A sorsunk átírható... bármi áron - Prológus

http://www.youtube.com/watch?v=bmRQq1kk13Q

Öt hónappal később:

Gyorsan teltek a napok, hetek, hónapok. Az óra mutatója természetellenes sebességgel forgott körbe-körbe, mintha kergetett volna valamit. És minden egyes órakezdés egyre kevesebb reményt adott Damon Salvatore-nak, hogy valaha újra láthatja Elenát. Minden nap minden egyes órájában csak szerelmére gondolt, akit a sok próbálkozás ellenére sem tudott visszaszerezni. Több tucat erős boszorkány erejét próbálta bevetni, de újabb és újabb kudarc érte. Nem tudta visszahozni az életbe és a több hónapos próbálkozás után már talán hiábavalónak is tartotta. Nem akarta feladni, de valami nem engedi vissza hozzá Elenát és védi a testét. Katherine pedig hallgatott. Nem mondott el neki semmit Elenáról és testéről, ugyanakkor Damon felfedezte, hogy egykori szeretője Elena halála óta retteg valamitől és kerüli a társaságot. Reményét abba fektette, hogy nem tett semmi olyat és nem „átkozta” meg, hogy ne hozhassa vissza kedvesét…

A fekete hajú férfi szobájában ült a Salvatore birtokon, egy kávézóasztalt támasztott és két kezébe temette arcát. A fürdőből hallotta a víz folyását és nagyot sóhajtott elkeseredetten.

Nem tudott már mit tenni, nem találta a módját, hogy Elenát visszakapja.

 - Damon, ideadnád a törülközőt, kérlek? – szólalt meg egy vékony, női hang, mire Damon odakapta a fejét és unottan megszólalt.

 - Hiszen ott van melletted egy méterre! Nyújtsd ki a kezedet – motyogta nem kis maró gúnnyal, mintha nem is emberrel beszélne.

Serena teste elernyedt a válasz hallatán és megfogta a fehér anyagot. Maga köré csavarta, miközben elzárta a vizet és kilépett a csempézett padlóra, óvatos léptekkel közelítve meg megigézője szobáját.

Az ágy szélére ült és két kezével támaszkodott meg, közben a mennyezetre nézve. – Mi lesz ma? – kérdezte és látta, hogy Damon egy pillanat alatt előtte terem.

 - Először is nem vizezed össze a lepedőmet. Aztán pedig reggelizünk – mosolyodott el ravaszul és felrántotta a lányt, csupasz vállánál fogva. – Módosítok: ÉN reggelizem! – ugrott neki hirtelen Serena nyakának és kinőtt fogait a lány testébe mélyesztette, miközben kemény körmei a karjaiban heverő test hátába vájtak.

A lány felszisszent és szemei megteltek könnyel. De nem lökte el, hiszen… nem tehette. Valami belső hang azt sugallta neki, ennek így kell lennie. A vére folyt a nyakán, beszennyezte a törülköző fehérségét.

Damon erősen szorította a lány torkát, miközben csak mélyebbről szívta az életnedvét, megtelítve ezzel saját száját és gyomrát is. A folyadék folydogált le a torkán és az ajkai szélén is. De nem törődött ezzel… éhezett! Ennie kellett, csak így tudta elviselni a rá kiszabott büntetést. Az élet büntetését, amikor Elenát elvették tőle.

Ölt a szerelme halála óta, következmények nélkül és nem érdekelték a következmények, a külső szemek. Csak az, hogy ő élvezte, mert így legalább addig nem gondolt a keserűségre.

Mikor kihúzta fogait a fiatal nyakból, az ágyra dőlt vele és a törülközőbe törölte ajkait, miközben a lány néhány kósza hajtincsét kisöpörte orcájából.

 - Meg fogsz ölni engem? – kérdezte és szemei üresen csillogtak.

Damon elmosolyodott és bólintott. – Csak arra kellesz, hogy legyen reggelim és vacsorám. És persze egy-egy éjszaka sem árt néha – fogta meg a lány arcát. – De igen, meg foglak ölni! – ült fel és torkát köszörülve felállt, hogy kisétáljon a szobából. – Mire visszaérek, öltözz fel és tűnj el innen. Ha kellesz, majd kereslek! – ordította vissza, miközben nem is nézett vissza a lányra…

*-*

Carmen a hotelbeli lakása konyhájában ült, hátradőlve és lábait a konyhaasztalra rakta, miközben újságot olvasott. – Öt hónap eltelt és semmi új nem történik itt! Milyen unalmas város ez, apa? – fordult Elijah felé, aki a kanapén ücsörögve vért szürcsölgetett egy pohárból, teljesen kizárva a külvilágot.

Carmen abbahagyta a magazin lapozgatását és ledobta a földre. – Kösz, hogy figyelsz rám – nézett rá rosszallóan, mire a férfi arra fordította a fejét, de nem nézett rá, hanem az ölében heverő poharat kezdte figyelni.

 - Figyelnem kellene? Hónapok óta itt vagy és egy átkozott, célratörő mondat nem hagyta el a nagy szádat! Ha megnyílsz, mi céllal érkeztél ide, akkor méltóztatlak egy kis figyelemre. Addig törődj bele ebbe – vont vállat és ekkor nézett csak lányára. – El sem hiszem, hogy a hátam mögött vámpír lettél. A lányom, akit szerettem, mindennél jobban, vérszívó lett. Akkor ki fekszik a sírodban? – állt fel és az ablakhoz sétált.

Carmen ugyanígy tett és mihasznán megrántotta vállát. – Apa, ne becsüld alá a kislányodat. Tekintve, hogy idősebb vagyok a kutyulidnál is – utalt Nathanaelre. – Hiányoztál, ezért jöttem! És mondd meg nekem, kérlek: miért kell neked Jeremy Gilbert, ha ÉN is itt vagyok, hogy akár… a társad lehetnék? Van hozzá elég évem, már lassacskán ezer éves leszek! Ő egy tapasztalatlan kis 16 éves taknyos, aki nem akar Ős lenni! Légy oly kedves, gondold ezt meg! – emelte fel mutatóujját és az ajtó felé fordult. – Emlegetni kellett a kis barátodat – forgatta meg szemeit és ledobta magát a kanapéra teljesen unottan.

És pontosan abban a percben tényleg kinyílt az ajtó és belépett Nathanael, fáradt és borostás arccal. Mintha napok óta egy szemhunyásnyit sem aludt volna. – Nézzünk csak oda, még elhagyatottabb, mint általában! – gúnyolódott Carmen vigyorogva és végigmérte a férfit, nem is egyszer.

Nathanael oda sem figyelt rá, hiszen hozzászokott már ehhez a stílushoz. – Miért van az, hogy három egyforma nőből csak Elena volt normális? – kérdezte meg végül, mikor Elijah mellé került és az átnyújtott neki egy pohár whiskyt. – Nem kell. Dimitar nélkül nem iszom, ezt már megtanulhattad volna a hónapok alatt. Áruló volt, lehet, de nem kellett volna megölnöd! – fordult el tőle és a konyhapultot kezdte támasztani. – Annyira… gyengék vagyunk nélküle… én legalábbis az lettem. A Gilbert fiút minél hamarabb rá kellene beszélni erre – mutatott magára és Elijah-ra, szándékosan nem figyelve Carmenre. Gyűlölte azt a ribancot, de a nő még meg sem próbált ellene tenni semmit. Hagyta, hogy gyűlölve meredjenek rá a szemek.

 - És én mikor mehetek ki innen? Utálom a fogságot és mindezt azért, mert hasonlítok két kislányra. Az egyik már halott, most miért? – ment át a hangja hisztérikusba, de nem figyelt rá most sem senki. – Menjetek a francba! – dühöngött és a csípőjére csúsztatta mindkét kezét.

Szemei szikrákat szórtak. Egyszer ő fog nevetni… az apján és mindenkin, aki mellette áll… mert az apja barátja az ő ellensége…

 - Nyugodj meg, Nathanael! A fiú a miénk lesz – meredt maga elé Elijah, miközben a poharába kortyolt…

*-*

Katherine feküdt az ágyban és kócos haját igazgatta, de nem emelkedett fel az ágyról. Szemei alatt villogtak a fekete karikák. Nem lehetett nyugodt éjszakája már hónapok óta. Azt tervezte, Elena vele fog élni és olyanná teszi, mint amilyen ő maga, és persze még egy-két dolgot is megtett volna vele, de Timotei mindezt meghiúsította. És rettegett Elijah-tól, hogy mi lesz, ha megtudja: a hasonmás nem halt meg. Hiszen… szüksége lenne rá, hogy megint intézkedjen. De nem engedi, hogy még egyszer elkezdődjön az, ami az ő idejében lejátszódott. És ezért az egyért hálás volt Timotei-nek. Ő tényleg védi, ha nem mást csinál vele…

Felült az ágyban, a telefonja csörgése hallatán. Felkapta, de csak ismeretlen számot jelzett. Ez már nem tetszett neki. És rossz érzés fogta el.

 - Igen? – emelte füléhez. Már a vonal túloldalán álló valaki lélegzete is ismerősen hallatszott. – Ki az? – kérdezte türelmetlenül és a jeges kacaj eltöltötte a fülét, az agyát. – Timotei… - jött a felismerés és teljesen ledermedt. Nem hallott róla azóta, mióta Nathanael bejelentette, hogy ő vitte el Elenát.

 - Remek, édesem! – jött ki hang a telefonból és Katherine már azt is tagadta, hogy valaha ismerte ezt a férfit. Ő nem ilyennek ismerte meg… ez nem lehet ő! Nem lehet Timotei! Nem lehet az a férfi, akitől gyermeket szült sok-sok évszázada! – Hiányzott a hangod – folytatta és megköszörülte torkát.

 - Mit akarsz? Hol van Elena? – kérdezte türelmetlenül, lélegzetvisszafojtva.

 - Kedves vagy, hogy aggódsz, édesem! Elena jól van, ahogy én is, köszönöm kérdésed. A sok nyomorúságos, sírban töltött nap után végre lélegzem. És boldog vagyok, hogy van velem egy olyan nő, aki - bár olyan, mint te – de teljesen különbözik tőled. Olyan, mint az a lány, aki te voltál 1490-ben. És magam mellett tartom, míg szükséges. Ugyanakkor… az én visszatérésemre számíthatsz… hamarosan Mystic Fallsba érkezem! – világosította fel komolyan és mindenféle gúnyt eltűntetett a hangjából.

 - És Elena? Őt is magaddal hozod? – A feszültség nem csökkent benne… nem akarta itt tudni a lányt, Elijah orra előtt…

 - Nem… egyedül megyek… Elena már tudja, mit kell tennie, hogy egyedül is boldoguljon… de fogod még látni őt!

*-*

A Gilbert ház Elena halála óta néma csendbe burkolózott. Hiányoztak az életteli kacajok, a vidám beszélgetések, a törött ablaküvegek. Elena halálával a jókedv is eltűnt abból a házból.

A hónapok alatt Isobel is beköltözött a házba, Jenna nagy bánatára és elege volt már a titokzatoskodásból. Nővére örökbefogadott lányának halála rettentően megviselte őt, hiszen mégiscsak régóta voltak egymás támaszai. És már Elena sincs. És ráadásnak Isobel nyomasztó jelenlétét is el kellett viselnie.

Jenna a konyhában állt, kávéval a kezében és egy Elenáról készült fotót nézett mosolyogva, miközben az arcát simogatta. – Annyira hiányzol – suttogta és behunyta a szemeit, úgy kortyolt bele a kávéba. Letörölt egy könnycseppet, de ekkor meghallott egy torokköszörülést.

Rick állt az ajtóban és megértően nézett rá. – Jól vagy, Jenna? – lépett közelebb, de valamiért mégis tartotta a távolságot. A nő nem tudta, hogy miért.

 - Hamarosan visszamegyek az egyetemre. a csomagok már ott vannak az ajtóban – mutatott abba az irányba, majd az utolsó csepp koffeint is kiitta a pohárból. – Kell egy kis légtér ettől a nőtől – mutatott gyűlölködve Elena szobája felé.

 - Jenna, Elena a lánya volt! Elkeseredett miatta és értsd meg! – lett egyre csattanósabb a hangja, mire Jenna szemei kitágultak. – Ne haragudj… de beszélnünk kellene valamiről… - hajtotta le a fejét. – Azt hiszem, jó is lesz ez így, ha visszamész az egyetemre… nem kell a közelemben lenned és gyűlölnöd… - Összeszedte minden erejét és behunyta szemeit. Megpróbálta finoman kifejezni magát és együtt érzően. Bevallani, hogy nem… nem érez már semmit… hogy visszahúzza szíve a feleségéhez… Isobelhez…

 - Mondd csak! – ösztönözte Jenna, de a hallottakra nem számított. A szemei kitágultak, mikor Rick rekedten megszólalt.

 - Jenna, mikor megismertelek, nem hittem, hogy lehetek még szerelmes Isobel után. Szerettem őt és elveszítettem. Felbukkantál te és hoztad ezt az érzést magaddal. DE ez NEM szerelem! Valami más, ami jó, de én… nem szerelmes vagyok beléd… én abba a nőbe vagyok szerelmes, aki odafenn zokog Elena szobájában hónapok óta… - vallotta be nemes egyszerűséggel, hiszen a lényeg itt volt ebben a pár mondatban. – Szakítani szeretnék veled!

És alig mondta ki ezeket a szavakat, már érzett egy testet elviharozni maga mellett. Mire pedig odafordult, Jenna már könnyes szemekkel, elmosódott szemfestékkel kapkodta fel csomagjait. – Jenna, sajnálom! Kérlek, remélem, egyszer megbocsájtasz! – suttogta, majd visszafordult. Így legalább megvédi a nőt a vámpírok világától… hiszen semmiről sem tud.

De nem csukódott be az ajtó. Alaric odakapta fejét és látta, hogy Damon is éppen Jenna után bámul.

 - Oppá, megzavartam a szerelmi drámát? – húzta fel a szemöldökét félig vigyorogva. – Legalább van kivel drámáznod – sóhajtott nagyot és bevágta maga mögött az ajtót.

A konyha irányába sétált és Rick is követte. – Isobel itthon van? – emelte fel a pulton hagyott képet Elenáról és önfeledten elmosolyodott. Ez a kép mindent tükrözött. A szerelme mosolyát, jóságát, szépségét és kedvességét. Mindent, ami már nem lehet.

 - Igen, itt van! De nem jössz jókor! – mutatott Jenna után. – Mi a fenét akarsz már megint? – nyúlt a zsebébe és ekkor megérzett egy borítékot. – Ja, igaz is. Ez reggel… a küszöbön hevert. A neved van rajta, se feladó, se bélyeg, se semmi… valaki saját kezűleg hozta ide – nyújtotta Damon felé.

A férfi arra nézett és kis gondolkodás után átvette a csomagot, amin csak annyi díszelgett: Damon Salvatore. – Mi ez? Szerelmes levél? – kérdezte izgatottan és letépte a papírt, de azon nyomban a földre is ejtette. Hiszen a boríték csak egy képet rejtett… egy képet Elenáról és Damonről… szorosan egymás mellett, szerelmesen… - Mi a franc ez? Nincs április elseje! – nézett dühösen Rick felé és lenyúlt a képért, mikor meglátta, hogy valami a hátulján is van.

De azt kívánta, hagyta volna a földön. Hiszen a felirat vörösen csillogott… vérrel írták oda… hangosan kezdte olvasni… - „A halál nem a vég. Ellenkezőleg… a halál mindennek a kezdete!” Mi a… - kezdett bele a mondatba. – Mi folyik itt? És mit jelent ez? – nézett Rickre, aki ugyanolyan értetlenséggel bámult rá.

Damon visszanézett a képre és Elena mosolyára. A halál… nem a vég… a halál a kezdet… - Elena, mit jelent ez? – kérdezte suttogva, mintha választ kaphatna halott kedvesétől…

Folytatás!

Nemrégiben befejeződött az "Ölj vagy Téged ölnek" c. történet és mivel eléggé sok függő szál maradt elvarratlanul, ezért mi más következhetne ezután, mint a folytatása? A történet "A sorsunk átírható... bármi áron!" címet kapta és egy kis rövid ismertető róla:

Öt hónap telt el Elena állítólagos halála óta. Mindenki próbál új életet kezdeni, több-kevesebb sikerrel. De az Ősök még mindig a városban vannak és Jeremyt akarják. Mi lehet a célja Carmennek, Elijah titokzatos lányának, aki mellékesen tükörképe mind Elenának, mind Katherine-nek? És hogyan viseli közelségét a két Salvatore testvér? Damon zavaró jeleket kap egy rejtélyes idegentől, amik az őrületbe kezdik taszítani. És jogos lesz a kérdés: kinek kell meghalnia, de legfőképpen kinek kell visszatérnie a halálból, hogy végre békesség telepedjen a misztikus kisvárosra?

A folytatás első fejezete néhány hét múlva várható! Remélem elnyeri majd tetszéseteket! 

Epilógus: Holtodiglan, Holtomiglan

http://www.youtube.com/watch?v=jGKRXhmFQlw

A feszültség nőttön nőtt. A verejtékcseppek már nem a verbéna miatt folytak a vámpírok homlokáról.
Katherine még mindig az ajtófélfát támasztotta, fájdalmakkal telve, behunyt szemekkel és a kezeibe fogta arcát. Elena halálát kívánta, amióta csak ideért és a medállal védeni akarta őt, de Rose tényleg túl okos. Leveszi majd róla és megöli. – Nem… - motyogta fájóan, ahogy eszébe jutott Elena teste, ahogy csak fekszik és nem mozdul.
Jeremy ébredezni kezdett már és óvatosan felnézett Elijah-ra. A nevét, ha nem is ébren, de hallotta. Ő az, aki őt akarja? De hát láthatóan nem is érdekli most őt…
Isobel pedig bármennyire is fájt neki, de odatápászkodott Katherine mellé és ugyanoda kapaszkodott, így kezük egymáshoz ért. – Kath…Katherine… a lányom… nem érzem… őt… - kapkodta a levegőt sebesen és hirtelen földre esett, mikor Katherine kínokkal teli hanggal felordított. Mintha karót szúrtak volna a gyomrába, nem is egy helyre, olyan érzés volt ez, mikor Isobel kimondta az utolsó szavakat. A kötelék ugyan tényleg megtört, de ettől függetlenül és érezte, ha hasonmásával történt valami. Főleg, ha… meghalt…
 - Nem… - fordította homlokát az ajtófélfa felé és hol a kíntól, hol a halál utáni vágytól ordított fel, hiszen a karót, amit érzett, mintha forgatták volna benne. De nem állt ki testéből karó, ezért lepett meg mindenkit ezzel. – Isobel… Elena… Elena… - nyelte megállás nélkül a levegőt és nem tudta kimondani.
De Isobel kitalálta magától is, miért reagál így Katherine. Sokat tanulmányozta a szálakat, ami lánya és Katherine között élt. Katherine érzi a hasonmása halálát… - Ez nem igaz… ez vicc… az én kislányom él…
Katherine csak a fejét tudta csóválni és Elijah-ra nézett. – Te tehetsz róla. 1490 óta TE tehetsz róla, mikor belekevertél engem! Miért halt meg? Annak idején csak a vérem kellett hozzá, neki miért kellett az élete? – kérdezte sorjában és hirtelen minden fájdalma elmúlt. Még a verbéna által okozott is.
Elijah megforgatta a szemeit, miközben a fotelban ülve kifelé bámult az ablakon. – Túl sokat kérdezel, drága! A szabályokat nem én szabom. Ők találták ki maguknak, hogy a hasonmásnak meg kell halnia. Talán neki is elég lett volna néhány csepp vére – vont vállat és komoly arckifejezéssel felállt és Nathanael mellé lépett. – Most már nincsenek veszélyben. Az árulók bennégtek abban a kriptában. Hozz nekik vért. IGAZI vért! – hangsúlyozta ki erősen és elindult kifelé. – Találkozunk még – nézett körbe a „vendégeire”, majd távozott.
Nathanael összenézett Dimitarral. – Vegetáriánusok nincsenek? Pedig sok mókuska van az erdőben – beszélt, majd Dimitarral az oldalán, vámpírsebességgel kiiramodott az ajtón, hogy néhány perc múlva visszatérjenek, ahogy Elijah mondta, igazi vérrel.
Isobel keserves zokogásba kezdett és nem tudta, mennyi idő telt el, mióta megtudta, hogy a lánya már nem él. Csak feküdt a padlón és azt érezte, hogy két erős kar a karjába veszi, és a kanapéra fekteti. Stefan volt az. – Stefan… mondd, hogy Elena… Elena él… - suttogta reményvesztetten, miközben Stefan nyakába kapaszkodott és el sem akarta engedni. – A kislányom…
Látta, hogy Stefan arcát is könnyek csíkozzák, miközben egy pohárban vért hozott oda neki. Nem volt szíve azt mondani Isobelnek, hogy táplálkozzon abból a nőből, akit a két ősvámpír kerített nekik néhány perc lefolyása alatt. – Idd ezt meg, Isobel! És nyugodj meg. Elena… nem halhatott meg, hiszen erős és… - De már maga sem hitte a szavait. Túl sok volt a jel, ami tényleg erre utalt.
Isobel ellökte a poharat. – Nem kell! Ha a lányom meghalt… én minek éljek? Ő volt a reményem egy új életre… és egy férfi… de a kislányom már nincs és az a férfi pedig mással boldog… nem kell nekem élet… nem kell nekem utóélet… egy karó kell… vagy az éhínség, de a világ nem világ a kislányom nélkül… - kesergett folyamatosan és szemei már vöröslöttek a sírástól.
Stefan magához ölelte a számára mindig is ellenszenves nőt, hogy a hátát simogassa, és ezzel megnyugtassa. – Isobel, idd, meg kérlek. Erősnek kell lenned. Elena ezt akarná. Hallottalak titeket múltkor, mikor beszélgettetek. Elena szeret téged. Nem akarná, hogy… hogy elhagyd magad, történjen vele bármi is… - szorította össze szemeit és nagyot sóhajtott, hogy könnyeit elfojtsa.
Isobel pedig hirtelen erőre kapva belekortyolt a pohárba és kiitta az utolsó csepp vért is. Reményt keltett benne az, hogy esetleg Katherine téved. Hogy minden jel lehet hamis jel. És a lánya élhet!
Behunyt szemmel járta át a vér a testét és érezte az erő visszaáramlását. Majd mikor teljesen feltöltődve érezte magát, súlyos léptekkel indult az ajtó felé és mikor kilépett, behunyt szemmel szagolt a levegőbe. Elena illatát akarta…
Stefan Katherine-re nézett és Jeremyre. – Fájni fog neki… ha látja Elenát… holtan… - motyogta és nem tudta már visszatartani ő sem. Újra könnyek folytak végig hideg, sápadt arcán.
Jeremy egész idő alatt a falnak támaszkodott és onnan nézett fájdalmasan a távolba. A nővére meghalt… akivel egy házban nőtt fel, aki anyja helyett anyja volt az elmúlt másfél évben, nincs többé… és hiába Isobel, hiába a kételye, Isobel az anyja volt, mindig reménykedni fog, hogy Elena nem halt meg… de hiába… minden hiába… a tények beszélnek, Elena már nem…
Erre a gondolatra a kezeibe temette arcát és halkan kezdte el azt, amit az előbb Stefan. Némán folytak végig a nedves, sós cseppek arcán.
Ugyanakkor Katherine… a körülményekhez képest túlságosan is megnyugodott. Mintha nem történt volna semmi. Egy csöppnyi aggodalmat lehetett látni arcán, semmi többet. A teljes hidegség, a rideg kegyetlenség, az állandó unalom. És így szólalt meg. – Isobel össze fog omlani. Utána kell menni. Damon nem tud majd vele foglalkozni, azt hiszem, ezt mindannyian értitek.
Jeremy ránézett. – Nem mehetek ki innen, mintha nem tudnád – csempészett gúnyt a hangjába, de Katherine csak csóválta a fejét.
 - Nem vagyok én ebben olyan biztos – termett ott előtte Katherine és felrántotta. – Állj fel, Jeremy! – parancsolt rá keményen és ellentmondást nem tűrően. – És menj ki!
A fiatal vámpírfiú pedig nem mondott ellent, hogyan is tehette volna? Minden eszét elvette a gyász, még ha ő sem volt biztos a nővére halálában. Felállt a falba támaszkodva és elindult az ajtó felé. Gátat várt, valami láthatatlan falat, de nem történt semmi. Akadály nélkül átlépett a küszöbön és hirtelen az egyensúlyát is elveszítette, hiszen nem hitte, hogy kijut innen. – De ez… hogyan lehetséges? – fordult Katherine felé meglepődötten és már alig tartották ott lábai.
Katherine odasétált mellé. – Rose Marie meghalt - suttogta kárörvendő mosollyal. – Ő is ott volt a barlangban. Mivel az ő boszorkánya kötötte meg, tőle jött a parancs. És most halott. Tehát a boszorkány akaratlanul is, de megszabadított a fogságodtól – magyarázta és ő is kilépett, majd Stefanra nézett…

*-*

Damon még mindig Elena kormos arcára meredt, amin nem látott semmi életet. Az arca elfehéredett, mintha vér nem jutott volna oda és miért is lepődött meg ezen? Hiszen… a szíve nem dobogott…
 - Elena, kérlek… ne hagyj itt engem… - könyörgött magához szorítva őt és apró puszit lehelt a lány halántékára. – Szeretlek, ne tedd ezt velem! Tiéd a szívem, tiéd az életem! Ha meghalsz, miért maradjak itt? A mindenem vagy, Elena! Kérlek, kelj fel! – patakzottak az ő maszatos arcáról is könnyek. – Nem… nem hagyhatsz itt engem! Most kaptalak vissza, nem ez a sorsod, nem ez a sorsunk! – mondta kétségbeesve, megszakadt szívvel. Úgy érezte, hogy minden egyes szava kitép valamit magából és ezek mind ott fekszenek Elena mellett, holtan… és a legsúlyosabb, ami történt, hogy a szívét is kitépték az érzelmek… mintha Elena falfehér kezébe adta volna, ami már nem mozdul többé. – Nézz rám, nyisd ki a szemed! Miért büntet az élet az elvesztéseddel? Végre az enyém vagy és elveszítelek? – kérdezte keserűen és egyre emeltebb hangstílusban, majd az égre kapta a tekintetét. – MIT VÉTETTEM?! – kérdezte, miközben könnycseppei csak maszatolták tovább arcát. 
És a következő hangtól majdnem szívrohamot kapott, még ha tudta is, hogy lehetetlen lenne. Isobel már vele szemben térdelt és magához követelte a lányát. Legalábbis… a testét… - Mit keresel itt, te kétszínű nőszemély? Ne érj hozzá! Ne merd bemocskolni! – sziszegte dühösen Damon és nem engedte karjaiból a szerelmét.
 - Damon… könyörgöm… soha nem kértem tőled semmi olyat, ami igazán fontos volt nekem… a lányom… szeretem… - zokogott behunyt szemekkel, az élet legnagyobb elkeseredésével arcán. – A teste… legalább a testét hadd tartsam karjaimban, ha már ő nem ölelhet vissza… hadd tartsam, könyörgöm… - kérlelte megállás nélkül és simogatta lánya arcát, másik kezével pedig kezét szorította és melegítette. – Miért… miért nem lélegzik? Miért veszik el tőlem most, hogy megbocsájtott?
A kérdések szinte már megszámlálhatatlanul hangzottak el. Választ úgy sem kaphattak… bele kellett törődniük, hogy Elena Gilbert nincs többé…
Majd az idő múlásával és mikor már Katherine is felbukkant, Jeremyvel és Stefannal együtt, abbahagyták a könnyek „pazarlását”. Túl sokat veszítettek már, minden, amit igazán szerettek és fontosnak tartottak, ott volt abban a lányban, aki előttük hevert. Egy szerető testvér, aki mindent feláldozott öccse életéért, egy szerelmes lány, aki akarata ellenére szédítette meg a két Salvatore testvért, majd miután Stefant elhagyta, Damonhöz menekült és egy kislány, az anyja szeme fénye, aki alig kapta vissza, máris elveszítette…
Egyedül csak Katherine nem tett semmit, egy fatörzsnek támaszkodva figyelte a jelenetet és végigmérte a jelenlévők arcát. Ő tudta azt, amit ők nem. És ezért a részvétet sem találta teljesen őszintének. Nem fog tettetni semmit.
Ettől függetlenül lépett oda hozzájuk és megfogta Damon vállát. – Meghalt, Damon! Vége… már nincs miért szólongatnod – suttogta kis együtt érzéssel. – És jár neki az, amit minden halott megérdemel – nézett a homokos talajra, valami ravasz fénnyel a szemében. – Valld be, hogy jár neki!
Damon a nőre nézett és minden megvetés összpontosult a szemében. Nem tudta, mi tartotta vissza, hogy ne köpjön a nő szemei közé. – Én ebben NEM veszek részt! – sziszegte dühödten és felállt, óvatosan engedve ki Elenát a karjaiból. – Tedd meg te, ha ennyire zavarja a szemedet, te mocskos ribanc! – ordított teli torokból a nő képébe és még ha gyűlölte is, de felsegítette Isobelt erős tartással arcán, hogy nehogy megint könnyek jelenjenek meg szemében. – Isobel, nem tehetünk semmit… a lányod és a szerelmem… - Nem mondta ki. Nem tudta kierőltetni a torkán azt az egy szócskát, ami mindennél többet jelentett egy élő számára. Halál… a vége egy életnek, kezdete egy olyan létnek, aminek bizonyítéka sincs… és ahonnan nincs visszatérés, csak az örök fájdalom azoknak, akik itt maradtak…
 - Damon… mondd, hogy van megoldás… - sírt tovább a karjaiban Isobel. – Neki… neki kellett volna odaadnom a gyűrűt, nem… nem John Gilbertnek…
Damon Stefanra és Jeremyre nézett. – Ne mondjátok, hogy ti… segítetek neki! Ez egy önimádó szajha, amióta itt van, ezt… ezt akarta elérni… - hajtotta fejét Isobel vállába egy pillanatra és teljesen elcsuklott a hangja.
Stefan Katherine-re nézett, majd miután felállt Elena mellől, óvatosan a talajra engedve a lány fejét, Katherine-hez lépett. – Te is tehetsz róla… - motyogta letörölt arccal és Damonék után sétált.
Katherine csak szemforgatva figyelte, hogy mindannyian szinte már összefogtak ellene és egyedül hagyták. – Hát ennyit jelent ő nektek. Itt hagytátok velem – csóválta a fejét vigyorogva. – Oké, legalább egy kis móka nekem sem árt. – Odaállt Elena mellé és lenézett rá, majd a karjainál fogva, mintha csak egy ájult testet, felhúzta és a vállába akasztotta, de rossz módszert választott, hiszen Elena lábai nem mozdultak. – Miért nehezíted meg a dolgomat? – sziszegte egyre felébredő dühvel Katherine. – Egy cél vezérelt, mikor ideértem, de te nem tetted lehetővé. Most, mikor neked annyi, legalábbis ők azt hiszik, mégsem lehet az enyém. Ha tudnád, hogy mennyire gyűlöllek ezért – húzta a testet magával, majd pár perc múlva, mikor már meglátta azt, akit várt, óvatosan engedte földre. – Nathanael, Elijah ha megtudja, mindkettőnket megöl! – nyelt nagyot és látta a férfi bólintását. – Segíts, kérlek! Egy minimális időre el kell tűntetnem Elenát! – mutatott rá csukott szemmel és látta, hogy Nathanael egy pillanat múlva már a karjaiban is tartja a lány testét. – Vidd el innen. Hamarosan megkereslek – biztosította Katherine, majd hátat fordított és mielőtt elindult volna, még visszafordult és mosollyal nézett az ősvámpírra. – Hiányoztál, Nathanael. És remélem, számíthatok rád, nem pedig hátba döfsz, mint ahogy… én tettem veled annak idején!
Nathanael elmosolyodott. – Nyugodj meg, Katerina. Nem foglak átverni – vett nagy levegőt és eltűnt a ködben, ami időközben telepedett le az erdőre…

*-*

Dimitar és Elijah egymással szemben ültek és mindketten vért iszogattak. Elijah mindvégig elégedetten mosolygott, hiszen nem kellett egy tini lánytól függenie. Ugyanakkor… ott élt benne egy nagyon rossz érzés. Hogy becsapták. Valaki becsapta, mégpedig egy súlyos dologgal. – Nem tudom, barátom, mi folyik itt, de valami nem stimmel – nézett körbe gyanakodva. – A béke nem tört meg, igaz? – kérdezte Dimitarra nézve és hirtelen felpattant. Jött a felismerés. Tudta már, miért érzi gyengébbnek magát… - Az az átkozott boszorkány ribanc! – sziszegte felébredő dühvel és a szemei már feketén villogtak. – Becsapott! Megtörte! – dühöngött fel-alá.
Dimitar is felpattant és végignézett a „gazdáján”. – Miről beszélsz? Kinek lenne mersze veled szívózni? – kérdezte lassan és végigmérte barátját.
 - Hibáztam… nem adtam helyes parancsot neki… a hasonmás meghalt… és ez az átkozott béke megtört… újra ölhetik egymást… és nem tehetek ellene semmit… nincs már hasonmás… nincs vére, ami éltethető lenne… - motyogta teljesen elmerülve. Soha nem láthatta még senki ilyennek.
De a következő dolog rettentően meglepte Elijah-t. Dimitar ugyanis a zsebébe nyúlt és egy régi papírdarabot húzott ki zsebéből. Elijah kezébe adta és nézte a reakcióját, amiről tudta, hogy mindennél rosszabb és keservesebb lesz.
 - Mi ez? – nézett végig rajta. Egy rajz, valami furcsa szerkentyűvel és alatta a „használati” utasítás. – Most tréfálsz, igaz? – nézett fel szikrázó szemekkel Dimitarra. – Azt akarod mondani, hogy Johnatan Gilbert naplódarabja mindvégig nálad volt? Te is elárultál engem? Hiszen ezzel MINDENNEK véget vethettünk volna úgy, hogy nem hal meg senki! – ordított és eldobta a kitépett lapot.
Odakerült Dimitar elé és feketén villogó szemei alatt kiduzzadtak az erek, a fogai megnőttek. – Tudod, mi jár ezért! – suttogta és hirtelen a férfi mellkasába vájta körmeit, ujjait, majd az egész kezét, ameddig el nem érte a szívét. – A büntetésed HALÁL!!! – ordította és facsarni kezdte a férfi szívét erős markával. A szívébe mélyesztette hosszú körmeit, amiből érezte, hogy természetellenesen folyik a vér, mocskolva ezzel a kínzója ujját.
Dimitar felszisszent, de ordítani nem tudott. Állt előtte, a férfi kezével a mellkasában és akármennyire is erős volt, ezt nem tudta elviselni, csakis behunyt szemekkel. – Vállalom… bűnömet… - motyogta akadozva, míg végül Elijah még egy utolsó mozdulattal megfordította kezét a férfi mellkasában, majd kirántotta. Dimitar szíve is ott „pihent” a tenyerében és a szívtelen férfi sebe hiába forrt össze, néhány pillanat múlva már nem állt a talpán.
 - Szív nélkül Te sem élhetsz, barátom! – nézte a kezében heverő szervet, majd ravaszul elmosolyodott. – Ki lesz a következő? – kérdezte. – Ketten maradtunk, hát kell egy harmadik. Jeremy Gilbert – beszélt, kinézve az ablakon, viszont hirtelen megtorpant. Az ablak… az imént még csukott volt… most a függönyök csapkodták egymást.
Körbenézett a lakásban és érezte az illatot, amit már egy évezrede nem is érzett. Hiszen az illat tulajdonosa már azóta holtan hevert valahol. És nem akart hinni az orrának, ahogy semmi másnak sem.
Eldobta árulója szívét és elindult a lakásban, miközben kezét törölgette a vértől. Minden helyre benézett, ahol csak sejthetett valakit.
De csak a végén sétált ki egy nő az árnyékból. Lassan, határozott léptekkel állt meg Elijah előtt két méterrel és végigmérte, majd keze megállt a kezénél. Fiatal mosolya nem hervadt le, göndör fürtjei pedig a szellő hatására a levegőben repültek.
És Elijah már tényleg nem hitt a szemének. – Carmen… - suttogta teljesen elgyengülten és ezzel csak újabb mosolyt váltott ki a látszólag még mindig tizenhét éves lányból.
 - Szia, apa! – köszönt kedvesen, mégis játszott gúny az arcán. – A lányod hiányolt és jött, hogy megnézzen. És legfőképpen: kíváncsi a hasonmásokra. Katerinára és Elenára – adta apja tudtára jötte okát. – Hiszen ők… az ÉN hasonmásaim!

*-*

Néhány óra múlva Katherine sietve igyekezett oda, ahová Nathanaellel megbeszélték a találkát. Az egyik Mystic Falls melletti városba ment gyorsan, hogy még mielőtt bárki rájönne a turpisságra, elsimítsa a dolgokat.
Megállt a hotelszoba ajtaja előtt és kopogott. – Nathanael, én vagyok, nyisd ki! – verte az ajtót, egyszer, kétszer, majd magától kinyílt az ajtó.
Besétált és körülmérte a helyiséget, de nem a férfire volt kíváncsi. Neki Elena teste kellett. Viszont ő sehol nem volt. – Hol van a hasonmásom? – fordult Nathanaelhez. – Hová vitted? – kérdezte meg ismét. – Töröld le azt az undok mosolyt a képedről, mert én törlöm le, ha idősebb vagy, ha nem! – szikráztak a szemei.
 - Azt tettem, amit logikusnak találtam, Katerina! Nem tudsz te mindent és nincs is okom, hogy elmondjam! De ha szépen megkérsz! – lökte falhoz a nőt és végigsimított a testén. – Megtudhatod, hol van a halott kislány! – mosolyodott el ravaszul és közelhajolt.
 - Kérlek, mondd el, hol van! – suttogta rekedten és némileg ijedten is. Nathanael volt az a férfi, aki mindig meg tudja ijeszteni, talán még Elijah-nál is jobban. – Könyörgöm, ő kell nekem! Olyanná akarom tenni, mint amilyen én vagyok! – kérlelte a szemeivel is, mire Nathanael megfogta arcát.
 - Timotei elvitte a testét! – adott választ, mire Katherine pupillái kitágultak a meglepetéstől. – Jól hallottad. Nem tudsz mindent rólam. Ahogy telnek az évek, az én erőm is nőttön nő! Én is képes vagyok visszahozni másokat a halálból. Timotei volt az első, akit feltámasztottam! Elena teste vele van! – mondta még egyszer és látta az előtte álló nő szemeiben felcsillanni néhány könnycseppet. – A szerelmed él! Már évek óta – engedte el és hátat fordított neki.
Katherine még mindig nem tért vissza a gondolataiból, de egy kérdést ki tudott nyögni. – Miért… miért kell neki Elena teste? – kérdezte akadozva és lehajtotta a fejét, teljesen gyengén.
 - Fogalmam sincs. Gondolom azt, amit tőled nem kapott meg. Te elhagytad, Elenát viszont ezek után úgy formálja, ahogy akarja. Timotei sem olyan jó, mint ahogyan te megismerted. Él és… megkapta azt, amit már évek óta akar. Egy olyan nőt, amilyen TE vagy!

*-*

A Grill helyisége Jeremy belépése után szinte rögtön lehervadt. A rosszkedv, a gyász mindenkit elborított és ezt Jeremy szavak nélkül is továbbadta a környezetének.
Odaült a pulthoz és a szemeit a pultos szemeibe tapasztotta. – Hozz nekem valami erőset! – motyogta és miután a fiú bólintott, leborult a pultra és csak verte a fejét. A nővére nincs többé. Meghalt és nem jön vissza többé… nem tudta megvédeni oly’ szinten, mint ahogy nővére védelmezte egész életében öccsét. – A mosolyod és féltő karjaid még most is itt lebegnek szemeim előtt… - motyogta, mikor megkapta az italt. Sokan néztek rá, hiszen nem volt még nagykorú, innia nem lehetne alkoholt, de nem foglalkozott velük. Egy húzásra kiitta a poharat. – Hozd ide az egész üveget! – bökött a csaposra és várta.
Ekkor ült le mellé a szőke, sokat beszélő lány. Caroline. – Jeremy, mi történt? – kérdezte ijedten és gyanúsan. – Elena hol van?
De Jeremy nem figyelt a lányra. Hiszen nővére mellett még egy nő képe az arca elé csúszott. Rose. Ő is meghalt. Pedig… nem így kellett volna lennie. Akármi is rejlett abban a nőben, megkedvelte és vonzódni kezdett a nevéhez is. De mindhiába… vége…

*-*

A Gilbert ház megtelt néma csenddel, fájdalommal és keserűséggel. Damon némán ment fel Elena szobájába, bezárkózva oda és senkivel nem akart beszélni. Nem tudta, mi lenne a helyes. Temesse magát el idebenn, vagy törjön ki, ölje meg a fél várost, hogy fájdalmát véka alá rejtse. De a második előtt még mindent átgondolt… azon a napon nem fog ölni… tisztességesen elbúcsúzik szerelmétől…
Isobel a konyhába sietett és megtámasztotta a pultot. – Kicsikém… alig kaptalak vissza… hová tűntél el máris? Miért ilyen hamar… olyan fiatal voltál még… az én kicsikém, a kislányom… - zokogott fel ismét és nem is törölte le könnyeit. Hagyta, hogy a nedves cseppek a pultra csöppenjenek.
Majd pár pillanat múlva, akárhogyan is tűnt lehetetlennek, de Alaric jelent meg az ajtóban, Jenna nélkül. – Alaric… - suttogta hevesen Isobel és nem törődött semmivel. Odarohant hozzá, a karjaiba vetette magát és szorosan magához ölelte. – Alaric… a kislányom… Elena… meghalt… elment… nincs többé… - Minden egyes szóval csak mélyebb sebet ütött a saját szívébe, de mit tehetett volna? Ez volt a valóság… a színtiszta valóság…
Damon odafenn mindent hallott, de próbálta kizárni. Még ha az igazságot is hallotta, nem akarta elfogadni.
Kinyitogatta Elena szekrényeit, beszívta a ruhái illatát, amik mind visszaidézték Elena mosolyát, könnyeit, szerelmes szavait…
 - Halálodig szerettél engem… és én is szeretni foglak halálom napjáig… az illatod itt kísért, a mosolyod itt lebeg a szemem előtt, a lényed melengeti szívemet… miért? Miért engedted, hogy ezt tegyék, hogy kitépjék szívemet, hogy elvegyenek tőlem?
Ekkor könnyes szemmel az ablak irányába nézett, kék csillogó szemeiben látszani kezdett valami. A tettvágy. – Visszahozlak! Még ha lehetetlen is, de visszahozlak! Akár az ördöggel is cimborálok, akár a sátánnal, mint régen… de visszaszerezlek. Mert szeretlek! És miattad még a gonosztól sem félek! – hunyta be szemeit, egy könnycsepp még végigfolyt az arcán és szorosan magához szorította Elena egy felsőjét. – Szeretlek… - suttogta.
És pontosan abban a percben, mikor Damon e szavakat kimondta, Elena keze… távol Mystic Fallstól, távol az egész családjától, de… megmozdult…   

VÉGE

Tizenhatodik fejezet: Ölj vagy Téged ölnek!

 

http://www.youtube.com/watch?v=uhKUT6JWILc

Csörgött a telefon. Damon sietett oda, kipattanva a zuhany alól, hogy felvegye mobilját. Közben pedig még mindig az elmúlt éjszakán járt az esze. Elenán, a szerelmükön, a szenvedélyen, ahogy szeretni tudta minden porcikájával. Olyan nyomot hagyott ez az éjszaka mindkettejükben, mint talán még soha semmi más. Egy szerelem erősebbé vált és soha többé nem szakíthatja szét őket senki és semmi.

Megnézte a kijelzőt és elmosolyodott, majd a füléhez emelte a telefont. – Elena? – kérdezte, hogy megbizonyosodjon róla, kivel is beszél és ekkor hallotta meg a világ legédesebb hangját, ahogy szerelmes szavakat suttogva köszönt neki és délutáni tervekről kezdett neki beszélni.

Damon magában mosolygott, miközben hallgatta, ugyanakkor a feszültség is feltűnt neki, mert kedvese hangjában volt valami nem mindennapi. – Ácsi, minden oké? – szólt közbe, de ekkor… hallotta, hogy a vonal végén lévő készülék földre esik és Elena… Elena keserves sikolyát is meghallotta. – ELENA!!! – ordított fel hirtelen, mikor még másodpercekkel később sem történt semmi. – SZÓLJ MÁR BELE, AZ ISTENÉRT!!! – kiabált aggódóan és az ő hangja is megtelt nyugtalansággal. Nem történt semmi. Csak a néma csend, ami borzolta az idegeit. Nem hallott már semmit, csak távolodó lépteket, de Elena hangja teljesen elhalt.

Ledobta a telefont és nem is törődött semmi mással, csak Elena nyomát akarta megtalálni, hogy honnan hívta és megtalálni. A szíve mintha teljesen kiszakadt volna, az aggodalom az egész elméjét elborította. Elena nem viccelne ilyesmivel, valami történt vele. Katherine szavai pedig… hogy Elenának meg kell halnia... – NEM!!! – üvöltötte és az ajtó felé indult mindenféle gondolkodás nélkül.

De előtte megjelent Stefan és emiatt meg kellett torpannia. – Takarodj az utamból! Elenával történt valami! Menj már előlem!!! – türelmetlenkedett és próbálta arrébb lökni, majd mikor sikerült sem tudott indulni, mert öccse megragadta karjait.

-          Mi van Elenával? – kérdezte Stefan lassan és szemei gyanakodva méregették testvérét. – Beszélj! – parancsolt rá felébredő dühvel, de a bátyja nem csinált mást, csak kirántotta magát a karok közül ingerülten és a folyosón kezdett végigcsörtetni zakatoló szívvel, de mikor gyors tempóra váltott volna, meglátott valakit maga előtt.

Egy fekete hajú férfi támasztotta a lépcső alján a korlátot és ráérősen nézett fel Damonre. – Ki a franc vagy te? – rivallt rá megdermedve a lépcsőfordulóban és gyilkos szemekkel meredt rá. Hiszen látszódott, hogy az érkezőt nem a jó szándékok vezették ide.

Dimitar lemondóan sóhajtott és kezei szemlélése után Damonre nézett. – Együttműködést vártam, Salvatore! De így is mehet a játék! – sziszegte, majd félrebillentve fejét hirtelen elmosolyodott, de ebben a percben Damon felszisszenve esett térdre a lépcsőkön és behunyt szemeivel érzékelte a külvilágot.

-          Verbéna… mit akarsz? – emelte fel fejét és kirántott egy fecskendőt mellkasából, hogy utána az leguruljon a lépcsőn, egyenesen Dimitar lábai elé. – Mit ártottam neked, te szemét? – szorította össze szemeit és ragaszkodóan fogta meg a korlátot.

Dimitar az emelet felé tekintett. – Mondjuk melléd még az öcsikédet is! – mondta ki, majd felhúzta a szemöldökét és megindult…

*-*

Elena ébredezett, de arra sem emlékezett, hogy elveszítette eszméletét. Hideg talajon feküdt, fedett térben. Olyan volt ez, mint egy sírkamra.

Felemelte a fejét és összeszűkült szemeivel körbenézett, de a gyengeség minden erejét elvette és ez is nehéz feladatnak bizonyult neki. – Ez egy… kripta… - állapította meg lassan és akadozva, majd visszaejtette fejét a talajra. Testét valami keserű borzongás járta át és eszébe jutott az elejtett telefon és Damon.

Villámként pattantak ki szemei és rögtön felállt, hogy futó léptekkel egy ajtó felé közelítsen. Bizonyára aggódik érte és megijesztette. De egyáltalán ki hozta őt ide? A férfinak erős volt a szorítása. Tehát… nem ember?

Ez járt a fejében, mikor a bejárathoz ért, de azon nyomban meg is állt… meg kellett állnia… mert megjelent előtte egy gúnyos ábrázatú, szőke hajú férfi, aki pillanatok alatt végigmérte és beljebb lökte. – Nem mehetsz ki innen, azt hittem, ez nyilvánvaló! – ültette le egy székre és meglepő módon, kötél és bármi más fogvatartó eszköz helyett egy pohár vizet adott a kezébe. – Amíg nem szükséges, nem bántalak! – ült le vele szemben és biztató pillantást vetett a pohárra. – Nyugi, nem mérgezlek meg!

Elena belekortyolt a pohárba és lehajtotta a fejét. Szemei megteltek könnyel. – Miért hoztak ide? Mit akarnak tőlem? – kérdezte és próbálta erősnek mutatni magát, de nem ment. Gyengébb volt, mint valaha.

A férfi nagy levegőt vett és felállította a lányt, majd meghátrált és kinézett az ajtón. – Hasonmás vagy. Túl sok közöd van az előzőhöz… - motyogta rezzenéstelenül. – A véred túlságosan is használható kötelékeknél, kecsegtetőbb bármi másnál. Edward ezért hozott ide. Ő vérfarkas. És Rose Marie… ő vámpír. Elijah becsapta, ezért most bosszút áll rajta, a béke megtörésével. Feltételezem, hogy hallottál már a békéről – nézett vissza rá és hirtelen nyelt nagyot. – Meg akarnak ölni téged! – bökte ki és megállt a lánnyal szemben, alig másfél méterre, majd egy pillanat múlva odalépett hozzá és a nyakánál kezdett el matatni. – Az ilyen bűvös csecsebecséket kell levennem rólad – csatolta le a nyakláncot és végigmérte. – Tudod egyáltalán, hogy mi ez? – lóbálta meg a lány előtt, aki először lassan, majd hevesebben csóválta a fejét. – Véd a haláltól! Igazság szerint… ha a nyakadban lenne, mikor meghalsz és utána visszahozna ez a nyaklánc, a béke akkor is megtörne – tanakodott, majd széttépte a medált. – De Rose nem akarja ezt. Ő akarja a halálodat. Mert ezzel a bosszúja Elijah felé… teljes lesz. – Ismét látszott rajta, hogy elmerül a gondolatokban és utána elindult Elena felé, ravasz mosollyal az arcán. – De előtte… még teszünk valamit…

*-*

A kriptától néhány méterre, a fák és lombok sűrűjében egy középkorú nő állt, hétköznapi ruhában és egy férfi szavait leste, odafigyelve, mintha minden szóban magát az úristent látná.

Megrémisztette Elijah újonnan született terve. – Elijah, Rose Marie boszorkánya vagyok több száz éve hűségesen. Amit tőlem kérsz, nem tehetem meg – csóválta a fejét a kriptára nézve, ahol kívülről mozgás sem volt.

Elijah megfogatta a szemeit és megragadta a nő torkát, kinőtt fogakkal, kiduzzadt erekkel a szeme alatt és szemei villogtak a feketeségtől. – Tudod, mi a dolgot, boszorkány! – sziszegte erősebben tartva a nyakát, majd hirtelen elengedte, mikor a nő kapkodni kezdte a levegőt. – Megértettél? Megteszed vagy meghalsz te is! – fenyegette dühösen és hátat fordított neki. – Tudom, hogy megteszed. Mindent előkészítettem a kriptában neked. Csak a varázsigére van szükség. Jól jegyezd meg: ha nem mondod el az igét, én foglak megnyúzni élve! ÖLJ, VAGY TÉGED ÖLNEK!!! És ez nem a te bűnöd lesz! Tedd, amire kértelek! – Majd sötét árnyként tovatűnt onnan és a boszorkány levegőt kapkodva fordult a kripta felé.

-          Rendben. Megteszem! Miután megtörtem a békét!

Elindult a kripta irányába és nagy léptekkel kereste a bejáratot, amit meg is talált. Majd mikor szembetalálta magát Rose-zal, nagyot nyelve és bizalom gerjesztően megszólalt. – Készen van minden. A béke megtöréséhez megvan minden…

*-*

Katherine búvóhelyéről csak a fájdalmas nyögések szűrődtek ki, az eszeveszett zihálások. A verbéna miatt sem Isobel, sem Katherine nem tudott talpra állni, ezért ott maradtak mindketten a lépcsőkorlát mellett és behunyt szemmel engedték homlokuk verejtékezését. – Katherine… mi lesz… mi lesz Elenával? – motyogta behunyt szemekkel Isobel, egy hatalmas nyögés kíséretében. Túl sok verbénát kaptak mindketten.

Katherine felé fordította fejét és zihálva kezdett beszélni. – Már nem fontos, anyuci – mondta és nem hagyta ki a lehetőséget a gúnyolódásra. – A lányod halálra van ítélve, ezt te is tudod – nézett végig magán és pillanatokon belül, Isobel sírása mellett figyelmes lett a zajokra, amit Nathanael keltett és hamarosan meg is jelent, Jeremyvel együtt. A gallérjánál fogva ragadta meg a fiút és leráncigálta a nappaliba, a kanapéra. A fiú ugyanolyan elgyengülten botorkált, mint a két idősebbik vámpír a lépcső alján és haja már felszívta a verítéket. – Nathanael… hagyd őt… semmi köze ehhez… - nyelt nagyot Katherine és bármennyire nehezen is, de felállt, erősen tartva magát a korlátba és közben felszisszent.

Soha olyan lassan még nem ért oda sehová, mint akkor a nappali ajtajáig. – Mi folyik itt? Adj magyarázatot! – követelte gyengén és hátát megtámasztotta az ajtófélfában, lehunyt szemekkel.

De alig tette mindezt, mikor az ajtó „berobbant” és megjelent a másik kedvence, Damonnel és Stefannal együtt, akiken látszott, hogy jóval kevesebb verbénát kaptak, de nekik az is elég volt. Isobel miatt viszont aggódhatott, hiszen nem idős vámpír. A szervezete összeomolhat, ha nem kap embervért ennyire kiütve.

-          Dimitar – mormolta, mikor a férfi elhaladt előtte és mindkét Salvatore-t le”dobta” a kanapéra, Jeremy mellé. – Végképp nem értek semmit… mi hasznotok van ebből? És mit kerestek itt? – sorjázta a kérdésekkel Katherine, mikor a két ősvámpír megállt egymás mellett és egymásra néztek. – Adjatok már választ! – türelmetlenkedett, majd egy apró hullám következett, ami miatt hangosan felnyögött.

Dimitar végignézett a nőn. – Katerina, hidd el, Elijah mindent el fog mondani! Annyit erről, hogy Elijah parancsa. És ha minden igaz, hamarosan ő is ideérkezik – köszörülte meg torkát és tovább titokzatoskodott, de suttogni kezdett. – Elijah az előbb üzent… kitalált valamit, amihez nem kell a hasonmás és meghalhat – suttogta, miközben alig nyílt szóra a szája, de a hang nagyjából hallatszódott.

Nathanael felvonta a szemöldökét. – Hogyan? Elijah? Lehetetlen, hiszen azt megosztotta volna velünk is! – akadékoskodott, de már jól érezte az ismerős illatot, amit „pályafutása” kezdete óta jól ismert. Elijah illatát, ahogy közeleg és végül megérkezik…

Nem kellett sok időnek eltelnie, hiszen tényleg teljes közelből érezte. Elijah mögötte állt. – Túl sokat kérdezel, Nathanael! Semmi közöd a módszereimhez! – sziszegte és Katerina felé fordult. – Hogy van szívem kegyeltje? Régen láttalak már. De látom, az egyik barátom kissé ellátta a bajodat. De semmi probléma, az a jó, ha mindannyian itt vagytok. Ti vagytok azok, akiknek semmi közük az árulókhoz! Ha a kripta közelébe mennétek, meghalnátok egytől egyig. De veletek legalább néhányunk megmarad a városban!

Ebből szinte egyikőjük sem értett semmit, de Damon kezdett feleszmélni már és bár nem mozdult, de úgy érezte, az aggodalma és szerelme teljesen feltölti és a verbéna már nincs olyan nagy hatással rá. De Elijah következő mondata ledermesztette és elfátyolosította szemeit. Elijah ugyanis azt mondta:

-          A hasonmásnak vége. Nem fogja megélni a holnapot – nyelt nagyot, de láthatóan nem érdekelte már.

Damon pedig nem bírta ezt tovább. Felpattant és a kis verbénát is elnyomta magában. – NEM!!! Ő NEM!!! – ordította heves dühvel és aggodalommal, mintha ezzel a mondattal tépték volna ki a szívét.

-          Ülj vissza! – parancsolt rá Elijah, de mintha a falnak beszélt volna. Ugyanis Damon az ajtó felé iramodott és mire bárki is pisloghatott volna egyet, már nem is volt ott.

Dimitar utána indult, de Elijah megállította. – Hagyd! Hadd búcsúzzon el a szerelmétől! Úgy sem ér oda időben! Már csak a holtestét kaparinthatja meg!

*-*

A vámpír eltűnt Elena mellől és a lány ezt úgy vette, hogy… hogy itt az ideje… és nem akart már megszökni… beletörődött a rendeltetésbe, ami ugyan keserű, de mégis szolgál valamit. A vért, amit ontani fognak, és ha tehetne ez ellen bármit, megtenné, de nem tud. Alászolgáltatott lett…

Mikor a poros helyiségbe ért, egy csomó alak vette körül és arra következtetett, hogy vérfarkasok és vámpírok lehetnek. De mit is csodálkozott? Hiszen ők azok, akiknek szüksége van erre a kötelékmegtörésre…

A szeme majdnem kiesett, mikor meglátta azt a nőt, akit Damonnel is látott. Ő lenne Rose Marie? De ő… ő gonosz? Hogyan? Miért?

Viszont mielőtt bármire választ kaphatott volna, Rose a boszorkányhoz fordult, suttogott valamit mosolyogva, ami nagy bizalmat nem keltett Elenában és a boszorkány visszafordult a terem közepén álló állványhoz. – Csináld! – szólt hangosan Rose és kilépett az előre megrajzolt körből.

Elena pedig csak nézett, nem tudta, mit is kellene csinálnia. De miért is kellene? Hiszen meg akarják ölni… nem menekül, de nem fog segíteni nekik…

Látta, hogy tűz gyúl körülötte és a boszorkány körül. Behunyta a szemeit és nagy levegőt vett. Összeszorította ökleit és fogait, hogy ne érezzen semmit. Ne lásson arcokat, amiken valószínűleg csak győzelem tüze égne. És meghallotta a boszorkány kántáló szavait, valami furcsa nyelven.

És ahogy hangosodtak a szavak, úgy érezte, hogy fogy az ereje. Kapkodni kezdte a levegőt, mintha sosem lenne elég, majd körülnézett és látta, hogy senki nem rezzen. Ennek így kell lennie? Nem a vére kell? Akkor hogyan törik meg?

És abban a percben, hogy ő végképp gyengének érezte magát, mintha kiszállt volna valami a testéből, valami vöröses szellő, ami egyenesen a behunyt szemű boszorkány előtti állvány körül kezdett keringeni. Elena már alig látta ezt, de nem is tudta nyitva tartani a szemét. Egyensúlya másodpercről másodpercre fogyott, már nem tudta tartani magát, ezért levegőért kapkodva az állványba támaszkodott és köhögni kezdett a levegőhiánytól. A tüdeje nem kapta meg azt, amire szüksége volt, az izmai teljesen elerjedtek, a szemei, a bőre mintha egy ezredév múlását tükrözték volna. Feszülni kezdett a mellkasa, a fájdalomtól kiabált már, de hiába… a következő percben rongybabához hasonlóan csuklott össze és szétterült a földön. Nem érzékelt semmit a külvilágból, semmit a körülötte állók motyogásából… semmit az égvilágon…

Rose megkönnyebbülten sóhajtott, de a folytatásra ő maga sem számított. Mert ismerte az igét, tudta, hogy mit kell mondania a boszorkánynak. De a nő folytatta, valami más nyelven. – Mit művelsz? – közeledett felé Rose és be akart lépni a körbe, de arról lepattant. Nem engedte be, mintha egy láthatatlan pajzs védte volna a boszorkányt és Elena testét. – Hagyd abba! – parancsolt rá Rose ordítva, majd a fejéhez kapott, ahogy mindenki más is a környezetében. Mintha viharfelhő érkezett volna a fejük fölé, zuhogni kezdett valami a kriptában, miközben a boszorkány még mindig ordított felemelt kezekkel.

Sziszegések töltötték el a kripta légkörét, mindenki térdre roskadt és takarni próbálták minden fedetlen testrészüket.

Rose keservesen ordított fel. – ELIJAH!!!

A felismerés mindegyikőjüknek fájt… az, ami rájuk esett, nem puszta víz volt, vagy más. Verbéna volt, a vámpírok ellensége és… sisakvirágfű, a vérfarkasok mérge… összekeverve. Ez hullott most rájuk, úszott a hajuk, a ruhájuk a nedvtől és közben szívet tépően ordítottak, mintha kínoznák őket.

A boszorkány hangja elcsitult és az ordibálás és mindenféle moraj is. Csend telepedett a kriptára, halálos csend, amit Rose tört meg suttogásával. – Miért az ő… az ő szavát… teljesíted? – kérdezte a földön fekve és alig tudta felemelni fejét.

A boszorkány nem válaszolt, Elenára nézett és ekkor, egy mozdulattal, minden körön kívüli terület lángra kapott. Fénynyalábok csaptak fel, magas lángokra, magukkal hozva a mindennél keservesebb ordításokat, kiabálásokat, vonyításokat. A lángok összecsaptak, égetve a vámpírok és vérfarkasok testét. De a boszorkány csak Rose-t figyelte… a szíve szorult össze a „gazdája” halálától, de nem tehetett már semmit… Rose meghalt… az, akit eddig szolgált, nincs többé. Itt égett meg, egy olyan béke megtörése miatt, amit nem élhetett meg.

De a boszorkány mégis szószegő volt… mert Elijah azt nem parancsolta meg neki, hogy nem törheti meg a békét. És ő ennek fényében MEGTÖRTE!

*-*

Damon rohant, ahogy lába bírta, talán olyan gyorsan, ahogy még sosem tette előtte. Érezte Elena szívet melengető illatát, valahonnan az erdő mélyéből, de mikor odaért, csak egy füstölgő kriptát látott. Nem a kripta állt lángokban, az ajtón keresztül jött ki a füst. – Nem… az nem lehet… ELENA! – kiáltotta el magát és nem törődve magával, berontott a sírkamrába.

A látvány zavarni kezdte a szemét és a füsttől köhögni kezdett. Eltakarta orrát és száját, de ettől függetlenül sem hagyta abba az üvöltést. – Elena! – ismételte és figyelte a lecsendesülő lángokat és megérezte az égett vámpírszagot. De ez sem érdekelte most. Egy tucat csapnivaló senkiházi, aki nem törődött bele a sorsába. Nem érdemeltek mást, csak ezt.

És ekkor meglátta… a szíve összerándult, a gyomrát hirtelen teljesen üresnek érezte. Hiszen a kedvese feküdt a földön, távol a lángnyaláboktól, de nem mozdult. Csak némán feküdt egyedül, emberként.

Nem tétovázott sokáig, odatérdelt mellé, karjaiba kapta a könnyű testet és kicipelte a füstből. Nem tudta, mióta heverhet ájultan ott, de nem sejtett semmi jót. Túlságosan is könnyűnek találta Elena testét, mintha mindent kiszívtak volna belőle. Az arcára korom rakódott, kezei és feje is hátralógott, hiszen nem volt magánál, kapaszkodni sem tudott Damonbe.

Majd mikor kiértek, Damon néhány méterre letette őt a hideg avarba, kezébe fogta arcát és ijedten nézni kezdte. – Elena, kicsim… - simogatta az arcát, de nem történt semmi.

És Damon minden erejét összeszedve fektette fejét a lány mellkasára, ahol a szívét sejtette. Nem akart hinni a fülének. Mert amit hallott, az nem volt más, csak… a néma csend. Elena szíve nem dobogott… Elena már nem élt…