A pincében fekvő test megmozdult és kinyitotta a szemeit. A háta a falnak dőlt, a kezei tehetetlenül hevertek maga mellett és gyorsan vette a levegőt. – Katherine… - motyogta gyengén és a nőre nézett, amennyire a sötét és a megmaradt ereje engedte. – Mit akarsz... tőlem? Mitől vagyok ilyen gyenge? – kérdezte, de látta a nő elviselhetetlen arcát, ahogy semmi együtt érzés nincs a tekintetében. De hogyan is várhatta volna el pont Katherine-től az együttérzést?
Majd a hideg, éles kacaj marni kezdte a fülét. – John, ilyen kellemetes a társaságod mostanában? – mosolygott tovább kárörvendően. – Nem véletlenül vagy itt, mint te is sejtheted! Mindenre megvan a magam sajátos oka – tette keresztbe a karjait és hidegen meredt az áldozatára. – Tehát… neked tudnod kell valamit, ami engem most talán a legjobban érdekel! Hol van ISOBEL?? – hangsúlyozta ki a nevet, majd a mosoly megint az arcán játszott, mikor látta John szenvedő arcát átsuhanni a meglepődést, és ahogy egy pillanatra a férfi megremegett.
- Mit akarsz te Isobeltől? – suttogta kis idővel később, hogy erőt vehessen magán. – Tőlem nem tudsz meg semmit! És ha tudnám, sem árulnám el! – sziszegte összeszorított fogakkal.
- 3 ok, ami kötelez, hogy most azonnal tájékoztass a tartózkodási helyéről! – emelte fel a kezét és megbökte a hüvelykujját. – Egy: Jeremy! Nálam van az unokaöcsid, nemrég teljesedett ki. Jobb, ha beszélsz, mert vele MÁS terveim is vannak, nem akarom megölni! De biztosítéknak nagyon jó! Kettő: - emelte fel most a mutatóujját is. – Könnyen lehetsz azzá, amitől annyira irtózol és gyűlölsz: vérszívó! És a harmadik, talán legmeggyőzőbb ok: a lányod! – tette hozzá az utolsó szót kicsit később. – Nem tudom megölni ÉN! De egy bizonyos meggyőző képességemnek hála bárki más megteszi helyettem! – Csak mosolygott, hiszen hihetően HAZUDOTT. De John semmit nem vett észre és csak idegesen pislogott. – A lányod életéért sem beszélsz? Isobel haragudni fog, ha bántjuk a picike lányát – biggyesztette le az ajkát nevetségesen. – Hidd el, John, nekem is lenne jobb dolgom, mint az egyik leszármazottamat kínozni, de Isobel annyira ért az eltűnéshez, hogy sehol nem találom – vonta meg a vállát. – És hogy lehetsz ilyen elítélő? Magyarázd már meg nekem. Hiszen te magad is, ahogy a lányod vagy az unokaöcséd is tőlem, egy vámpírtól származtok! – guggolt le vele szembe és a szeméből sütött a mérhetetlen ridegség és nemtörődömség. – Szégyen, hogy nem avattad be Jeremyt ebbe és ezek szerint Elenát nem! Hjaj… most nekem kell tájékoztatnom róla, mi köze van hozzám! – sóhajtott nagyot lemondóan.
John is hasonlóképpen tett, de neki erőgyűjtéshez kellett a levegő. De teljesen lesokkolódott. Jeremy… vámpír lett? Az unokaöccse, akit védeni próbált attól a világtól, most átváltozott? Lehetetlen… – Nem tudom, hol van Isobel!!! – ordította, ahogy csak tudta. Ha ereje teljében lett volna, nagy eséllyel nekimegy a nőnek, még ha tudja, hogy jóval gyengébb. – A Gilbert családot hagyd békén! A lányom pedig semmit nem ártott neked! Ha egy haja szála is meggörbül, én magam irtom ki a fajtádat a városból!
- Mennyire véded szegény kislányodat! – fordította félre a fejét és végigmérte a heverő testet. – Kár, hogy nem lehet hosszú életű! Vajon ő mit gondol a papáról? Arról az apáról, aki bunkó, arrogáns és egy seggfej? És szó nélkül elhagyta a várost, hát milyen apa az ilyen? – utalt vigyorogva a helyzetükre.
A térdére támaszkodott és úgy állt fel. – Ne akard, hogy én kerítsem elő Isobelt, mert akkor páran meghalnak és a díszes családoddal kezdem! Nem ijedek meg a családom megölésétől!
- Miért nem jöttél hamarabb? – tért vissza ismét normál hangnembe John. – Nemrégiben itt járt és elvitte Johnatan Gilbert eszközét… NEKED! – tette hozzá, majd most ő húzta a mosolyra a száját, mikor meglátta, hogy Isobel átverte Katherine-t és nem is adta neki oda az eszközt.
- Hát nem talált meg! Ez az egyik, amiért előkeríteném! – lépett az ajtóhoz és amint kinyitotta, az megnyikordult. – Kell a tudása! Tud valamit, ami a jövőnket, a fajtám jövőjét meghatározza! Ölök a saját életemért, ha kell! – sziszegte immáron felbosszantottan. – Ma még fel kell világosítanom Jeremyt a Gilbert családról és lesz egy találkám… a lányoddal! – húzta ravasz mosolyra a száját.
Becsukta az ajtót és elfújta a gyertyát. A léptei felfelé menet is visszhangoztak.
- Isobel nem segít neked! – ordította utána John, majd kifújta a levegőt és az ajtóra meredt.
*-*
Az éjszaka közepén járt az idő. Mint a villám, úgy pattantak ki a lány szemei. Egy furcsa, keserű ízt érzett a szájában és azt, ahogyan valami meleg folyadék végigfolyik az állán. Az álmából egy nehezedő érzés keltette fel, amit az ajkain érzett. Valami folyt le a torkán, az a bizonyos fanyar folyadék.
Meglátott maga mellett egy magas testet. Egy férfias arc párosult hozzá, kék szemek, barna haj. És hirtelen eltűnt a nyomást okozó dolog, már nyugodtan nyelt és vette a levegőt.
- Stefan… - jött benne a felismerés. Körülnézett a fagyos hangulatú kórtermen, majd újra a fiúra esett a tekintete és már nem tudta leplezni az ijedségét, amit csak fokozott a felsőjén látszó vörös vérfolt. Az ajkaihoz kapott, majd a kezeire nézett. – Vér… vért adtál nekem? – ülte fel zaklatottan, mégis akadály nélkül, mintha a baleset okozta sérülések eltűntek volna és ezzel együtt a fájdalom is távozott. De így is volt. A sebei összeforrtak…
- Igen, Caroline! És láthatóan jobban vagy! – mosolygott olyan stílusban, ahogy addig még nem láthatta senki. És ez megijesztette a frissen ébredt lányt. – És öltözz, nem kell tovább itt maradnod. Az orvossal könnyedén szót ejtettem – csúsztatta a zsebeibe a kezeit.
De a következő percben a kezei már Caroline arcát fogták és a szemei csillogni kezdtek. – Velem akarsz jönni! Nem kérdezel semmit, nem félsz tőlem és nem ellenkezel!
A lány tekintete üressé vált és nem mondott semmit, homályos szemekkel lelökte magáról a kórházi takarót és beállt a paraván mögé. Hallani lehetett a ruha susogását.
És pár pillanat múlva a lány kilépett hétköznapi ruhában, már teljesen üres tekintettel.
- Jól van! – nézett rá a barna hajú fiú karba tett kézzel és visszatette a napszemüvegét. – Indulhatunk, Caroline! – köszörülte meg a torkát, majd kitárta a kórterem ajtaját.
A lánynak sem kellett több: Stefan társaságában elhagyta a kórtermet, majd a kórházat.
Damon csak a nappaliig jutott Elenával, a lány nem volt hajlandó lefeküdni, sem pihenni. Csak a kanapén ült, arcát a kezeibe temette és gondolkodott. Valaki szívébe karót vert és ez neki is fájt. Szúrt tőle a szíve. És az a valaki pont Stefan volt, akit nagyon szeretett, de már nem úgy, mint régen. Bármit megtett volna annak érdekében, hogy meg tudja békíteni, valahogy elmagyarázza neki, mi miatt is van ez, és hogy már csak barátkaként szereti őt. De valami visszatartotta, hogy megkeresse, maga sem tudta, hogy micsoda, de iszonyatosan törte a fejét, hogy kitaláljon valamit.
Könnyes szemmel nézett fel, hintázni kezdett előre-hátra és az előtte álló kávézóasztalra meredt. – Gyűlöl… megvet… és megérdemlem! – suttogta már több könnycsepp kíséretében. Az ölében fekvő párnán már látszottak a fájdalma jelei, de ő csak erősen tartotta azt a párnát, mintha az élete utolsó reménye lenne és meg kellene tartania.
Damon ekkor ült mellé és megfogta mindkét kezét, amik így elszakadtak a kispárnától. Bíztatóan megszorította a két fagyos kezet. – Ne mondd ezt! Ő engem gyűlöl, nem téged! – suttogta a fülébe, majd magához húzta, hogy a lány a vállára hajthassa a fejét. – Édes… nyugodj meg. Túl sok fájdalom ért egy nap alatt, holnap mindent megoldunk EGYÜTT! – nyomott puszit a feje búbjára. – Ő az öcsém, vér a véremből. És ez kötelez. Megbeszéljük vele és meg fogja érteni – kezdte simogatni a lány hátát.
Elena felemelte a fejét és úgy kezdett el beszélni. – Összetört a szíve. Már pontosan átérzem, mi lehet most benne, mi lehet a szívében. És ez az érzés felemészt – törölt ki néhány könnycseppet a szeméből. – Már nem tudom, mi adhatna erőt, hogy ezt túléljük… szenvedtek miattam. Szenved Jeremy, szenved, Stefan és szenvedsz TE is! – hajtotta le a fejét bűnbánóan és próbálta visszafojtani a torkát maró zokogást.
- Butaságokat beszélsz! – állt fel a férfi és csípőre tett kézzel nézett le a lányra. – Mit tehetnék érted, hogy egy kicsit is, de boldog légy most? – Ebben a kérdésben talán minden érzés megvolt, amit Elenának is hallania kellett. A férfi ugyanúgy szenvedett, mint ő, csak nem mutatta ki. De a lány észrevette.
Ő is felállt, hátulról ölelte át szerelmét és kihasználta a méretbeli különbségeket, egy apró puszit lehelt a férfi gerincvonalára. Érezte, hogy meglepi ezzel a lépéssel a kedvesét, de csak egy pillanatra, mert bármennyire is nehéz helyzet volt az övék, hallott egy apró kis jóleső sóhajt, ami a férfi száját hagyta el.
Majd a következő percben megfordult, hogy a zavaró hajszálakat kisöpörje a lány elbűvölő arcából. A szemei csillogtak a vágytól, amit a lány váltott ki belőle, de tudta, hogy most nem szabad ezt. A lány teljesen összetört, nem akarta ilyen kérésekkel leterhelni még.
Elena nyitotta szóra a száját. – Csak egy valamit tudsz tenni… - motyogta és a férfi azt hitte, rosszul hall, mikor meghallotta a lány hangjából kiszűrődő sóvárgást. És azok szemek, ahogy ránéztek, csak egy valamit tudott biztosra: mindketten ugyanazt akarják. – Csak szeress engem! – nyögte ki a lány szenvedéllyel telve, majd nem is várt sokat, szinte azon nyomban a férfi ajkára tapasztotta a saját ajkait. És azok az ajkak visszacsókoltak.
A lágy csókba hamarosan beköltözött a vágy, ami már mindkettejüket elborított. Damon a lány derekát fogta karba, míg Elena a nyaka köré csimpaszkodott.
De aztán a férfi elszakadt tőle és a füléhez hajolt. – Bebizonyítom, hogy mennyire szeretlek téged! – suttogta és nem várt választ, a karjaiba vette a lányt és a szobája irányába indult vele. Viszont minden pillanatot ki akart élvezni a lánnyal, ezért normális tempóban vitte a szerelmét, és azon az estén nem akart más lenni, mint egy sima ember, aki boldogítja az egyetlen szerelme életét és éjszakáját. És érezte, hogy minden feszültség elszállt belőlük a napjuk után és most nincsenek gondok, csak ők ketten, az ő KETTEJÜK szerelme.
Felértek a szobába és Damon pontosan az ágy előtt tette le Elenát. A kezeibe vette a lány arcát. – Szeretlek, Elena! Mindennél jobban! – motyogta, majd bármiféle reakció nélkül az ajkai a lány nyakára tévedtek és apró puszikkal lepte el, miközben már levette Elena arcáról a kezét. Végre tényleg érezhette, hogy a lány szíve az övé.
Lassan döntötte hátra az ágyra és mikor már majdnem teljes testtel rajta feküdt, a lány vékony blúzának a gombjait kezdte kigombolni. Nem sietett sehová, a vágy mégis annyira hajtotta és már magáénak akarta tudni a lányt mindenestől. A gombok sorban követték egymást, és ahogy lefelé haladt a keze, a szemei előtt kibontakoztak szerelme mellei. Egy pillanatra abbahagyta a tevékenységét, csak hogy végigsimítsa és végigcsókolja a lány domborulatait, amit csak egy melltartó takart el előle. Közben pedig ledobta a lány felsőjét a földre.
A lány jólesően felnyögött, mikor a férfi ajkai egyre lentebb haladtak a felsőtestén és a nyelve már a hasán játszott. A hajába túrt játékosan és behunyta a szemeit, átadta magát a kényeztetésnek.
Elena is igyekezett megfosztani felsőjétől a férfit, már nehezebben, hiszen Damon folyamatosan mozgott, de egy pillanatra, mikor észrevette, min is ügyködik a lány, elmosolyodott és ő maga bújt ki a felsőjéből. – Csak szólni kell! – támadta le ismét a lány domborulatait és a csupasz mellkasa hozzásimult a lány finom bőréhez.
Felhúzta egy kicsit Elenát, hogy elérje a hátát és kicsatolhassa az egyetlen akadályt, ami meggátolta eddig a teljes kényeztetésben. A melltartó lehullott a lányról, felfedve mindent, amit eddig elrejtett. A férfi egy pillanatra megállt és gyönyörködött a lányban, utána pedig visszatért az előző helyére. De ezúttal már nem állt meg. Először csak körözött a lány mellein, majd a szájába vette a lány mellbimbóit és a nyelvével cirógatta őket. Elena izmai aprónyit, de megfeszültek, ahogy ezt fogadta és már nem akart mást, minthogy a férfié legyen. Magához szorította a férfi fejét, erősen tartotta, miközben ő behunyt szemekkel élvezte a férfi összes mozdulatát…
*-*
Jeremyt valami visszatartotta a távozástól. Maga sem tudta, micsoda, de nem akart elmenni. Tudni akarta a Katherine által emlegetett történetet. Jogának érezte!
Kinézett az ablakon, a csillagok fénye világította a szobát. De ettől még semmit nem látott, az ajtón kívül. Felállt és a villanyhoz léptelt. A lámpa először nem akart fényt produkálni, de utána – bár pislákolva – fény árasztotta el a szobát.
Csak most mérte fel a cseppet sem elviselhetetlen helyzetét. A szobát nem a modernség jellemezte, de ebben rejlett a szépsége. A szoba közepén helyezkedett el a hatalmas franciaágy, ahonnan Jeremy alig pár másodperce állt fel. A fal mellett igazi cédrusból készült szekrénysor sorakozott, amelyek majdnem a plafonig magasodtak.
A krémszínű, tapétázott falakon régi festmények díszelegtek, különböző pontokban és magasságban.
A szoba jobb sarkában, az ablak alatt állt egy sötét kanapé, előtte egy kávézóasztal, amin egy már elhervadt rózsa hevert vázában. Mellette pedig néhány eldobált, vaskos könyv. Ezek keltették fel Jeremy érdeklődését és odasétált.
Egyet vett a kezébe és végighúzta az ujjait a régi bőrkötéses füzetkén, majd felütötte az első oldalt. Nagy betűkkel állt ott: Johnatan Gilbert, 1863. Felébredt benne a kíváncsiság és az ágyra dobta magát, majd lapozgatni kezdett benne. Nézte, néhol beleolvasott, de csak sületlenségeket, ostoba hiedelmeket talált, akárcsak abban a naplóban, amit apja dobozaiban talált.
De az utolsó oldalon érdekes dolgokat talált és hangosan kezdte olvasni:
„1863. július
Itt vannak. Vérbefagyott holtestek, szétmarcangolva, állattámadásnak feltűntetve. Meddig hiszik ezt el az emberek? És mellettük, ezeken az átkozott vérszívókon kívül egy másik faj is érkezett ide. Ma telihold van, a morgások, a vonyítások dobhártyát szaggatóak. Ezek vérfarkasok… a vámpírok ősellenségei… veszély süvít a levegőben, ha arra gondolok, miféle viszály lehet ez… halálra vagyunk ítélve, ha összecsapásra kerül sor… az embereknek itt nincs jövőjük… de talán van egy mód… megtörhetnénk az örök háborúskodást egy…”
Itt valaki félbetépte az oldalt. A szakadás szabályos volt, ránézésre meg lehetett állapítani, hogy valaki kitépte a bejegyzés további részét. De annyi még feltűnt neki, hogy egy rajz is állt az eltűntetett papírdarabon.
- Johnatan évekig próbálta kideríteni, mi a viszály oka a vámpírok és vérfarkasok között! – hallotta maga mellől egy hangot. Nem vette észre, hogy Katherine bejött, azt meg főleg nem, hogy odafeküdt mellé és a plafont bámulja. – Az asztalon levő könyveiben a lehetséges okokat firtatja. Közben majd’ belehalt a félelembe, mert nem tudta, hogy a vérszívók és a vérfarkasok nem bántják, nem bánthatják egymást! – magyarázta, furcsa hangnemben és már le sem vette a szemét Jeremyről. – Sok az infó? – kacsintott.
- De hát… vérfarkasok nem léteznek… - motyogta Jeremy. Nem akart hinni a fülének. A vérfarkas egy idióta kitaláció volt mindig is a szemében, csodás mesék alapelemei, de nem valóság.
Összecsukta a naplót és lerakta maga mellé.
- Jeremy, vámpírok sem léteznek! – vonta meg a vállát a nő egy ravasz mosoly kíséretében, miután felült az ágyon és hátrafordult, hogy a leszármazottja szemeibe nézzen. – Mi csak egy hülye fóbiában szenvedünk és ez azzal jár, hogy ha egy vacak gyűrű vagy nyaklánc nélkül kisétálunk a napra, elégünk! De mi nem vagyunk vámpírok! – nevetett szórakozottan és összecsapta a két tenyerét.
Jeremy, bár nem akarta elhinni, beletörődően bólintott és a naplóra mutatott. – A vége hiányzik… - állapította meg ismét. – Valami rajz is volt rajta.. – folytatta az elmélkedést és kényelembe helyezte magát. Törökülésbe ült az ágyon és nézte, hogy Katherine szóra nyitja a száját.
- Pontosan! – bólintott és hirtelen felállva a többi naplóhoz sétált, miközben megigazította a haját. – Már így szereztem meg! És elég nagy hasznom származna belőle, ha megtalálnám a másik felét is! Mert a fegyverszünetünk már nem tarthat sokáig! – motyogta, már apró idegességgel a hangjában. – És ha a vérfarkasok és a többi vámpír rájön arra, amit én tudok, patakokban fog folyni a vér… Csak azok tudhatják, akik egyidősek velem. Mert abban az időben, az átváltozásom előtt néhány évvel, a vérfarkasok és vámpírok között köttetett egy varázslat… amit VÉRREL tettek biztossá… az enyémmel! Egy hasonmás vérével… - tette hozzá és látta, hogy Jeremy szemei kitágulnak a meglepetéstől…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése