örökölt. Üresnek érezte magát, teljesen üresnek. – Elárultál.. – suttogott könnyes szemekkel és majdnem elveszítette egyensúlyát. – Nem akarom ezt! Nem akartam, de már felesleges ez… nem küzdök… vegyék el, amit akarnak… - emelte fel remegő csuklóját és behunyta szemeit, hogy könnyei lefolyjanak szeméből. Másik kezét kitépte Timotei tenyereiből és azzal pedig nyakláncához kapott. Megszorította annak kövét és már nem érdekelte semmi sem…
Szúró érzést érzett tenyerében, ahogy egy éles kés belevájt, majd érezte, hogy folyik belőle valami. Vére erős sugarakban patakzott ujjain, de behunyt szemein keresztül nem látta. Csak folydogált, de nem ért avart.
Majd mikor kinyitotta még mindig könnyektől csillogó szemeit, Elijah eltűnt. Kezén már csak a vér fénylett, de sebe beforrt. Nem értette, miért.
Timotei viszont még mindit ott állt mellette és megkönnyebbülten figyelte.
 - Jól vagy, édesem? – fordította maga felé, de a következő percben arca már vértől csillogott, ami Katerina tenyeréről tapadt oda. Meglepte ez, és szíve már nem dobogott… elveszítette őt… örökre…
 - Ne érj többé hozzám! Nem ismerem magát! Elárult, csúf módon megvezetett, becsapott! Soha többé nem akarom látni arcát! Nem vagyok a szerelme többé! Az ellensége vagyok, a legádázabb ellensége! Ez jár egy árulónak!

*-*

Katerina nem látta többé a férfit. Elhagyta azon az estén, nem bocsájtott meg neki…
Hónapok teltek el… a szoba levegője felforrósodott, ahogy a jelenlévők meleg lehelete szétterjedt. Vad és fájdalmad nyögések keringtek a helyiségben. Egy nő feküdt az ágyon, verejtékben úszva, az ő szájából jöttek ezek a hangok. Hálóinge alját felhajtották, lábait szétnyitotta, hiszen máshogy nem hozhatta volna világra gyermekét. Nyögései néha sikollyá fajultak, fejét hátravetette a kíntól és behunyta szemeit. – Lélegezzen mélyeket, Katerina! Első szülés mindig nehéz és fájdalmas! – suttogta egy nő, aki lábai előtt figyelte az érkező gyermeket.
 - Nem megy… sajnálom… - nyögte sírva és izzadtan, miközben homlokát folytonosan törölgették. A kín, amit érezz, semmihez nem volt hasonlítható. Mintha húsz tőrt állítottak volna testébe és egyszerre forgatták volna ezeket.
És pár perc múlva, egy hatalmas, erőteljes nyögés után meghallotta a világ legvékonyabb hangját. A kisbabája újszülött, erős hangját, ami rekedtek töltötte ki a szobát. Nem látott testet, csak egy fehér ruhadarabot, amibe beagyabugyálták a gyermekét. – Kislánya született! – újságolta vidáman a karjában tartó nő.
Katerina kimerülten mosolyodott el és megszólalt. – Vidd el és add oda egy családnak, kiknek nem születhet gyermeke. Soha senki nem tudhatja meg, hogy nekem, a hasonmásnak gyermeke született! Mert egyszer nekem is lesz egy hasonmásom és őt emiatt bántani fogják…
Elkapta a nő kezét, hogy csak egy pillanatra, de mutassa meg kisbabáját. És szíve nagyobbat dobbant, mikor szemei előtt világossá vált, ki növekedett benne hónapokig. A kisbaba behunyta már szemeit, haja sötéten csillogott a szobában, apró kis ökleit pedig már most szorította, ha nem is erősen. Szemei megteltek könnyel, ahogy figyelte és egyszer megérintette az apró arcot, ami elfért a tenyerében. – Vidd!
És abban a percben, ahogy a nő az újszülöttel együtt kilépett az ajtón, Katerina örökre elveszítette jóságát…

A jelenben:  


Katherine befejezte a mesét, pontosan akkor, mikor belépett a Salvatore birtok kapuin és megállt a ház előtt.
Elena pedig nem tudta, hogy mikor álljon meg, milyen mélyeket lélegezzen. – Te védeni… akartál… ettől az időtől… - jött a felismerés benne, mikor ő is megállt Katherine-nel szemben. – De a… a gyereked apja vérfarkas volt… akkor én…? – értetlenkedett, majd Damonre nézett és látta az aggodalmat.
 - A gyerekem nem vált azzá, mert nem ölt. És mára a vér kihalt a vérvonalból. Nem lehetsz már olyan, mint Timotei… és igen, védeni akartalak… de már nem az én dolgom… gyenge vagyok és igazság szerint… én is küzdöttem azután, miután elhagytam Timotei-t. Küzdj meg te is az életedért. Már így is sokat tettem érted – fordított hátat neki és meglátta a távozó Victort. – Hová sietsz?
 - Végeztem a feladatommal! Nem maradt dolgom. Elhagyom Mystic Fallst – mondta és nem várt Katherine-re, elindult. De Elena utána szólt.
 - Victor, köszönöm! – mondta kis mosollyal az arcán és Victor is viszonozta ezt, de aztán már nem maradt más dolga. Elindult és nem is nézett vissza.
 - Hál’ istennek. Kezdett már nyomaszt lenni – nézett utána Katherine vigyorogva, majd végignézett Damonön és Elenán. – Félek, szerelmeteknek rosszabb sorsa lesz, mint az enyémnek Timotei-jel! Én a helyetekben kihasználnám – kacsintott és ő maga is távozni készült.
Útközben a zsebébe nyúlt és kivette telefonját. Üzenetet kezdett pötyögni. „Várlak a szokásos helyen!”És elküldte Isobelnek.
Elena karját pedig Damon ragadta meg. – Nincs mit mondanom! Ha szeretnél valakit éjszakára, hívd fel azt a nőt, akivel néhány napja olyan jól ment! – mondta fátyolos szemekkel, de Damon nem engedte.
 - Beszéljünk, kérlek! Elena… - fogta kezébe a fiatal arcot. – Csak téged szeretlek! – vallotta be őszintén. – Félresiklottam, tudom… de elkeseredtem, azt hittem, hogy elveszítettelek… életem szerelme vagy és soha nem akarlak bántani! Soha többé! Szeretlek, Elena! Mindennél jobban szeretlek – csókolta meg a kezei között heverő arcot.
Ajkai először nem találtak viszonzást, de pár pillanat múlva Elena is belátta azt, amit régen látnia kellett volna. – Adj esélyt nekem a bizonyításra – ölelte szorosan magához a lányt és tovább csókolta szomjasan. Kezei dereka köré fonódtak, tenyere végigsiklott a lány gerincén és lapockáin. A csók megtelt vággyal és hevességgel, amit egyikőjük sem bánt. – Akarlak… - fonta át egyik kezét a lány nyakán és ekkor zuhogni kezdett az eső, dörgött az ég, de ez sem választotta szét őket.
Testükön folyt a víz, hajuk nevesen csillogott. – Nem akarom, hogy megfázz – suttogta a lány szájába és egy pillanat alatt a karjaiba kapta. Vágyott a lányra, szeretni akarta és megadni neki mindent, amit az emberek boldogságnak titulálhatnak. Elena pedig ostobának érezte magát, hogy erről le akart mondani. Itta a férfi csókjait és a nyakába kapaszkodott.
Damon a szobájába vitte szerelmét és talpára engedte, majd megállt vele szemben, miközben mindkét keze a lány felsőjének aljánál matatott, hogy megfossza tőle és már érezte a lány egyre perzselőbb bőrét, ami minden érintésétől csak forrósodott.
Lehúzta róla a ruhadarabot, összekócolva ezzel Elena haját, majd a földre dobta és végigsiklottak ujjai az idomain, bár egy vékony melltartó még eltakarta csupasz felsőtestét a férfi szemei elől.
Elena kezei is elindultak, a légzésük már most gyorsabbá vált.
Szétrántotta az inget Damon mellkasán és amint fedetlenné vált a tökéletesen kidolgozott mellkasa, kezével simogatni kezdte lassan, hogy minden másodperc gyönyörrel teli és emlékezetes legyen. Egy halkabb nyögés szakadt ki a férfi torkából és nem bírta tovább a tétlenkedést: magához rántotta óvatosan a lányt és gyenge léptekkel az ágy irányába lökte kedvesét, majd mikor odaértek, finoman fektette le Elenát és ráfeküdt. Keze végigsiklott a lány testén, elidőzve a melleken és egy mozdulattal megfosztotta a melltartójától. – Annyira… szép vagy… - motyogta elbűvölő mosollyal, a lány melleit simogatva.
És ekkor meghallotta Elena szájából a legszebb szót, amit ember még nem mondott neki soha igaz érzelmekkel. – Szeretlek…

