„- A szívemet kéred, pedig nem kaphatod meg! Nem tudom Neked adni… mert már a Tiéd!”
Néma csend telepedett a szobára, Elena utolsó szava visszhangzott még egy pár pillanatig, de Damon fülében még percekig ott csengett. A világ hullott az ölébe, mikor meghallotta a legédesebb mondatot, amiről eddig még csak álmodni sem mert, amiről soha nem képzelte, hogy esetleg valóra válhat.
Még mindig a kezében tartotta a lány apró arcát, fürkészve minden egyes pillantását és a szemeiben feltörő még vadabbul csillogó tekintetet. – Elena… mondd, hogy ez nem egy álom! Mondd, hogy tényleg itt állsz előttem, alig három centire az ajkaimtól és hogy jól hallottam azt, amit az imént mondtál! Mondd… - suttogta már ő is csillogó szemekkel. A szíve újra verni kezdett, a testét átjárta az emberi melegség, amit Elena és szavai váltottak ki belőle.
Elena nem szólt, csak megérintette az előtte álló férfi vállát. Nem szeretett kezdeményezni, de most mégis megtette. Minden egyes mozdulatát átgondolta, úgy hajolt egyre közelebb, míg nem végül megérintették egymás ajkait. Minden eddig eltitkolt érzés felszínre tört ebben a csókban. A szenvedély, a lágyság, az elbújtatott vágyak.
A férfi karjai lassan csúsztak a lány dereka köré, szorosan magához ölelve ezzel, miközben Elena a nyakába kapaszkodott és a csókba hevesség költözött.
Hamarosan a férfi ajkai már felfedezőútra indultak a tetszetős nyakon, néha megérintette a nyelvével, azonban utána elszakadt a lánytól és ismét a kezeibe vette a már vággyal teli arcot. – Én nem csak ezt akarom tőled! – suttogta, a levegőt kapkodva. Nehezen fogta vissza magát, teljesen elöntötte az érzés, hogy kívánja az előtte álló lányt. De megváltozott, nem veszi el rögtön azt, amit akar, nem kapkod el semmit.
Elena a vállának döntötte a homlokát, ott nyugodott meg csak a légzése és ment át ismét normálisba. – Tudom és… megértem! – hunyta be a szemeit.
Damon egy apró csókot nyomott a lány halántékára, majd végigsiklott a gerince vonalán és érezte, hogy a kezeiben lévő test megremeg az érzéstől. – Nem hagylak itt Jeremyvel, ha bajod esne, nem élném túl! – susogta a lány fülébe. – Itt maradok veled és használhatod párnának a vállam! – mosolyodott el, miután óvatosan az ágy felé kezdte terelni a lányt.
Leültette az ágy szélére, leguggolt vele szemben és egy ideig még figyelte, ahogy a lány is mosolyra húzza a gyönyörű, rózsaszín ajkait, a szemei még vadabb csillogásba kezdtek.
Kibújtatta az edzőcipőjéből, letette az ágy lába mellé, majd pedig figyelmesen ült fel mellé. Szóra nyitotta volna az ajkait, hogy ezek után hogyan folytatják, egy ilyen beszélgetés után mi lesz kettőjükkel… de nem rontotta a pillanat fényét.
A lány csak élvezte a gondoskodást, Damon kezének minden mozdulatát, majd mikor már lekerült róla mindkét cipő és Damon mellé ült, hátradőlt az ágyon és feljebb húzódott, hogy a párnán legyen a feje. Hamarosan már a férfi is ott feküdt mellette, Elena pedig nem akart úgy elaludni, hogy nem érzi a lehető legközelebb magához a testét. Odafészkelte magát, a mellkasára hajtotta a fejét, majd pislogott még egy párat és elnyomta az álom. Az utolsó gondolat viszont nem hagyta nyugodni. Ez nem ilyen egyszerű és nehéz idők várnak még rájuk… és ott van még Stefan is, akit megbántott…
*-*
A függönyön átütött a fény, de nem zavarta az ébredező lányt. A gyűrűje védelmet nyújtott a nap sugarai elől. A párnája alá nyúlt és úgy fordult a mennyezet felé, de a szemei kipattantak, mikor megérezte a kísérteties illatot.
