Nos, mivel ma nyaralni megyek, úgy döntöttem, összehozok még egy fejezetet, bár lehet, egy kis kapkodás miatt nem lett a legjobb, de igyekeztem :) És a véleményekért még mindig nem harapok ;)
Órák teltek el, míg Katerina és Elijah az érzelmek nagy összecsapása után egymás testén pihentek meg zihálva, kócos hajjal, de az arcukon mégis ott égett minden, amit éreztek… a csillapíthatatlan vágy, egymás érintésük után, és a múlhatatlan szerelem… olyasmi, amit nem szakít szét semmi és senki, mert ez… igaz volt. Mindennél valódibb érzelem.
- Katerina… - szólalt meg aztán Elijah, ahogy a légzésük nyugovóra tért és közben a lány hátát simogatta szüntelenül, aki úgy bújt hozzá, mint egy védtelen kiscica. – A szívem csak a tiéd, ezt tudnod kell. Nem akarom, hogy azt hidd, csak kihasznállak téged és az érzelmeidet. Szeretlek téged – emelte fel a lány arcát az állánál fogva és könnyed csókot lehelt a lány orra hegyére.
- Tudom… nem kell rettegned ilyesmitől… hiszek neked – sóhajtott elégedetten a lány, majd átkulcsolta a karjait a férfi hasán. – Tudom, hogy hihetek, mert érzem – hunyta le a szemeit, álomra készen, viszont Elijah-nak ekkor támadt nagyon rossz érzése.
- Ezzel kivívtuk bátyám megvetését, jobb, ha tudod, édesem! – puszilt a lány hajába és beszívta a lágy virágillatot. – De itt az ideje, hogy annak vége legyen… - suttogta maga elé meredve már és ő is lehunyta a szemeit, de Katerina fejébe ezzel a mondattal szöget ütött.
- Ezt hogy érted? Minek kell véget érnie? – kérdezte némileg aggódóan, majd felült, magával húzva a takarót. – Mit titkoltok előlem?
Elijah is követte őt és felült az ágyban, szemeit nem merte Katerinára emelni, hiszen ha ezt most bevallja, elveszítheti… a múlt az múlt… az Ő múltja. És megmásíthatatlan… mert egyrészről ő, Elijah tehet arról, hogy most ilyen életet élnek. És Klaus – ha soha nem is mondja – hibáztatja őt. – Katerina, rettentő sötét idők voltak azok, mikor mi ilyenekké váltunk – kezdett bele zavartan, majd felállt és a nadrágját magára húzta. – Az ezredforduló után néhány évvel történt, hogy Klaus és én a világra jöttünk, pár év különbséggel – hajtotta le a fejét bánatosan, de Katerina nem is értette, miért tette ezt. – De soha nem voltunk egyedüli testvérek. Klaus jött világa először, de az évek magával hoztak engem és még három húgunkat is – folytatta a mesét, majd csillogó szemekkel a lány felé fordult és Katerina már tudta annak a vad csillogásnak az okát. Könnyek… könnyek égtek a férfi szemében.
- Nem értem, Elijah… - csóválta a fejét Katerina elszomorodottan. – Mire akarsz kilyukadni a családod meséjével?
- Arra, hogy mi a… - akadt benne a mondat, hiszen valaki vak kopácsolásba kezdett az ajtón és Elijah lemondóan sóhajtott. – Majd máskor elmesélem. Jobb is, ha egyelőre nem vagy tisztában ezekkel a történetekkel – sétált még oda Katerinához, megcsókolta szenvedéllyel telve, majd az ajtóhoz lépett és kinyitotta. – Mi olyan sürgős? – kérdezte az ajtóban állót, aki csak egy levelet nyújtott át neki, reszkető kézzel.
Elijah szinte villámként tépte ki a férfi kezéből a levelet és rögtön olvasni is kezdte, de nem telt el, talán pár pillanat, míg a levél kusza sorain végigsiklott a tekintete. – Ez most nem jöhet… most nem jöhet közbe.
- Elijah úrfi… apja külön megkért, hogy önnek adjam át és ne a bátyjának! És sürgős is, mint a jelzést láthatja rajta! – bökött a boríték címoldalára. Elijah száját egy elkeseredett sóhaj hagyta el és Katerinára nézett.
- Sajnálom, drága… de néhány napig nélkülöznöd kell majd a társaságomat. Van egy kis probléma a… - hajolt vissza a levélbe, de nem tartotta fontosnak az információt, főleg nem egy nőnek. – Nem értenéd – mosolyodott el kedvesen, majd az ajtó felé nézett. – Elmehetsz! És Klausnak jelentsd be, hogy távozom, de előtte még meglátogatom! – nézett egy pillanatra szigorúan, de a férfi csak egy mosollyal bólintott és távozott.
- Hová kell menned? – kérdezte ijedten Katerina, miközben kiugrott az ágyból és magára húzta a selyem köntösét.
- Katerina, hiszen háborúk dúlnak az országunk különböző pontjain. Valahogyan meg kell őket győzni a békéről – mosolyodott el egy ravasz mosollyal, mire Katerina pirulva lehajtotta a fejét.
- Óh, értem… hát… ez nagyon szomorú nekem – nyelt nagyot, hogy a gombócot lenyelje. – Néhány napig nélküled – bújt ismét a férfi karjaiba és behunyta a szemeit, a férfi pedig a lány vállába temette az arcát.
- Csupán néhány nap, kedvesem! Idejében visszatérek hozzád! És van itt egy erős férfi, aki vigyáz majd rád – utalt Klausra fintorogva. – Makacs, de nem fogja engedni, hogy bajod essen – simogatta meg a lány lágy bőrét és egy hosszú, gyengéd csókot lehelt a lány nedves ajkaira, majd pár perccel később megállt Katerina előtt és egy finom puszit adott a kézfejére is. – Hamarosan újra itt… ugyanígy – kacsintott, majd nehéz szívvel, de kilépett az ajtón, hogy átsétáljon Klaushoz, bár már érezte, hogy az nem lesz könnyű menet.
Kopogott, ahogy általában szokása volt, de nem jött válasz, hát magától nyitott be és nem kis döbbenet jelent meg az arcán, ahogy látta Klaust ülni, kezében egy fakaróval, amit éppen élezgetett.
- Mire készülsz? – csukta be maga mögött az ajtót.
- Hát úgy gondoltam, ha te nem leszel itt… - emelte meg a karót -, akkor megejthetném a kislány… megölését – tett úgy, mintha a saját szívébe verné a karót, de a pimasz vigyor ott játszott az arcán, nem kis ijedséget hozva Elijahra, de aztán a fiatalabb fivér elnevette magát.
- Két okot mondok, amiért nem teszed meg – sétált oda Klaus mellé és kivette a kezéből a karót, hogy a szoba egy eldugott felébe dobja. – Egy: ahhoz, hogy a vérével hitelesítsd az átok megtörését, kell egy boszorkány, kell ő és kell a két morcos fivér. Hogy teszed meg, ha én nem leszek itt? – nevetett még harsányabban, mire Klaus megforgatta a szemeit és Elijahra emelte azokat, de fejét nem emelte fel. – Kettő: te is érzel iránta valamit. Ha nem így lenne, már megölted volna. Nem sürgeted te azt a boszorkány-ügyet, ha igen, már itt lenne és megtört volna az átkunk. De túl fontos ő neked ahhoz, hogy megtedd. Charlotte miatt.
- Most nem fogok akkorát hibázni! Megölöm. Ha visszatérsz, a boszorkány már itt fog várni, ezt elhiheted nekem!
- Te pedig azt hiheted el, kedves bátyám, hogy ha megpróbálsz ártani neki, azt a karót a TE szívedbe verem, mégpedig visongva! – nézett rezzenéstelen arccal a bátyjára. – Most pedig… összepakolnék, és örömömet lelném benne, ha távozásomkor te is ott lennél. Csak egy valamit kérek! Míg távol vagyok, vigyázz rá! – suttogta, a hangja tele volt kérleléssel, ugyanakkor valamiféle szégyennel is, hogy pont fivérét kell erre megkérnie, akivel az elmúlt hetekben nem bimbózott a kapcsolata.
- Nem szokásom ígéreteket tenni – állt fel Klaus, majd mire Elijah cselekedhetett volna, el is hagyta a szobát.
Majd pár óra múlva Elijah indulásra készen állt, de nem tudta, mi a nehezebb… elszakadni a szerelmétől, vagy itt hagyni őt Klausszal. – Vigyázz vele, rendben? Megkértem, hogy ő vigyázzon rád, de ne engedd, hogy túlságosan is… vigyázzon – suttogta, miközben lehajolt a lóról Katerina szájához, Klaus viszont csak némán nevetve csóválta a fejét.
- Úgy csinálod, mintha nem hallanám – tette keresztbe a karjait, még mindig elfojtva a nevetést.
- Ne feledd, próbálunk emberként viselkedni. Főleg a hölgy előtt – csókolta meg Katerinát gyorsan, mire Klaus felhúzta a szemöldökét és elég morcosan nézett a párosra.
- Nehogy összeragadjatok – suttogta szúrósan, majd ő is odalépett melléjük és megpaskolta testvére vállát. – Sok sikert, kisöcsém – suttogta némi gúnnyal, de mindenféle féltés nélkül és Katerinára nézett. – És ne aggódj… vigyázok rá! – bólogatott.
- Nem nyugtattál meg – sóhajtott Elijah, majd még kedvesen odamosolygott Katerinára. – ne felejts el rám gondolni – kacsintott, Katerina pedig szintén elmosolyodott.
- Soha. SOHA nem fogok elfelejteni rád gondolni – rázta a fejét azzal a mosollyal az arcán, ami még Elijah távozása után is ott égett az arcán.
Viszont Klaus a nappaliba hívta őt, mindenféle előrejelzés nélkül és mikor odaért, egy itallal kínálta. – Hiszen tudja, hogy mi nem iszunk – utalt a nemére, mire Klaus megvonta a vállát.
- Ez csak udvariasság volt, Miss Petrova! – hangsúlyozta ki a vezetéknevet erősen és csípősen, mire Katerina odakapta a fejét és a szemei kitágultak.
- Maga… maga tudja…? – kérdezte rémülten és rögtön le is ült, meredve maga elé, de az ijedsége nem múlt el.
- Ugyan, Katerina… ez egy kis falu… nem maradnak titkok sokáig – öntött magának italt, majd elfoglalta a helyét Katerinával szemben, a fotelban. – Nyugodj meg, nem fogom hasznát venni ennek az információnak – jött ki belőle, bár ő nagyon jól tudta, hogy minden, amit most mondott, nem igaz.
Katerina nagyot sóhajtott, majd pirulva fordult Klaus felé. – Kérem… szeretnék kérdezni valamit… Elijah belekezdett egy mesébe… vagyis egy történetbe, ami a ti családotokkal kezdődött, hogy… nem vagytok egyedül testvérek, és van még három húgotok, de… nem fejezte be, mert… megjött a levél – suttogta lehajtott fejjel.
Klaus pedig fújtatott egy kicsit, és majd belekortyolt a poharába. – Így van. Vannak testvéreink. Mindannyian olyan életet élnek, mint mi. Vagyis… egészen pontosabban csak éltek – billentette félre a fejét. – A húgaink elkövették azt a hatalmas hibát, hogy a mi testvéreinknek születtek! – dőlt hátra és nagy levegőt vett. – Elijah nem olyan ártatlan, mint amilyennek mutatja magát. Részben ő tehet erről… erről az állapotról… mert vakon megbízott emberként egy lányban… őrültség a szerelem és a vonzalom – rázta a fejét. – Csakhogy a kislány boszorkány volt… - figyelte Katerina tekintetét, hogy erre az információra mit fog lépni, de csak némán, lélegzetvisszafojtva figyelte. – Az ő átka súlyát cipeljük még mindig. Örök élettel átkozott meg minket… emberek gyilkolásával, mert vérrel kell táplálkoznunk. De ami a legszörnyűbb, hogy nem érdemeltük ezt meg… idővel rájöttünk, hogy nem tudunk a napon járni és az állatvér nem képes annyira csillapítani az éhségünket, mint az igazi embervér. Nem tudtuk, hogy együnk úgy, hogy jól is lakjunk, de ne öljünk… aztán már nem érdekelt minket. Öltünk és kész. Ezek vagyunk mi! Vámpírok. Az első vámpírok, tőlünk származik az összes többi is. Néha jólesett szórakozni a vérünkkel és megitatni emberekkel – rántotta meg a vállát, majd nevetve hátradőlt és az utolsó csepp italt is kiitta a pohárból.
- De… miért átkozta meg Elijaht és az egész családot? És a szüleitek? Ő is…? – bökött a testvérek apjának szobája felé, de Klaus már nem tudott választ adni, mert nyílt az ajtó és két érkező jelent meg ott, Klaus pedig azonnal felpattant, és akár egy villámcsapás, rohant oda, hogy egy perc múlva mindkét érkezőt a torkánál fogva lökje a falhoz.
- Hogy mertek még azok után idejönni, amit tettetek? – jelentek meg az erek a szemei alatt és a fogai is kinőttek.
- De hát Klaus… megkaptuk a leveledet – nyögött fel Rose Marie fájdalmasan, hiszen a lába nem érte a padlót, viszont Klaus szorítását a nyaka nem bírta. – Engedj el, könyörgöm! – suttogta fuldokolva és próbált Treforra nézni, de a férfi csak rezzenéstelenül tűrte a fogadtatást.
- Mi az istenért írnék én nektek levelet? Örülnötök kellene a kegyelemnek, amit tőlem kaptatok!!! – ordított fel hirtelen, mire Trefor Rose-ra nézett egy afféle „Én megmondtam” tekintettel.
- Ha nem te írtál… akkor ki? – kérdezte Rose immáron a talajon állva és tekintete ugrált hol Klaus, hol Trefor között.
