A jelenben:
Az idő telt, a lehetséges birtokok száma egyre csak fogyatkozott. Hova fészkelhette be magát? Ez a gondolat keringett Damon agyában, mikor egy elegáns és hatalmas birtok sötét ajtaja előtt állt. Látszott rajta, hogy jó ideje senki nem lakja, ezzel szemben még így is divatosnak és előkelőnek lehetett mondani, főleg ha Katherine nagyravágyó stílusát vetítette maga elé.
Nem kopogott, semmi jelet nem adott annak, hogy belépett az ajtón. Egyre beljebb haladt és már érezte az ismerős virágillatot. – Megvagy! – suttogta dühösen és ökölbe szorultak a kezei, miközben körbenézett az előtérben. Sehol nem látott senkit, az emeletről viszont hangokat hallott. Ez egyre jobban arra ösztökélte, hogy megtalálta a nőt.
Cipőkopogásra lett figyelmes a feje felett, az emeleten. Kiegyensúlyozott léptek jellemezték a zajt és mintha valaki fel-alá járkált volna.
A következő percben viszont csak egy fekete árnyat látott lesuhanni a lépcsőn. Megint körbekapta a fejét a szobán, de sehol semmi. Viszont a hátán már egy kezet érzett, maga mögött pedig egy testet, aki végigméri őt.
Megcsóválta a fejét, de megfordulni nem akart. Nem akarta látni az élete fő megkeserítőjét, bár mindennél jobban a torkának akart ugrani, de visszafogta magát. – Hol van Jeremy? – kérdezte haragosan, minden dühöt összpontosított a hangjában.
Egy jeges, hideg kacajt hallott maga mögött és a kezek eltűntek a hátáról, továbbvándoroltak lefelé, de ekkor Damon sem bírta tovább, egy pillanat alatt megfordult és falhoz lökte a nőt, minden erejét összeszedve. – HOL VAN JEREMY??! – tette fel még egyszer, ordítva a kérdést, egyenesen Katherine szemeibe nézve, miközben erővel szorította a nő torkát.
- Drága Damon! Olyan rég találkoztunk, így kell üdvözölni a régi szeretődet? – mosolygott tovább és ez még az egyre erősödő szorítás hatására sem halványult. – Én arra gondoltam, hogy megint lehetne valami és most még osztoznod sem kell! – vonta meg a vállát olyannyira, amennyire a körülmények engedték.
Hamarosan azonban már Katherine kezei is a férfi nyakát szorították, nem olyan nagy erővel, de arra elég volt, hogy Damon elengedje őt.
Lassan eresztette le a kezét, miközben a nő kiszámíthatatlan ábrázatát figyelte, majd mikor már Katherine is elengedte őt, hátat fordított és csípőre tette a kezét, majd nagyot sóhajtott. – Nem jópofizni jöttem ide! Nem azért, hogy érdekeljen, mi történt veled az elmúlt száz… akárhány évben! Mit sem változtat azon, hogy egy átkozott, önző ribanc vagy, aki csak szórakozni akart! – fordult felé, hogy a „bókot” a szemébe mondja. De a nőből csak egy halvány mosolyt váltott ki ezzel is, és már mindketten csípőre tett kézzel figyelték egymást. – Hova vitted Jeremyt? És mit jelent az, hogy a játszma elkezdődött? Felmondott neked a diliház, Katherine? – nyugodott meg a légzése és a teste minden erejét össze kellett szednie, hogy ne verjen karót a nő szívébe.
- Szeretek játszani, Damon! Ezért jöttem – sétált kissé közelebb egy festményhez és végighúzta a kezét a lágy ecsetvonásokon. – Jeremy jól van, de már az én dolgom, mit csinálok vele és hogyan csinálom! – Ezúttal a körmei akadtak bele a festménybe és összeszorított fogakkal mélyesztette a vászonba az ujjait, ezzel meghagyva a nyomot. – Ilyen könnyen véget vethetünk egy remekműnek - biggyesztette le az ajkait. – Ennyi kell hozzá és a drága Elenátoknak nincs feje!
Kihúzta a körmeit a tönkretett festményből és egy szempillantás alatt Damonnel szemben állt, alig 10 centire tőle. – Figyelj rám, Rómeó, mert csak egyszer mondom el! – emelte fel a kezét és megérintette a férfi mellkasát. – Ha életben akarod tudni Elenát egy jó ideig még, ne engedd, hogy találkozzon velem! – vigyorodott el és megállt a keze a férfi hasán, egy jól kitapintató kockánál. – De úgy tedd a dolgod, hogy én mindent meg fogok tenni a találkozásért! És ha ő találkozik velem – nézett fel a férfira és levette róla a kezeit. – halálra van ítélve! – hátrált meg pár lépést, le sem véve a tekintetét a férfi meglepődött és leblokkolt ábrázatáról. – Megleptelek, igaz? Évszázadok óta készülök már arra, hogy egyszer a hasonmásom közelébe férkőzzek. És tettem róla, vagyis… egy boszorkány tett róla, hogy emlékezetes és felejthetetlen találkozás legyen! – rántotta meg a vállát nemes egyszerűséggel és még mindig nem tudta levakarni az arcáról a vigyort. – Védd meg tőlem, ha tudod! Hiszen ahogy mondtam: a játszma elkezdődött és ne hidd, hogy nem gondolom komolyan! – vette át az arcán a helyet a düh és előjött a balsejtelmes nézése.
- Engedd el Jeremyt, Katherine! – mondta teljes higgadtsággal Damon, bár a lelke egyáltalán nem a nyugalmáról volt híres abban a percben. Katherine fenyegetése nem tetszett neki, ugyanakkor nem is tudta hova tenni. Ha találkoznak, mi történhet? És boszorkány? Mit csinált ez a hibbant nőszemély? – Miről beszélsz? Csak nem…- Nem tudta befejezni, hiszen pontosan tudta, mi lehet a vége.
- Nem engedem el! Szótagoljam neked? – emelte fel a kezét, hogy végigmérje a körmeit és egy ott maradt festménydarabot lepöckölt az egyik körme helyéről. – Okos vagy, drágám! Egy kötelék beteljesedik a találkozásunknál, amit nem bánnék, mert azt jelentené, hogy nem bánthatnak! – húzta gúnyos mosolyra az ajkait és már nehezen bírta visszafogni magát attól, hogy valamit belevágjon a férfiba, amiért az ennyire negatívan áll hozzá. Hiszen Damon az egyik okát képezte a visszatérésének.
- Ha bántod, megöllek!! – sziszegte dühösen, még ha nem is tehette. A nem dobogó szíve mintha vad dübörgésbe kezdett volna, mikor a nő azt mondta, hogy egy kötelék beteljesedik a találkozásuknál. – Te rohadt ribanc! – hagyta el a száját egy újabb „bók”, de a nőt nem sikerült megsértenie. – Valahogy esküszöm, hogy megtalálom a módját, hogy megöljelek, és aztán majd megnézzük, ki nevet a végén! – Csak ennyit mondott és már ott sem volt. Elhagyta a birtokot és a Gilbert ház felé vette az irányt.
- Mindig én nevetek utoljára, Damon! Ezt jobb, ha megtanuljátok!
*-*
A lágy szellő megérintette a teraszon beszélgető lányok arcát és beszívták a kellemes levegőt.
Sophie váratlanul hagyta abba a történetet, de hibáztatni nem lehetett érte. Egy barát elvesztésénél talán nem is lehet rosszabb, főleg ha egy egész életnyi barátságról van szó.
A mese alatt Elena többször érezte, hogy Sophie – még ha nem is szándékosan – de megszorítja a kezét. És ezt a feltörő, fájdalmas emlékek számlájára írta.
- Sajnálom, Sophie! Nem is sejtettem, hogy… - Felállt, hiszen annyira már annyira nem tudta tartani magát ezek után. Olyanokat hallott, amiket még álmában sem tudott elképzelni. Katherine miatt veszítette el az egyik legjobb barátját? Hát ezért gyűlöli és teljesen jogosan. Ő is meg akarná ölni a helyében. – Értek már mindent. Hogy mit miért tettél és mikor Katherine-nek néztél… - Könnyes szemmel meredt a távolba, a terasz korlátjába kapaszkodva. Tiszta szívvel próbálta átérezni azt, milyen lehetett ez Sophie-nak vagy Damonnek. És ezt bárminek nevezhették, csak nem kellemes érzésnek, ami elöntötte őt abban a pillanatban. – És… ennyi volt? Emiatt vagytok ma… ilyenek egymáshoz? – fordult vissza ismét.
Sophie a veranda padlózatát nézte, mintha újabb emléken törné a fejét, és mikor szóra nyitotta a száját, a hang teljesen máshonnan jött és nem Sophie hangjával.
Damon érkezett meg, egy pillanat alatt ott termett pontosan előttük. Nem nézett rájuk, rögtön a térdeibe támaszkodott és lenézett, majd nagy levegőt vett és Elenára emelte a tekintetét. A kegyes hazugságba még senki nem halt bele.
- Jeremy jól van – motyogta, még mindig a saját lábaiba támaszkodva. Csak azt nem tudta, hogy elmondhatja-e azt, hogy Katherine mit mondott neki. De azt tudnia kell, hogy Jeremyt Katherine vitte magával, még ha ez eddig is nyilvánvaló tény volt. – Katherine-nel van, de nyugodj meg… - emelte fel az egyik kezét a nyugtatás jeleként, mikor látta, hogy a lányon eluralkodik valami. – Kell neki valamire, nem fogja bántani! – Nem sikerült megnyugtatnia, ez látszott, ezért nem teketóriázott tovább, eddig is csak Sophie miatt tartotta vissza magát, hiszen ő semmiről nem tud. – Gyere ide! – suttogta lágy hangon, amilyenen talán még sosem lehetett hallani.
Felemelkedett és nem telt el két pillanat, már a karjaiban tartotta a rémült lányt és szorosan magához ölelte. – Hiszen megígértem, hogy nem lesz baja, Elena! A kötelességem, hogy megvédjelek téged és az öcsédet is, mert azzal téged és a lelkedet védem!– sutyorogta a fülébe gyengéden és a halántékára adott egy könnyed csókot.
Érezte, ahogy Elena nem túl magabiztosan, de bólint és beleolvad a karjába, mintha az, ami eddig visszatartotta, leolvadt volna. A vállába fúrta a fejét és már-már látta a behunyt szemeit.
Csak Sophie volt az, aki nem tudta a látvány szépségét élvezni. – Nem vagytok ti egy kicsit túl közeli barátok? – kérdezte felvont szemöldökkel, karba tett kézzel és már ő is talpra állt az eddig történt események láttán. – Stefan nem hiszem, hogy örülne egy ilyen… nem éppen baráti pillanatnak! – mondta teljes komolysággal, mire Damon szemforgatva ránézett, de nem engedte el Elenát, még mindig szorosan tartotta, csak a fejét fordította Sophie felé.
- Az öcsinek ehhez semmi köze és szerintem neked se. Mi vagy te? Főtanácsadó, hogy éljük az életünket? A tökéletességet sem éppen rólad mintázták! – A szemei szinte már szikráztak a dühtől és ott égett bennük a vad ösztönű tűz, mint aki gyilkolna.
- Damon, ne! - Elena kibontakozott az ölelésből, Sophie mellé sétált és megfogta a lány hideg kezeit. Sophie szemei már ekkor a gyötrődést tükrözték, amit Damon szavai idéztek elő. Sophie adta ki a végleges útját, ő intézkedett arról, hogy soha ne lehessenek újra vidám barátok, de fájt neki.
Damon csak nagy szemekkel nézett, mint akibe villám csapott, de ekkor már derengett neki valami. – Mit mesélt el neked? – fordult fél testtel a két lány felé. – Megvan az egész sztorink? – kérdezte, miközben gúnyosan Sophie-ra nézett. – Minek untatod a mai ifjúságot a mi ókori hülyeségeinkkel? Ezt kérdezem tőled, Sophie! – dőlt háttal a korlátnak és még mindig várta a választ. – A pofont is elmesélted, amit oly’ nagy szeretetted adtál a barátodnak? – mutatott magára, miközben a hangja egyre több gúnyban úszott.
Sophie pedig erőt vett magán. – Nem is tudom, miért kaptad! Mert te nem voltál hibás benne?
1864. Mystic Falls
Már Sophie érkezésének estéjén eldőlt minden. Lezajlott a családi vacsora, látszólag békességben és jókedvben. Csakis Sophie-t zavarta Katherine „ártatlan lány” viselkedése, ahogy Giuseppe Salvatore előtt játszotta és ráadásul még remekül is adta elő. Próbálta visszatartani a magából kikívánkozó véleményt, sikeresen. Csakis a Salvatore család miatt.
A vacsora végeztével Stefan ajánlotta fel, hogy felkíséri Sophie-t a szobájába, amit a lány mosolyogva elfogadott, de nehezen viselte, hogy mindeközben a másik legjobb barátja Katherine-t szórakoztatja.
Nagy levegőt vett és úgy kapaszkodott Stefan meleg karjaiba. Majd mikor hallótávolságon kívül kerültek, Sophie szólalt meg.
- Kinyitjátok még valaha a szemeteket és észreveszitek majd, hogy ez a nő csak a bolondját járatja veletek? – motyogta az orra alatt, miközben mindvégig Stefan arcát fürkészte. Csillogott valami azokban a kék szemekben, mikor Katherine szóba került. – Óh, Stefan… már te is! – nézett rá elgyötörten, mégis reménykedve, hogy talán téved. De nem kapott tévedésre utaló visszajelzést.
- Sophie! Érezzek bármit, nekem a barátságunknál nincs fontosabb! A szerelem jön és megy. De belőled, drága Sophie, csak egy van az egész világon! – húzta bíztató mosolyra az ajkait, amitől Sophie szívébe hatalmas melegség költözött. Egy barátját Katherine sem tudja elválasztani tőle. Legalább őt nem.
- Köszönöm, Stefan! – suttogta már-már könnyes szemekkel.
Felértek a lépcsőn és a mosolyt senki nem tudta volna levakarni Sophie arcáról.
- Damon észhez fog térni! – adott egy apró puszit a lány arcára és utána végigsimított a lány puha orcáján. – Lesz még tavasz, Sophie! Jó éjt neked! – nyitotta ki a lány előtt a szobája ajtaját és mindaddig el sem mozdult onnan, amíg a lány be nem csukta az ajtót maga mögött, egy hálás mosollyal az arcán. Csak ezek után indult a saját szobája irányába.
Sophie nagy levegőt vett és körbemérte a szobáját. Az ajtón keresztül is hallotta, ahogy a szobája előtt elhaladó Katherine a maga röhejes módján nevetett.
- Ha tudnád, mennyire gyűlöllek, Katherine! – meredt az ajtóra gyűlölettel telve, mikor Katherine hangja mellett meghallotta Damon hangját is, ahogy elköszön a nőtől és ő is elmegy a saját szobájába.
Sophie pedig cselekedni akart. Beszélni Damonnel, hogy mi történik most velük és mi lesz a barátságukkal. Nem várt sokat: az ajtó felé vette az irányt és elindult Damon szobája irányába.
Végigsétált a folyosón és megállt az utolsó ajtónál. Kopogtatni kezdett, az ajtó pedig lassan, de kinyílt. Damon állt előtte már kibontott nyakkendővel és kissé kócos hajjal.
- Sophie! Nem vártalak téged! – tárta ki az ajtót és szó nélkül intett a lánynak, hogy jöjjön be. A hangjában ott hallatszott a csöppnyi bűnbánás, amit valószínűleg az utolsó beszélgetésük miatt érezhetett.
Sophie fegyelmezetten, talán még ridegnek is lehetett nevezni, sétált be a szobába, hátra csúsztatott kezekkel. – A délelőtti beszélgetésünkről lenne szó! – nyögte ki alig hallhatóan, miután Damon becsukta az ajtót és teljes testtel felé fordult. – Komolyan gondoltad, hogy… szereted őt? És miatta még az én barátságomról is lemondanál, csak mert én nem értékelem őt? – tette fel folyamatosan a kérdéseit kíváncsian, mégis reménykedően, hogy esetleg az egészet ő értette félre vagy éppen Damonnek voltak nehéz napjai.
- Sophie, én szeretem őt! – hangsúlyozta ki a férfi kissé nagyobb éllel, mint kellett volna, de már kimondta, nem vonhatta vissza. – Ha nem fogadod el, a te bajod! – tette keresztbe a karjait és már nem figyelt a szavai súlyára. – És szeretnék lefeküdni, drágám! Ha megtisztelnél azzal, hogy kimész… - mutatott az ajtó irányába már várakozóan és ezt az arcán is látni lehetett.
- Nem megyek sehová, amíg ezt meg nem beszéljük, Damon! – emelte fel tiltakozóan a kezét. – Egyfolytában őt dicséred, pedig nem ismered őt! – küszködött már a könnyeivel, de folytatta. – Miért ő, Damon? Egy álnok szipirtyó, aki téged és Stefant vett célba és tönkre fog tenni titeket! – folytatta a „harcot” és már egy könnycsepp kigördült a szemeiből.
Damonhöz sétált és megérintette az ideges arcot. – Sosem hazudtam még neked, Damon! Ne bízz meg benne, kérlek szépen! – De nem várt dolog történt. Damon kitépte magát Sophie kezei közül és meghátrált egy lépést. Látta Sophie csillogó szemeit, de nem ez érdekelte most.
- Hát nem fogod fel, hogy Katherine sokkal fontosabb nekem, mint TE?! – ordított szinte teljes torokból, semmire nem gondolva, főleg nem Sophie érzéseire. Csak akkor tudta, hogy mi futott ki a száján, mikor Sophie sírása zokogásba ment át és már előtte állt.
- Fontosabb, mint én? – kérdezett vissza szinte hangtalanul és ekkor hajlamot érzett arra, hogy felemelje a kezét és megközelítse vele Damon arcát. A pofon elcsattant és már nem volt visszaút. Abban a percben két szív végleg megszakadt, egy barátság köddé vált. – Gyűlöllek, Damon Salvatore!- indult az ajtó felé, a könnyei pedig záporoztak. Kilépett és már nem is akarta tudni, mi történik azzal a férfival, akit most a háta mögött hagyott. Csak a könnyeit törölgette...
A jelenben:
Csend telepedett a teraszra a történet után, csak Elena meglepődött tekintete volt az, ami hang helyett is árulkodott. Sophie nem nézett fel, csak tovább bámulta a járólapot és a szél gyenge fuvallata még mindig nem hagyott alább. Damon ide-oda kapkodta a tekintetét, mindenhova nézni akart, csak nem Sophie–ra és Elenára.
Nagyot nyelt és beszélni kezdett. – És ez már a múlt! Most mit akarsz hallani tőlem, Sophie? Hogy hibáztam? Hogy rád kellett volna hallgatnom? Talán így van… de ha nem így történik, ma nem lennénk itt! Te sem és én sem! – állt végre a saját lábára, elrugaszkodva a korláttól és már bátran tekintett az ülő lányra. – Ne várj tőlem semmit, Sophie! Egy mértékben megbántam, de a másik felem azt mondja, jól döntöttem! Mert ha nem teszem azt – Ekkor Elenára nézett és a mosolya megmelegedett -, sosem ismerem meg az igaz szerelmet! – sétált oda Elena mellé és hátulról ölelte meg.
Sophie pedig csak nézett. – Stefan tud erről? – kérdezte egy rövid szünet után. – Remélem, hogy nem a háta mögött találtatok egymásra! – De a tekintetekből ki tudta olvasni, hogy ez még friss és Stefan minderről még nem tud. Ezt Elenán látta, ahogy Damon szemeibe nézett zavartan. – Tudjátok, semmi bajom nem lenne ezzel, ha nem a LEGJOBB BARÁTOM háta mögött csinálnátok! Joga van tudni róla! És mikor szóltok neki? Vagy hagyjátok magától rájönni? – kérdezte szinte már epésen és elindult a lépcső irányába. – Gratulálok ehhez a szép egymásra találáshoz! – sziszegte a fogai között. Nem a gyűlölet hajtotta, csupán az, hogy a barátját csapják be ezzel a viszonnyal. – Ha majd szakítasz Stefannal, akkor mondhatod, hogy Damon a szerelmed! De addig maximum a szeretőd lesz! – fordult hátra még egy percig, majd eltűnt. Elnyelte a hajnali köd, ami még mindig nem tűnt el a levegőből.
Elena Sophie után meredt, még Damon karjaiban is, majd beszívta a levegőt és lehunyta a szemeit, az arcát pedig Damon vállába fúrta, mintha menedéket keresne. – Most Katherine2-nek gondol, aki egyszerre bolondít mindkettőtöket! – motyogta a férfi ingébe, és már a homlokát támasztotta a férfi vállának.
Csak nyugalmat keresett végre, de a szíve eszeveszettül vert a mellkasában. Jeremy Katherine-nel van és még új vámpír. Bármire ráveheti és még csak meg sem kell erőltetnie magát. És ennek tetejében most Sophie is hirtelen elsétál. – El kell mondanunk Stefannak! Ennyivel tartozom, tartozunk neki! – nézett fel a csillogó, kék szempárba kissé kínlódva, mire kapott egy beleegyező bólintást.
Damon a felkelő nap felé fordította mindkettejüket és hátulról fogta át Elena derekát, az állát a lány vállának támasztotta és érezte, hogy a lány mindkét keze az ő ölelő karjaira csúszik. – Megmondjuk neki, Elena! – suttogta a fülébe lágyan és közben a nap első sugarait figyelte. – De nem fogom keresni! Majd ha találkozunk vele, első dolgunk lesz mindent elmesélni erről! – adott könnyed csókot a lány nyakára, amitől Elena kuncogni kezdett és ez Damonből is egy mosolyt váltott ki. – Szeretlek, Elena! – emelte fel a fejét és látta, hogy a barna hajú lány az arcára néz. Hallani akarta tőle is , hiszen ezt még nem mondta ki nyíltan, szemtől szembe.
- Én is szeretlek! – A nap sugarai ekkor világította meg mindkettejük arcát, hozva a melegséget, de Damonben Elena szavai nagyobb melegséget gyújtottak. legszívesebben most azonnal a lány szobájába vitte volna, de nem akart elsietni semmit, így hát nagyot nyelt, hogy vissza tudja fogni magát a kísértéstől.
Először a lány orrhegyére nyomott puszit, majd a szája fölé, végül behunyt szemekkel találta meg a lány ajkait. Gyengéden csókolta meg, mégis minden érzés ott rejlett benne. A tűz, a szenvedély, a szerelem…
De ekkor Elena kibontakozott az ölelésből. Egy furcsa érzése támadt, hogy valaki figyeli őket. És nem tévedett: a járdán, alig pár méterre a terasz lépcsőjétől Stefan állt és nagy szemekkel figyelte őket. Az arcán ott tükröződött a meglepődés, ugyanakkor a felébredő harag és az, hogy hogyan is hihette, hogy Damon közelségétől Elena vele marad majd végig. Hát az övé lett, elvette tőle.
- Stefan… - suttogta Elena és kivált Damon karjaiból, akinek az arcára – bár próbálta titkolni – valamilyen győztes fény égett, ahogy Stefanra nézett. – Kérlek, hallgass meg… - suttogta már-már könyörögve, de Stefan megcsóválta a fejét, miközben már egy könnycsepp megcsillant a szemében.
- Gratulálok – suttogta maga elé meredve és egy csöppnyi dühvel a hangjában.
Elena lehajtotta a fejét és a kezeivel mintha védeni akarta volna magát, keresztbe tette őket. Damon az öccsére nézett és egy csöppnyi gúnnyal a hangjában szólalt meg. – Öcskös, inkább beszéljük meg higgadtan, nem kell a letargia meg a világfájdalom! Ezt meg lehet beszélni higgadtan és ki tudja? Talán kapsz mellé egy pohár borzvért! – vonta meg a vállát.
Stefan elfordította a tekintetét, elnézett a messzi távolba, majd megfordult és bármiféle reakció nélkül távozott.
Elena nem is várt mást. Sejtette, hogy nem marad, hogy mindent megtesz majd azért, hogy eméssze magát és nem engedi továbblépni. De annyira nehéz volt őt látni. Az arcán azt a szenvedést és gyötrelmet, amit ő okozott.
Damon lépett mögé és vigasztalóan megfogta a vállát. – Semmi baj nem lesz! Ismered őt! Tudja, mit csinál és mit szabad tennie!
- Nagyon remélem! – fogta meg a lány a vállán pihenő kezet.
*-*
A lépcsőn visszhangoztak a lépések. A hideg pincefalak nem engedtek fényt be, így a teljes sötétség őrjítő volt. Csak egy gyertya égett, az is a becsukott ajtó mögött és alig-alig pislákolt már. Egy eszeveszett légzés hallatszott ki még a zárt ajtó mögül is.
Katherine megállt és még mielőtt kinyitotta volna az ajtót, beszólt. – Életben vagy még, John? – kérdezte gúnyosan. – Beszélnünk kellene! – nyomta le a súlyos kilincset és egy pillanatnyi várakozás után belépett a pincébe.
Végignézett a testen, ami behunyt szemmel feküdt a sarokban. – Ez nem méltó egy Gilberthez! – nevette el magát és lerakott egy tálcát…
*-*
Sötétedett már. Az erdő minden egyes fáját iszonyú szél csavarta, mintha csak Stefan lelki világát vetítették volna ki egy természeti katasztrófa képében.
Rohant, ahogy a lábai bírták, vámpírsebességgel, de maga sem tudta, mit keres. Valami táplálékot, ami csillapítja magában a kínt és a fájdalmat. De nem tudta, mi kellene most neki. Amit akart, azt nem kaphatta meg. De mégis…
Aztán egyszer csak megállt, mikor meglátott egy férfit egy fa mellett, aki láthatóan figyelt valamit. Nem gondolkodott, nem tett semmit, mögé került és a férfi ijedten fordult felé.
- Ki maga? – kérdezte meglepődötten, de már higgadtabban. Nem is sejtette, hogy a következő percben a nyakát már iszonyú harapás éri, kiszáll belőle minden erő és a vére egy vámpír vacsorája lesz. Mert ez történt… Stefan pár perc alatt fajult át abba, ahol már régóta nem járt. Egy olyan világba, ami a bátyja világa volt. Az embervér átjárta a testét, laktatta és elborította az elméjét. Csak többet és többet követelt, míg a testből az utolsó csepp el nem fogyott. Az a Stefan, aki csak állatvéren élt…
- Meghaltam, hogy újjászülessek! – emelte ki a fejét egy pillanatra a férfi szétharapdált nyakából, majd visszatért. – Csak miattad, Elena! – vett egy nagy levegőt, majd újra rátapadt az életforrásra…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése