Elena elkeseredetten nézett szerelme bátyjára és szinte könyörgően szólalt meg. – Kérlek, segíts! – szökött ki pár könny a szeméből és a falnak lökte magát. A zokogás már a torkát marta, de nem tudta szabadon engedni a magában felgyülemlett érzéseket. – Segíts valahogy Jeremyn! – folytatta, immáron az első könnycsepp végiggördült az arcán.
Damonnek fogalma sem volt arról, hogyan segíthetne a reményvesztett lánynak, azon kívül, hogy odatartja neki a vállát. – Mit tehetnék érted? – kérdezte komoly ábrázattal, már-már elszörnyedve. Megviselte a szívét a lány szenvedése. Mintha csak a saját, már nem dobogó szíve hasadna meg azzal, hogy látja gyötrődni.
- Segíts megkeresni! Kérlek! – suttogta még mindig szorosan a fal mellett, rimánkodó ábrázattal tekintett a körülötte álló két vámpírra. Gyengének érezte magát abban a pillanatban. Olyan gyengének, mint talán még soha.
Sophie pedig minden egyes pillantásban felfedezte, hogy az egykori legjobb barátja mindennél jobban segítene, de nem tudja, hogy miben tudná segíteni. A könyörgő szavakban pedig észrevette, hogy Elenának Damonre van szüksége ezekben a nehéz időkben. A könnyes szemekben pedig látta a csillogást, ami nem Stefanra irányult. Hanem Damonre.
És bár nem ismerte a fiút, aki miatt Elena könyörgésre kényszerült, nem fog akadályozni semmit és senkit. Látott egy kicsiny bizonytalanságot is az iménti áldozata szemében, ami rá irányult, ezért jobbnak látta azt, ha távozik…
- Elena, mondj bármit, segítek! Megígérem ezt Neked! – sétált kicsit közelebb a lányhoz, de megtartotta a távolságot, amit szükségesnek látott. Még ha nem is volt más vágya, minthogy magához ölelje és a felmelegedett testével valahogy megnyugtassa. A fülébe suttogja minden érzését és végre meghallja, hogy a lány ugyanazt a szót mondja ki, amit már ő akar hosszú idő óta. Egy aprócska szót, ami úgy hangzik: „Szeretlek!”…- Ha át akar változni, olyan helyre kellett mennie, ahol… senki nem látja, ha megtámad valakit…
Elena felnézett és letörölt néhány könnycseppet. – Az erdő… - susogta maga elé meredve. – Velem jössz? Egyedül nem tudnék mit tenni. Te talán tudnád őt valahogy kontrolálni. Bízom benned, más nem lenne képes… - De nem tudta befejezni, mert valaki már a karjában tartotta. Viszont az a valaki nem Damon volt. Stefan bukkant fel a semmiből, és mint aki mindent hallott, szorosan magához ölelte szerelmét.
- Nem lesz baj, Elena! Megtaláljuk, csak… csak keresni kell és békésen elbeszélgetni vele! Segítek Neked! – suttogta a fülébe bíztatóan, de Elena elszakadt tőle és szíve minden tapintatával kezdett beszélni.
- Stefan… nekem most nem Rád van szükségem! – lépett el mellőle, abbahagyva a sírást. – Ebben csak is a bátyád tud segíteni – nézett át Stefan válla fölött az elfordult idősebb testvérre, akin látszott, hogy minden erejét összeszedve próbálta titkolni a benne felébredt féltékenységet. Azonnal Elenára kapta a tekintetét, ahogy meghallotta a szavakat. „Ebben csak a bátyád tud segíteni… csak a bátyád tud segíteni… a bátyád…”
- Hogy MI?? – kérdezte meglepődötten az ifjabbik fivér, majd ő is a bátyjára nézett. Nem tudta, jogos-e a felháborodása vagy a sejtése, de kijött belőle. – Ja, hogy innen fúj a szél… már megint az kell, ami az enyém? – támasztotta meg a kávézóasztalt és nem nézett fel. Nem akarta látni egyikőjük arcát sem.
Elena már szóra nyitotta a száját, de megelőzték. – Ugyan, öcsi! Ő nem egy tárgy, amit birtokolhatsz, ha nem tűnt volna még fel! – kapta fel a kabátját a kanapéról, a hangjában egy csepp gúny nagyon érezhető volt. – Ne sajnáltasd már magad, túl átlátszóvá vált – mérte végig nagy, szikrázó szemekkel, majd könnyedén idézni kezdte a dolgokat, nem figyelt arra, hogy Elenát esetleg megbántja majd a szavaival. – Birtokoltad Katherine-t tegnap este, nem? – húzta szarkasztikus mosolyra ajkait, nyeregben érezve magát, hogy tud egy dolgot felhozni a szent öccse ellen.
De csak ezután figyelt fel Elena meghökkent arcát, majd a következő percben mind a ketten már csak hűlt helyét láthatták. Elena kirohant az ajtón, nem hagyva időt a magyarázkodásra.
Stefan egy pillanat alatt kiegyenesedett és az arca ismét tükrözni kezdte a mérhetetlen fájdalmat. A világon csak ő rendelkezett ilyen fájdalmas szemekkel, mintha a világ minden fájdalma egyszerre összpontosult volna benne. – Mire volt ez jó?! – ordított egyenesen a bátyja szemébe. – Miért csinálod ezt?! Vidd Katherine-t, a tiéd lehet, de Elenát hagyd békén! – szótagolta lassan, már-már könnyes szemekkel, de Damon is az ajtóban járt már. Hiszen ígéretet tett, hogy segít neki. Viszont még egyszer visszafordult.
– Nem adom fel, Stefan! Ha feladom, akkor leszek végérvényesen legyőzött! Azonban ezt nem fogom engedni! – sziszegte felhevült dühvel, majd vámpírgyorsasággal oda ment, ahol Elenát sejtette…
*-*
Matt kávéért sétált le a kórház büféjébe. Az arca kimerült volt, a szemei alatt fekete karikák játszottak, az ajkai kiszáradtak. De nem érdekelte, csak Caroline mellett akart lenni, mellette, mikor végre kinyitja a szemeit és végre ismét a szemébe mondhatja, mit is érezhet.
Már egy ideje sorban állt, mikor megpillantotta az ismerős arcot és egy megnyugodott sóhaj hagyta el az ajkát. – Elena, hát itt vagy! – próbált kicsikarni magából egy őszinte mosolyt, de nem ment neki.
Megfogta a lány kinyújtott kezét és valami furcsát fedezett fel egykori szerelme szemeiben. – Jól vagy? Olyan… hideg a kezed! – mondta ki a gondolatait gyanúsan, majd rögtön el is engedte.
- Caroline a szobájában van? – kérdezte összeszorított ajkakkal a lány, nem törődve az érzésekkel, ridegen és Mattre nézett. – Jobban van már? – fordította el a fejét kissé balra, úgy nézett végig a fiatal fiún. – Elég kimerültnek tűnsz. Menj haza egy kicsit! Majd én vigyázok Caroline-ra! – Bár Matt nem vette észre, amint a lány száját elhagyta az utolsó mondat, egy alig látható furfangos mosolyt eresztett.
- Nem szívesen hagynám magára! – csóválta a fejét kételkedően. Okot adott neki az aggódásra Elena jelenléte. Mintha nem is vele beszélne, ez a hideg viselkedés nem az ő stílusa volt.
A kávéval a kezében indult el a kórterem felé, szinte érezte maga mellett Elena jelenlétét, ahogy mellette sétál. De nem telt el sok idő, a pohár kávé a földre borult, kifolyt a földön, Matt pedig a falhoz csapódott egy kicsiny helyiségben, odaszorított torokkal. – Elena…- nyögte ki nehezen, ennek ellenére a lány arcán lévő gúnyos mosoly csak nagyobb formát öltött.
- Majdnem! És most nézz a szemembe! – Nem volt más lehetősége: Katherine tekintete egyenesen az övébe szegeződött, nem menekülhetett már. – Hazamész és lefekszel! Caroline biztonságban van nélküled is! És elfelejted, hogy itt jártam, nem emlékszel sem rám, sem Elenára! – fogta a kezei közé a fiú arcát, miközben a szemei vadul csillogtak.
Matt tekintete üressé vált és ő maga is suttogni kezdett. – Hazamegyek és lefekszem! – visszhangozta, majd úgy is tett, amint a megigézője szorítása enyhült. Elindult a kórház parkolója felé, hogy az autójába vesse magát és elhajtson, ahogy „ígérte”.
- Jó kisfiú! – mormolta az orra alatt Katherine és kisétált a kis helyiségből, ahova belökte magukat. Caroline egy emelettel felettük feküdt egy kórházi ágyon. A vámpírhallása segítségével hallotta a szívdobogást. Azt a jelenséget, ami már nem sokáig fog folytatódni, amint belép Caroline szobájába, a lány halálra lesz ítélve.
Nem sietett sehová, mosolyogva lépett be a kórterembe, megfigyelte az ágyon fekvő törékeny testet és a néhány infúziót, ami kiállt a lányból. – Helló, Caroline! – termett ott mellette és nem kellett sokat ügyeskednie, hogy a lány kinyissa a szemeit. – Nyisd ki a szád! – meredt a szemeibe meggyőzően, mire a fáradt, még alig magánál lévő lány szót fogadott. Már harapott volna a csuklójába, mikor az ajtó nyikorogni kezdett és benyitottak a kórterembe.
- Elena! Mit keresel Te itt? – kérdezte egy vékony hang. Bonnie hangja, aki teljes életnagysággal belépett a terembe, de az ajtót nem csukta be maga mögött. – Az előbb hívtál… a hangodon hallatszott, hogy sírsz és azt mondtad, hogy Jeremy... – megköszörülte a torkát és suttogni kezdett. – Készül átváltozni azzá, amit annyira gyűlölök! – sziszegte még mindig suttogva, még csak véletlenül sem mondva ki a „vámpír” szót. – És hogy őt keresed! – lenézett Caroline-ra, aki már megint nyugodtan feküdt, kissé kócosabb hajjal, mint az imént. – Jól van?
Katherine nem tudott törődni a feladatával. Szóval Jeremy vámpír lett. Remek hír!
Elindult az ajtó felé, de megállt Bonnie mellett. – Ezzel most életet mentettél! – jelentette ki kifejezéstelen arccal. – Viszlát… Bonnie! – ejtette ki kisebb undorral a nevet, majd csak a poén kedvéért hozzáért a boszi vállához. – Ne felejtsd el becsukni az ablakod, boszorka! – nevetett érzéketlenül, mikor látta, hogy a barna szemű lányt kirázza a hideg. – Még találkozunk! – És elhagyta a szobát.
Bonnie ijedten nézett szét a szobában. Nem tudta mire vélni a történteket. Abban az egyben biztos volt, hogy akivel beszélt, az nem Elena volt. Ez egy vámpír, aki teljesen Elena…
Caroline mellé rohant és végignézett rajta. Nem fedezett fel semmi olyan jelet, ami arra utalt volna, hogy baja esett. Nagy levegőt vett, majd kifújta. De tudta, hogy valami mérhetetlen súlyút árult el Elena „ikertestvérének”.
*-*
Az erdőn csend honolt. A madarak csicsergése, a szél lágy morajlása csupán néhány faágat rezegtetett meg. A nap sugarai néhol elértek a talajig, megvilágítva ezzel a szürke avart, de a fák terebélyes lombjai gyakran megakadályozták ezt a jelenséget.
Már sötétedett, mikor a halálos nyugalmat egy zavart lány szipogása és léptei zavarták meg. A gallyak reccsentek, akárhányszor csak földet ért a lába, a madarak pedig egyszerre figyeltek fel rá, majd mikor közelebb érezték már magukhoz a „látogatót”, heves szárnycsapkodással álltak odébb egy távolabbi fára.
A kétségbeesett léptek azonban hamarosan megálltak egy helyben. Valaki megfogta Elena vállát, amitől mozdulni sem tudott, még ha meg is fogadta, hogy megtalálja az öccsét. De erősen fogták.
- Higgadj le egy csöppet! – suttogta egy kiegyensúlyozott hang mögötte. Bár nem látta az arcát, a hangja elárulta, ki jött utána és ki akart még mindig segíteni neki a feladatban.
A könnyei újra felszínre törtek, most halkan, némán folydogáltak az arcán. – Nem tudok megnyugodni. Elveszíthetem azt, akit már tizenöt éve öcsémként szeretek, olyan lesz, mint… mint Ti! – fejezte be felzaklatottan és leemelte a visszatartó kezet a válláról.
Elbotorkált egy fáig és a kezeibe temetve arcát, nekidőlt a törzsének. A zokogását már semmi nem csillapíthatta, egy erős szó, egy biztos érintés sem. Csak kinn akarta tudni magából a fájdalmat, amit az a tudat ébresztett, hogy az öccse talán most éli utolsó napjait.
Damon a tanácstalan lányra nézett, miközben odalépdelt mellé és úgy hajolt le, hogyha a lány kinyitja a szemeit, az Ő, Damon szemeit lássa. – Már késő, Elena! Ha megitta a vért és utána megölte magát, két lehetősége van: vagy vért iszik, vagy pedig… - Nem fejezte be, anélkül is nyilvánvaló volt, mi a vége. És nem akarta Elenát még jobban elkeseredettebbé tenni. – Figyelj rám: megtaláljuk, és majd utána átgondoljuk, mi lenne a jó neki. Az embervér, az állatvér, vagy mit tudom én! – fogta meg lágyan a lány kezeit, lefejtette az arcáról, majd megemelte az állánál és szíve minden érzelmével kérdezte azt, ami már egy jó ideje az oldalát fúrta. – Miért rám van szükséged? Miért nem Stefanra? – kérdezte visszafogott hanggal és először, mióta ismeri Elenát, valami olyat érzett, hogy talán most jött el az ő ideje, hogy most van esélye arra, hogy megkapja a lány szívét.
A barna hajú lány minden erejét és gondolatát összeszedte, hogy végre meg tudjon szólalni egy rövidebb „hatásszünet” után. – Stefan nem tudja, hogy saját magának mi a jó. Akkor hogyan tudhatná, hogy mi jó egy másik… vámpírnak? – ejtette ki az utolsó szót összeszorított fogakkal, remegő torokkal. – Ő ingázik az embervér és az állatvér között. Nem tudna segíteni, Vickin sem tudott! Az öcsémet nem akarom arra a sorsra juttatni. Még én magam is belátom, hogy egy kezdőnek igazi vérre van szüksége és kontrollra. Te vagy az, aki - még ha most csak tasakos vért iszol – segíteni tudna neki. Ne nézz őrültnek, tudom, mi voltál Te néhány hónappal ezelőtt. De azt is tudom, hogy segíteni fogsz ebben, akármennyire is idegen ez a feladat – nézett őszintén a férfi szemeibe és ebben a pillantásban minden kérlelés benne volt, amit szavakkal nem lehetett kimondani. – Nincs hasznod belőle, de kérlek, segíts benne! Jeremyért… Miattam! Ha rajta segítesz, engem mentesz meg! – fogta meg Damon kezeit, és gyengén levette magáról.
A kék szemű férfi már szóra nyitotta volna a száját, mikor az erdő még megmaradt csendjét egy kétségbeesett, fájdalmas női sikoly járta át. Minden eddig nyugton maradt madár a levegőbe emelkedett és eliszkolt az erdőből.
A sikoly nem messze tőlük hangzott fel, mire Damon kérően ránézett Elenára. – Maradj nyugton a fenekeden! – fogta meg a két vállát, majd egy utolsó magabiztos pillantás után elindult a zaj forrásának irányába.
Nem is kellett sokáig keresgélnie. Egy fiatal fiú egy nő nyakába temette a fejét, de kezdő lehetett még, a vér már a nő egész felsőjét beszennyezte. De a felismerés csak ezek után jött Damonben és elszörnyedt. Nem is a látvány, inkább a fiú miatt, akiben felfedezte…
- Jeremy!! – hallotta már maga mellett Elena hangját, ahogy rohanva odaért mellé, és ha nem fogja meg, már bizonyosan odaért volna Jeremy mellé. – Engedj el, Damon! – próbált kiszakadni az óvó karokból ordítva, de a karok nem engedtek, még mindig Jeremyn tartotta a szemét, aki csak ekkor engedte el a nőt és felfedezte az érkezőket. A nő, mint egy rongybaba, összecsuklott a földön, a vér már az avaron is látszott.
Damon enyhített a szorításán, majd végképp elengedte, de előtte még a lány fülébe suttogott. – Maradj itt, különben esküszöm, hogy nagyon megbánod! – szedte össze magában minden megmaradt haragját még a délelőttről és ebben a mondatban eresztette ki.
Elena ledermedt a fenyegetés hallatán, nem tudott megmozdulni a „meglepetéstől”. De be kellett látnia, hogy ez csak azért van, mert Damon félti az életét és Jeremynek még nincs kontrollja. Kapkodta már a levegőt, de egy helyben maradt, miközben figyelte, hogy Damon megközelíti az öccsét, akinek a szájáról csorgott a vér lefelé, de akárcsak nővére, ő sem tudott mozdulni. A tekintete nem volt tiszta, inkább elborult elmére vallott, ahogy hol Damonre, hogy Elenára kapta a tekintetét.
- Hagyjatok békén!!! – kiáltotta mindenféle zavar nélkül, de későn. Csak egy erőteljes ütést érzett még, ami erős vámpírra vallott és ő is összerogyott a földön. Nem kapta el senki, hagyták összecsuklani.
- Most egy ideig pihen! – vonta meg a vállát, miután Elenára nézett és a hangja hosszú idő óta először most tükrözött egy csöppnyi gúnyt. – Hazaviszem a házatokba! – guggolt le mellé, majd egy mozdulattal a karjaiba vette és Elenához sétált vele. – Jobbat nem tudtam kitalálni, bocs! De ettől talán egy kicsit elmúlik a vér iránti vonzalma! – húzta parányi mosolyra az ajkait.
Elena nagy levegőt vett, majd kifújta. Beismerte magának, hogy ez Jeremyért van, és ha ez a módszer, hát akkor… így lesz. – Öhm… köszönöm! – nyögte ki nyugodtabban és letörölte a már nem folyó könnyeket. – Én is megyek! – jelentette ki susogva, még egyszer végignézett Jeremy ájult és már élettelen testén, amiben ugyan szív már nem dobogott, de „élt”. Vámpírként, de így is élt. És csak ez volt a fontos…
Néhány órával később: (http://www.youtube.com/watch?v=TWBdACAwtXs)
Elena gondosan behúzta a függönyöket az öccse szobájában, ha reggel majd felébred, ne eshessen baja egy bekukucskáló nap sugara miatt.
Gondosan betakarta Jeremyt és a végén már egy apró mosoly játszott az arcán. – Nincs semmi bajod, csak ez a fontos! – érintette meg és simított végig a fiú nedves homlokán. Furdalta a lelkiismeret, amiért hagyta, hogy megtörténjen. Miatta, csak maga miatt lett részese Jeremy annak a világnak. És most azzá lett, akitől védeni akarta.
Nagyot sóhajtott, majd óvatos léptekkel elhagyta a szobát, az ajtót pedig halkan becsukat, és már nyugodt léptekkel sétált át a saját szobájába.
Csak aludni akart, elfelejteni mindent, ami azon a napon velük történt, és csak álmodni. Egy olyan világról, ami csak egy szavába került volna és megkaphatná. De túl visszafogott volt ahhoz, ezzel több – számára fontos – személy életét tönkretegye.
Azonban mikor már az ő szobája ajtaja is becsukódott, tudta, hogy nincs egyedül a szobában.
Azt hittem, hazamentél! – nézett Elena még mindig a csukott ajtóra. Az illat mindent elárult, amit tudnia kellett.
Nem tudtam, hogy egyedül hagyhatlak-e vele! Hiszen az öcsikéd még egy újszülött. De ha esetlegesen nem hallgatna a gyönyörű nővére szép szavára, egy-két dologra megtanítom! – húzta egyoldalas mosolyra az ajkait Damon, miközben folyamatosan közeledett Elena felé.
A lány már éppen megfordult, mikor észrevette, hogy túllépték az egy méteres távolságot. és Damon karjai az ajtót támasztották, köztük Elenával. Így a lány nem szabadulhatott, a férfi karjai pajzsként szolgáltak a menekülés ellen.
Most mi lesz? – csillogtak a kék szemű férfi szemei, ahogy a lányra nézett.
Holnap minden kiderül! Beszélek vele, hogy mit akar tenni ezek után! – nyelt egy nagyot, és egy pillanatra behunyta a szemeit. A távolság minimálisra csökkent kettejük között, mindketten egymás arcát fürkészték.
Nem Jeremyre gondoltam, angyalom! – nyögte ki majdnem összezárt ajkakkal. – Hanem ránk… Kettőnkre!
Elena mindenre számított, csak erre nem. Hogyan magyarázhatná el, mikor ő maga sem tudja, mi lenne a helyes?
Damon… - kezdett bele. – Olyan nincs, hogy „Kettőnk”… Vagy Te és vagyok Én! – De mintha az agya teljesen mást mondott volna, a hideg kirázta a saját szavai hallatán.
A férfi óvatosan az arcához ért és úgy kezdett bele. – 145 éve már, hogy nem ismerem az emberi érzéseket. Viszont minden megváltozott, mikor megismertelek Téged. Valami életre kelt bennem, mintha a szívem újra verni kezdett volna, mikor a közelembe kerültél! És most is így van! Hát nem érzed, hogy mit váltasz ki belőlem? – kérdezte egy kis elkeseredettséggel a hangjában. - Melletted érzem embernek magam ismét, még ha tudom is, hogy ez lehetetlen! Miattad változtam! Te láttál már rossznak, láttál már jónak! Elena – fogta a két keze közé az arcát. – Szeretlek Téged! Minden megmaradt, életre kelt emberi érzéssel szeretlek Téged! Csak egyszer mondd, hogy azt érzed, amit Én! – nézett rá elgyötörten, szinte már könyörögve.
Elena pedig tudta, mit kell mondania, vagy mit kell tennie.
A szívemet kéred, pedig nem kaphatod meg! Nem tudom Neked adni… mert már a Tiéd!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése