A Salvatore birtok hatalmas ajtaja szó szerint berobbant Damon érkezésekor. Mint a heves hurrikán, úgy száguldott be a nappaliba, hogy mikor odaérjen, egy üveg whiskyvel a mindennel megrakott kanapéra vesse magát és igya a barnás folyadékot betelhetetlenül. Bár még nem következett be, de félt, hogy elveszíti szerelmét és hiába tenne meg érte bármit, Elena nem fogja elfogadni így, gyilkosként. Választania kell majd, hogy melyik számára a fontosabb: az ölés, vagy a szerelem. Több évtizede ölt, anélkül, hogy kordában kellett volna tartania magát valami miatt. Nem félt a lebukástól soha és az élete volt az ölés, az emberek sikolyai és az, hogy élvezze a fülsüketítő kiáltozásokat. De ugyanakkor… a másik oldalon Elena várta. A szerelmével, a csókjaival… de melyik számára a kecsegtetőbb? Az áratlanok vére és dobhártyát szaggató sikolya, vagy a túlfűtött éjszakák, az érzéki szeretkezések… ezt nem tudta. Csak a szíve mélyén ordította egy hang, hogy végre álljon a talpára és válassza azt, amelyiket tényleg akarja.
És ekkor hasított belé. Hogy ő Elenát akarja, mindennel együtt. - De… ha ő nem fogad el így? – suttogta már az ital hatása alatt, hiszen a harmadik üveggel tántorgott immáron a kanapéhoz. – Ha… hikk… ő jófiút akar… hikk…? – csuklott folyamatosan és megint belekortyolt az átlátszó üvegbe. – Mi legyen most? – hunyta be a szemeit fásultan és leeresztette az üveget a kanapé mellé, de az üveg felborult és a folyadék kifolyt a régi szőnyegre.
- Hihetetlen vagy! – Jött egy hang a nappali bejáratából. A fájdalom ott égett benne, ugyanakkor a megvetés tüze is. Stefan állt ott, hátratett kezekkel és összeszűkült szemekkel figyelte a magát pusztító bátyját. – Sokáig tartott ez a nagy szerelem, ugye tudod? – sétált közelebb és alig 30 centire állt meg a kanapétól, hogy lenézzen Damonre. – Máris kidobott, mert nem tudtad visszatartani a fogaidat? – húzta kegyetlen vigyorra az ajkait. Ez már most túlságosan szokatlannak tűnt Damonnek. Hiszen az öccse mindig néz rá a világfájdalmas szemeivel, traktálja a világbékével és most csak így gúnyolódó szemekkel mered rá.
- Beteg vagy, öcsikém? – célzott Stefan új stílusára, miközben felült. – Sajnos gyógyszerrel most nem tudok szolgálni, az összes nyuszika kiszökött a ketrecből – vont vállat és megint megemelte az üveget és a még benne megmaradt whiskyt. De mikor már a szájánál tartotta, Stefan kikapta a kezéből és falhoz vágta. Az üveg több száz apró darabra tört, amik hangos zajjal hullottak padlóra, nedvesen. – És mókus sincs! – nézett az üveg irányába Damon és felállt. – Hozhatsz nekem még egy üveggel! – sziszegte egyre dühösebben és mintha az ital hatása elmúlt volna, látta egyetlen testvére szemében, hogy már nem az a felállás, mint régen. Hogy valami megváltozott és Stefan nem fogja még egyszer elviselni a sértegetéseket és bántó megjegyzéseket. – Ugyan már, Stef… nem áll ez jól neked. Hol marad a „Világbékét akarok!” feliratú pólód? – érintette meg az öccse pulóverét és rögtön vissza is húzta az ujjait. – És az elképzelhetetlenül helyes világfájdalmas pofikád? Úgy hiányzik a bátyusnak, hozd már vissza! – mosolyodott el, de csak a szemei maradtak továbbra is józanok. A leheletén érezhető volt, hogy nem kis mértékben ivott, a hangján pedig még annál is jobban.
Stefan elfordult tőle és a kis kávézóasztalt támasztotta meg, úgy nézett testvérére. – Iszogatunk, iszogatunk? Elena nem szereti, ha egy férfiból árad a piaszag. Úgyhogy vegyél vissza egy kicsit, drága bátyuskám, mert még jobban kicsinál a helyzet, mint most! – mérte végig undorodva a testvére alakját. – Jaj, de bocsánat… mit is beszélek. Elena nem szeret téged, tehát nem érdekli az illatod! – legyintett Stefan és várta, hogy Damon mikor ugrik a torkának.
De nem történt semmi. Damon inkább kiegyenesedett és elindult a nappaliból kifelé. – Nem érdekel, mit gondolsz! Most mondanám, hogy osztozzunk, öcsém, mint régen, de nem akarom, hogy sérüljön az önbecsülésed, mikor Elena azt mondja, hogy mennyivel jobb vagyok én, mint te! – kacsintott kábultan, majd magára vette ledobott kabátját és kisétált a birtokról. Közben pedig azon gondolkodott, hogy miért nem ugrott neki Stefannak. És nem is tudta, miért változott meg ennyire. Valami nem tetszett Damonnek a testvérében. Csak azt nem tudta, miért változott meg. Talán… Elena és az ő szerelme miatt? Nem, Stefan amiatt… nem változna meg ennyire… valami más történhetett… de miért nem kérdezte meg? A lehetőség ott volt a kezében, de ő inkább szórta az ízléstelen megjegyzéseit…
*-*
Jeremy még mindig hátrált, úgy meredt a Rose nevezetű nőre, aki viszont csak állt és mosolygott, miközben a gyönyörű, avarbarna szemeivel a hátráló fiút nézte.
- Mit akarsz? – suttogta, befejezve a hátrálást és belemeredt a csillogó szempárba.
- Nyugi, kisfiú! Nem foglak bántani – ült le Jeremy helyére és mosolyogva széttárta karjait a kanapén, a lábait pedig keresztbe tette. – Ne is próbálj elmenni, Jeremy! – hangsúlyozta ki a nevet erősen és egy hosszabb pillantással jelezte, hogy folytatni szeretné. – Még mindig nem tudsz kimenni! – húzta ravasz mosolyra pirosan pozsgó ajkait.
- Te… te honnan tudsz erről? – szólalt meg rekedten a fiú. Végigmérte az érkező nőt. Vékony, magas alak, káprázatos szépség, barnább bőrszín, igéző szemek. Maga a nőt találta elképesztően vonzónak, még ha a szemében ott is égett valamiféle gonoszság.
- Nem jöttél még rá? – sóhajtott Rose. – Én kértem meg egy boszorkányt, hogy szórjon varázslatot erre a házra! Az a dolgom, hogy figyeljek rád és ne engedjem, hogy elhagyd a várost! – A fiú értetlen tekintete azonban ledöbbentette… hiszen Jeremy a szemei alapján nem tudott semmiről. – Katerina semmit nem mondott, igaz? – pattant fel és az ablakhoz lépdelt, figyelve a levegő morajlását, a falevelek mozgását, a faágak reccsenését.
- Várj… Katerina az… Katherine? És mit kellett volna elmondania? Miről beszélsz? – rázta a fejét zavartan. Nem értett semmit, még ha meg is akarta érteni.
- Sejthettem volna, hogy KATHERINE ilyen ostoba lesz! – húzta szét teljesen a sötét bársonyfüggönyt. – Rendeltetésed van, Jeremy! – tekintett fél szemmel az egyre csak megdöbbenő fiúra, aki már kényszerből az ajtófélfának támaszkodott és hevesen kapkodta a levegőt, hiszen semmit nem tudott arról, hogy Katherine mit akar vele és miért hozta el. Nem mesélt a terveiről.
- Kérlek, mondd el, mit nem tudok! – suttogta már-már könyörögve és behunyt szemekkel vett egy utolsó mély lélegzetet. – Mit titkol el előlem Katherine?
- Szép esti mese lesz! – lépett el a függönytől. Már nem hallott semmit, nem tudott mire figyelni. – Fontos vagy Nekik! Fontos vagy a három Ősnek! – Felnézett mélyen Jeremy szemeibe, amikben csak nőttön-nőtt a döbbenet. – Katherine nem bántani akar! Ő védeni próbál tőlük. De hiába… ők ugyan csak akkor mutatkoznak, ha egy vérfarkas vámpírt, vagy vámpír vérfarkast öl… az én dolgom lesz elintézni, hogy idejöhessenek. Bármi áron! Nem érted, hogy miért, igaz? Katherine véd tőlük, pedig nem akarnak bántani. Évszázadok óta már, hogy keresik azt a vámpírt, aki teljesíthetné a feladatot. Egy friss vámpír kell Elijah-nak és két társának. Róluk jó tudni, hogy hárman EGYÜTT mindennél erősebbek, de külön-külön nem. Ugyanúgy sebezhetőek. Ha valaki megtalálja rá a módszert, megölheti egyikőjüket. Elijah a legidősebb, őt még ha egyedül van, sem lehet megölni. De Dimitar és Nathanael fiatalabbak, Elijah alatt állnak, gyengébbek. És Elijah felkészült minden eshetőségre. Ha egyik „szolgálója” meghal, egy kiválasztott vámpír megkapja az erejét. És így újra együtt lehet a trió. Egy kis tanulás után abból a vámpírból olyan hatalmas vámpír lehet, mint egy igazi Ős. Az erő, amit megkap, eleve gondoskodik majd erről. Ez vagy TE, Jeremy! Te vagy a kiválasztottjuk! Te friss, újszülött vámpír vagy, befolyásoltság nélkül, hogy melyik oldal a vonzóbb. És nekik ezért fontos a „frissesség”. Pártatlan vámpír kell nekik és egy korosabb vámpír már döntött, hol áll. Jó-e vagy gonosz. Róluk senki nem tudja, hogy mik is valójában. Néha kegyesek, néha nem – vonta meg a vállát. – És ne feledjük azt sem, hogy te egy Gilbert vagy, Egy hasonlás rokona. Több száz újszülött vámpírral találkozom nap, mint nap, de Ők téged választottak. Elijah küldött engem ide. Hogy tartsalak itt és ne engedjelek elmenni addig, amíg nem lesz okuk az eljövetelre! – Nagyot sóhajtott és odasétált Jeremy elé. – Katherine igazán kedves és önfeláldozó, hogy védene tőlük, bár megismétlem, hogy nem fognak bántani, de annak a nőnek semmi esélye az Ősök ellen. Még nekem sem lenne, pedig idősebb vagyok Katherine-nél!
Hátat fordított a fiúnak és elsétált a kandallóig. – Hello, Katherine! – mosolygott maga elé és végighúzta ujját a poros polcon.
Jeremy nem értette ezt az utolsó megnyilvánulást, csak mikor már egy jeges kezet érzett a vállán. Katherine ott állt mögötte. A fiú nem akart mozdulni, csak állt és figyelte, ahogy Katherine álnok mosolya mögött megöli a szemeivel Rose-t.
- Rose Marie! Mi szél hozott erre? Csak nem a mi kedvenc vámpírunk küldött ide? – szűkültek össze a szemei, de mosolya nem szünetelt. – És egy rabszolgához hasonlóan, Rose Marie már ugrott is a füttyszóra – folytatta rejtett gúnnyal.
Elengedte Jeremy vállát és az italos pulthoz sétált. Két pohárba öntött whiskyt, és mindkettőt felemelte. De mire visszaért Jeremy mellé, Rose már farkasszemeket meresztve nézett rá.
Katherine belekortyolt a pohárba, a letörölhetetlen mosolyával, a másikat pedig Jeremynek nyújtotta. – Bocs, Rose, de hívatlan vendég vagy és nemkívánatos! Hordd el innen magad!
- Késő, Katherine! Jeremy tudja, amit kell és amit te nem mondtál el neki. HA bekövetkezik, már nem éri felkészületlenül. Mert jóllehet, a három Ős még él, de ez bármikor változhat! – vonta meg a vállát. – Tudod, hogy mennyire szeretek postás lenni!
Katherine unott pillantást váltott Rose-zal. – És most egyszerre zúdítottad rá. Fantasztikus ötleteid vannak – tette keresztbe a karjait és hosszan pislogott. – Megérti vajon? Jeremy, megértetted? – fordult a fiatal srác felé.
Jeremy csak figyelte a két vámpírnőt és sikerült a frászt hozniuk a fiúra. És maga sem tudta, hogy megértette-e. Három ősvámpír, a legerősebb Elijah, ha valamelyikük meghal, majd ő kell a „maradéknak” Nehezen, de megértette és bólintott. – Igen, Katherine. Értettem. De… miért? Miért én? – Az agya nem volt képes befogadni az új információkat.
- Én nem is zavarok tovább. Katherine tud minden, majd ő beavat. A mielőbbi viszontlátásra. És Jeremy… vigyázz az ajtóval – figyelmeztette egy mosollyal és rákacsintott a fiatal fiúra. Az ajtó becsapódott utána.
Jeremy kíváncsian vizslatott Katherine irányába. – Akkor végre kiböknéd, mi a fene folyik itt? – kérdezte türelmetlenül, de a nő hallgatásra intette. A kanapéra mutatott, hogy üljön le azonnal és kész elmesélni mindent.
Jeremynek nem kellett több, helyet foglalt és figyelte a kissé ideges nő arcát. Megállt vele szemben és szóra nyitotta a száját.
- Nem így akartam, hogy megtudd. Tudod, mikor ide jöttem, vámpírt kerestem, egy friss vámpírt, aki majd jó lesz nekik és nem bántják majd a családomat. Mert tudtam, hogy ha a Gilbertek közül egyszer valaki vámpírrá válik, nekik majd ő kell. És nem tévedtem… Elena barátnőjét akartam erre a célra használni. Caroline, ha jól tudom. Át akartam változtatni, hogy felajánljam az Ősöknek, mint friss vámpírt, de a cél előtt megjelent egy boszorkány és közölte, hogy átváltoztál. Innentől már hiába lett volna minden. Meghagytam a szőke cicababa életét és elhoztalak téged ide. Tanítani akartalak, hogy meg tudd védeni magadat. Ha csatlakoznál, belehalnál… az Erő, amit megkapnál, eluralkodna rajtad és a tébolyba sodorna, míg végül nem látsz más megoldást és karóba dőlsz. Egy 700 éves vámpír ereje átszállna egy 16 éves fiú testébe. Látott már valaki ennél nagyobb őrültséget? – nevette el magát keserűen és kisimította a hajszálakat az arcából.
- De Rose… azt mondta, hogy nem kell félnem! – értetlenkedett Jeremy. Sok mindenbe kapott betekintést ezúttal, de nem kívánta ezt.
- Rose fél tőlük! Nem véletlenül szolgálja Elijah-t. Erről nem mesélt? – Jeremytől csak fejcsóválást kapott. Nagy levegőt véve kezdett bele a saját emlékei mesélésébe. – Rose Marie sosem volt magányosfarkas-típus. Neki is volt barátja. Trevor. Náluk jobb barátokat talán még nem hordott a hátán a föld. És ezt Elijah kihasználta. Tudta, hogy Rose nem árulná el semmiféleképpen, így szolgálójának akarta. És eltűntette Trevort, aki csak lebeszélte volna Rose-t az ősvámpírok szolgálásáról. Megölte Rose legjobb barátját. Rose pedig fájdalmában és kétségbeesésében persze, hogy elfogadta az Ősök ajánlatát. Elijah pedig ígéretet tett, hogy visszahozza neki Trevort, ha hűségesen szolgálja őket. De ennek már sok-sok éve… Trevor még mindig halott és Elijah-nak esze ágában sincs visszahozni. De Rose elfogult és nem látja a hazugságot. Trevor elvesztése mindennél jobban fájt neki és talán ismered ezt az érzést. Te is és szolgálnád azt, aki elhiteti veled, hogy visszahozza a legjobb barátodat. ..
*-*
Csend telepedett a Gilbert házra. Az ajtóban álló Isobel még mindig Elenára nézett, néha-néha John-ra tekintett, de a lánya mindennél jobban érdekelte. Az utolsó találkozásuk nem volt éppen valami fényes és békés.
Elena még mindig a biológiai anyja szemeibe meredt, mintha szellemet látna, de megszólalni csak nagyon nehezen tudott. – Nem foglak behívni… - motyogta és be akarta csukni a bejárati ajtót, de John mellette termett és megfogta az ajtón levő kezét.
- Elena, ő az anyád! – hagyta el egy halk mondat az ajkait és Isobel felé fordult. – Gyere be – nézett le a küszöbre, majd ismét a régi szeretője arcára, ahol megjelent egy elégedett mosoly.
- Köszönöm, John! – bólintott elégedetten, megemelte a lábait és belépett a lánya otthonába. Körülnézett és felfedezte a békességet és hogy ez a ház egy igazi családi fészek. Ő itt dobta el magától a lányát. Miranda és Grayson Gilbertre bízta, akik szeretettel felnevelték és vigyáztak rá, mint a szemük fényére. De nem telt el nap, hogy nem gondolt volna a két kis apró kézre, a sötét hajacskára, és a már születésénél is barna szemeire. A kis termetre, ami elfért a két karjában és az első sírásra, amit a szülés után hallott. Annyi fájdalom volt abban a vékonyka, de erős hangban és mégis egy újonnan érkezett jövevény első igazi életjele volt a „felszínen”. És mégis elhagyta, pedig az életet jelentette neki a kislánya, de ő maga is kislány volt még akkor, nem tudta volna ellátni.
Évek teltek el azóta, mégis vágyott már arra, hogy lássa az apróságot, akinek ő maga adott életet. És láthassa, milyen nővé érett 17 év alatt.
Elena megforgatta a szemeit, keresztbe tette a karjait és a nappaliba sétált. Nem volt kíváncsi arra a nőre. – Nem kértem, hogy behívd! – fordult John felé és a szemei szikrákat szórtak. – Itt nem látjuk szívesen! – bökött a fejével Isobel irányába.
- Elena, kislányom… ő az édesanyád, ha tetszik, ha nem. És el kell fogadnod! – magyarázta John, miközben megállt Isobel mellett.
- El kell fogadnom?! Ugyan miért? – Isobel elé sétált és a szemébe nézett. A saját szemeiben könnyek csillogtak és úgy szólt az életadójához. – 17 évig azt hittem, Miranda Gilbert az anyám! Mindig ott állt mellettem és felsegített, ha elestem. Őt neveztem az anyámnak. És közben kiderült, hogy mégis te vagy… te vagy az igazi anyám! Azt hittem, hogy látsz, de nem láttál. Azt hittem, hallasz, de nem hallottál. Azt hittem, utánam jössz, de nem jöttél. Azt hittem, az anyámat szólítom anyának, de nem. Mit vársz tőlem? Mit akarsz? – fordult el, hogy leplezze felgyülemlett fájdalmát. Az érzések felszínre kerültek, a sok szenvedés, amit a szülei elvesztése okozott és a harag, ami előjött belőle, mikor Isobel megjelent és megtudta, hogy ő az anyja.
- Elena… ne ítélj el tévesen! Én nagyon szeretlek téged – hunyta be a szemeit a nő és megpróbálta megérinteni lánya karját. Közeledni kezdett felé. – A múltkori után nincs jogom hozzád érni, vagy bármit is mondani, de a lányom vagy. Az anyád vagyok, ha tetszik, ha nem! És segíteni fogom utadat, ami már most rögös. – A keze pedig végre Elena jobbján pihenhetett úgy, hogy nem húzódott el. A melegség átjárta a testét, hiszen olyan régen mondhatta már el azt, hogy úgy érinthette meg a lányát, hogy az nem húzódott el. – Segíteni fogok neked, az életem árán is. Ha karót döfnek belém, akkor is veled leszek a végsőkig – lépett oda a lánya elé és a kezeibe vette az arcát. – Hiányoztál, kicsim! – cirógatta finoman a puha arcot. És végre felfedezett valami azokban a mogyoróbarna szemekben…
- Ne várd tőlem, hogy rögtön elfogadjalak és anyának szólítsalak! Idő kell! – motyogta és lefejtette a kezeket az arcáról.
Isobel szíve összeszorult, de reagálni nem tudott, hiszen egy kacagó páros lépett be az ajtón. Mindhárman az érkezők irányába tekintettek. Jenna és Alaric lépett be a házba, mosolyogva és kézen fogva. Bizonyosan egy randin estek túl.
De ahogy Jenna és Alaric, Isobel is ledermedt, ahogy a férfit, akit évekig a férjének nevezett és szeretett, még most is szeretett, egy másik nő kezét fogja. De be kellett látnia, hogy ez így helyes. Ő mondott le róla, így nem fájhat neki. Nem szabad fájnia.
- Isobel! – suttogta kis szünet után Rick és Jennára tekintett idegesen, aki döbbenten nézett hol a nőre, hol Elenára, hol pedig Rickre. Jenna pontosan tudta, ki is az az Isobel, mi köti Rickhez és mi köti Elenához.
- Szia, Rick! – mosolyodott el kényszeresen Isobel és a kezét nyújtotta Jenna felé. – Mi nem ismerjük egymást. Isobel Flemming Saltz… - Elharapta a mondatot. – Elena anyja vagyok. Örvendek a találkozásnak! – tartotta még mindig a kezét, de nem vágyott Elena nagynénjének szeretetére és üdvözletére. Legszívesebben a torkának ugrott volna, de tartóztatta magát.
Elena pedig csak figyelte ezt és eszébe jutott Damon. Az ajtófélfának támasztotta a fejét és a gondolataiba merült, kizárva mindent.
Damon… mennyire szereti és mégis ellöki magától… de megölt valakit és mi a garancia, hogy nem teszi meg egy ismerőssel? Nézett maga elé és átjárta valami. A fájdalmas szerelem és a következő percben egy hang üvöltött a fejében. Hogy úgy szereti Damont, ahogy van! És nem érdekli, mit tesz, kit öl meg, ő szereti!
Szó nélkül lépett ki a ház ajtaján, figyelmen kívül hagyva, hogy Isobel utána mered és halkan a nevét suttogja utána.
De Elenát már nem tarthatta vissza semmi attól, hogy elmondja Damonnek, mit is érez még most is. A Salvatore birtok felé vette az irányt…
*-*
A Grill nyugodt levegője fogadta be Rose-t. Körülmérte a helyiséget és elég békésnek ítélte. Elmosolyodott és rögtön el is indult a pult felé, hogy rendeljen magának egy italt, ha már Katherine nem szolgált vele.
Leült és hamarosan megkapta a whiskyjét. Belekortyolt és nagy levegőt véve maga elé meredten gondolkodott el a múltján. 1490-ben minden annyira megváltozott. Egy átkozott béke megpecsételte a vérfarkasok és vámpírok sorsát, elrontva mindent ezzel. És mindezért csakis Elijah-t vonhatták felelősségre, mert a béke egy része az ő műve volt. A vérfarkas, akivel együtt működött, évszázadok óta meghalt, így már csak Elijah tartotta a „frontot” és a két társa.
Kifújta a levegőt és a pohár peremén kezdett körözni az ujja. Ostobának érezte magát, hogy szolgálja az Ősöket, de már nem tehetett semmit. Elfogadta az ajánlatot, és ha most kiszállna, megölnék őt. Márpedig ő élni akar.
A gondolatokból egy férfi ébresztette fel, aki néhány székkel mellette ült és ugyanúgy whiskyt ivott. Már eléggé részegnek tűnt, a kék szemein is látszott az alkohol hatása és a fekete haja zilált volt. És Rose már messziről érezte, hogy ő is vámpír.
Elmosolyodott és közeledni kezdett a férfi felé, míg végül kikötött mellette és sóhajtva ránézett. – Egyedül iszogatunk? Ennyire nagy baj mégsem lehet! – kezdte el a társalgás fonalát, mire Damon ránézett és halvány mosolyra húzta a szájár. – Rose vagyok és… tudom, hogy mi vagy! – tette hozzá suttogva az utolsó tagmondatot.
Damon felhúzta a szemöldökét. Rendkívül vonzónak találta a nőt, a vámpírsága már a szeméből sütött.
Nem gondolkodott sokáig, ő maga is a nevét harsogta és ismét maga elé meredve kortyolt italba. – Mi járatban lehet egy ilyen szép nő ebben az átkozott városban? – kérdezte ironikusan a mennyezettől.
Rose belemosolyodott az ivásba. – Saját életet kezd – találta ki gyorsan és ez elég hihetően is hangzott. – Mi okod van arra, hogy alkoholba fojtsd a bánatod? Csak nem egy nő? – kérdezte kíváncsian, buja mosollyal.
- Ő nem nő… csak egy kislány, aki szereti tönkre tenni az életemet. De nem is szeret – motyogta már majdnem a sírás határán. – Nem tudja, mi a felelősség és mi a szerelem. Ha meg igen, nem irántam érzi… - gyengült el a hangja és a pulthoz vágta a poharat. – Mit tehetnék én érte? Szeretem őt és mégis kidobott, mint egy kivert kutyát, akit meg kell vetni, mert megölt egy… embert – vált egyre elkeseredettebbé, de nem is kellett neki több, hogy felfedezze a mellette ülő nő bujaságát és kihívó mosolyát.
Damon halkan, de felnevetett. – Ha ilyen szexi nővel találkozom, sosem fogom vissza magam! – itta ki a poharát és nem törődve, hogy mindenki láthatja, magához húzta a nőt és megcsókolta. A csók szenvedélyes, cseppet sem gyengéd volt, sokkal inkább vad és érzéki. De Damonből már az alkohol „beszélt”, Rose pedig felejteni akart. És erre a célra Damon nagyon is megfelelt neki.
- Menjünk el innen… menjünk hozzád… - szakadt el Damontől Rose és a szemeibe nézett. – Felejtsünk együtt… segítek elfelejteni azt a lányt…
Damonnek pedig nem kellett több. Megfogta a nő kezét és elindult vele a Salvatore birtok irányába.
Amint kiléptek a Grillből, nem maradt meg a lassú tempó, így pár pillanat múlva már érezhették is a Salvatore birtok meleg kanapéját. Már egyikőjük sem gondolkodott, csak tettekké akarták tenni a szavaikat, mégpedig a felejtést. Damon szeme előtt ott keringett Elena arca és mosolya, de ugyanakkor a szavai is, mikor időt kért és ő nagyon jól tudta, mi az idő. Felkészülés a szakításra. És ő nem akar emiatt szenvedni.
Rose Damon ölébe ült, az ajkai egymást súrolták és nem szakadtak el egymástól egy pillanatra sem. A nő kezei Damon inggombjain időztek, míg végül gyorsan kigombolta mindet és az ing már a földön hevert.
És hamarosan már Rose felsőtestét is egy vékonyka melltartó takarta. – Téged az ég küldött! – motyogta a nő nyakába, amit hevességgel csókolt, miközben a kezei Rose melleit simogatták.
És ekkor történt meg. Damon annyira belefeledkezett Rose perzselő testébe, hogy nem hallotta az ajtónyitódást, nem hallotta a lépteket. Csak akkor, mikor már a számára legfontosabb személy ott állt az ajtóban és könnyes szemmel nézett rá.
Damon elengedte Rose-t, de annyira lesokkolta ez, hogy nem tudott mozdulni, Rose még mindig az ölében pihent. – Elena… - suttogta kábultan és homályos szemekkel. Itt rontotta el. Látta Elena szemeiben a felébredő haragot és azt, hogy ezt főképp nem fogja neki megbocsájtani. Az alkohol pedig nem lesz mentség. – Kérlek… megmagyarázom… - mentegetőzött és lelökte magáról Rose-t, úgy közelítette meg a szerelmét.
De Elena kinyújtotta a kezét, kitörölte a könnycseppeket a szeméből. – Azért jöttem, hogy megmondjam, elfogadlak úgy, ahogy vagy… hogy szeretlek és sosem fog érdekelni, hogy mit teszel, mert akkor is szeretlek… de nem erre számítottam… ezt nem fogod megmagyarázni! – suttogta keserűen. – Időt kértem tőled, nem pedig azt, hogy rögtön keress valaki mást… - mutatott Rose felé dühösen.
A könnyei patakzani kezdtek és nem tudta megállítani őket. Becsapottnak érezte magát. A szerelme ennyit érzett iránta. Máris más nővel van. – Akkor hát… folytassátok nyugodtan. Én... nem fogom megakadályozni… - fordult el és az ajtó irányába fordult, egy gyors távozás reményében, de nem mehetett el. Mert Katherine az útját állta, egy idegen férfival a társaságában.
- De szép társaság – mosolyodott el gúnyosan és végigmérte Damont. – Az Isten szerelmére, ha ennyire felejteni akarsz, miért nem hozzám jössz! – forgatta a szemeit és Rose-ra nézett. – Jobb lesz, ha magatokra kaptok valamit. Mert fontos dologról van szó és nem hiszem, hogy lenne bárkinek is gusztusa titeket félmeztelenül bámulni.
Elena felé nézett. – Összetörtek? Nem baj, majd kihevered. Stefannal jobban jártál volna, remélem már beláttad! – érintette meg hasonmása vállát. – Victor azért van itt, hogy segítsen nekünk… megtörni a köteléket!
Elena könnyei elapadtak és kíváncsian meredt Katherine-re. – Megtörni? – kérdezte hitetlenkedve és a vállán pihenő kézre nézett. – Jobbkor nem is jöhettél volna…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése