Az üres érzés már elviselhetetlenné vált. A karjaiban nem hevert egy meleg test. Szerelme eltűnt és ez váltotta ki belőle a kongó ürességet.
Damon kinyitotta a szemeit és nem csaltak sejtései. Elena már nem feküdt mellett és a jelenlétét sem érezte, az illatáról nem is beszélve.
Fáradtsága elmúlt, hirtelen rugózott fel és lelógatta a csupasz lábait a meleg szőnyegre. A takaró mindvégig takarta, hiszen rátapadt a még mindig izzadt bőrére. Az ágy mellett heverő nadrágjáért nyúlt és aprót köhögve húzta magára villámgyorsan. 145 évig nem érezte, milyen szeretni és szeretve lenni. Most az övé lett álmai lánya, de ezzel a szerelemmel az aggódás és a féltés is a már halottnak hitt szívébe költözött. És már egy jó ideje tudta, hogy a lány makacsságával még lesznek gondjai. Egy ilyen gond már most kezdett kibontakozni a szemei előtt. Elena szó nélküli eltűnése bizonyára okkal történt, csak éppen a férfi nem tudott egy lehetséges magyarázatot sem elképzelni.
A gyűrött ágyneműre emelte tekintetét, ahogy az ágy végéhez kapott az inge után. Egy felejthetetlen éjszaka jutott eszébe, ahogy a sötét takarókra nézett. Egy éjszaka, szerelemmel és szenvedéllyel átitatva. Az első szeretkezésüket őrizte és bármit odaadott volna azért, hogy visszaforgassa az időt akkorra, mikor Elena még mellette feküdt és minden porcikájuk eggyé olvadt. Elena szükségesebbé vált számára, mint a levegő. Úgy érezte, megfullad nélküle.
Mocorgást hallott a földszintről, de ezek nem a csendes, nyugodt, Elenás zajok voltak… sokkal férfiasabbnak hangzottak. Majd a gyomrot forgató, undorító szag, ami az orrát megcsapta és szétterjedt a tüdejében.
Egy gyorsa fejrázás után állt csak fel és lesétált a Gilbert-ház lépcsőin. És mikor felismerte a „vendéget”, megforgatta a kék szemeit és elfordította a tekintetét Johnról.
A kosz már eltűnt a frissen mosdott férfiról, de a dohos pinceszag még a nappaliban keringett. – John bácsi! – tettetett lelkesedést Damon, színlelt mosolyt húzva az arcára, a hangjából pedig tökéletesen kiszűrődött a gúny. – Olyan régen láttalak! Van valamilyen oka, hogy megint élvezhetjük a kellemetlen társaságodat? – tette keresztbe a karjait és végigmérte Elena apját. – Most szöktél meg az Alcatrasból? – szagolt bele a levegőbe fintorogva.
John tágra nyílt szemekkel figyelt. Mit keres itt ez a vérszívó? És mi ez az önelégült vigyor? Összeszűkültek a szemei, ahogy szinte már teljesen biztossá vált az indokban. A lányát enyhén tartotta hülyének abban a pillanatban ezért a lépéséért. Nem tetszett neki ez a dolog. A lányát védeni próbálta ezektől az átkozott dögöktől. Jeremynél már kudarcot vallott, Elenánál nem lehet így.
- Salvatore, amíg ezt a házat Gilbert háznak nevezik – nézett körül a helyiségben és a gúny már ott égett az ő mély hangjában is. -, addig neked itt nincs helyed, a hülye képedet meg hordd el innen! – mutatott feszülten az ajtó irányába.
- Ho-ho! – emelte fel a mutatóujját Damon, de a vigyort nem tűntette el. – A lányod nagyon bírja a hülye képemet. És ha már itt tartunk, minden mást is, ami rajtam van – vonta meg a vállát lazán és elnevette magát. – Nem is értem, hogy egy ilyen… arrogáns köcsögnek, mint te, hogy lehet ilyen elbűvölően szép lánya. A fene sem érti a biológia ezen részét! De neki nincs szüksége rád!
- Soha nem fogom megérteni, mit eszik rajtatok. Hiszen bármelyik pillanatban a torkának ugorhatnátok és kiszívhatnátok a vérét az utolsó cseppig! Az öcséd egy gyenge, fájdalmas alak, te meg… - Nem fejezte be, tudta anélkül is, mit ébresztett fel a vele szemben állóban. – Úgy is lecserél egy emberre, ne ringasd magad hiú álmokba! Őt meg végképp ne, mert ha nem ő, te fogod kidobni őt, ebben teljesen biztos vagyok. De hiába, Damon. Fájdalmas ezt nekem is bevallanom, de Elena… Elena Stefanba szerelmes, veled csak szórakozik egy sort! – tette rá az i-re a pontot. – És hamarosan ő is ráébred erre. Aztán pedig… viszlát, Damon! – sziszegte összeszűkült szemekkel, már-már készülve arra, hogy valami fából készültet belever a férfi szívébe.
- Nem tudsz felbosszantani, mert nem ismered Elenát annyira, mint én! – vett nagy levegőt. – Te csak adtál bele egy pár kromoszómát! – vigyorodott el teljesen, de ekkor eszébe jutott, mit is keresett. – Apropó… hős, megmentő apuci, a kislányod merre jár? – tért a lényegre és John felfedezte a rejtett aggodalmat, amit Damon véka alá akart rejteni. De John elől ezt nem tudta eltitkolni.
- Nemrég ment el. Biztosan nem élvezte az éjszakát, hiszen majdnem sírt – lépdelt közelebb egy kicsit, miközben felszisszent a lábában érzett fájdalom miatt. – Lehet, hogy máris meggondolta magát? – kérdezte balsejtelmesen, gúnyosan.
Damont pedig már a frász kerülgette. Sírva ment el? De mi ütött belé? A válasz pedig kézenfekvőbbnek tűnt pár másodperc múlva. Katherine… ő pedig megígérte, hogy… találkozni fog vele, bármi áron!
- Te idióta… - nyögte ki maga elé meredve, nem is nézve Johnra. – Nem tudod, mit tettél, hogy elengedted… és mit tettem én… - motyogta maga elé, szinte már szörnyülködve. Millió érzés keringett benne, de a leghatalmasabb ezek közül a kínkeserves féltés volt. Nem tudta, hol keresse, az ösztönei vezették, mikor vámpírgyorsasággal elhagyta a meleg házat.
Ezek a szavak Johnt is megijesztették. Valamiről lemaradt. Katherine van a dologban, tudta, sőt, érezte minden egyes idegsejtje. A lányától akar valamit.
De a következő percben egy lágy dallamot és rezgést hallott a közeli kávézóasztal irányából. A telefonja szólalt meg, az üveg alatta némán mozgott, mégis továbbadta a hangját a külvilágnak.
- Igen? – kapta fel a mobilt és feszültséggel telve szólt bele. – Mikor érkezel? – sóhajtott és reménykedett a mihamarabbi válaszban. Elenát nem tudja egyedül megvédeni a körülvevő veszélytől, hiába tud annyi mindent. Ehhez kell neki valaki, aki többet tud, mint ő.
- Hamarosan, John! Valahogyan készítsd fel őket! Katherine bizonyára keres már engem!
John magában bólintott. – Igen, de vigyázz, Isobel! Túl gyenge vagy hozzá képest! – suttogta elnehezedett torokkal, mintha minden szó fájna.
- A lányomért bármit megteszek! És többet tudok, mint amiről Katherine csak álmodni mer! A lányunkat olyan veszély fenyegeti, amitől Ti, emberek nem segíthetitek ki. Nem Katherine a legnagyobb veszély. Hagyd, hogy a Salvatore testvérek vigyázzanak rá az érkezésemig. Utána én átveszem. Hamarosan megérkezem! Viszlát, John! – És itt megszakadt a kapcsolat, a vonal sípolni kezdett, majd végképp megszakadt.
John elgyengültem dobta le a kanapéra a fekete mobilt és ő maga is melléült. A fejét a kezeibe temette. – A Salvatore testvérek… hiszen te sem kedveled őket, Isobel – motyogta maga elé, bár senki nem hallotta. A jeges félelem, amit érzett, az egész testét végigrázta. Elena, a lánya, akit nem szerezhet vissza… Isobel szavaiból könnyen kivette… vagy a vámpírok segítségével védi a lányát, vagy… Elena meg fog halni…
*-*
A szellő simogatta Elena könnyáztatta arcát, de a sós cseppeket nem szárította fel. A hangja visszhangzott a fák között, visszaverve a keserű érzéseket, amiket így nem tudott elfelejteni. Egyre csak a visszhangzó nevet hallotta, igaz, már egyre halkabban.
Hideg leheletet érzett a nyakán, egy különös virágillatot, ami hasonlított a saját kölnijéhez. Egy test súrolta hátulról az övét, a szél az idegen néhány hajszálát Elena arca elé fújta. Ezek a szálak ugyanolyan barnán festettek a felkelő nap sugaraitól, mint a sajátja. És az ismerős hang… mintha csak ő, Elena szólt volna a borzongató csendbe.
- Isten hozott az Én világomban, Elena! – suttogta a lány fülébe diadalittas hangon. – Végre találkozunk! – érintette meg mutatóujjával a lány remegő vállát.
Elena ijedte arckifejezése múlni kezdett, majd hirtelen fordult hátra. A haja szállt a levegőben, a levegőt pont akkor szívta a tüdejébe. És ott állt előtte a nő, aki olyan, mint ő. Mintha egy tükör előtt állt volna, de mégis talált különbséget. A legszembetűnőbb eltérés pedig a bőrük színe… Elenáé virult az élettől, míg Katherine-é fakón világított a nap sugarainak hatására.
- Jézusom… - nyögte ki Elena kis szünet után és ez a rezegtető döbbenet átvette minden más érzés helyét a szívében. Már az sem segített, hogy régen tudta: a nő kiköpött mása.
- Ő most nincs itt! – nézett körül ravasz mosollyal, majd ismét Elenára emelte tekintetét. – Meghallottam susogó hangodat! – tette keresztbe karjait, majd a lehető legközelebb hajolt hasonmása arcához. – Hihetetlen, igaz?
Elena nem tudott mozdulni, nem érzett hozzá elég erőt. Egy dolog késztette arra, hogy idehívja ezt a nőt és ez nem a csevegést tűzte ki céljául. Csak a hasonlóság miatt borsódzott a háta, de hatalmasat nyelt. – Jeremy nálad van? – kérdezte egy kis szünet után.
- Jók az információid! De most inkább magaddal törődj, hiszen Jeremy már vámpír, nem igazán bánthatja senki! – vonta meg nemes egyszerűséggel a vállát. – Tudod, mekkora hibát követtél most el? – tért át egy másik témára, miközben a gonoszság nem szűnt meg, ahogy a gúny sem. Mintha már évek óta ismerték volna egymást, valami kialakult kettejük között abban a percben, mikor Katherine megérintette Elena vállát.
Elena zaklatottan csóválta meg a fejét, a könnyeket pedig a lehető leglassabban törölte le az arcáról. Nem tudta, miről beszél a nő, mit követett el… de már emlékezett valamire, amit Damon mondott. Hogy Katherine akar vele valamit, mikor találkoznak, vagy valami ilyesmi. Valami nem tetszett neki a nő tekintetében. A gonoszságáról tudott, eleget hallotta Stefantól és Damontól, de valami felbukkant a baljós szemeiben.
- Megmutatom, mit tettél! – hangzott fel a fagyos hang, majd a következő percben Katherine kezében egy tőr „játszott” és a saját tenyerébe mélyesztette azt. Végighúzta a húsban, és ahogy ezt tette, egyre jobban hallotta a fülében Elena kínkeserves szisszenéseit, és ahogy a saját tenyerén figyeli kibontakozni a sérülést. Katherine csak húzta tovább, a vöröslő folyadék kicsordult a tenyeréből, majd a földre dobta a kést és Elena arcát fürkészte. A lány arcán ott ült a félelem, amit ez kiváltott belőle és a felfedezés, hogy a sérülése ugyanott van, mint Katherine-nek.
Elena csak nézte a tenyerét, ahogy folyik belőle az életnedv és a talajra csöpög. Hogy lehet ez? Ugyanott, ahol Katherine sebe… a különbség abban rejtőzött, hogy Katherine sérülése hamarosan összeforrt, már csak a vére látszott a tenyerén, ellenben Elenáéval, ami megmaradt. Összeszorult a gyomra, mikor megértette. Hozzá van kötve a nőhöz. Tegyen bármit, az megjelenik rajta is. És akkor… ez fordítva is működik. Ha Elena megsérül, megsebesül Katherine is…
- De ez… hogyan és… miért? – sorolta a kérdéseket Elena, miközben már egy fa törzsének támaszkodva nézett fel. Beleszédült a gondolataiba, hogy ezzel a találkozással megásta a saját sírját. Hiszen Katherine-nek már elmondásból is több száz ellensége lehet, többen akarhatják megölni… mi haszna lenne neki Elena halálából?
- Biztosíték, hogy nem bántanak engem! Okos vagyok, nem tudtad? Mindig van tervem, de bizonyára te is hallottál már rólam egy-két jó szót! – nyomta meg erősen a „jó” szót és elmosolyodott. – Ugyan, Elena! Ez ajándék! De jegyezd meg jól: csak a fizikai fájdalmat érezzük át! Történjen bármi a kis, ártatlan szívecskéddel, engem hidegen hagy! – sziszegte egyre indulatosabban és Elena előtt termett. – De ami talán a legfontosabb: mindkét Salvatore testvér az enyém volt és most is az! Az egyetlen ok, amiért bánom ezt a köteléket és bánom, hogy nem ölhetlek meg, az Damon! Mert ha nem lennél, ő már az enyém lehetne! És az is lesz, csak idő kérdése! – jelentette ki eltökélten és már egy centire állt az ijedt lánytól. – Ő gyilkos, egy vámpír, nem fogja megállni, ha vért lát! Én teremtettem meg őt, én ismerem! Te maximum azt ismered, akit ő akar, hogy ismerj. De nem az igazi Damont, aki egy hidegvérű állat! Mindent megteszek, hogy elválasszam őt tőled. Mert Ő az ENYÉM! – ordított fel hirtelen, a megmaradt madarak erre a zajra rögtön elszálltak és hűs szellő csapta meg az erdő közepén álló lányokat.
Damon a szag után ment, de nem is tudta, hogy melyik az erősebb. Elena szívet melengető, vagy Katherine mocskos ribanc illata. Rohant, ahogy csak tudott, de már érezte, hogy elkésett. A lábai nehezen bírták, de csak rohant, a lehető leggyorsabban, amire képesnek érezte magát és mikor megpillantotta a két nőt, csak egy szót tudott kimondani.
- Elkéstem… - meredt először Katherine-re, majd Elenára. Először látta őket egymás mellett, ilyen közel és hirtelen meg is látta a hatalmas különbséget. Elena szemei a legeslegnagyobb melegséget sugározták, Katherine-é a jeges bosszúvágyat. – Miért…? – tette fel befejezetlenül a kérdést és csak nézett az idősebbik nőre. – Miért teszed ezt velünk? – kérdezte elgyötörten, majd Elena mellett termett és megfogta a kezét. A lány szisszenő hangja késztette arra, hogy megnézze a tenyerét. De anélkül is melegséget érzett az ujjain. Olyan melegséget, ami folyik és valamikor az életet jelentette neki.
Meglátta a vágást és hihetetlen harag ébredt fel benne. – Te átkozott ribanc! – csóválta a fejét és nagy erő kellett ahhoz, hogy ne ugorjon neki élete elrontójának. – Hordd el magad innen! – bökött a fejével arra, amerről ő, Damon érkezett, majd ismét Elenának szentelte a figyelmét. – Jól vagy? – A lány nem tudott szólni, csak állt és engedte, hogy Damon fogja a kezét. De nem akart vitát, még ha Katherine meg is érdemli a hangos szavakat azért, amit tett. Mert ez nem volt fair…
Nem szólhatott semmit, mert Katherine azon nyomban elindult, lassú, emberi léptekkel, kecses mozgással, akárcsak régen, de még egyszer rákacsintott a fa mellett álló párosra. – Ki fog győzni? Ja, hát én! Mert mindig én győzök! – vonta meg a vállát és tovább folytatta az útját. De Damon már szemmel láthatta a lassúság okát. Hiszen nem messze egy ember figyelte őket és Katherine tekintete elárulta, hogy mi a célja.
- Katherine, NE! – kiabált utána, miközben szorosan magához szorította Elenát, hogy legalább ő ne lássa, mit művel a nő. A turista nyakába beleállt két hegyes fog, mély sérülést okozva ezzel neki az ütőerein és Katherine már szívta is a bíbor folyadékot, betelhetetlenül, miközben fél szemmel Damont figyelte, ahogy Elenát védi a látványtól, de a saját szemeit nem tudta elrejteni. Végignézte azt, amit kellett.
Egy apró mosoly jelent meg Katherine ajkain, nagyot nyelt és elszakította magát a testtől és elengedte, hogy a földre hulljon. – Vacsora, Damon! – törölte meg a mutatóujjával az összevérezett ajkait és a testre mutatott, ami még kapkodta a levegőt, de mozdulni nem tudott. – Itt a végzeted. Ez vagy Te! – mutatott magára és nyilvánvalóvá vált, hogy a vámpírra céloz, aki benne lakik. – Ideje lesz felkelned, Damon! Ez az ember arra vár, hogy a vacsorád legyen! – bökött utoljára a fiatal lány irányába a földre, majd szertefoszlott. Úgy távozott, ahogy érkezett. Csak felkavart avart hagyott maga után.
Elena felemelte a fejét Damon vállából. Mindent hallott, de nem foglalkozott most ezzel. Csak a lánnyal, aki a földön hevert.
Gondolkodás nélkül rohant oda mellé, letérdelt és az ölébe vette az ismeretlen fejét. A szemeiből könnyek kezdtek potyogni, ahogy letisztította a vért a lány nyakáról, ahonnan megállás nélkül patakzott a vér. – Damon, segíts rajta, kérlek! Meg fog halni! Kérlek – könyörgött neki, miközben az ölében heverő test eddig nyitott szemei lecsukódtak… örökre.
Elena torkából egy csendes zokogás tört elő. Nem ismerte a lányt, de meghalt…
Percek teltek el, Damon még mindig hátat fordítva állt a lánynak és Elenának, de mindent hallott. Elena ritmikátlan szívverését, a zuhogó könnyeit és bár nem látta, de a hátán érezte a megvetést, amiért nem segített. De nem tudott vérre nézni, nem ment neki. Katherine szavai mintha valami régi sebet téptek volna fel, ami meggátolja abban, hogy emberi vérre nézzen.
Majd mikor Elena már elindult előtte, ő is ment utána. Nem szólt hozzá, de mikor Elena hirtelen megdermedt, ő is megállásra kényszerült.
- Segítened kellett volna annak a lánynak! – suttogta még mindig könnyek között és elindult a Salvatore birtok irányába. A hangjában egy csöppnyi megvetést lehetett érezni, de Damon megértette szerelmét. Hiszen most minden, amit eddig felépített… összedőlt...
*-*
Sophie belépett az idegen helyre, ahol még sosem járt. Körülmérte a helyet, ami már az első perctől kezdve nyugalmat és békességet sugárzott a jelenlévőknek. Ez lenne a Grill. Nyugodt, csendes és a hangulata rendkívüli.
A pult mellett foglalt helyet és mivel nem akart figyelmet felhívni magára, a szokásától eltérve most narancslevet kért.
Nagyot sóhajtott, mikor megkapta az italt és egy apró biccentéssel köszönte meg a pultosnak. Annyi minden kavargott a fejében. Stefan eltűnt, Damon Elenával kavar Stefan háta mögött. Vagy talán már kiderült? Hogy van bőr Damon képén, hogy elveszi Stefan szerelmét? És hogy van képe Elenának becsapni Stefant? Olyan érzékeny lelkű, nem tudja, mit fog csinálni, ha ez kiderül. És ettől az ő szíve is facsarni kezdett. A legjobb barátja szívét összetörik ezzel…
Már egy ideje ott ült és maga elé meredt, néha belekortyolt a frissítőjébe, de hamarosan feltűnt neki a pult másik oldalán ülő férfi, ahogy őt nézi és mosolyog. Igazi, őszinte mosollyal, mint ahogyan valaki a prédáját lesi.
Sophie alig látható mosolyt eresztett, majd elkapta a férfiról a tekintetét. De akárhányszor csak arra nézett „véletlenül”, a férfi őt bámulta nagy szemekkel, kihívóan. A kék szemei csillogtak valamitől, a szőke haja pedig szinte világított a Grill lámpáinak fényeitől. Tökéletes férfi – gondolta Sophie és kiszürcsölte az utolsó csepp narancslevét.
Nem kellett sokat várnia, míg a férfi lassan, de odalépett hozzá és leült mellé. A pultoshoz fordult. – Hozz a hölgynek még egy pohár – Beleszagolt a pohárba, majd úgy nézett a kiszolgálóra. – narancslevet. – A pultos bólintott és odébb oldalazott, az idegen férfi pedig Sophie szépséges szemeibe nézett. – Ne tarts tolakodónak, de a túloldalról olyan magányosnak tűntél. Hát gondoltam, megosztom veled a kevéske kis időmet! Victor vagyok! – nyújtotta ki a kezét a lány felé, de mire Sophie megrázhatta volna, a férfi az ajkaihoz emelte a puha kacsókat.
- Sophie! – mosolyodott el a lány, és ha nem lett volna vámpír, egészen biztosan belepirul ebbe a gesztusba. – Örvendek, Victor! – húzta el a kezét, majd a frissen facsart narancslevébe kortyolt. – Téged még nem ismerlek! Vagyis, ez tévedés… senkit sem ismerek még itt! – húzta el kissé az ajkait, de Victor kedves tekintete mindezt köddé foszlatta.
- Én is nemrégiben érkeztem. Nem ismerek sok mindenkit, de majd meglesz az ismeretség! – vonta meg a vállát és tovább figyelte a mellette ülő lányt. – De valakihez már volt szerencsém. Megjegyzem, nagyon sokat beszél, de sokat segített – mutatott a biliárdasztal felé egy szőke lányra, aki felettébb sápadtan lökte a golyókat. – Caroline, azt hiszem. Sokak szerint furcsa az utóbbi időben, egy baleset óta – motyogta maga elé, majd egy féloldalas mosolyra húzta a száját. – De most nem rajta van a hangsúly! – suttogta kedvesen és ezzel ismét előcsalt egy halk kuncogást Sophie-ból.
*-*
Stefan a nappaliba tartott egy kiadós, emberi vacsora után. A nyomai a hátsó kertben „pihentek”, immáron örök álomra hajtották fejüket az áldozatok. Caroline vérét nem szívhatta tovább, el kellett engednie, nehogy úgy járjon, mint Damon. Túl sokra jött volna rá előbb-utóbb és ez bosszantotta volna Stefant.
A nappaliba kanyarodott, de nem várt vendég várta őt ott. Katherine ült a kanapén és mosolygott a maga kéjenc mosolyával. – Mit akarsz még? – állt meg az ajtóban és végigmérte a nőt. – Nincs itt keresni valód, az egész ház a te szagodtól bűzlik! Ez nem egy bordély, ha érted, mire célzom! Tehát, virágszálam… húzás innen! – bökött a fejével az ajtó irányába és hátat fordított neki. De már ott is állt előtte, idióta vigyorral a képén. – Böki valami a csőrödet?
- Először is: Szia, Stefan, te is hiányoztál nekem! Kettő: igen, jól vagyok, most vacsoráztam! Három: igen, böki valami a csőrömet! – vett nagy levegőt. – De minek terheljelek vele, hiszen nyilvánvaló, hogy téged már nem érdekel Elena, ha idáig fajultál! – nézett Stefan vértől beszennyezett gallérjára. – Igaz is, miért érdekeljen? Ő Damont szereti – kacagott fel kárörvendően. – Nem tehetsz róla, Stefan, hogy a bátyád mindenben jobb! – lépdelt közelebb és Stefan szemeibe meresztette a sajátját. – Annyira vonzóbb ő, mint te. Sosem érheted utol őt, mert mindig is jobb lesz! – motyogta valamilyen érzés befolyása alatt, miközben Stefan mellkasához ért.
Sikerült felbosszantania és elérte, amit akart. Mert a következő percben Stefan felkapta a kandalló mellett heverő piszkavasat és abban a pillanatban döfte Katherine gyomrába, mikor nyílt az ajtó és belépett Damon rohanva, mint aki mérföldekről hallja, hogy mi zajlik odabenn. De elkésett, mint azon a napon mindenhonnan. Katherine hasán átszúródott a piszkavas. Egy pillanatra elkomolyodott, majd ismét ravasz mosoly játszott az arcán. És ekkor hallottak egy koppanást az ajtó mellett. Valami, vagy valaki elesett és a földre csapódott. Elena feküdt a padlón, egy vértócsával maga alatt, ami a hasából szivárgott. A felsője úszott, a haja alja is és a kezét vérrel festette be az, mikor a hasához nyúlt.
- ELENA! – ordította Damon és mintha lassított felvételben lettek volna, rohanni kezdett a lány mellé, majd térden csúszva megállt mellette. Nem a vérre koncentrált, ezúttal nem. Csak a szerelme épsége számított mindennél jobban neki. Felemelte a felsőt és látta a sérülést. Akárcsak Katherine-é. Pontosan ugyanott, ugyanolyan mély. De Katherine-é már összeforrt. Elena viszont egyre nehezebben vette a levegőt. – Elena, nézz RÁM! – fogta a kezébe a lány arcát és könnyes szemmel nézett rá. De a lány már lassan elhajtotta a fejét. – Nem! Nem! – ismételte kétségbeesetten.
És támadt benne egy ötlet. A csuklójába harapott, és a lány szájához tartotta, aki ekkor ismét kinyitotta a szemeit, de csak vonakodva itta meg a vámpírvért. – Idd meg, Elena! Nem akarlak elveszíteni! Idd, kérlek! – harsogta és kissé megkönnyebbült, mikor a cseppek folytak a lány torkán, a hasi sérülése pedig egyre jobban összehúzódott, míg végül már csak a vér látszódott, de a seb nem.
Megkönnyebbülve vett hatalmas levegőt, majd mikor Elena már normálisan vette a levegőt, a mellettük álló Stefanra emelte a tekintetét és dühösen pattant fel. Katherine-nek már nyoma sem volt, de Stefan szintén aggódva figyelte őket. – GONDOLKOZZ, MIELŐTT CSELEKSZEL!!! – ordított Damon, majd megragadta Stefan gallérját és a falhoz lökte iszonyatos erővel. – ÉS NE MERD AZT MONDANI, HOGY NEM TUDTÁL RÓLA!!! – ordított tovább és egy hatalmasat húzott be Stefannak, majd még egyet. Nem hitt volna neki így sem, úgy sem, hiszen tudnia KELLETT róla!
Elena állította le a tombolását, mikor a vállához ért és sápadtan, de megfogta a kezét. – Állj… le… - suttogta gyengén és a lábán alig állt. – Ő… nem… tudott… róla… - folytatta behunyt szemekkel, mintha hatalmas fájdalmai lennének.
- Elena, mi az, hogy nem tudott róla?! Biztosan tudta, hiszen tudnia kellett! Katherine nem véletlenül járt itt, igaz, Stefan? Ugye, hogy ezt mondta el?! – kiabált, mint a fába szorult féreg, majd a földre engedte Stefant és ellépett mellőle. Ami viszont meglepte, hogy Elena szinte rögtön mellette termett és megsimította az arcát. Damon szíve összeszorult a látványtól. Elena… az ő Elenája, akit néhány napig a magáénak mondhatott, most ismét Stefan mellett térdel és őt simogatja. – Mi a francot akartál te tőlem, Elena? – sziszegte dühösen, majd nem várt választ. Nem akarta hallani az elutasítást, még ha nem is látott ilyesmit Elena szemeibe.
- Stefan nem tudott róla… - simogatta tovább az arcát és felsegítette, ahogy az ereje engedte. De Damon már eltűnt, elnyelte a föld, már csak az illatát érezte. – Damon… - suttogta és elengedte Stefant. A szemében égett valami, de az se nem szerelemnek, se nem gyűlöletnek nem lehetett nevezni. Valami a kettő között.
- Honnan tudod, Elena? – kérdezte váratlanul Stefan, összeszűkült szemekkel, csípőre tett kézzel. – Honnan veszed, hogy nem tudtam? – tette fel még egyszer a kérdést és nézte Elena nagyra nyílt szemeit. Kimondta azt, amit nem kellett volna és ekkor csattant a pofon, amit Stefan kapott. Éles fájdalom hasított a bal orcájába, de jobban fájt az neki, hogy Elenától kapta. De nem próbált magyarázkodni, ideje sem lett volna rá. Hiszen Elena is elrohant, akárcsak Damon.
Olyan gyorsan történt minden, annyi fájdalmat kapott alig 10 perc alatt. És elveszítette a szerelmét örökre…
*-*
Damon a temető felé vette az irányt, onnan érzett valamit. Valami oda csalogatta, maga sem tudta, micsoda.
A sírkövek világítottak a napsütésben, a feliratok csillogtak, de nem ezen volt a hangsúly. Hanem hogy ki várta őt az út végén. Már megint Katherine, de társasága is akadt. Egy test, akinek a nyaka sebzett.
- Már megint te?! – fintorodott el Damon keservesen és elgyötörten. – Mit akarsz még tőlem? – nézett a testre és a nyakára. Nagyot nyelt, hogy ne ugorjon neki. – Vidd el innen! – De csak fejcsóválást kapott válaszul. – Vidd már!!! – ordította, de ismételt fejrázás.
- Törjön elő az állat belőled, Damon! – biztatta Katherine és kissé Damon irányába fordította a testet. – Te vagy az, aki gondolkodás nélkül megteszi ezt! Tedd meg és légy újra önmagad! TEDD MEG!! – emelte fel a hangját és Damon kezeibe lökte a testet.
Damon pedig mindenfelé nézett, hogy elfojtsa a vágyat, de nem ment neki. Érezte az illatot, ami kecsegtetőbb volt mindennél. – Nem tudok csak miattad jó lenni… - suttogta, Elenára célozva, majd rátapadt a test nyakára, belemélyesztette a fogait és hatalmasat harapott a nyakba. Egyre mélyebben és mélyebben, míg nem előtört belőle a vadállat és erősen szívni kezdte.
Damon… az a Damon, aki lenni akarta Elena miatt… már nem létezik… MEGHALT!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése