Második fejezet: Nekem nem te kellesz!

A lány felpattant az ágyról és Stefan felé közeledett, de a férfi kinyújtotta a karját. Nem is sejtette, hogy Katherine visszamerészkedik ide és ha még is, nem ilyen találkozásra számított. Annyi kérdés keringett az agyában, de csak egyet tudott megfogalmazni.

 - Te voltál egész éjjel? – A rafinált nő elmosolyodott és bólintott.

 - Tudod, Stefan, a régi emlékeket mindig fel kell idézni – mosolyodott el még szélesebben. – De hogy keverhettél össze Elenával? Hát milyen férfi vagy te?

 - Ennek még Damon is bedőlt volna! – mondta feldúltan Stefan. – Miért vagy itt? Minket már nem érdekelsz! – ordított vele, de Katherine mintha meg sem hallotta volna.

 - Hiányoztatok! 145 év hosszú idő, Stefan! És a visszatérésemnek meg kell adni a hangsúlyt – indult el lassan Stefan felé.

 - Te is hiányoztál! Addig, amíg Elena fel nem bukkant. Ha tudnád, mennyit szenvedtünk miattad... Damon még a sírt is felnyitotta és képzelheted, milyen csalódott volt, amikor kiderült, soha nem is voltál ott! – idézte fel a múltat. – 145 évig egy napon sem kerestél. Akkor most miért?

 - Nem én vagyok a feketebárány, Stefan! Na jó, talán egy kicsit – biggyesztette le ajkait. – De nem én kértem Damont, hogy változzon át. Meghalhatott volna, de a te hibád, hogy vámpír lett. Te vagy a felelős érte, téged hibáztat a mai napig! – sziszegte Katherine és Stefan úgy ítélte meg, hogy most először dühös azóta, hogy újra találkoztak.

 - Ne próbáld rám kenni, Katherine! Amíg tőle nem hallom, nem érdekel, te mit mondasz! – Stefan hátat fordított és lesétált a nappaliba. Csodálta is, hogy Katherine nem ment utána, de tévedett. A lány már a nappaliban várta, pohárral a kezében. – Te mióta iszol, Katherine?

 - Ma óta! Nem vártam, hogy telt karokkal vártok, de még is! Én tettelek titeket azzá, amik most vagytok! Egy „Köszönjük, Katherine!” tetszene – emelte szájához a poharat, miközben mosolygott, majd egyszerre felhajtotta az egészet.

 - Sajnos nem mindig olyan jó a vámpírlét! És hogy reagáljak erre a „Köszönjük, Katherine!”-es dologra, én sokkal szívesebben mondanám, hogy: Dögölj meg, Katherine! – kiabálta Stefan feszülten, mire Katherine közelebb lépett hozzá.

 - Kár, hogy a te véleményed nem érdekel! – suttogta bosszúszomjasan Kath, majd egy újabb ravasz mosoly következett. – Az a baj veled, hogy túlságosan emberbarát vagy. Mi vámpírok vagyunk, aljas embergyilkosok! A dolgunk kiszívni az emberek vérét és elkaparni őket. Mondhatnám úgy is, hogy a fajunk szégyene vagy, de nem mondom, mert a végén még megbánom. Mi lenne veled, ha a drága emberbarátaid megtudják, mi is vagy valójában? Sikítozva rohannak majd az utcákra, össze fognak ellened és átdöfik a szívedet. De te nem abba halnál bele, hogy egy karót döftek a már nem dobogó szívedbe – simított végig a nő Stefan mellkasán -, hanem a bizalom elvesztésébe. Abba a bizalomba, amit az emberek irányába sugároztál, de ők becsaptak és el is veszted azt a fene nagy bizalmat! – pislogott a nő, miközben keze Stefan nyakára vándorolt. Erősen ragadta meg, mi több: egy másodperc alatt lökte falnak és ott újra megragadta. – Hiányoztatok mind a ketten! Emlékszel még arra, amit nagyon régen mondtam neked? Rendkívüli jövőt terveztem nekem, neked és Damonnak! – Stefan a fejét csóválta.

 - Menj a pokolba! – nyögte ki, bár Katherine annyira szorította, hogy levegőt is alig kapott, a beszéd pedig még nehezebben ment.

 - Ott vagyunk, Stefan! Már nem mehetek oda! – vonta meg a vállát röhejesen, de Stefant nem engedte. – A tervem egy dologban változott: ha hiszed, ha nem, téged szerettelek még az elején. De amikor Damon szenvedélyessége közbeszólt, már semmi sem fénylett úgy, mint azelőtt. Azért jöttem vissza, hogy Damont megszerezzem! Nekem nem te kellesz, Stefan! – engedte el Katherine, mire Stefan a földre esett és a torkához kapott. – Gyötrelmes, hogy mindig egy nő miatt küzdötök, ugye? – nézett rá szánakozóan. Stefan egyszerűen nem hitt a fülének.

 - Damon? – suttogta, miközben felnézett Katherine-re. – Elena az egyetlen olyan lány a földön, aki nem Damon lábai előtt hever? – gúnyolódott, de megbánta. Katherine elnevette magát.

 - Ebben ne légy olyan biztos! – Stefan talpra állt és elindult a kijárat felé, de Katherine megelőzte. Háttal állt az ajtónak, ezzel biztosítva, hogy Stefan ott biztosan nem hagyja el a Salvatore vendégházat. – Damon bolondul a barátnődért, Stef! – nézegette a körmeit, miközben az ajtót támasztotta. Nem pillantott Stefanra. – És ez kölcsönös!

 - A hazugságaiddal menj máshova! Elena nem te vagy, nem szórakozna egyszerre két pasival! – kiabált magából kikelve. A szemfogai már kinőttek, a szemei alatt az erek megduzzadtak, a szemi vörössé váltak. De Katherine észre sem vette. Nem érdekelte. Neki nem árthatott.

 - Elena sem szent, ugye tudod? A szerelem… jön, jön és jön. És egy életre marad, ha a megfelelő embert szereted. Talán ő tévedett veled kapcsolatban! – Itt jött ez Stefan ideje. Nekirontott a nőnek, megragadta a torkánál fogva, ahogyan az imént Katherine tette vele és felemelte. A nő viszont csak mosolygott.

 - Hazudsz!!! – ordított Stefan, egyenesen a nő szemeibe nézve. Ekkor azonban változott a felállás. Stefan földre került, Katherine pedig a mellkasára ült, onnan figyelte a dühös férfit.

 - Még szexibb vagy, mikor ordítasz! – suttogta Stef füléhez hajolva. – De ez nem változtat a tényen, hogy a bátyád bármelyik pillanatban lenyúlhatja a szerelmedet – folytatta. – Egyezséget köthetnénk: lefoglalom Damont, te viszed a nőt. Mit szólsz?

 - Soha – suttogta Stefan is. – Úgy sem tartanád be. Ismerlek ennyire. – Katherine tapsolni kezdett.

 - Akkor jól ismersz. Nem nyugszom addig, míg Elena életben van!

Hirtelen állt fel és mikor Stefan is talpra került, már messze járt a birtoktól. A férfi tudta is, miért. Meghallotta az érkező lépteket. Egy fekete hajú férfi lépett be a bejárati ajtón.

 - Szia, Stefan! Te már talpon vagy? – kérdezte Damon, mikor meglátta az ijedt fiú tekintetét. – Mi történt?

„Nem mondom el neki. Mellé állna!” – gondolta Stefan. – Csak meglep, hogy az ajtót használod. Hol töltötted az éjszakát? – váltott témát gyorsan Stefan. – Itthon biztosan nem voltál!

 - Elenára vigyáztam! Egész éjjel az ágya mellett ültem és figyeltem, nehogy baja essen. Valakinek azt is kell – szurkálódott.– Főleg most, hogy Katherine visszatért és dupla akkora a veszély! – Stefan erre elfordult és a nappaliba sétált. – Meg sem lep? Az a ribanc a városban sétálgat, Elenát játszva és te meg csak úgy elsétálsz? – emelte fel a hangját idegesen Damon. Ekkor azonban megérzett egy ismerős illatot. – Itt járt… itt volt és te el akartad titkolni! Ez nem szép, Stefan! – csóválta a fejét rosszallóan. A barna hajú srác viszont csak fel-le járkált. – Mondj már valamit, az istenért! – kiabált, de Stefan csak megrántotta a vállát.

 - Itt van! Tehetünk ellene valamit? Nem! Erősebb, mint mi, ezt be kell látnod! Mi halnánk bele, ha megpróbálnánk megölni!

 - Te megőrültél? Szabadon jár-kel és azt öl meg, akit akar! Akár Elenát is! – háborodott fel, de Stefan nem tett semmit. Nem tudta elképzelni, hogy Katherine bántani akarná Elenát. Még ha azt is mondta. – Figyelsz te rám? – szakította félbe a gondolatmenetét Damon.

 - Nem – csóválta a fejét. Nem emelte fel a hangját.

Damon megunta a könyörgést. Odament és megragadta Stefant a gallérjánál fogva.

 - Pedig most meg fogsz hallgatni! – sziszegte. – Te mondtad, hogy bánthatja Elenát még nem olyan régen! Te mondtad, hogy én nem leszek képes megölni Katherine-t! Most te visszakozol! És ha melléállsz, esküszöm – és nem fog érdekelni, hogy Elena megvet majd utána – én öllek meg, Katherine-nel együtt!

Stefan nem értette magát. Ő maga mondta Katherine-nek, hogy ne számítson rá, most pedig Damon azért fenyegeti, mert túlságosan bízik Katherine-ben.

 - Zavarok? – kérdezte egy vékony hang, valahol a bejárati ajtó környékéről. Stefan és Damon egyszerre néztek arra, és egyszerre vették észre a barna hajú, barna szemű lányt, akit már sok-sok éve nem láttak. „Mennyit változott 1864 óta” – gondolta Damon. Csakis az ifjabbik Salvatore testvér tudott megszólalni.

 - Sophie? – Lelökte magáról Damont, aki még mindig csak egy helyben állt, odarohant a fiatal lányhoz és szorosan magához ölelte. Örült, mikor a saját hátán is érezte a bizalmasa karjait. – Hát visszajöttél? – suttogta a fiú. A feje Sophie fején pihent, aki elnevette magát.

 - Talán hiányoztam? – nevetett vidáman, mire Stefannak is mosolyognia kellett, de Stefan helyett Damontól kapta a választ.

 - Maradhattál volna még egy pár évezredig ott, ahol eddig voltál! – mondta gunyorosan, miután lehuppant a fotelba. Sophie elengedte Stefant és éles tekintettel Damonra nézett.

 - Hidd el, te sem hiányoztál a 145 év egy napján sem! – „Sophie, hogy tudsz te ilyen jól, ilyen élethűen hazudni?” – kérdezte magától. Hiszen minden nap gondolt az egykori legjobb barátjára, aki Katherine érkezése után csakis Katherine pártját fogta.

 - Hol jártál eddig? – folytatta Stefan, meg sem hallva a szópárbajt, amit Damon és Sophie elkezdett. Damon újságot kezdett lapozgatni, Sophie pedig letette a táskáját.

 - Szerinted hol járt eddig, Stefan? Elment az afrikaiakat még boldogtalanabbá tenni – nyilatkozta Damon, fel sem nézve az újságban, amire Sophie-től egy elég csúnya pillantást kapott.

 - Nagyon vicces vagy! Ezt Katherine halála hozta ki belőled, nemde? Szerencse, hogy az a céda megdöglött abban a tűzben! – Damon elnevette magát és vállat vont.

 - Majd Stefan beavat egy-két dologba és bemutat a legújabb barátnőnknek! Még mindig izgi a szerelmi háromszög – kacsintott rá, mire Sophie idegesen meredt Stefanra.

 - Ugye nem estetek megint egy nő csapdájába? – kérdezte, reménykedve a nemleges válaszban, de sajnos heves fejrázást kapott. Damon levágta a földre az újságot és elindult a lépcső irányába.

 - Na, oké! – Hátba veregette Stefant és a fülébe suttogta. – Avasd be néhány dologba! – Majd áttért hangos „üzemmódba”. - Mivel egy hajszálnyit sem aludtam az éjjel, most megteszem! – Felsétált a lépcsőn, majd eltűnt. Sophie letette magát a kanapén és intett Stefannak, hogy üljön mellé.

 - Mi történt már megint? Mi történt 1953 óta? – suttogta, mire Stefan megfogta a kezét.

 - Sok minden! Damon és az én útjaim külön váltak és mikor tavaly idejöttem, ő is megjelent. Rengeteg embert megölt, de felelősséget egyért sem vállalt. Viszont megjelent egy lány. És beleszerettem. Most elképzelheted: Damon is rögtön felfigyelt rá, fenyegetőzött, hogy ha nem teszem azt, Elena meghal, meg így, meg úgy. És a végén ő is beleszeretett. Ezt nem bírom tovább, Sophie, belebolondulok a saját életembe!

 - Jaj, Stefan… mit művelt veled a szerelem már megint? – kérdezte sajnálkozva Sophie és megsimította Stefan hátát.

 - Szeretem Elenát… Damon csak bántaná. Neki mindig az kell, ami nekem. Elena lett az életem, jobban szeretem őt, mint Katherine-t, hiszen ő csak befolyásolt – bizonygatta. – De olyan sok minden történt a városban és reményvesztettnek lenni mostanában elég gyakori Mystic Fallsban.

 - Mi vette el a hitedet?

 - Katherine…- suttogta Stefan, a padlóra nézve, de Sophie felnevetett. Stefan azonnal ránézett.

 - Katherine? Hiszen ő meghalt! – De Stefan nemet mondó szemei ráébresztették, hogy tévedésben van.

 - Vissza… visszatért!

*-*

Elena Jeremy szobájába sietett, egy tálcával a kezében. Nem volt szokása kiszolgálni Jeremyt, inkább lent várta meg és mindig hagyta, hogy kiszolgálja magát. De valamivel ki kellett engesztelnie, hogy becsapta. Hogy hazudott Vickiről és az egész vámpíros történetet eltitkolta előle. Ami hab volt a tortán, hogy ő, Elena kérte Damont, hogy feledtesse el vele, mi történt Vickivel.

Benyitott a szobába, ahol teljes volt a sötétség. Jeremy az ágyon feküdt, teljes nyugalommal. Arca nem tükrözött semmit, a takaró az ágy végén hevert. Csak feküdt, csukott szemekkel, összekócolt hajjal… de nem lélegzett.

Elena mit sem vett észre, nem volt ideje jobban szemügyre venni öccsét. Lerakta az ágy tövére a tálcát és leült mellé. Mosolyogva figyelte egy ideig, amíg szemet nem szúrt neki egy apró fiola Jeremy kezében.

 - Ez micsoda? – vette ki a fiolát az erősnek nem nevezhető szorításból. Alaposan megfigyelte, majd beleszimatolt. – Hiszen ez… - „Ez nem lehet!” – gondolta. Körülnézett a szobában, keresve azt, amit meg is talált hamarosan. A gyógyszeres doboz az asztalon hevert, kupak nélkül… üresen. – Jaj, ne! Jeremy! – vette kezeibe kétségbeesetten öccse arcát. Szemei már könnyben úsztak, de Jeremy nem reagált. Reményvesztetten figyelte, hogy esetleg még is felnyílnak a szemei… - Jeremy!

És ebben a pillanatban a legifjabb Gilbert kinyitotta a szemeit…