*-*
Kopogtak az ajtón és a köntösben álló nő kapkodta magát, hogy a türelmetlenkedő vendége nehogy elmenjen. – Megyek már! – mondta hangosabban és összefogta a köntöse pántjait.
Kinyitotta lakása ajtaját és elmosolyodott, mikor felismerte a férfit. – Végre, Edward! – suttogta Rose és kitárta az ajtót az említett férfi előtt. – Gyere be és beszéljük meg a részleteket! – intett a kanapé felé és a férfi kezébe nyomott egy pohár whiskyt. – Első lépés: kell a hasonmás. Utána egy boszi, és ha minden igaz, a hasonmás halála megtöri majd Elijah és Timotei egyezségét.
 - Ez mind szép és jó, Rose! De ezt etessük meg a „vezéretekkel”is – terült szét unottan a kanapén Edward. – Elijah mindent elkövet majd, hogy ne így legyen, ahogy mi akarjuk! Ha megtudja…
Rose csóválni kezdte fejét és félbeszakította. – Nem fogja megtudni! Ha pedig igen, akkor már késő lesz! Újra szabadok leszünk, és ha úgy tartja kedvem, kinyírlak téged és az egész rohadt falkádat! – sziszegte Rose, majd hirtelen mosolyogni kezdett. – Gyűlölöm a vérfarkasokat és ölni akarom őket!
Edward előtt termett és felrántotta őt, majd az ajtó felé terelgette. – Kapd el a hasonmást, és ha megvan, vidd az erdő mélyében lévő kriptába! Ott foglak várni egy boszorkánnyal és azokkal, akik szintén várnak a béke megtörésére. Ha megérkezel, add át az egyik társamnak a hasonmást. És utána… fájó szívvel, de búcsút intünk Elena Gilbertnek – ment át az arcán lévő mosoly vigyorba.
 - Rose, ahogy az évek telne, egyre gonoszabb leszel! – kacsintott, mikor az ajtókilincsre ragadtak ujjai.
 - Nem vagyok gonosz, Edward! Csak törlesztek… Elijah megölte a legjobb barátomat és azt ígérte, hogy visszahozza majd, ha szolgálom. Hazudott… - nyelt nagyot. – És most bosszút akarok. Ha az életem árán is, de megteszem…

*-*

A halott vámpír házát választotta otthonnak a két ősvámpír. Nathanael és Dimitar csak vártak, hogy vezérük felbukkanjon és kiossza a feladatokat, hiszen nélküle… tétlenek voltak.
És nem is kellett oly’ sokat várniuk. Hiszen Elijah mindig siet… és mindig a szokásos módon érkezik, ablakon keresztül.
A két férfi azonnal talpra pattant és térdre vette magát a férfi előtt. – Elijah… végre eljöttél! – nézett fel Dimitar és elmosolyodott, mikor Elijah bökött feléjük, hogy álljanak fel.
 - Nincs időnk erre, barátaim! Forralnak valamit és kevés az időnk. Egyre csak fogy. Későn érkeztünk meg. Rose Marie nagyon későn tette a dolgát. Kapkodnunk kell, még mielőtt megölnék a hasonmást. Ha meghal, megtörik a béke. És az mindannyiunk számára halálos lehet! – hangsúlyozta ki és Nathanaelre nézett. – Rád bízom Katerinát és a hasonmás anyját… Isobelt! – gondolkodott el egy percre a néven. – Vidd őket Katerina búvóhelyére. Jeremy Gilbert már ott van és nem mehet ki onnan!
Dimitar felé nézett. – A tiéd a két Salvatore! Ugyanaz a feladatod. Bárhogyan is, de vidd őket a búvóhelyre! És el ne engedjétek őket, mert ők ártatlanok ebben! Nekik nem kell belekeveredniük! Én pedig… megyek a hasonmáshoz és megkérem, hogy védje magát és engedje nekem, hogy védjem! Ha meghal, mindannyian nagyobb bajba kerülünk, mint amilyet valaha is láttunk e földön! Világos voltam? – emelte fel hangját és intett az ajtó felé. – Tűnés! Azonnal menjetek és intézkedjetek! Nincs vesztegetni való időnk!
A két férfi bólintott engedelmesen és mindketten kiléptek az ajtón. – Nagyon helyes, barátaim! – Erősen rákoncentrált a hasonmásra és próbálta bemérni, hol is találná meg… egy út… egy birtok mellett… ahogy kilép onnan, szerelmes csókot váltva egy férfival…
Kinyitotta szemeit és elmosolyodott. – Megvagy! – suttogta csapósan és egy pillanat alatt a nyomába eredt…

*-*

Isobel sietve szedte lábait, miközben közeledett Katherine búvóhelyéhez. Évek óta nem látta már a lánya hasonmását és tudott volna élni nélküle. Minél kevesebbszer látja, annál jobb.
Benyitott a nagy ajtón és maga is látta a giccset. Megforgatta a szemeit. Igen, ez csakis Katherine stílusa lehet…
 - Jó, hogy itt vagy, Isobel! Hallottam, hogy megérkeztél a városba – jött le lassan a lépcsőn Katherine, egész végig fogva a lépcső korlátját és a mosolya tagadhatatlanul égett az arcán. – Anyuci jól van? Kislánya megbocsájtott már? – kérdezte gúnyolódva, amint leért és megállt Isobellel szemben. – Odaadtam neki a nyakláncot, de félek, le fogja venni. Ha meg akarják ölni, akkor leveszik róla. Tudják, hogy az a medál védi az embereket a haláltól! És ha a sejtéseim igazak és Rose Marie is benne van, a medál nem lesz rajta, mikor megölik! – vágott bele rögtön a lényegbe és Isobel szemei nagyobbra nyíltak.
 - Mi? De Katherine… hiszen a kötelék… - mutogatott összefüggéstelenül a koromfekete hajú nő. – Megvédi a kötelék, mert így te vigyázol rá és… nem eshet bántódása… a medál másodlagos…
Katherine csípőre tette a kezeit. – A kötelék megtört, szuperanyuci! – világosította fel unottan és végigmérte az ijedt Isobelt. – Erre nem számítottál, mi? – nevetett rekedtem, de mosolya nem tartott sokáig. Hiszen hátulról valami… valami a gyomrába hatolt és szétáradt a testében. Isobelre nézett, aki szintén szisszenve támaszkodott meg a lépcső korlátjába. – Isobel… mi folyik itt? – kérdezte nagyokat nyelve és hátra nézett. A lépcső tetején állt a legnagyobb rémálma. Az a férfi, akivel szórakozott és kihasználta, miután vámpír lett. – Nathanael… - ismerte fel és kapkodni kezdte a levegőt, ahogy a verbéna szétáradt benne. – Miért? – kérdezte tőle könnyes szemekkel és nem bírta tovább, a legalsó lépcsőfokra ült le és hátulra nyúlt, hogy kihúzza a karót, de túl sok verbénát kapott.
Isobelhez hasonlóan támaszkodott meg háttal a korlátban, lecsúszott a földre és a homlokáról szakadni kezdett a verejték.
 - Nyugodj meg, Katerina! Nem miattad van ez! Elijah parancsa, de majd ő mindent elmagyaráz, ha ideér! – röhögött kárörvendően és a páros elé sétált. – A hasonmás anyjához van szerencsém? Szurkoljon, hogy Elijah meg tudja védeni a lányát, mert ha nem, a vámpírok világának egyenesen vége szakadhat egy holdtölte alatt! – ült le melléjük és bámulni kezdte az ajtót, hogy mikor érkezik meg Dimitar a két Salvatore testvérrel.
Katherine zihálva az emelet felé nézett, Jeremyt próbálta észlelni, de Nathanael rájött, mire gondol. – Ha a fiatal vámpírra gondolsz odafenn a szobában… ő is kapott egy kis verbénát, így valószínűleg ájultan hever… - vont vállat és a mosolya ott maradt az arcán. Pedig nem volt oka az örömre…

*-*

Elena mosolyogva sétált hazafelé a Salvatore birtok irányából, ahol felejthetetlen éjszakát töltött el szerelmével. A simogatások és halk nyögések még most is ott égtek a tudatában és egy „kínos” jelenet felidézésekor a szájához kapott mosolyogva és végighúzta mutatóujját ajkán. – És majdnem lemondtam rólad… - motyogta magában és csak sétált gyanútlanul, észre sem véve, hogy nincs egyedül.
De mikor zajokat hallott maga mögül és látta, hogy reccsennek a faágak, megijedt. – Ki van itt? – kérdezte és mikor újra maga elé nézett, egy hangos sikollyal állt meg. Elijah ott állt előtte és méregette szüntelenül.
Elena nem tudott kérdezni, hiszen a férfi rögtön megszólalt. – Ne kérdezz semmit. Tudom, hogy hasonmás, vagy és ha azt mondom, a nevem Elijah, bizonyára tudni fogod, ki vagyok! – ragadta meg a karját és elindult vele az út folytatása felé, közben pedig nem hagyta szóhoz jutni a megdöbbenő lányt. – Meg akarlak védeni téged – suttogta és csak ráncigálta. – Veszélyben vagy, mert a vérfarkasok és vámpírok beleuntak a békébe. Meg akarják törni azt és a megöléseddel tudnák csak megtenni! – sorolta gyorsan, mint akinek tényleg nincs ideje. Mintha az élete a következő percben véget érhetne.
Elena pedig ledermedt és kirántotta a karját. Elijah… Katherine meséjéből pontosan emlékezett az alakjára. De ő itt? Hiszen már évszázadok óta nem látta Katherine sem. – Én nem bízom a maga szavában!!! – csattant fel. – Nem érdekel, mi fenyeget, nem hiszem el! Nincs bizonyítéka, gondolom… a szava nekem nem elég! És ha történne bármi is, van más, aki megvéd!
 - Gondolkozz! Ha nem leszel most velem, minden olyan vámpírt elveszíthetsz, aki fontos neked! Menekülj előlük a segítségemmel! – ragadta meg a vállait már kétségbeesetten és egyáltalán nem ősvámpír módjára.
Elena lenézett a kezekre, majd ismét ellökte magától. – Nem menekülök! A sorsom, hát jöjjön elébem! – sziszegte.
És Elijah fejében kibontakozott egy ötlet. Nem kell a hasonmás élete ahhoz, hogy megtartsa a békét. Meghalhat, nem szükséges. Máshogy is megoldhatja és még időt sem kell pazarolnia egy tizenéves lányra, aki nem fog belemenni a módszereibe.
Nagyot sóhajtott és végignézett Elenán. – Rendben! A temetéseden találkozunk még! – biccentett és elindult… megvalósítani azt, amihez nem kell Elena… nem kell hasonmás… most nem… Elena Gilbert nem fontos többé… van más megoldás…
Elena csak nézett utána és mást nem tudott gondolni, csak hogy a férfi megőrült vagy az évek múlása megbolondította. – Nem normális…
Előkapta a telefont és a füléhez emelte, Damon hangját várva, ami pár pillanaton belül szerelmesen megszólalt. – Szia, szerelmem! – köszönt kedvesen, bár a feszültség ott égett a hangjában. – Arra gondoltam, hogy ma esetleg délután… - De itt megakadt… nem folytathatta már, hiszen a telefon kiesett a kezéből. Egy sikoly hagyta el torkát, de egy erős kéz fonódott teste köré és a száját is védte, nehogy megszólaljon. Valaki elkapta… - Damon… - próbált ordítani, de nem tudott… túl erősek voltak a karok… elkapta valaki és nincs menekvés már… Elijah-nak igaza volt… veszélyben volt…