Úgy ült fel, mint a villámcsapás és a fotelban ülő nőre meredt. Gyűlölködve ejtette ki a nevet, amit 145 éve csakis undorral és dühvel mondott ki. – Katherine… - suttogta összeszorított fogakkal, mire kapott egy elégedett mosolyt.
- Okos lány vagy, Sophie! – nevetett csipkedően. Ez a hang marta a frissen ébredt lány fülét.
Katherine hátradőlt a fotelban, keresztbe tette a lábait, majd a kezeit is és így fordult ismét Sophie felé. – Régi, SZÉP, KÖZÖS emlékek, ugye? – húzta ravasz mosolyra az ajkait, majd a hátát támasztó párnát az ágyra dobta, pontosan Sophie elé. – Hát ennyire nem örülsz nekem? – biggyesztette le az ajkait, színlelt bánkódással.
Sophie megforgatta a szemeit és villámgyorsan talpra szökkent. – Eltaláltad, drága Katherine! Minek köszönhetem ezt a… roppant kellemetlen látogatást? – ült le az ágy szélére és próbált higgadtságot erőltetni magára. Legszívesebben a nő torkának ugrott volna és a szívébe állított volna egy karót, de tudni akarta, miért kereste meg. – Azt hittem, hogy elégtél abban a tűzben. De vannak még sorscsapások, majd egyszer talán… - kezdett bele ironikusan, majd befejezte. – A romlott ringyók helye odalenn van, ezt te is tudod, nem? – támasztotta meg két kézzel az ágyat, de nem vette le a szemét a látogatójáról.
A fotelban ülő nő csak lemondóan sóhajtott és beszélni kezdett. – Hiányzott a legjobb barátnőm – vonta meg a vállát. – Ugyan, Miss Quenell! Maga nem emlékszik azokra a régi szép időkre? – állt fel és odasétált mellé. – Nem kell mesélnem, mi is történt, ugye? – Leguggolt és látta, hogy érzékeny helyen találta el a lányt, mivel az mozdulni sem tudott, csak meredt maga elé, mint aki maga előtt lát valamit. – Hát milyen barát voltál te, ha Damon mellettem állt, nem pedig melletted? – suttogta kárörvendően. Ezt pedig egy undok mosoly követte. – Emlékszel a szavaira, nem? Azon az estén elveszítetted és soha többé nem lehet már olyan közel hozzád, mint előtte! Mert én a kettőtök közötti barátság útjába álltam már akkor is… és ez MOST sem lesz másképp! Akkor is győztem, most is fogok! – Ezzel sikerült könnyeket csalnia a „fiatal” lány szemeibe, de a következő percben már a földön volt, Sophie pedig a derekára ült, a kezét a nyakára szorította és minden előbújt, ami arra utalt, hogy vámpír. A szemei elsötétedtek, az erek megduzzadtak a szemei alatt, a fogai kinőttek.
- Fogd be, te átkozott ribanc!!! – ordította teljes torokból, erősen szorítva, még ha tudta is, hogy nem sokáig lehet fölényben. – Megbánod még azt, amit ellenünk ártottál! Én magam karózlak meg, ha az kell és… ÉLVEZNI FOGOM! Ő volt a legjobb barátom! – emelte fel a nő fejét, majd teljes erőből visszacsapta a padlóra. Ha Katherine ember lett volna, ettől valószínűleg egy ideig elment volna a kedve a furkálódástól, de csak egy apró vérnyomot hagyott a feje, utána már össze is forrt az apró sérülés.
Ennek ellenére az alul fekvő nő csak mosolygott. – Imádom látni, mikor valaki olyan lesz, mint én! Gonosz és kegyetlen! – fordította félre a fejét olyannyira, ahogy Sophie kezei engedték. De mikor visszanézett, a sima és nyugodt arca eltűnt, ugyanúgy előjöttek a vámpírjelek, mint Sophie-nál. Felülkerekedett és ezúttal ő került felülre. – Egyszer fenn, egyszer lenn! És most figyelj: idősebb vagyok, erősebb! Egy apró mozdulat és hoppá… Sophie feje már nincs is a helyén – vonta meg ismét a vállát lazán és a fogai ismét visszahúzódtak, ahogy a szemei is kitisztultak. – Világos voltam, vagy fogalmazzam meg úgy, hogy a gyenge elméd is felfogja? – engedte el a lány torkát és lassan felállt. Nem vette le a szemeit a lányról. – Bajban leszel, úgy hiszem. Hiszen van egy ikertesóm is a városban. Csak vigyázz, nehogy őt kapd el és összetörd ezzel a két balfék szívét! – nevetett fel ismét jókedvűen, még ha nem is volt rá oka.
- Nem ismerem őt, de nálad csak jobb lehet! És őt tiszta szívből szereti Damon és Stefan is! Nem úgy, mint téged! – tápászkodott fel ő is és egyenesen Katherine szemeibe meredt. – Stefant csak megigézéssel kaptad meg. Damont anélkül, de mára puff, már nem is emlékszik Rád! – Ezúttal Sophie-n volt a sor, hogy gúnyos mosollyal meredjen az előtte állóra. – Hol van a befolyása, Miss Pierce? – utánozta az 1864-es beszédet, majd pukedlizett és az ajtó felé intett. – Nem kívánatos ebben a szobában, kérem, fáradjon ki, vagy én segítem ki ebből a szobából! De az fájni fog! – sziszegte immáron összeszorított fogakkal, de mire kitárta az ajtót, hogy ennyiben „segítse” a nő távozását, Katherine távozott az ablakon. – Rohadj meg, te otromba, önző kurva! – meredt utána, majd ő maga lépett ki a nyitott ajtón. Ki akart jutni innen, elrohanni valahova, ahol nem lesz egyedül.
*-*
Gyorsan telt az éjszaka, mintha csak egymás közelsége felgyorsította volna az időt. Pedig mindketten azt kívánták, hogy teljen lassabban az idő, tartson az örökkévalóságig az a pillanat, amikor végre úgy tölthettek el egy éjszakát, hogy nem kellettek szavak. Az érintésük, ahogy egymáshoz értek, mindent elárult.
Damon nyitotta ki először a szemeit, bár miután Elena elaludt, ő még gyönyörködött az arcában, az egész megnyugtató lényében és nem engedte el egy másodpercre sem az éjszaka. – Jó reggelt! – suttogta pár perc múlva, már mosolyogva, mikor a kezeiben fekvő test mozogni és ébredezni kezdett. A hangjára felemelkedett a lány feje és szélesebb mosolyra húzta az ajkát, mikor meglátta a barna szemű lány kócos haját és a még álmos tekintetét.
Elena ásított egyet, majd hirtelen már ült is az ágyon. – Jeremy… - suttogta és átnézett a közös fürdőjük ajtaján. De nem tartott sokáig, már ott járt és benyitott a testvére szobájába.
Megnyugodottan kifújta a levegőt, mikor felfedezte a még alvó öccsét. A nyugtalanság elszállt, de tudta, hogy nem sokáig lehet még így, egyszer felébred és akkor… döntenie kell, ki akar lenni.
Egy perccel később pedig egy kezet látott maga előtt, ahogy megtámasztja az ajtófélfát mellette. Melegséget érzett a háta mögött és apró mosoly játszott az ajkai körül. – Jeremy jól van – nyögte ki összeszedett gondolatokkal és becsukta az ajtót. De nem fordult meg, a csukott ajtó előtt állt és még mindig fogta a kilincset. Ennek ellenére a háta mögött álló test sem mozdult, szorosan simult a hátához.
- Nem lesz baja, ha van benne elég… erő! – hangsúlyozta ki Damon az utolsó szót, majd pedig folytatta. – Nehéz és görbe út áll még előtte, könnyen befolyásolható, de mindenre van megoldás – csúsztatta a kezét a lány vállára és a füléhez hajolt. – Ha már ezt így ilyen szépen „megbeszéltük”, hol marad a jó-reggelt puszim? – eresztett meg egy féloldalas mosolyt és átkulcsolta két karjával a lány derekát.
Elena még mindig nem fordult meg, így dőlt neki Damonnek, a feje hátsó részét a férfi vállának támasztotta és az arca irányába fordult. – Azt elfelejtettem! – kúszott a keze a dereka köré kulcsolt kezekre, majd közelebb hajolt és apró csókot adott a férfi meleg ajkaira. – Jó reggelt! – motyogta bele a csókba, majd elszakadt tőle. Kora reggel elborították az érzelmek, viszont most más dolguk volt. – És mi lesz… Stefannal? – kérdezte meg azt, amin szinte egész este gondolkodott. Csúnyán átverte most ezzel, bolondot csinált belőle. – Aggódom miatta, ha ezt megtudja… még tesz valamit… - Nem fejezte be, anélkül is jól érthető volt.
Damon nagy levegőt vett és elengedte a lányt, majd lesétált a nappaliba. Ő is gondolt az öccsére, de nem pont arra, hogy mekkora fájdalmat okoz neki ezzel.
Elena szorosan mögötte jött, de csak a nappaliban álltak meg mind a ketten.
- Elena, Stefan bele fog törődni! Az öcsém már 162 éve, tudom, hogy milyen, ismerem minden oldalát. Legfeljebb lesz néhány… diéta-mentes napja! – vonta meg a vállát és ezt egy apró mosoly kísérte, de Elena arcát látva rögtön le is vakarta a képéről. – Ne nézz rám így, te is tudod, milyen ő, mikor néha-néha… khm… tragédia éri! – tárta szét a karjait, viszont a következő percben valami nagyon nem tetszetős hang szűrődött le az emeletről. Az ablak… kitört…
Elena felkapta a tekintetét, de egy pillanat habozás után hátat fordított Damonnek és a lépcső felé nézett. – Jeremy! – kiáltott kétségbeesetten és már rohant is felfelé, de mikor megérkezett a szobába, Damon már ott állt Jeremy üres ágya mellett és egy apró papír fecnit tartott a kezeiben. Nem várakozott, azonnal kitépte a lapot a férfi kezeiből és olvasni kezdte. – A játszma elkezdődött! – olvasta fel hangosan és a testét átjárta a megmagyarázhatatlan félelem, ahogy ez az egy sor visszhangzott a szobában. – Ez… ez mit jelent? – fordult könnyes szemmel Damon felé, aki az ágyra meredt és erősen a gondolataiba menekült. Egy kép ugrott be és a kezét nyújtotta, hogy Elena ismét adja át neki a papírdarabot.
Nagy levegő következett és hatalmas lelki erőt kellett összeszednie, hogy újra a papírra nézzen. Ismerős volt neki a kézírás, már látta ezt 1864-ben. – Katherine! – Annyira lehetetlennek tűnt neki, még ha tudta is, hogy a nő a városban van.
Csillogni kezdett a szeme a dühtől és Elenára nézett. – Te most itt maradsz! – emelte fel kissé a hangját. – Én pedig megkeresem azt a cédát és cöveket verek a szívébe! – Az ajtó felé indult, de Elena megfogta a karját.
- Ne várd tőlem, hogy itthon üljek, miközben az öcsém eltűnt és nagy eséllyel… Katherine-nel van! – fejezte be a mondatot kissé zaklatottan. – Egyedül belebolondulok, tehát veled megyek! – A hangjában lehetett érezni, hogy erről senki nem beszéli le.
- Márpedig te most itt maradsz a fenekeden, ne akard, hogy olyan eszközökhöz folyamodjak, amikből nem jönnél ki jól! – fogta meg a két vállánál fogva. – ITT MARADSZ! – tagolta el ezt a mondatot, majd még egy könnyed csókot lehelt a lány arcára és már ott sem volt.
Csak a ház elhagyása után nyúlt a zsebébe, hogy telefont vegyen elő és Stefant kezdte hívni. Egyszer kicsengett, majd még egyszer… de nem Stefan hangja szólt bele, hanem egy vékony, női hang. Sophie-é. – Na tessék, már mindenhol ott vagy? – folytatta az útját. – Most Damon olyan dolgot fog tenni, amit régóta nem, főleg nem veled! – Nagyot sóhajtott. – Megkér, hogy menj a Gilbert-házba és vigyázz Elenára!! Akadt egy kis dolgom! De tudod mit? Ez nem kérés, ez parancs! MOST!! – És ezzel tette le. Nem tudta, hol kereshetné, próbálta felvenni az illat vonalát, de nehéznek bizonyult. De ahogy ismerte Katherine-t, valami giccses, figyelemfelkeltő helyre fészkelhette be magát.
*-*
A fiatal fiú kezdett magához térni, majd mikor kinyitotta a szemeit, rögtön ijedten ült fel. Körülnézett, megszólalni nem tudott. Valami ismeretlen helyen van, de hogyan került ide?
Emlékezett az erdőre… elkapott egy fiatal lányt, megharapta és ezzel teljes lett az átalakulása. Megjelent Elena és Damon, és az utolsó emléke, hogy Damon valahogy mögé került. De utána a teljes homály…
Az ajtó kitárult és belépett rajta a számára nagyon jól ismert arc. – Elena, hol vagyunk? – Viszont a nő nem kapta fel a fejét a név hallatán, csak mosolygott, csípőre tett kézzel és megállt az ágy végében.
- Ideje lesz megismerkednünk… Jeremy!
Jeremy már a hangján érezte, hogy az a nő, aki vele szemben áll, nem lehet a nővére. Az arcvonásai hidegek és kegyetlenek voltak, már-már a tudatába égett, hogy az előtte álló nő egy hidegvérű vámpír lehet. Igen, csakis vámpír. Viszont miért hasonlít Elenára? Vagy Elena miért hasonlít rá? – Ki vagy te? Mit keresek én itt?
Katherine az ágy mellé lépkedett. A keze egész végig a csípőjén pihent. – A nevem Katherine! Az ittléted még legyen titok. És mielőtt megkérdezed: van egy gyűrű az ujjadon, ami megvéd a nap sugaraitól! Hihetetlen, hogy egy boszorkány milyen gyorsan képes dolgozni! – kacsintott rá, majd felemelte a fiatal fiú kezét. Fixírózni kezdte a gyűrűt és végighúzta rajta a mutatóujját. – Bár ez a gyűrű történetesen már több évszázada készült! Az egyik ősödé volt, aki viszont már áldozatul esett egy karónak! – nevette el magát, majd felállt és elhagyta a szobát.
Jeremy azt hitte, egyedül marad, de nem: a nő két perc múlva visszatért… VÉRREL! De nem tasakos vérrel, nem. Egy testtel, ezúttal egy férfi teste volt. – Reggeli, Jeremy! – dobta le a földre és rá mutatott. – Nincs semmi, ami megakadályozhatna. Mi fog vissza? A nővéred? – A hangjában égett a gúny. – Őt nem érdekled, hiszen hazudott neked már a kezdetektől fogja! Becsapott, nem avatott be téged ebbe a világba! Kinek a hibája, hogy EZ lettél? – emelte fel a hangját és a szemével megint a holtestre nézett. – Táplálkozz belőle! Vámpír vagy, ez a dolgod! Gilbert vagy? – rántotta meg a vállát. - Tudnék róluk mesélni Neked! De annak még nincs itt az ideje! Itt hagylak reggelizni! Aztán pedig… - Lenyomta a kilincset. – Mindent megbeszélünk! Addig is… - Megint a testre mutatott. – Nehogy éhezz! – Majd távozott és becsukta maga mögött az ajtót.
Bár nem ismerte a nőt, Jeremy érezte, hogy a Katherine-nek nevezett nő sokat tud róla és elég erős is lehet, ha egy több évszázados gyűrűt adott neki. És hogy nem tud eleget a Gilbertekről? És egy őséé volt a fénytől védő gyűrű? Az ő családjában nem is voltak vámpírok, mindig is a másik oldalon álltak. – Vagy… nem…? – törte meg a csendet.
*-*
Sophie kopogott a nagy ajtón és várta, hogy kinyissák. Belépni nem tudott volna, szüksége volt a beinvitálásra hozzá. Dühös lett Damonre. Ilyenkor persze jó, mikor dajkát kell játszania, de máskor meg… inkább abbahagyta a gondolkodást és várta az ajtónyitást.
Hamarosan meg is történt, Elena zsebkendővel a kezében jelent meg a kezében és látszott rajta, hogy meglepi a látogatója kilépte. – Szia, Elena! – köszönt kedvesen az érkező és próbált mosolyt erőltetni az arcára. Látta rajta, hogy valami nagyon nincs rendben, a lány szemei kisírtak voltak és az arca mérhetetlen fájdalmat tükrözött. – Damon hívott fel, hogy látogassalak meg, de csak most találtam meg a házat!
Elena megértően bólintott, de nem invitálta be a lányt. – Sajnálom, de… nem szeretnélek behívni! – vallotta be lehajtott fejjel. – Stefan barátja vagy, de egy kicsit…
- Tudom, hogy bizalmatlan vagy velem szemben, mert úgy neked támadtam, de hidd el, Katherine-nek hittelek, őt pedig tiszta szívből gyűlölöm! Sem Stefan, sem Damon nem mondta, hogy olyan vagy, mint ő! – Megmelegedett a mosolya és hátralépett egy lépést. – Jól van, innen is tudok rád vigyázni! – vonta meg a vállát és megtámasztotta a veranda korlátját.
Elena pedig próbált normális és tiszta gondolatokat felidézni. Semmi olyan dolog nem volt a lány jellemében, beszédében, ami arra adna okot, hogy hazudik. És talán tényleg Katherine-t gyűlöli, csupán összekeverte őket.
- Miért gyűlölöd Katherine-t? – lépett ki Elena az ajtón, egy pokróccal a vállán és leült a hintaszékre. Nagy levegőt vett és elhatározta, hogy ha a fene fenét eszik, akkor is bízni fog ebben a lányban. Megpaskolta maga mellett a helyet és amennyire a helyzet engedte, elmosolyodott, mikor Sophie odaült mellé.
- Ez egy rettentően hosszú és fájdalmas történet nekem! – hajtotta le a fejét, de ekkor valami melegséget érzett a kezén. Elena fogta meg és bíztatóan csengett a hangja.
- Azt hiszem, hogy ráérünk, és talán jobb lenne neked, ha végre elmondhatnád úgy, ahogy még talán senki nem hallgatta meg! – szorította meg a kezet.
Sophie nagy levegőket vett és úgy kezdett bele a mesébe…
1864. Mystic Falls
A hó betakarta az ablakokat, amint beköszöntött az újév Mystic Fallsban. Az utakat is hó takarta, csak a lovaskocsi kerekeknek a nyoma látszott meg.
A Salvatore-birtok előtt éppen egy ilyen kocsi állt meg, benne egy gyönyörű, ifjú hölggyel. Már várták őt, az kocsi ajtaját szinte azonnal kinyitották előtte és kezet nyújtottak neki.
- Mint mindig, most is gyönyörű vagy, Sophie! – bókolt a legjobb barátja, miután illedelmes kézcsókot adott neki. A lánytól ezzel kicsalt egy nem várt mosolyt.
- Ugyan, Damon! – legyintett szabad kezével, majd megemelte szoknyáját és lelépett a kocsiról. Az arcán egy apró pírfolt jelent meg, amit alig lehetett észrevenni, de ő maga érezte.
Damon kinyújtotta neki szabad karját, majd együtt vele indult el a birtok felé. – Beszélnünk kellene, Sophie! – suttogta kedvesen, most mégis valami hideget lehetett érezni a hangjában.
- Persze, Damon! Mondd csak – csúsztatta a kezét Damon karjára, és várta a mondandóját.
- Miss Pierce-ről kellene beszélnünk! – nyögte ki kis szünet után, és csak annyit látott, hogy Sophie –bármennyire is tartja magát- megforgatta a szemeit a név hallatán. – Sophie, kérlek ezt ne! Nem értem ezt a viselkedést. Ő kedvesen közeledik feléd, te pedig még csak nyitni sem akarsz! Mi a problémád vele?
Beértek a házba. A férfi udvariasan előreengedte a fiatal lányt és várta a választ.
- Damon, néhány hét alatt nem ismerhetted meg annyira, hogy mellette állj! A problémám vele, hogy egyszerre egy tucat férfi legyeskedik körülötte és ahelyett, hogy ő választana, csak többet akar! És abba a tucatba már te is és Stefan is benne vagytok! Mit láttok benne? – vette le a kalapját, majd a köpenyét és átadta az egyik cselédnek. – Naivak vagytok! Eltávolodtok egymástól Stefannal és ki miatt? Miss Pierce miatt! – ejtette ki gúnnyal a nevet. Társaságban mindig visszafogta magát, de a legjobb barátai ismerték az igaz arcát és így szerették. Őszintén, humorosan és szórakoztatóan.
- Sophie, Miss Pierce egy ifjú hölgy, akárcsak Te! A különbség csak annyi, hogy veled ellentétben ő kihasználja az élet örömeit! – Gondolkodás nélkül mondta ezt a mondatot, a következményekre nem gondolva. Sophie arcán ezek után némi csalódottságot fedezett fel, ami rá irányult.
Nem tudott bocsánatot kérni, mert a lépcső tetején megjelent az ifjabbik testvér, széles mosollyal, mikor megpillantotta Sophie-t.
Sophie szinte azonnal elfelejtett mindent és az ő arcán is mosoly játszott. – Stefan! – mondta kissé hangosabban és nem várva meg, hogy a fiú leérjen a lépcsőn, felhúzta a szoknyáját, nehogy felbukjon benne és gyorsabb tempóban szaladt felfelé. Hamarosan pedig már Stefant ölelte, mintha a saját testvére lenne.
- Jól vagy, Sophie? – kérdezte nevetve a barna hajú fiú. Jólesett neki a lány ölelése és az, hogy örül a viszontlátásnak.
- Igen, látom, hogy te még normális vagy! – nyomott puszit Stefan arcára, majd elengedte és – elfogadva Stefan felajánlott karját – lesétáltak a földszintre.
Sophie az utolsó mondatával egy jól látható szemforgatást és fejcsóválást kapott a lépcső mellett álló Damontól. – Te féltékeny vagy, Sophie! – csóválta még mindig a fejét és a lányra emelte a tekintetét, aki már vele szemben állt. – Irigyled, amiért a férfiak a kegyeit keresik és ha ő ott van, rád senki nem figyel! – Kijött belőle minden érzés, majd mikor befejezte, hatalmas levegőt vett és már nem tudott Sophie szemeibe nézni. Szó nélkül hagyta el az előtért, hangos és dühös léptekkel, a kezeit pedig a zakója zsebébe csúsztatta.
Stefan csak a fejét kapkodta és látta, hogy bátyja szavai milyen nagy fájdalmat okoztak Sophie-nak. Lágya megfogta a kezeit és suttogni kezdett. – Majd megnyugszik! Egy barát fontosabb, mint a vonzalom és ezt ő is be fogja látni, drága Sophie! – emelte ajkaihoz a lány ujjait. – Ha jól sejtem, Pierce kisasszonyról beszéltetek.
Sophie csak bólintani tudott, majd folytatták az útjukat a nappali irányába. Mérhetetlen kínt és fájdalmat érzett. A legjobb barátját elveszíteni érezte, egy nő miatt, aki nem éri meg ezt az áldozatot…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése