Jeremy nem tudott, nem akart megszólalni. Váratlanul érte ez. Ha az a nő, aki mellette fekszik, aki most hozzá beszél, egy hasonmás, akkor… már előtte is élt egy ilyen kinézetű lány? És Elena? Mintha egy rossz rémálomba csöppent volna, ahonnan nem tud felébredni, hiába is szeretne.
A mennyezetre nézett és nagy levegőket vett, a szobában még mindig hatalmas csend uralkodott. Katherine száján ott játszott a mosoly, pedig Jeremy nem igazán látta okát.
Behunyta a szemeit, nagyot nyelt és úgy szólalt meg.
- Folytasd! – intett előre és még mindig behunyt szemekkel, bár a szemhéjain keresztül is érzékelte a lámpa pislákolását.
Katherine alig láthatóan bólintott és ő maga is hátradőlt a párnákon. A feje alá csempészte a karjait és a plafont fixírozta.
- Sötét idők voltak azok. A vérfarkasok és a vámpírok megállás nélkül gyilkolták egymást, bármiféle következmény nélkül tehették ezt. Az emberek rettegtek, mi lesz akkor, ha ők is belekeverednek ebbe. – Itt egy hatalmas nagy levegőt vett, ami eltöltötte a tüdejét. - És egy napon egy vérfarkas és egy vámpír egyezséget kötöttek, hogy bármi áron, de meggátolják ezt a viszályt, nehogy pusztulást hozzanak. Vérrel kötötték meg, iszonyatosan egyszerű. Egy kő kellett hozzá, egy boszorkány – úgymond – varázsigéje és vér. Ahogy már mondtam, az én vérem! – ismételte el az előbbi részt. – Még emberként éltem akkor, a vérem mindennél értékesebbnek számított, hasonmás mivoltomból! – Az arca lehervadt, mintha valami gyenge pontján találták volna el és fáj neki az emlékezés. – És mint általában, egyik faj sem díjazta a fegyverszünetet, ők csak egymás vérét szomjazták, ölni akarták egymást. De nem tehették… mert ha valaki megszegte a köteléket, csúf halál várt rá. Százszorta kegyetlenebb, mint arra, akit megölt! Így vérfarkas nem ölhetett vámpírt és a vámpírok sem ölhették őket! – biggyesztette le az ajkait váratlanul, majd felülve folytatta a mesét.
Jeremy időközben már kinyitotta a szemeit és szinte már tátott szájjal figyelte a mesét, annyi váratlan dolgot hallott alig pár mondatban, hogy elmondani nem merte.
- De a legtöbben rájöttek, mi kell ahhoz, hogy megtörjék a köteléket, ami megkeserítette az életüket. Ha azzal a vérrel törik meg, amivel megköttetett! Menekülnöm kellett tőlük, és már nem tehettem mást. Át kellett változnom nekem is… vámpírrá! Néhány „barát” segített ebben és így már többé nem számítottam elsőrendűnek. Már csak egy egyszerű vámpír lakott bennem, semmi több. Feladták a próbálkozást, nem tudták megtörni, a hasonmás halott volt, a vére pedig jelentéktelen. Teltek az évek, a kötelék háttérbe szorult, az „újszülöttek” csak azt tudták, hogy nem bánthatják a vérfarkast vagy a vámpírt. Az emberek tudatában pedig feledésbe merültünk, míg végül köddé váltunk. Nem figyeltek ránk, nem volt okuk figyelni ránk. Hiszen nem háborúskodtunk vérfarkasokkal, ők se velünk, egyszerűen… elfelejtettek minket – meredt maga elé, és Jeremy esküdni mert rá, hogy egy könnycseppet vél látni a kőszikla szívű nő szemében.
- De a vérfarkasok… hogy lehet valakiből vérfarkas? És ők is örökéletűek? Egyáltalán hol vannak most és miért nem tud róluk senki? – sorjázta a kérdéseivel kíváncsian és felpattant. Fel-le kezdett sétálgatni a szobában és így felfedezte, hogy a padló lejt.
Katherine követte őt a tekintetével, miközben csak a kezeit nézegette, de bevallani magának sem akarta, hogy tényleg könnyesek lettek a szemei. – A vérfarkasokban egy gén öröklődik, ami nincs meg mindenkiben, ebből következtető, hogy nem lehet bármiből vérfarkas, csak akiben ott van az a bizonyos gén. És akkor válnak teljes vérfarkassá, ha megölnek valakit és utána minden egyes teliholdkor átváltoznak. A vérfarkasok nem örökéletűek, dehogy! Még csak az kellene, hogy a mocskos, szőrös pofájukat kelljen bámulnunk egész örökkévalóságunkig! – szitkozódott közönyös hangon és keresztbe fonta a karjait. – Igen, tényleg feledésbe merültek, olyannyira, hogy a „gyerek” vámpírok többsége nem is tudnak róluk. A gyerek alatt most az összes 250 év alatti vámpírt értem – világosította fel villámszóró szemekkel. – És hol vannak most? – vonta meg a vállát. – Akárhol lehetnek! Hiszen nekik csak teliholdkor kell rettegniük.
Felállt és az ajtóhoz sétált, de még visszafordult és az ablaknál álló Jeremyre nézett, a lehető legkomolyabban. – Van két férfi. Az a dolguk, hogy figyeljék a vámpírokat és a vérfarkasokat, ha valamelyikük megöl egyet a másik fajból, eljönnek és… megölik. A gyilkosból is áldozat lesz. Kegyetlen gyilkosok, semmitől nem ijednek meg. Ami röhejes, hogy mindketten vámpírok és a saját fajtájukon belülieket is megölik, ha kell. Mert ők ott voltak a kötelék megköttetésnél is! Nincs olyan vérfarkas, aki élne még abból az időből! És röhögj egy jót: az a két férfi is dolgozik valakinek. Annak, aki az egyik ötletadója volt ennek a fegyverszünetnek. De Elijah csak akkor jön el, ha végszükséges!
Ezzel zárta le a beszélgetést és kilépett az ajtón. Jeremy hallott egy ajtócsapódást, amit a bejárati ajtónak azonosított.
Elijah… ha ez igaz, irtózatosan erős vámpír lehet, és csak akkor jön el, ha végszükséges? Mi a végszükséges? És ekkor ellepte a szívét a félelem, az ijedség és csak egy valamit tudott mondani.
- Elena…
Ezek után hallott meg valamit a jó hallásának köszönhetően. Odalenn, valahol, a mélység legmélyén. Nyöszörgés és keserves üvöltés, egymást felválta. Ismerős hang volt neki, de nem tudta kihez kötni.
Ahogy ment lefelé a lépcsőkön, egyre biztosabbá vált abban, hogy a pincéből szűrődnek a hangok. És egyre ismerősebbé vált neki. – Van itt valaki? – kérdezte a pince majdnem legalsó lépcsőfokán, ahonnan már belátott a pincébe. A látvány elborzasztotta. – John bácsi? – kérdezte meglepődötten. Nem akart hinni a szemének. Katherine bezárta őt. De miért? Hiszen nem is ismeri. Vagy igen?
Megfogta a kilincset és elfordította a kulcsot, egy kattanás jelezte, hogy szabad az út. A faajtó egy kis nyikorgás után kinyílt, és hozzácsapódott a pince belső falához. – Mit keresel te itt? –suttogta még mindig ledöbbenve, ahogy megállt a test előtt.
John kinyitotta a szemeit és végigmérte az unokaöccsét. De nem tudott szeretetteljesen nézni rá. Mert már KÖZÉJÜK tartozott. Abba a fajba, amit mindig is elítélt, akiket gyűlölt, amióta csak az eszét tudta. És védeni próbálta a családját. – Elbuktam, Jeremy… te is olyan lettél… nem tudtalak megvédeni… elbuktam… - ismételte elhaltan és visszahunyta a szemeit. – A feladatom a védelmetek volt… de nem ment… olyan lettél… vérszívó… - motyogta és erősen felszisszent, mikor megpróbált felülni és a falnak támasztotta a hátát. – Menj innen! Többé már nem vagy Gilbert! Vámpír lettél, egy átkozott vérszívó! Hagyj engem itt meghalni! – szedte össze minden erejét és ordított, ahogy csak a torkán kifért.
De Jeremy nem mozdult, csak állt előtte és sajnálkozva nézett nagybátyjára. – Ennyi kellett ahhoz, hogy ne legyek Gilbert? Mert te ki vagy, hogy elítélj?! Évente egyszer felbukkantál és keserítetted az életünket! Az én életemet és Elena életét is! Gyűlöltünk téged mind a ketten, de én bíztam benned és hittem, hogy lehetsz más! Hogy teljesen más vagy, mint a felszínen! De tévedtem! – kiabált ő is és hatalmas levegőt vett, miután ezek kijöttek belőle. De minden szavát komolyan gondolta. Mert ez volt a színtiszta igazság.
És ekkor váratlan dolgot tett. Kinyújtotta nagybátyjának a kezét és várta, hogy az megfogja. – Katherine nincs most itt! Fogd meg a kezem és menj ki innen! Szörnyen nézel ki – kapkodta a levegőt. Félt, hogy hibát követ el, de nem érdekelte már ez sem. John az apja testvére volt, Katherine meg egy gonosz vámpírkurva, ha választania kell, akkor megmenti a nagybátyját. Bár abban is tisztában kellett lennie, hogy Katherine újra elkaphatja, amikor csak akarja. – Fogd már meg a kezem, hadd segítsek felállni! – emelte fel a hangját idegesen.
John csak nézett, tágra nyílt szemekkel. Jeremy nem változott meg a vámpírléttől. Nem ugrott a torkának, pedig teljesen kiszolgáltatott. Hát van még benne ember…
Megtette… megfogta unokaöccse kezét, aki ezután segített neki felemelkedni. Rögtön falhoz dőlt, mert nem tartották a lábai, egyensúlyát pedig egyáltalán nem érezte abban a percben. Sorjázva vette a levegőt, mintha soha nem lenne elég és még mindig unokaöccsét figyelte. – Mit vársz tőlem ezek után, Jeremy? – kérdezte kis szünet után, a hidegség pedig nem tűnt el.
- Semmit. Tőled semmit. Amióta ez lettem, pontosan tudtam, hogy te leszel az, aki nem fogad el. És most legalább nem csalódtam! – vallotta be lehajtott fejjel és az ajtóhoz oldalazott, majd kitárta megint az előző lendülettől becsapódott ajtót. – Nyitva van, mehetsz – jelentette ki teljes nyugodtsággal, majd beletúrt a rövid hajába. Ez a mozdulaton már látszott csöppnyi idegesség, de nem akarta felfedni magát. – Menj MÁR! – nyomta meg az utolsó szót. Hiába tudta, hogy Johnnak még a levegővétel is nehéz, minél hamarabb kinn akarta tudni onnan, mert a családjához tartozott, mondjon akármit.
John a falnak támaszkodott, hogy el tudjon rugaszkodni és megmozdítsa a lábait, de igen nagy erőbedobás kellett egy apró mozdulatért is. Hiszen már napok óta bezárták ide.
Elbotorkált a fal mentén az ajtóhoz és hatalmas levegőt véve lépte át a küszöböt, a falat és az ajtófélfát persze nem engedte.
Jeremy mindvégig mögötte haladt, míg fel nem ért a nappaliba és elég jó támaszt nem talált magának. Néha-néha megbotlott a csúszós lépcsőkön, a gyengesége miatt ezek talán még százszorta nagyobb veszélyt jelentettek rá, de folytatta útját.
Csak a birtok ajtajánál állt meg és nézett Jeremyre. Valami mintha felébredt volna azokban a szemekben, valami szeretetféle és törődés. – Nem jössz? – kérdezte Jeremytől, mikor már kinn járt egy méterrel az ajtó előtt. Onnan nézett vissza az ajtóban álló Jeremyre, aki megtorpant a bejáratnál. – Jeremy… nem maradhatsz itt! Elena biztosan aggódik érted, szüksége van most rád! – motyogta maga elé, nem nézve Jeremyre, de ekkor meglátta az unokaöccse próbálkozását. Az ajtó nem engedi ki. Mintha egy láthatatlan kőfal állna az ajtóban előtte, ami nem engedi a távozását és csak „lepattan” róla minden egyes mozdulat.
- Nem tudok kimenni! – mondta Jeremy, de csak támasztotta tovább az ajtófélfát és méregette a nagy semmit. Azt, ami meggátolja őt. – Katherine… nem engedi, hogy elmenjek! Az ő műve lehet! – meredt maga elé, majd a nagybátyjára kapta tekintetét. – Menj, John bácsi! Nekem remek alkalom ez, hogy megtudjam, mit akar – jutott eszébe a zseniális ötlet. – Nem tudok kimenni, de ideális arra a célra, hogy kiszedjek belőle mindent, és hogy miért van most itt! Menj! – üvöltött rá és végigmérte a láthatatlan falat.
John végigmérte Jeremyt, majd bólintott, még ha nem is kedvezett neki az egész. De Jeremyt már így is, úgy is elveszítette, ez már nem oszt, nem szoroz. Elindult, botorkálva és néha-néha megállt, hogy visszanézzen és erőt vegyen az út folytatásához.
*-*
Pirkadatra ébredt fel a kócos hajú lány. Álmából egy növekvő érzés keltette fel, amit a feje alatt érzett. Egyre csak emelkedett, majd végül ismét lesüppedt. És esküdni mert rá, hogy szívverést hall a közvetlen közelből.
Kinyitotta bágyadt szemeit és rögtön néhány kósza szőrszál bontakozott ki a homályos tekintete előtt. Anélkül, hogy tovább”sétált” volna a testen, fáradt mosolyra húzta az ajkait és egy apró puszit lehelt az alvó férfi mellkasára. Ekkor egy jóleső sóhaj hagyta el Damon száját, még ha nem is ébredezett még.
Orcája feljebb vándorolt a felsőtesten, majd végül megállt a bóbiskoló férfi ábrázatán. Nagy levegőt vett és már a kezei is a csupasz hasra siklottak. Simogatni kezdte, miközben a feje mindvégig a férfi kidolgozott mellkasán pihent és onnan nézett fel. Mosolygott, a lehető legszélesebben és csak gondolkozott, milyen gyönyört is okozott neki a férfi az elmúlt éjszaka során. Birtokába kerítette a bizsergések és a halk nyögések emléke és kisebb kuncogásba ment át a gondolat.
- Elena, ne nézz, miközben alszom! – jött egy kimerült hang fentről, Elena feje felől, aki erre hirtelen behunyta a szemeit és elfordult. De nem bírta visszafojtani a torkát maró nevetést, a feje alatti párnába temette az arcát és ott engedte ki a nevető hullámokat és szerencsére a szoruló anyag nagyjából felfogta a hangot.
De a következő percben már ismét a feje hátsó része pihent a párnán, a nevetés még hangosabbá vált, a különbség abban leledzett, hogy már egy másik test is feküdt az övén.
A takaró lecsúszott róluk, az anyaszült meztelen testük egymáshoz simult.
- Hideg van! – kacagott Elena, miközben Damon a kezeit maga mellé szorította a párnára, de csöppet sem erősen, sokkal inkább játékosan.
- Hideg? Felmelegítelek én, ezen ne múljon semmi! – suttogta kedvesen a férfi, miközben a lány nyakát találta meg a csókjai tulajdonosának. Gyengéden megszívta a bőrét, mintha csak harapni akarná a következő percben, de mindketten tudták, hogy erre sosem kerül sor. – Ugye tudod, hogy imádlak? – motyogta ezúttal a lány kulcscsontjából feltekintve, miközben már azt is apró csókokkal halmozta. – És egész nap csak… szeretnélek! – fejezte be rövid szünet után a mondatot, viszont ekkor furcsa dolog történt: Elena kibújt a karjai alól és felhúzta magára a takarót, úgy hajolt vissza a párnára és hirtelen valami komolyság vette át az arcán a helyet. – Mi a baj? – kérdezte egyre nagyobb feszültséggel Damon, miközben a lány arcát fürkészte és eluralkodott rajta a félelem. – Rosszat tettem? Megbántad? Vagy mi a baj? – csúszott oda a lány mellé és a tekintete elárulta a kételkedést, ahogy abban a percben érzett. – Mondd, kérlek, hogy nem gondoltad meg magad! – nézett rá szinte könyörögve és megsimogatta a lány összezilált haját.
Elena hatalmas levegőt vett és megszorította Damon simogató kezeit. – Nagyon szeretlek, nem bántam meg egy csókot, egy ölelést sem! De az, hogy mi itt ketten… szórakozunk, miközben Jeremy talán már… nem tudom már kizárni! Muszáj erre is gondolnunk, nem csak magunkra! Ha Jeremy meglesz, annyiszor csináljuk ezt, ahányszor csak jólesik majd, ott, ahol akarjuk és olyan hosszan, ahogyan csak szeretnéd! – érintette meg a férfi orrhegyét az alsó ajkával. – De meg kell találnunk Jeremyt! – ült fel és mindvégig takarta magát a takaróval. A hangjában tökéletesen érezni lehetett, milyen elgyötörtté vált hirtelen és milyen nehezen ejtette ki Jeremy nevét. Damon pedig nem akart titkolni semmit előle. Tudnia kellett, hiszen mégis a nővére. Vagyis csak majdnem.
- Elena! Nyugodj meg! Nekem mondanom kell valamit! – szívta be a lány hajának virágillatát és rögtön bele is kezdett, ahogy a lány szemeit meglátta. – Ha meg akarod találni Jeremyt, szinte teljesen biztos, hogy találkozol Katherine-nel is! Ha találkozol vele, akkor pedig… bajba kerülsz és aláírod a saját halálos ítéletedet! Kérlek, bízd Jeremyt ránk! Nem akarom, hogy bajod essen! Katherine-nél van, így igaz, de nem találkozhatsz azzal a ribanccal! Belehalna a halott szívem, ha elveszítenélek, mikor most találtam csak rád! – húzta magához és úgy ölelte magához, mintha soha el nem akarná engedni. A karjai körülfonták a lány karjait, a fejét Elena vállába fúrta és csak ölelte, mintha eggyé akarna válni vele.
Elena a férfi fejére hajtotta saját fejét és az ölelő karokra helyezte mindkét kezét. – Ezt nem értem… - motyogta. – Mitől lennék én veszélyben? Bántana… bántana engem? – ismételte meg a szavait megdöbbenve, de valahol a szíve mélyén tudta, hogy valami komolyabbról van szó. Komolyabbról, mint Katherine. De annál lehet súlyosabb? – Mit mondott neked? – nézett Damon szemeibe és olyat fedezett fel benne, amit szinte még soha. Az aggódást, amit miatta, Elena miatt érzett. Katherine szavai ott csengtek a fülében. „Védd meg tőlem, ha tudod!”
A hideg rázta ki erre a gondolatra. – Ha találkozol vele, valami… kötelék beteljesedik. És ez bajba sodor téged, őt pedig nem lehet majd bántani! – folytatta magába feledkezve és megrázta a fejét, mikor eszébe jutott egy kép, ahol Katherine és Elena együtt, egymás mellett… - Csak azt kérem tőled, hogy maradj most itt velem, pihenjünk még és utána ÉN elmegyek megkeresni Jeremyt és visszahozom, ahogy először is kellett volna! – húzta le a lányt a párnára és nem kapott ellenkezést, sem semmi mást.
Alig hunyta le a szemét, már a lány nyugodt lélegzetvétele is altatóként hatott rá. Nem pihent sokat az éjjel, gyönyörködött a lányon és csak későn, nagyon későn kerítette hatalmába az álom. Most viszont szinte azonnal, ahogy a lány a mellkasára hajtotta fejét. És már aludt is, egy békés álomba ringatva magát.
Elena csak fél óra elteltével tudott kibújni mellőle, hogy teljesen biztos lehessen abban: Damon nem kel fel. A haja súrolta a férfi hasát, de meg sem mozdult tőle.
Csak a fürdőbe ment ki, ott öltözött fel egy egyszerű farmerbe és egy felsőbe, majd Jeremy szobáján át leosont a nappaliba.
Egy pillanatra állt meg az öccse szobájában és nem tudta elrejteni a könnyeit. Üressé vált Jeremy nélkül, az a bevetett ágy, a nagy rend… látszott rajta, hogy nincs lakója. És ez nyomasztotta a lányt. Az öccse nincs vele, a legnagyobb ellenségével van.
Levágtatott a lépcsőn, de a ház hatalmas ajtaja abban a percben tárult ki és John bácsi tántorgott be rajta. Csupa mocsok volt a ruhája, kormos az arca, szakadt a ruhája.
Elena szemei hatalmasra tágultak. Már közel egy hete nem látta Johnt, nem hiányolta és remélte, hogy a férfi eltűnt az életükből. – Mit keresel még itt? Azt hittem, a köszönés nélküli lelépés hatásosnak számított! Vagy már a személyes sokkal frankóbb? – vett nagy levegőt és végigmérte Johnt. – Csupa kosz vagy! Hol jártál? Csak nem baleseted volt és egy hétig feküdtél az autópálya szélén? – tettetett aggodalmat, majd egy szemforgatással a kabátjáért nyúlt. – Nem is fontos! A lényeg, hogy a szeretett nagybácsi itt van, hogy megpróbálja megölni a szerelmemet! Okos, csináld csak, hátha egyszer a saját sírodat ásod meg!
Odalépett mellé és a lehető leggyűlöletesebb hangnemben szólalt meg. – Ugye el akarsz köszönni és bejelented, hogy egy alapos fürdés után elmész? – nézett rá csöppnyit reménykedve.
John megtámasztotta a lépcsőkorlátot és onnan nézett Elenára. Minden erejét összeszedte, hogy ne látszódjon rajta a fájdalom, amit a lánya szavai okoztak neki.
- Először is: Szia, Elena! Másodszor: ha utálsz is, itt maradok! Harmadszor: hova igyekszel ilyen jókedvűen, kislányom? – utalt kicsit felszisszenve Elena feldúlt viselkedésére, mikor megemelte a saját lábát.
De már a falnak beszélt. Hiszen Elena eltűnt, elnyelte a hajlani fény…
*-*
Nem lehetett utolérni őt. Amíg a városban járt, lassan, ember módjára közlekedett, senki nem láthatta feldúltnak. De mikor az erdőbe ért, rohanni kezdett. Maga sem tudta, miért, nem tudta, hogy keresse Jeremyt, hol lehet most Katherine, csak egy dologban volt biztos. Hogy Katherine figyeli őt, és ha kell, megtalálja.
Az erdő közepén járhatott, a fák ágán ülő madarak mind elröpködtek a közelből. Néhány könnycsepp már kicsordult a szemeiből és nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy Jeremynek baja eshet. Vagy már esett is, hiszen vámpír lett.
Csak egy hangos üvöltés hagyta el a torkát, amitől minden faág rezegni kezdett, a falevelek neszeltek a hang hallatára, Elena könnyei pedig már záporoztak.
- KATHERINE!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése