Elijah gondolkodott, hogy hazatérjen-e Carmenhez, miután megtudta, mi is a lánya célja, de jobbnak látta, ha inkább egy olyan helyre megy, ahol békében lehet és gondolkodhat.
Telnek a napok és ő azt hitte, vége mindennek a hasonmás halálával. De nem… mintha minden csak azóta kezdődött volna el. Carmen felbukkanása és minden miegyéb, ami akár a végzetét is okozhatja.
Megállt a város egyik sötét utcájában és hiába a halovány napsütés, a tél elnyelte magába, így a vékony utcába csak egy apró fénycsóva jutott be.
Rose jutott eszébe. És az ígérete. De megszegi. Jeremy nem tudja két hét alatt befogadni azokat az erőket, amik várnának rá. És talán… két hét múlva ő már nem is fog élni… hát most kell megtennie, mert ezúttal… nem hamis ígéretet tett, mint annak idején Rose-zal.
Nagy levegőt vett, majd a telefonjáért nyúlt és egy számot keresett, de cseppet sem sietősen. A légzése, az arckifejezése végtelenül nyugodt maradt a történtek ellenére is. Csak egy boszorkány kellett neki, a saját boszorkánya, aki tudni fogja, mit kell tennie.
És mikor megtalálta a számot, csak üzenetet írt, nem telefonált. Csupán pár szót, ami mindent elárul majd a megkapójának. „Mystic Falls, erdei kripta” És nyomban el is küldte, majd nagyot nyelt. Talán hosszú évszázadok óta először… meg kell tanulnia vigyáznia. A saját lányával, akit szeretett, de elveszített… mert Carmen elárulta őt…
Ő maga előbb még Jeremyt akarta előkeríteni, de nem volt türelme keresgélni és rákoncentrálni a fiúra. Őt is egy egyszerű üzenettel hívta oda, ahová boszorkányát…
De előtte még intézkednie kellett valamiről. Kíváncsi volt, hogy reagál lánya egy hasonmására. És ha Carmen nem megy a „hegyhez”, mert nem mehet, hát akkor az megy Carmenhez.
Ravasz mosoly jelent meg Elijah arcán és Katherine búvóhelye felé indult.
*-*
A Salvatore birtok falai megrezdültek, ahogy Damon becsapta maga mögött az ajtót. A telefonszámot ott tartotta a kezében, de tárcsázni sem volt ideje, mert hirtelen megtorpant a nappaliba érve. Hiszen Victor… ott várt rá és háttal neki, az ablakon nézett kifelé, türelmes testtartással.
Majd mikor Damon belépett, hátrapillantott és egy nagyon halovány mosoly jelent meg az arcán. – Bizonyára azt kérdezed, mit keresek én itt. Hát azt, amire választ akarsz – fordult teljes testtel felé és szélesedett a mosolya, de karjai még mindig mellkasára fonódtak. – A legerősebb boszorkányt akartad, hát itt vagyok – mutatott magára a saját tekintetével, ahogy végignézett magán, majd közelebb sétált a vámpírhoz.
Damon még mindig a döbbenet hatása alatt állt, de miért is lepődött meg? Hiszen boszorkány, sok mindent tudhat, hát miért ne tudná Damon szándékait? – Tudom, hogy… nem viselkedtem kedvesen veled és nem érdemlem meg azt, amit kérni akarok. De van valami, ami nélkül nem tudok élni – nézett elgyötörten és az ajtófélfába támaszkodott. – Szükségem van Elenára. Szükségem van az életre. És nélküle… nincs életem… - hajtotta le a fejét, mire - ha nem is látta, de - érezte Victor kis együtt érzését.
- Hallottam róla. Sajnálom. Egy hasonmás halála mindig hatalmas csapás – sóhajtott nagyot, majd az arca pár másodperccel később ismét élettel telt meg. – De mindenben van jó dolog. És tudom, hogy ebben is megvolt a jó – folytatta, mire kapott egy dühödt pillantást Damontől. – Nyögd ki, hogy mit akarsz, aztán meglátjuk, hogy akarok-e segíteni – durvult be a hangja és odalépett Damon elé. – Mit akarsz? – suttogta már-már sziszegve.
Damon nagyot nyelt és halvány könnycseppektől csillogó szemekkel kezdett beszélni. – Ahogy mondtad, a legerősebb boszorkány vagy – kezdte. – Sok mindenre képes vagy, és tudom, hogy fel tudod ŐT támasztani nekem! – halkult el a hangja. – Bármit megadok érte. Akár térdre is borulok előtted, hogy lásd, képes vagyok megalázkodni a szerelemért, a szerelmemért, de akarom őt – ment át a hangja könyörtelen kérlelésbe. – Bármit, amit csak akarnál… megadom…
Victor elsétált előle és újra összefont kezekkel kezdett fel-alá sétálni, a gondolataiba mélyedve.
Majd a kétségbeesett férfira nézett és nagyot sóhajtott. – Nem fog menni. Hiányzik egy nagyon fontos hozzávaló – hajtotta le a fejét némi bűntudattal, mintha csak az ő hibája lenne Elena halála.
- Micsoda? – ugrott neki Damon és megragadta a gallérját. – Mi hiányzik? Beszélj! Bármi áron megszerzem, csak hozd vissza őt nekem! Könyörgöm – szorította erősebben a gallérját.
- Ahhoz, hogy visszahozzam, kellene egy olyan személy vére, aki mindennél közelebb áll hozzá. Erre a legalkalmasabb az első hasonmás lenne. Katherine. De nem fog menni. Hiszen Katherine… halott – fejtette le Damon ujjait a gallérjáról és hátrébb lépett.
Damon egy percig döbbenten nézett, majd hangos nevetésben tört ki és úgy hangzott, mintha egy öt éves kisfiú víg hahotába kezdett volna. – Ez vicces. Azt hiszem, valamit nagyon rosszul néztél, boszikám, mert Katherine élőbb, mint valaha – rázta tovább a röhögés, majd hirtelen abbahagyta. – Miért… miért gondoltad, hogy Katherine halott? – kérdezte rémülten, majd úgy érezte, a szíve is kihagy némi ütemet. – Mondd már! – rivallt rá a boszorkányra.
- Szóval Katherine él. Akkor nincs mit tennem, Damon! Elenát nem tudom visszahozni. Mert nincs miből. Ha Katherine él, akkor Elena is – suttogta ravasz szemekkel és Damon szemeibe mélyesztette tekintetét.
- Hogy… mi? Mi a francot beszélsz, te átkozott? – kezdett el dühösen beszélni és csak Victor kinyújtott keze tartotta vissza, hogy ne húzzon be egyet a boszorkánynak.
Victor pedig csak tovább meredt rá. – Hazudtam nektek. A kötelék megtörésénél. Mert… csak félig tört meg. Úgy intéztem, hogy ha Katherine-nek baja essen, Elenának ne. Ezért kértem meg akkor Katherine-t, hogy vágja fel a tenyerét. Mert nem derült volna ki a furfang. De fordítva ez nem így van. Katherine-ről nem vettem le ezt a köteléket. Ő ugyanúgy átéli azt, amit Elena. Ha Elena halott lenne, akkor Katherine is – engedte le a kezét és csóválni kezdte a fejét.
Damon szemei pedig még homályosabbá váltak. Mit beszél ez? Elena… él? És a kötelék… nem tört meg teljesen? Ha Elena halott, Katherine-nek is annak kellene lennie? – Elena… él? – kérdezte végül behunyt szemekkel és mindkét kezével a kanapéba támaszkodott.
- Igen, Salvatore! Elena életben van. Bárhol is, de él. A szíve dobog…
*-*
Carmen arra ébredt a hálószobájában, hogy hangos robajjal valaki bejön és becsapja maga mögött az ajtót. Kipattantak a szemei és kettőt pislogott, majd összekapva magát kisétált, felkészülve arra, hogy elviselje apja halálos nyugalmát és türelmét.
De mikor az ajtóba ért, ledermedt. Hiszen a nő, aki szembe állt vele, tökéletesen megegyezett az ő kinézetével. Mintha csak egy tükörrel állt volna szemben. És apja ott állt emellett a nő mellett.
Carmen elmosolyodott. – Egy hasonmás. Milyen szép – nevetett fel halkan. – Szóval idehozod nekem a külvilágot. Kösz, Apa! – fordult Elijah felé, majd visszanézett a nőre. – Várjunk csak… te most Elena vagy, vagy Katherine? – billentette félre a fejét és végigmérte a nőt. – Hoppá… azt hiszem, Katerina Petrovához van szerencsém – vigyorodott el gúnyos mosollyal. – Vagy tévedek? – esett a kanapéra, akárcsak egy rongybaba, majd kifújta arcából a haját.
Az érkező nő Elijahra nézett. – Ezt nem mondod komolyan. Azt akarod mondani, hogy ez a lány, ez a komolytalan kislány lenne az ősöm? Nála még én is komolyabb vagyok az ötszáz évemmel – mondta felháborodottan Katherine, mire Carmenből csak hangosabb nevetést váltott ki.
Elijah megforgatta a szemeit. – Ne engedd, hogy megtévesszen. Én tudom jól, hogy milyen. Majd te is megtudod hamarosan, ha itt maradsz vele egy kicsit.
Carmen kinyitotta a füleit és megdöbbent. – Mit tudsz te, apa? – ült fel gyanakodva és hirtelen még a mosoly is leolvadt az arcáról. Remélni tudta, hogy titka biztonságban van apja jövőjét illetően. Mégis… kitől tudhatta volna meg? Semmi esély arra, hogy bárki elárulja.
Majd nagy levegőt véve visszaesett a kanapéra. – Szóval itt hagyod velem. Kösz, igazán kedves. Végre nemcsak a falnak beszélhetek majd. És te – nézett Katherine-re – sokkal nagyobb rejtély vagy nekem, mint a másik… Elena – mutogatott a hasonmására és hirtelen elmosolyodott. – Itt lesz az ideje, hogy megismerjelek! Sajnos a másikról lemaradtam – biggyesztette le ajkait. Hiszen az apja nem tudott arról, hogy Elena valójában él, így hát titokban kellett tartani még előtte is. Hiszen… felhasználhatná őt valamire, és az Carmennek többet ártana, mint használna.
Elijah a nappali felé mutatott. – Katerina, most az egyszer próbálj meg szófogadó lenni és ne kelljen olyan eszközöket bevetnem, mint ahhoz, hogy idehozzalak. Tudod, hogy megteszem. A családodat is megöltem, hogy velem gyere. Emlékszel még – bökött egy fotel irányába.
- Apa, hiszen én sem vagyok szófogadó. Ezt az ősétől örökölte – mutatott magára és Katherine tényleg mást sem látott, mint egy komolytalan kislányt, aki háborog az apja ellen, mert az… elvett tőle valamit. De nem értette a miértjét.
Majd mire feleszmélhetett volna ebből a gondolatból, Elijah már el is tűnt és Carmen pedig őt méregette. – Bezárt ide téged? – omlott egy fotelra és a kezeibe temette az arcát, ahogy Elijah felidézte előtte az emlékeit. Azt a pillanatot, mikor a szobába lépve megpillantotta halott szüleit, vérbe fagyva.
Carmen csak a szemeit forgatta. – Nem lehet, hogy te is olyan gyenge legyél. Egy hasonmásom legyen már olyan, aki megáll a két lábán és kiáll magáért. Te ugye nem félsz az apámtól? Hidd csak el, ijesztő… látszólag… - rántotta meg a vállát. - Azt tudtam rólad idáig, hogy nem félsz és nem ijedsz meg semmitől. Hogy igazi vámpír vagy, ölési vággyal és nem félsz használni a fogaidat – folytatta, egy párna szélét birizgálva, majd kifújta a levegőt. – Azt hiszem, tévedtek ezek. Mert nem vagy gonosz – mosolyodott el keserűen. – A gonosz én vagyok. Hiszen… apám előtt kislány vagyok, gyermeteg viselkedéssel… de a gondolkodásom ezer év alatt megedződött és már tudom, mivel árthatok másoknak. Tudom, hogy mi fáj másnak és mi fáj apámnak – hajtotta le a fejét és mosolyogva a körmeit kezdte figyelni.
Katherine csak ült és figyelte, aztán elgondolkodott. Timotei közelsége már hetek óta… nyomasztja és elveszi tőle a lehetőségeket. Mintha újra embert akarna belőle faragni. De ő már megölte magában azt az énjét és nem is akarja előhívni. Az a lány gyenge és kedves, de ez már nem lenne Katherine. Ő gonosz, kétszínű.
Ezekből a gondolatokból a furcsa csend után egy éles fájdalom térítette magához, mire fájdalmasan a hasához kapott. Évszázadok óta nem érzett hasonlót és még nem is volt lehetséges, hogy így magától megfájduljon bármije is. De a fájdalom csak élesebb lett, mintha valami kiszakadt volna belőle. – Ez fáj! – állt fel és erősen összeszorítva ajkait, próbálta visszatartani a hangokat, nem sok sikerrel. Majdnem vergődött a fájdalomtól és még az okát sem tudta, de egyenesen a hasa tájékáról érezte. – Valami nincs rendben. De mi történik? – suttogta a padlónak, mikor térdre esett, de Carmen csak elmosolyodott.
- Nyilvánvalóan… kötődsz valakihez, nem? – vonta meg a vállát és tovább figyelte a körmeit. – Például Elenához. Hiszen nagyon jól tudod te magad is, hogy ő életben van – telt meg a hangja gyűlölettel.
- Valami történt vele. És ez… fáj… - kiabált keservesen. Egyszer érzett már ilyet, nagyon régen. De olyan távolinak tűnt ez az érzés, hogy hirtelen el is felejtette, milyen érzés… milyen érzés világra hozni egy gyermeket…
