Teltek a percek, de Sophie még mindig nem tudott megszólalni. A férfi mellette csak beszélt és beszélt, teljesen lenyűgözve ezzel a lányt. Mindketten mosolyogtak határok nélkül és Sophie körözni kezdett a pohara peremén a mutatóujjával.
- És miért jöttél a városba, Sophie? – tette fel váratlanul a kérdést Victor és mindkét kezével megtámasztotta a pultot. Sophie kissé elkomorodott, hiszen eszébe jutott Stefan és Damon is. Mi lehet most velük? Élnek még egyáltalán?
Próbált valami mosolyfélét magára erőltetni. – A barátaim miatt jöttem. Már nagyon hiányoztak. Sok-sok éve már annak, hogy nem láttam őket és… ezért érkeztem ide! – vonta meg a vállát gyorsan és ismét a pult fixírozását kezdte el. Megmaradt neki annyi, hogy a férfi azt mondta magáról, hogy újságíró. – És érdekes ilyen… pletykalapokat írni a városról? – nézett fel, de semmi bántót nem lehetett felfedezni a hangjában.
A férfi kissé felnevetett, de utána belenézett a lány gyönyörűséges szemeibe. – Ez nem pletykalap, sokkal inkább egy… tudósító magazin. Mindenről, ami a városban történik. Mint például a körülbelül egy éve kezdődő állattámadások, amikre még mindig nincs normális magyarázat. Hegyi oroszlán? Na persze… szó sincs erről! – komolyodott el teljesen. – Ami itt van, az már sokkal inkább természetfeletti, mint állati – suttogta.
Nem akarta felfedni magát, ki is valójában, inkább csendben lapult és nézte a lányt. Még akkor is, ha pontosan tudta, hogy egy VÁMPÍR ül vele szemben. De tudását nem akarta szavakba önteni. Mindent tudott ezekről a lényekről és ez a lány talán elvezetheti oda, amire igazából kíváncsi. Még akkor is, ha tudta, hogy az, akire kíváncsi, valahol a városban időzik és bármikor összefuthat vele. De mégis… több kezdett felébredni benne a vele szemben ülő lány iránt, mint puszta kényszer… mert élvezte a társaságát és a mosolyába már egyenesen beleszeretett.
A férfi az órájára nézett, későre járt már az idő és nem akart csak úgy egyszerűen elszakadni, elrohanni. – Hazavihetem a szép hölgyet? – állt fel és kedvesen kinyújtotta a kezét a lány felé.
Ezt Sophie nem várta és teljesen megdöbbent, persze ezt titkolta. Nem hitte, hogy idáig juthat ezzel a férfival, pár óra ismeretség után.
De hatalmas levegőt véve bólintott és ő maga is felállt. – Persze! – mosolyodott el kedvesen, félretéve minden gátlást és visszafogó erőt. Pedig érzett valami baljósat a férfival kapcsolatban, de elfojtotta.
Kiléptek a Grill ajtaján és Victor azonnal kinyitotta az autója ajtaját a lány előtt. – Merre vihetlek? – kérdezte kedves, féloldalas mosollyal, mikor már a volán mögött ült.
Sophie előbb az útra, majd vissza Victorra nézett. –Van egy panzió a város szélén. Talán hallottál már róla. A Salvatore-vendégház. A barátaim tulajdona. Ott lakom velük! – intett egyenesen az út felé és nem tudta visszafojtani a nevetését, ahogy Victor – hiába próbálta titkolni, hogy fogalma sincs, melyik vendégházról beszél – beindította a kocsit.
- Akkor… majd kikötünk valahol! – bólintott és rálépett a gázra.
*-*
A Damon kezében heverő test erőtlenül hullott a földre, légzés és vérkeringés nélkül. Már nem volt minek keringenie. Az összes vér elfolyt a testéből, és amit nem Damon szívott ki, az szétfolyt a temető avarján.
Megtörölte a vértől mocskos ajkait, majd a véres kezeire nézett és gondolkodni kezdett, elborult elmével. Régen csinált már ilyet és most is élvezte. De mi tartotta eddig vissza ettől a visszatéréstől? Hiszen ennek élt több évtizeden át és mindig is gyönyört okoztak neki ezek a pillanatok. De már tudta, mi tarthatta vissza… Elena… ő miatta akarta emberibb lenni, hogy elfogadja őt. Viszont megéri? Ki tudja, hogy nem cseréli-e le megint Stefanra? De mégis… miatta még megéri embernek lenni… és ezzel most elveszítheti.
- Katherine! – emelte a nőre a tekintetét. – Ezt… ezt nem mondhatod el senkinek, főleg nem Elenának! – hátrált el kis rémülettel a test mellől. – Én már nem ez vagyok! Megváltoztam Elena miatt! Mert szeretem őt! – emelte fel a hangját és a fák törzse visszhangozta a csöppnyi kétségbeeséssel fűszeresített hangot. – Én már nem vagyok gyilkos! Elena miatt nem! – fordított hátat és elindult, de Katherine szavait még tisztán hallotta.
- Sosem változol meg. Őt el fogod veszíteni, ha ilyen vagy, ha nem! Mert halálra van ítélve a te szerelmed! – gúnyolódott és elengedte a sírkövet. - Ne higgy nekem, ha nem akarsz. De nagyobbat pottyansz majd – húzta ravasz és gonosz mosolyra keskeny ajkait és ő maga is elindult a búvóhelye irányába.
Nem követte a normál szokását, most lassan és meg nem állva közelítette meg otthonát, hogy mikor megérkezzen, remegve robbanjon be az ajtó, jelezve, hogy hazaérkezett. Persze mint ahogy hagyta, csak Jeremy volt a házban, ezt már régóta érezte és a fiú hevületét is.
Besétált a nappaliba és csípőre tett kézzel figyelte a fiatal fiút, ahogy idegesen ül a kanapén és néz ki a messzeségbe. – Mi a gond? Elfogyott a vacsora? – nézett körül. – Hát menj ki és vadássz kicsit! – legyintett és hátat fordított. – Már nem érdekel az sem, ha bajod lesz! – mormolta az orra alatt és öntött magának egy pohár whiskyt.
De rögtön le is ejtette és a nedű kifolyt a fapadlóra. Jeremy ugyanis megszorította a torkát a nagyon kezdetleges, friss erejével. Katherine csak mosolygott, hiszen nem fájt neki. De meglepődött. – Mi az? Nem találod a kilincset? – szűkültek össze a szemei.
Jeremy pedig erősebben tartotta a falnál a nőt, még ha tudta is, hogy nem nagy fájdalmat okoz, de a feszültségét levezeti vele. – Nem tudok kimenni innen!!! Valami gátolja azt, hogy elmenjek!!! És ne mondd, hogy ez nem így van, hiszen te intézted el ezt, ne tagadd!!! – ordította a nő szemeibe idegesen.
A következő pillanatban már az ajtónál álltak, a kezeit Katherine a háta mögé csavarta és kinyitotta az ajtót. – Tudtam én, hogy nem tudod, hol a kilincs! – morogta a fülébe és megpróbálta kilökni a fiút, de az tényleg megtorpant és vissza”pattant”. – Ajjaj… ez nagyon nem tetszik – suttogta Katherine balsejtelmesen, amint körülnézett at ajtófélfán és még mindig szorította Jeremy kezeit. – Sajnálom, Jeremy, akkor tényleg nem mehetsz ki – rántotta meg a vállát egyszerűen és elindult befelé. – Nem az én művem – emelte fel a poharát, de már ekkor látta Jeremy szemein, hogy valamit tett.
És már a leghalkabb mocorgást és levegővételt sem hallotta a pincéből. Kissé dühösen emelte a poharát ajkához és belekortyolt. Gyilkos szemekkel meredt az előtte álló fiúra. – Most ha nem tévedek, John vagy meghalt, vagy pedig – Ekkor már Jeremy torkát markolta kinőtt fogakkal, eltorzult arccal és a falhoz lökte, hogy a mellettük álló asztalról leessen a váza és a víz csak úgy kifolyjon belőle. – VAGY PEDIG LEMENTÉL ÉS KIENGEDTED!!! – emelte fel a hangját ordítva és erősebben ütötte a fiú fejét a falba. – HOGY VOLT MERSZED ELENGEDNI?! OKOM VOLT ITT TARTANI ŐT!!
Engedte, hogy Jeremy a földre csússzon és ő elhátrált tőle, hogy nagy levegőket véve lehiggadjon. – És pont te… pont TE KELLESZ NEKIK! – csóválta a fejét hitetlenkedve, felhevülten, de mire Jeremy bármit is mondhatott volna, Katherine eltűnt előle és a búvóhelyéről is.
*-*
Elena feldúltan érkezett meg a Gilbert házba, a gyűlölet és a fájdalom keringett az agyában. Stefan szavai, miszerint talán tudta, mikor Katherine-t leszúrta, hogy azzal őt is bántja. És ez csalódottá tette. Csalódott a férfiban, akit valaha mindennél jobban szeretett. Az egyik része visszament volna, hogy megbeszéljék azt, ami kettejük között történik, viszont a másik énje örökre a pokolra kívánta a fiút.
Lerogyott a szobájában lévő fotelba, felhúzta a lábait, átkulcsolta rajta a karjait és hintázni kezdett előre-hátra. A könnyei nem folytak, de a szíve zokogott. Stefanban bízott, most mégis eltűnt ez a bizalom. De be kellett látnia: magának köszönheti, hiszen Stefan háta mögött kezdett kapcsolatba Damonnel. A szívére hallgatott, mert az a szív Damonhöz húzta, már maga sem tudta, mióta. Őt szerette, de most neki is csalódást okozott… és megint Stefan miatt… mert segíteni akart neki. De Damon félreértette… és elment…
- Higgy nekem, hiszen szeretlek! – motyogta maga elé és ekkor már folyt egy könnycsepp a falfehér arcán, ami mérhetetlen fájdalmat tükrözött, még most is.
A lábaira hajtotta a fejét, úgy hintázott tovább, miközben csak a Salvatore testvérekre gondolt megállás nélkül. Mit tehetne ezek után?
- Hiszek neked, Elena! – jött egy hang az ajtó közeléből. A lány szíve rögtön hevesebben kezdett verni, amint felismerte a hangot és a mellé párosult illatot. Damon… mintha csak a gondolataiban olvasott volna, mintha kitalálta volna, mire gondol, és itt van, visszajött hozzá…
Nem teketóriázott sokáig, kiszabadult a fotel karjai közül, a kezeivel rugaszkodott el és amilyen gyorsan csak tudta, Damon karjaiba vetette magát és szorosan átölelve simult hozzá. – Sajnálom! Kérlek, ne haragudj rám! Én téged szeretlek, nem Stefant! Csak segíteni akartam neki, de ő… - Megrázta a fejét és Damon vállába fúrta az arcát. – Bocsáss meg! – suttogta még egyszer, sírós hangon.
Damon kicsivel később reagált, mikor már a lány hajának szívet melengető illatát beszívta és a karjaiban érezte a számára legdrágább testet. A lány nyakába temette fejét és behunyta a szemeit, úgy szívta magába az életet jelentő illatot, ami nélkül élni sem tudna.
- Te se haragudj rám! Édesem, én csak… féltékeny lettem, mikor láttam, hogy… őt simogatod és neki segítesz még a leggyengébb állapotodban is. Eldurrant az agyam! – magyarázkodott, egy pillanatra sem engedve a lányt. – Szeretlek! – mormolta a lány nyakába és nagyot sóhajtott.
A kezeibe vette a lány arcát és könnyed csókot lehelt a lány könnyel áztatott ajkaira. – Ne sírj. Már vége van és itt vagyok. Itt vagyunk egymásnak és ez nem fog változni. Engem sosem veszítesz el, tégy és mondj bármit! – biztosította a lányt, miközben néhány kósza hajszálat kisimított Elena arcából.
És ekkor történt. Most jött el a pillanat, hogy Elena szeme rémületet kezdett tükrözni és ijedten felemelte a kezét, úgy érintette meg a férfi ajkának a szélét. És… letörölte az ott száradó vércseppeket… Már semmi kétsége nem volt, ahogy meglátta Damon ingén is a vérfoltot, nem máshol, mint a gallérján.
- Ugye… ugye erre van magyarázat? – kérdezte riadtan és hátrált egy lépést. – Mondd, hogy ez csak… ez csak tasakos vér és csak véletlenül került a gallérodra… - vett egyre nagyobb sóhajokat, de ezeket inkább csak magának akarta bebeszélni. Mert mindig tudta, ha valaki hazudik neki.
Megérintette a haja vonalát és elfordult Damontől. – Inkább ne! Nem akarom, hogy a szemembe hazudj… tudom, hogy vér… hogy IGAZI embervér! És te… megöltél valakit?? – fordult vissza és már marta a torkát a zokogás. A testét egy újabb fájdalom-hullám járta át és a csalódottság. Abban a reményben élt, hogy Damon már nem támad rá emberre. – Válaszolj, kérlek… öltél?
Damon már magában fogalmazta, hogy mit fog hazudni, de a szája mégis másként mozgott és mást mondott, mint az agya. – Igen, öltem… - nyögte ki és maga is elképedt az őszinteségén. A régi Damon szemrebbenés nélkül hazudott volna, de nem annak a lánynak, akit mindennél jobban szeret. Kimondta az igazat és figyelte Elena becsukódó szemeit, ahogy továbbra is folynak a könnyei, egyre hevesebben. – De… meg tudom magyarázni… - emelte fel mindkét kezét a mentegetőzésre. – Elkeseredtem és Katherine… Katherine ott volt a temetőben és ott volt vele az az ember is… vérzett, én pedig nem tudtam ellenállni és…
- És megölted! – fejezte be a mondatot immáron kinyitott szemekkel Elena és keresztbe tette a karjait, mintha védeni akarná magát valamitől. Damontől. – Szóval Katherine…? Ez nem… nem mentség azért, amit tettél! Elkeseredtél? Én is! Mert nem bíztál bennem, azt hitted, hogy képes vagyok rögtön Stefanhoz rohanni, ha baja esik… ha ilyen lánynak ismertél meg, akkor rosszul ismersz. Ha hazudok, az okkal van! De neked nem hazudnék! De viszont így… - hajtotta le a fejét és a kezébe temette az arcát.
- Így?? – kérdezte Damon feszülten és érezte a benne felébredő dühöt. – Bízom benned, Elena! Az életemet is rád bíznám! – De ahogy közeledett a lány felé, Elena úgy hátrált folyamatosan, míg nem az ágy tövéhez ért és onnan már nem tudott tovább hátrálni, így megállni kényszerült.
Damon végignézett rajta és a magában elrejtett szörnyeteg szabadulni készült, ahogy látta, hogy szerelme már-már menekül előle. – Te nem bízol bennem!!! – lépett oda elé és megfogta a lány vállát. – Miért menekülsz előlem? Véget is ért a szerelmed?! Én ezzel vagyok teljes, ha nem ölök, nem vagyok vámpír! Így kell elfogadnod!!! Engedd meg így, hogy szeresselek! – Az utolsó mondatot szinte már könyörögve mondta és ugyanabban a másodpercben már a kezeiben is tartotta Elena arcát és szenvedélyesen az ajkaira tapasztotta saját száját. Úgy csókolta, mintha többé nem lenne alkalma rá, szomjasan és vággyal telve.
Elena nem is tudott először reagálni Damon lépésére. Váratlanul érte, de hamarosan már ő maga is érezte a keserű vér ízét a saját szájában, aminek zamatát Damon ajkai adtak át neki. – Engedj el, kérlek! – próbált kiszakadni a karjaiból a lány, Damon vállába kapaszkodva, úgy próbálta ellökni magától. A vér szinte marta az ajkait.
Csak folyamatos kísérletek után sikerült kiszakadnia a férfi karjaiból és rögtön az ajtóhoz rohant, de Damon már előtte állt. Elena már alig látott saját könnyeitől. – Gyilkos vagy… és nem mentség rá, hogy vámpír vagy… mert ugyanúgy gyilkos maradsz…
Damon már nem tudta visszatartani magát, kiszakadt belőle minden, amit érzett. – CSAK EGY ÉJSZAKÁRA KELLETTEM, MI?? LEGALÁBB JOBBAN ÉLVEZTED, MINT AZ ÖCSIVEL?? – ordított teli torokból és nem érdekelte, hogy meghallja valaki a földszinten. Akár John, vagy más. A mérhetetlen harag, amit a kétely okozott, felemésztette. – Mi legyen most? Mit akarsz te tőlem? Nem kellek így? Csak egyetlen egy alkalom volt a mai… - próbálta megint menteni a menthetőt, de egyáltalán nem állt a helyzet magaslatán. – Többé nem fordul elő… érted megteszem, hogy abbahagyom az ölést…
- Először is ezt mondtad! – tárta ki az ajtót Elena a férfi előtt és intett, hogy menjen el. – Csak egy kis időt kérek, kérlek! Hadd gondoljam át, mi lenne a jó kettőnknek! Mert nem tudom, hogy… biztonságban érezném-e magam melletted, ezek után! Ha Katherine képes bármire rávenni téged, akkor… - Teljesen elhalkult, mert már nem volt ott senki, akinek beszélhetne. Damon egy szempillantás alatt eltűnt onnan, maga mögött hagyva a szívét és másra sem vágyott, csak valami olyanra, amit megtehet. Nem akart korlátokat, nem akart akadályokat. Csak egy napra régi szeretett volna lenni.
*-*
Jeremy John Gilbert naplóját lapozgatta feszülten Katherine búvóhelyének nappalijában a kanapén. De semmi használhatót nem fedezett fel a sok sületlenség közepette, vagy bármit, ami utalást tett volna arra a módszerre, ami a kitépett lapon lehetett. Hajtotta a kíváncsiság, hogy milyen módja is lehetne annak, hogy véglegesen megszüntessék a viszályt. De a teljes történetet még homály fedte a szemében.
Megunta a sok hablatyot és a lábához dobta a naplót, ami kis idő múlva a padlóra hullott és a kemény borítója hangot is adott.
De máshonnan is zajt hallott, ami már nyugtalanabbul hatott rá, mint a könyvecske lepottyanása. Felállt a nappali kanapéjáról és körülnézett. Fekete árnyat látott suhanni a lépcsőfeljárón, a konyhabejáratnál, az emeleten… amerre csak nézett, látta a nagy feketeséget, mai mintha maga a halál lett volna… átlátszósága pedig még hátborzongatóbbá tette… - Ki az? – kérdezte kis szünet után, csöppnyi ideggel.
És ekkor már érzett egy testet maga mögött. Irtózatosan rossz érzés járta át, annak ellenére, magabiztos maradt és úgy fordult meg.
A látvány pedig meglepte. Egy férfi várt, gonosz szemekkel, rémisztő alakkal. De egy gyönyörű nő állt előtte, igéző barna szempárral, amiben ravaszság játszott. A rövid, vörös haján a nappali lámpájának fénye játszott.
- Ki vagy? – hátrált meg a fiatal fiú lépésről lépésre, le sem véve a szemét a nőről.
Az ismeretlen nő pedig mosolyra húzta vörösre festett ajkait. – A nevem Rose Marie! De te szólíts csak Rose-nak!
*-*
Katherine nem véletlenül választotta az erdő mélyén álló házat búvóhelyének. Kedvére tett, hogy ízléses és giccses, de a kötelességének érezte ezt a birtokot választani. Nem tehetett mást. Mert bár a birtok maga nem rejtett sok különlegességet, de az alatt fekvő családi kripta, amit mélyen a földbe ástak, már annál inkább. Elszigetelték a háztól, csakis Katherine ismerte ezt a „temetőt”. De félt felfedni ezt a titkot. Mert ez a kripta nem holtesteket, elbomlott hullákat, bőr nélküli csontvázakat takart. Hanem olyan titkokat, amelyekkel segítséget nyújthatna a vámpíroknak és a vérfarkasoknak a béke fenntartása miatt, amit a két ellenségeskedő faj nem akar megtartani. És Katherine megmenthetné az áldozatot, akinek majd halnia kell, ha a vérfarkasok és vámpírok újra háborúzni és egymást ölni akarják. Azonban ő nem akarta védeni. Ő is szenvedett a saját idejében, védeni akkor sem akarta senki. Hát küzdjön meg Elena a saját életéért. És ha Elenának halnia kell, hát haljon meg úgy, hogy küzdött ellene.
Lesétált a dohos szagú, koszos lépcsőkön, a pókhálókat kezével szedte le, a gyertya pedig halványan pislákolt másik kezében. Már évszázadok óta senki nem tett látogatást ott, minden ott volt, ahol Katherine hagyta.
Az utolsó lépcsőfokon is túljutott és szemügyre vehette a kriptát. Mások holtesteket, koporsókat sejthettek egy kriptában, de ez a kripta nem rejtett mást, csupán régi könyveket. Egy csomó napló hevert több polcon Katherine idejéből. És ezekben rejlett a színtiszta, megmásíthatatlan igazság. Az igazság a vámpírok és vérfarkasok örökös harcáról és a végleges béke eléréséről.
- Azt hittem, már nem is jössz! – emelt le egy naplót a polcról és lefújta róla a port, miközben a ravasz mosoly ott díszelgett az arcán és kissé összeszűkültek a szemei. Úgy fordult a lépcső alján álló férfi irányába. – De örülök, hogy itt vagy, Victor! Szükségem lesz az erődre! Egy boszorkány erejére! – nyomta a fiatal férfi kezébe az ócska naplót.
A férfi is elmosolyodott és megforgatta a kezében lévő naplót, aminek az elején ott díszelgett: 1490.
Majd tekintete újra Katherine-re tévedt. – Rendelkezésedre állok, Katherine! Tartozom neked, az adósod vagyok! – bólintott, bár a lelkűében dúlt valami. Még pedig az, hogy ennek a nőnek valami olyan terve van, ami senkinek nem lesz kecsegtető. Bár ebben sem volt már biztos. Ahogy semmiben sem lehetett az. – Mi lesz a feladatom? – kérdezte pár pillanattal később, miután megtámasztotta a mohás falat.
- Egyszerű, drágám! Több évszázadon át abban a hitben éltem, hogy ha összekötnek a hasonmásommal, életben maradhatok, mert kinek kellene majd ő? De változott a nézetem… mert a hasonmásomnak halnia kell! És én NEM akarok meghalni! A feladatod: készítsd elő a kötelékmegtörést! És ezzel egyenlítettél! – vált teljesen komollyá és a lépcső felé intett. – A részleteket megbeszéljük hamarosan! Addig is mehetsz dolgodra! És Vickor… - szólt utána kicsit később a nő. – Nem akarok csalódni! – tette csípőre kezeit.
Victor bólintott, majd elhagyta a kriptát, a naplóval együtt.
*-*
A néma csend borzolta Elena ideit. Még érezte Damon illatát a szobájában és saját magán. A torkát marták a könnyek, még most is, így órákkal később. A szíve tombolt a kétségbeeséstől, hogy elveszítheti Damont, ha eddig még nem veszítette el. Ha nem képes elfogadni őt, úgy ahogy van, a vámpírságával együtt, vége lehet a kapcsolatuknak. De abba a hitbe ringatta magát, hogy Damon már nem öl. És ezért nem félt segítséget kérni tőle, nem féltette tőle a családját. Viszont ez felborult…
Szerette Damont, letagadni nem tudta és nem is akarta. Talán ez a kis szünet segíti majd, hogy el tudja fogadni. Azonban a szerelme és a vámpírsága erősebb Damonben?
A szavai még ott égtek az agya legapróbb zugában. „Csak egy alkalomra kellettem, mi? Legalább jobban élvezted az öcsivel?” Itt már végigfolyt egy könnycsepp az arcán és szenvedett. A szerelemtől…
A rémisztő csendet egy visító hang törte meg. Csöngettek. Ő pedig el akarta vonni valamivel a figyelmét, bár fogalma sem volt arról, ki lehet az ilyen későn.
Felpattant az ágyról és gyorsan futott le a lépcsőn, mintha ha megbotlana, nem eshetne baja. Nem érdekelte már az élete, ha azt Damon nélkül kell leélnie. De ő maga löki el magától…
Megpillantotta John-t, aki szintén ajtót igyekezett nyitni, Elenával ellentétben lassan közelítette meg az ajtót.
- John, te ebben a házban csak egy nemkívánatos vendég vagy! – állt meg Elena az ajtó előtt, John-ra nézve, de apja reagálni már nem tudott, mert Elena kinyitotta a bejárati ajtót.
Szíve legalább egy sorozatnyit hagyott ki, szemei kidülledtek, ajkait pedig eltátotta kissé.
- Isobel… - suttogta pár másodperc múlva ledöbbenve, még maga sem hitte a szemeinek.
Az ajtóban álló nő mosolyra húzta száját, de a küszöbnél beljebb nem tudott menni.
- Hello, Elena! – mondta kedvesen és mosolya nem szünetelt. – Nem hívnál be? – nézett körül az ajtófélfán, majd visszanézett Elenára… a lányára…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése