A sötétség szépsége - Harmadik fejezet: Rejtély

(Birdy: Skinny Love)

Katerina egy lázálomból ébredt pár órával később. Homlokáról szakadt a verejték, ahogy teste minden egyes négyzetcentijéről is. A homlokát egy szolgáló törölgette nedves ruhadarabbal, de nem ért nála semmit. Csak forgatta a fejét, lehunyt szemekkel és próbálta látni a férfit, vagy a lényt, ami megharapta és kiszipolyozta a vérét. De ezúttal sem látott semmit.

Kinyitotta a szemeit lassan és körbenézett. Nyirkos haja az arcához tapadt néhol, a teste pedig égett a láztól. Mintha az a harapás valami betegséget váltott volna ki belőle, amit szervezete nem bírt leküzdeni.

A nő felállt az ágya mellől és az ablaknál álló férfihoz sétált. – Elijah úrfi… nincs jól a kislány. Félek, az a harapás mást is elindított a testében. Vérhiány és nem tudom, mit kellene tennem. A támadó állat nagyon csúnyán elbánt vele – vizslatta még távolról is Katerinát, majd a fiatal férfira nézett.

 - Nagyon jól tudod, hogy nem állat volt, igaz? Gyakorta látssz el ilyesféle sérüléseket. De ilyesmire még nem volt példa – figyelte a lemenő napot tágra nyílt szemmel, feszes testtartással. – Elmehetsz. És mondd meg bátyámnak, hogy beszédem van vele – fordult gyilkos szemekkel a szolgáló felé. – Menj! – rivallt rá és kitépte a nő kezéből a nedves rongyot.

Majd amint távozott a szolgáló, Elijah nagyot sóhajtott és belélegezte Katerina illatát, úgy fordult felé. – A bátyám túl messzire ment veled délelőtt – kezdte el ő törölgetni a lány csapzott homlokát, de csak egy értetlen tekintettel találta szemben magát.

Óvatosan lehuppant mellé, mire megsüllyedt az ágy és így figyelte a lány sérülését. – Ilyesmit még nem láttam – nézett az elfertőződött sérülésre. Hiszen amint elkapta a lányt, már ide is hozta alig pár pillanat alatt, a szolgáló rögtön kitisztította a sérülést, de még oka sem lett volna elfertőződni… hiszen ez egy harapás. Nem érte sem kosz, se más. – A bátyám nevében kérem az elnézésedet. Nyilván nem tudod, mi zajlik körülötted. De ne hidd, hogy könnyen meg is érted majd – cirógatta meg ezúttal kezével a lány arcát és halvány mosoly jelent meg az arcán. – Fel kell készülnöd mindenre. Hogy a bátyám nem fog megállni – siklott másik kezével a lány nyakára, hogy a megnedvesített ronggyal még egyszer végigtörölje a sérülést, de Katerina felnyögött. – Sajnálom – mondta rögtön a férfi a szisszenést hallva, pedig nagyon jól tudta, hogy a lány nem fog emlékezni a szavaira és most sem érti meg, a láz mindent elmos előtte.

A férfi egy pillanatra lehajtotta a fejét, majd úgy döntött, nem nézi tovább a lány szenvedését. Félt, hogy meghalna és azt nem akarta. Mivel magyarázták volna az eltűnését? Még nem is az lett volna a gond… de egy ilyen fiatal kislánynak még élnie kell.

Így hát csuklójába harapott, a vére folyni kezdett ujjain és gondolkodás nélkül emelte a lány szájához, hogy az nyelje le a folyadékot. Hallotta a kortyokat, ahogy az éltető nedű lefolyik a lány torkán. Alig pár korty volt és a sérülés össze is forrt, nem hagyva nyomot maga után. – Most már minden rendben lesz, Katerina! – suttogta gyengéden, mintha már évezredek óta ismerné a lányt és még egy apró mosoly jelent meg az arcán.

Viszont nem értett valamit. A seb összeforrt, de a láz még jobban kiütközött a lány arcán, főleg a verejték. A cseppek végigfolytak a lány arcán, jelét sem mutatva, hogy ez most abba fog maradni és meggyógyul.

Felpattant mellőle és rögtön lenézett rá, kíváncsian fürkészve Katerina arcát, majd lehajolt és a kezeibe fogta a lány arcát, aki ekkor már nyitogatta a szemeit, de az arca égett a hőtől. – Ki vagy te? – kérdezte csendesen Elijah és nem engedte a lány mogyoróbarna tekintetét. Csak egy valamit sejtett: Klaus nem véletlenül akarta ezt a lányt. – Óh, bátyám! – sziszegte dühösen és gyengéden visszafektette a lányt, ráborította a takarót, majd mikor kilépett, még egyszer visszanézett Katerinára. Volt valami abban a lányban, ezt már ő is látta. Csak nem tudott nevet adni neki.

Így hát intett az ajtóban álló fiatal lánynak, hogy menjen be hozzá. – És egész éjjel ÉBEREN vigyázz rá! – adta ki a parancsot, majd nem is várt tovább, Klaus hálószobája felé vette az irányt.

Belépett a sötét helyiségbe, ahol csak a tűz lobogott, fivére pedig a falat támasztotta. – Már hallottam, hogy jössz, Elijah! Túl hangosan istápolod azt a kislányt és szidod egyetlen testvéredet – csóválta a fejét azzal az undok vigyorral a képén, ami mindig ott játszott az arcán, ha komoly dolgokról beszéltek.

 - Úgy érted, egyetlen életben maradt testvéremet? – javította ki Elijah és keresztbe tette a karjait. – Mondd csak, miért bántottad ezt a lányt? Ő ártatlan és semmiről nem tehet! Főként nem a mi problémánkról! – ébredt fel a hangja és csak meredt testvére szemeiben.

 - Nem, arról tényleg nem tehet. De talán ő a megoldás – vonta meg a vállát és már csak fél kézzel támasztotta a kőfalat.

Elijah pedig megcsóválta a fejét. – Nem tudom, mit akarsz elérni, de ehhez a lányhoz még egyszer egy ujjal nem érhetsz, különben… - akadt benne a mondandója, hiszen Klaus megjelent előtte.

 - Különben mi lesz? – kérdezte fenyegető szemekkel az idősebbik testvér. – Megfenyegetsz, hogy ne merjek bántani egy tizenhét éves lányt? MIÉRT? Ki a fene ő, hogy védd? Hogy a saját testvéreddel szemben az ő pártját fogd? – kérdezte gyűlölettel ittasan és feszülten túrt a hajába, majd hátrébb lépett. – Elijah, kérlek! Állj mellettem! – fogta meg öccse vállát és tekintetével kérte a férfit, hogy tegyen így, de Elijah ellépett mellőle és az ajtó felé vette az irányt.

 - Ha még egyszer hozzá mersz nyúlni, esküszöm, kilöklek a napra bármiféle ékszer nélkül! – hagyta el a száját a fenyegetés, és lehajtotta a fejét. Nem tudta, mi késztette erre a mondatra, de tudta, ha valakinek, hát neki védenie kell azt a kislányt. Főleg, hogy a vámpírvér csak a sebeit gyógyítja meg.

 - Rendben van, öcsém! Nem nyúlok hozzá – szólt utána. – Tekintve egy dolgot. Hogy NEM én haraptam meg a délelőtt folyamán sem! – villantott meg egy ravasz mosolyt öccse irányába, majd az ágya felé fordult.

A sötétség szépsége - Második fejezet: Ösztönök

http://www.youtube.com/watch?v=4KEEXyRL0qE

Másnap reggel Katerina a madarak csicsergésére ébredt. Kipihent szemei kipattantak, ahogy a késő téli szél a terebélyes fák lombkoronáit fújta az ablaka alatt. Pár pillanatnak el kellett telnie, hogy felfogja, mi is történik vele, és hol is van éppen, de egy érzés felébredt benne minden egyes reggel, mikor abban a szobában érte ébredés. De az érzelem a lehető legtávolabb volt az otthon érzésétől.

Ásított egyet, majd a köntösébe bújva az erkélyajtóhoz sétált, és egy apró mosollyal szívta be a hideg levegőt, ami menten fel is ébresztette és minden apró fáradsága elillant.

Behunyt szemekkel szippantott egyre mélyebbeket és mélyebbeket a levegőben, a nap sugarai pedig hirtelen érintették meg az arcát és erre szélesebben is elmosolyodott. Hiszen februárban jártak még, a tél utolsó hónapjában, most mégis megjelent a nap és kegyetlen módon kezdte olvasztani a fák és bokrok lombjairól a fehérséget.

Ugyanakkor… egy hűvös fuvallat felerősödött és megcsapta az arcát, a haja egy pillanatra felröppent a levegőben és Katerina abba az irányba tekintett, ahonnan a szellőt érezte. Nem kis megdöbbenést okozott neki, mikor pontosan ott meglátta Frederic idősebbik fiát, ahogy egy ló mellett áll. Öltözéke sokkal kényelmesebbnek festett, mint tegnap este a komoly göncök, hiszen csak egy fehér, szellős ing takarta felsőtestét, bár az is többet engedett láttatni, mint az a normális körökben megengedett lett volna.

Tekintete időzni kezdett a tökéletes testformán, a kidolgozott mellkason, a széles vállakon, míg azon nem kapta magát, hogy Klaus is őt figyeli.

 - Szép jó reggelt, Katerina! – köszönt fel jobban kieresztve hangját és a csábos mosoly rögtön megjelent arcán. – Öltözzön fel, nehogy megfázzon e kegyetlen szélfúvásban! – figyelmeztette még mindig mosolyogva, majd távolról is látható volt, hogy tengerkék szemeivel végigmérte a lány karcsú alakját, amit szinte csak egy átlátszó kis hálóing és köntös takart. – És nem mellékesen… férfiak előtt illetlen így mutatkozni – nevetett fel vidáman és lehajtotta a fejét, majd ismét felnézett valamiféle ravasz csillogással szemeiben, amitől a lány hátán rögtön a hideg futkosott.

 - Óh… elnézést, nem láttam, hogy idekinn van valaki – jelent meg rögtön egy pírfolt a lány arcán és összehúzta magán a köntöst, hogy legalább így takarhassa magát és szégyenlősen lehajtotta a fejét.

 - Nincs miért elnézést kérnie. Viszont kezd kisütni a nap és hamarosan kezdetét veszi az új tavasz. Nincs kedve velem tartani az erdőbe? – kérdezte komoly ábrázattal.

A lány szinte reszketett ettől a tekintettől. Messziről már úgy tűnt, a férfi szemei vörösek… vagy inkább feketék? Nem látszódott pontosan.

Vonzotta a séta gondolata és nem is tudott időt mondani, mikor járt utoljára odakinn a szabadban. És ha Klaus társaságában is, de most ki is szabadul onnan. – Várna rám tíz percet? Felöltözöm és utána csatlakozom önhöz! – fogta meg az erkély korlátját és próbált elmosolyodni, de látta a férfiból előtörő nevetést.

 - Csak tíz perc? – bólintott elismerően. – Idelenn megvárom – nézett körül az udvaron, majd elfordult és Katerina is a szobája irányába fordult.

Beletelt még pár plusz percbe, míg Katerina meg is érkezett felöltözve. Igyekezett úgy öltözni, hogy egy egyszerű sétának megfeleljen az öltözéke, de nem akart elhanyagoltnak sem tűnni.

Majd mikor odaért, széles mosolyt váltott ki az őt váró férfiból. – Kedvesem, máskor ne ígérjen tíz percet – nevetett és megsimogatta lova selymes szőrét. – Szegény állat már hetek óta az istállóban pihent, ideje lesz egy kiadós sétának – nyújtotta Katerina felé a kezét magabiztosan, de a lány nem tudott rájönni, miért is tette ezt. Hiszen már ott állt mellette, készen indulásra, miért kellene megfogni a férfi, bizonyára jéghideg kezét?

Ám nem gondolkodott sokáig, finoman Klaus tenyerébe csúsztatta saját kis kezét és elmosolyodott. – Tegnap este volt valami különös az édesapjában az ön érkezése – indultak el a már megtaposott úton.

Klaus ránézett, de a meglepődöttség nem játszott arcán. – Valóban? Hát… idősödő ember már – rántotta meg alig láthatóan a vállát. – De kérlek… szólíts Klausnak. Az a rendes nevem – mosolyodott el szélesen, mire még egy kis pirulást váltott ki a lányból.

Néhány perc csend telepedett rájuk, majd végül Katerina törte meg a csendet. – Igazság szerint… nem értek valamit… - csóválta a fejét kételkedve. – Az édesapja nem ismer engem, nem tudja, honnan származom, ki is vagyok, de mégis idehívott engem erre a birtokra. Miért? – kérdezte úgy, mintha Klaus tudhatná a választ.

 - Katerina, ezt ne tőlem kérdezd. Nem tartózkodtam itthon, mikor idekerültél, apám levélben értesített mindenről. Engem is és fivéremet is. Elijah sajnálhatja, hogy nem lehet most itt – csóválta a fejét ravasz mosollyal, ahogy meredt maga elé, majd Katerinára nézett.  

 - Mesélj a testvéredről. Milyen ő? – kérdezte kíváncsian, mikor a fák rejtekébe értek.

Klaus nagyot sóhajtott és elgondolkodott. – Elijah… ő fiatalabb nálam és ez zavarja is őt, hiszen az elsőszülött gyermek mindig nagyobb nevet kap, mint a testvérei – mosolyodott el keserűen. – A jelleme előnyösebb, mint az enyém – jelent meg ezúttal némi kihívás az ajkai körül. – Kedvesebb és szelídebb, ellentétben bátyjával – mutatott magára, majd megállt és magával szembe fordította Katerinát is és a szemei ezúttal tükröztek valamit. Több éves tapasztalatot. – Hiszel abban, hogy egyszer a világ felosztása változhat? Hogy vannak itt más fajok is, nemcsak emberek? – kérdezte, tekintetével el sem engedve a lányét, de Katerina ettől nem kicsit rémült meg.

 - Miről beszélsz? – suttogta kitágult szemekkel. – Emberek vagyunk és ez… nem változik meg soha. Mi más élhetne még ezen a világon? – kérdezte értetlenül, mire a férfi elengedte és el is fordult tőle.

 - Menj vissza a házba. Azt hittem, te érteni fogod azt, amit más nem – hajtotta le keserédesen a fejét. – Menj.

Katerina fejében pedig zakatolt a kérdés. Mit kellene értenie? Talán a férfi elméje nem is olyan tiszta, ahogy azt mondják? De akkor mégis… miről beszélhetett itt? Embereken kívül más faj… lehetetlenség. Viszont nem akart rákérdezni. Inkább beleegyezően bólintott. – Rendben van. További kellemes sétálást, Klaus. Reménykedem benne, hogy az ebédnél találkozunk.

Majd elindult, viszont… még hallott egy morgó hangot, és az a férfi szájából származott. Nem tudta pontosan kivenni, de mintha valami olyasmit mondott volna, hogy „Még előtte is találkozunk!”

Nem akart törődni ezzel, mert nem tartotta biztosnak, tényleg elhangzott-e ez a mondat, vagy csak a képzelete műve volt az egész. Haladt a fák között, ki az udvarra, hogy lássa a házat, de a hó esni kezdett. Nem csak szálingózott, erősen szakadt, elhomályosította az utat előtte és ekkor már hallott is valamit maga körül. Csak nem tudta, honnan jön a hang. Talán azért, mert akárhová nézett, látott egy fekete árnyat.

 - Ki az? – kérdezte rémülten és csak forgolódott körbe-körbe, de nem látott arcot, se testet. Csak a fekete árnyat, ami körülvette, akárhová nézett. A hóesés miatt pedig még jobban belezavarodott. Viszont pár pillanattal később már egy kéz markolt a hajába… egy másik kéz fogta át derekát és egy száj tapadt nyakára, hogy megízlelje bőrét, majd valamivel megharapja.

Hangosan felnyögött a fájdalomtól és összeszorította a szemeit, miközben próbálta lerázni magáról az erős karokat, de végül a testéből hirtelen minden erő kezdett elszállni. Hiszen az a lény… a vérét szívta. És ő nem is látta, mi ő, vagy ki ő. Csak érezte, hogy esik… a földre, a hóba… mikor már nem érintette senki, már egyedül volt…

Mégis… történt valami… két erős és határozott kar elkapta összeomló testét és ölébe emelte… még látott néhány göndör hajfürtöt… de aztán mindent eltakart előle lecsukódott szemhéja…

http://www.youtube.com/watch?v=p5wota5vQCU

A sötétség szépsége - Első fejezet: Kezdetek

http://www.youtube.com/watch?v=a5BNmhuMtNU&feature=related



1492. február 07.

Katerina másnap és az azt követő napokban nem hallotta a szolgálók hangját, se szavait, amivel őt becsmérelték volna. Ugyanakkor… megrettent, amikor csak eszébe jutott: talán félnie kellene a házigazdája két fiától. Hiszen nem látta még őket, hallásból ismerhette csak, de mindenki úgy emlegette őket, mint a legtökéletesebb testvérpárt egész Angliában, akik elválaszthatatlanok és a harmónia mindig jelen van kapcsolatukban.

Ezek alapján megkönnyebbülten sóhajtott ugyan, de ezen véleményt olyasvalakik mondták, akik távol élnek ettől az ódon kúriától. A szolgálók bizonyára jobban ismerték őket és ez… már cseppet sem volt ok megkönnyebbülésre.

Aztán egy erős havazású estén a ház ura magához hívatta egy beszélgetés kezdeményezéseként vacsora előtt, így Katerina hamarabb elkészült, hogy a társalgóba sétáljon át szobájából, ahol már várta is az invitálója. – Itt vagyok, uram. Ahogy kérte tőlem – emelte fel kecsesen a szoknyáját, ahogy illet és utána helyet foglalt, de a szemét le sem vette a férfiról.

Frederic a zakójába csúsztatta kezét és komoly ábrázattal figyelte a lányt, ragyogó szemekkel, de a kék szempár inkább az ürességtől csillogott, mintsem valamiféle kedvességtől. – Kedvesem… - kezdett bele mély hangon és az ablakhoz lépett, majd széthúzta a selyemfüggönyt és kinézett a sötétedő égboltra. – Fiaim hamarosan hazatérnek. Talán csak pár nap híja már érkezésüknek, vagy pár óra – tekintett egy pillanatra Katerinára az idősödő férfi. - Nem kerülte el figyelmemet a cselédek véleménye rólad és fiaimról sem – sóhajtott egyet, de mindenféle emberi érzelem nélkül, majd lehunyta a szemeit, mintha megpróbálna valami felszínre törni, csak éppen a test és a tudat nem hagyja.

 - Jól érzi magát, uram? – állt fel a lány és apró léptekkel közeledett a nyitott ablak felé, a férfi mellé. – Igen, én magam is hallottam ezeket. De jómagam nem a személyemre mondott sértések miatt aggódom – hajtotta le a fejét és lenézett a kezeire. – Sokkal inkább azon tanakodom, mit jelenthet az, hogy félnem kellene az ön fiaitól. Hisz’ mindenki oly’ jó véleménnyel van róluk, ebben a házban pedig olyasmit még nem hallottam, ami a fiai mellett állt volna – vallotta be és felnézett Frederic szemeibe, amiben már látott valamit. Mégpedig hidegséget, reszketést, de látszódott rajta, hogy ezt nem a lány jelenléte váltja ki belőle. Mintha ezt KELLENE tennie!  

Ám a férfi nem is vette figyelembe a befogadott lány szavait. – Ne törődj a pletykákkal, kedvesem – szólalt meg érzelemmentesen, majd az ajtó irányába tárta ki jobb karját. – Menjünk át az ebédlőbe és fogyasszuk el csendes vacsoránkat.

Katerina bólintott és mikor elindult, érezte a férfi jelenlétét maga mögött. Mindig is furcsállotta a férfit, de feltűnt neki, hogy mindenki más kibékült már vele. Legalábbis azt úgy tesz, mintha nem érdekelné az idősödő Frederic rendhagyó viselkedése.

Pár percen belül pedig már az étkezőasztalnál ültek, Katerina óvatosan emelte fel poharát, hogy igyon egy korty bort. – És uram… - fordult a családfő felé. – A feleségével mi történt? Soha nem mesélt róla, és senkitől nem hallottam még a ház asszonyáról – piszkálta kezével az ölében lévő szalvétát és kíváncsi tekintettel meredt az asztal végén ülő Fredericre, aki nem zavartatta magát a kérdés miatt, villájával folytatta az étkezést.

Aztán pillanatok teltek csak el csupán, mikor a férfi mégis szóra nyitotta a száját, de a hangja ezúttal ijedten csengett. – Nem beszélhetek róla! Megtiltották! – súgta hevesen, szemei könnyekben kezdtek forogni, a tekintete össze-vissza járt az előtte lévő terítéken, majd felkönyökölt az asztalra és feszülten temette tenyereibe verejtékező arcát, őszülő haja össze is kócolódott, ahogy aggódóan az egyenes szálakba túrt.

 - Kicsoda? – kérdezte értetlenül Katerina és közelebb hajolt a zavarodott férfihoz. De a következő pillanatban torokköszörülés törte meg a csendet.

Katerina odakapta a fejét, akárcsak Frederic, akiből hirtelen minden zavar kifutott, és az érkező férfi szemeibe nézve tekintete ismét üressé vált. Az asztalba támaszkodva állt fel és egy mosolyt erőltetett az arcára. – Fiam… - szólalt meg rekedten, majd kezét nyújtotta Katerinának és felsegítette. – Kedvesem, ismerd meg idősebbik fiamat – nyújtotta ki lassan kezét a férfi felé, aki még mindig állt egyenesen, tekintete mosolygott, akárcsak ajkai, kezeit pedig háta mögé rejtette. – Ő Klaus. Fiam, üdvözöld a hölgyet – vált bizakodóvá a férfi hangja és megállt fia előtt, akárcsak a lány.

A barna hajú lány pedig végigmérte Klaus alakját. Finom vonások, enyhe borosta, szőke hajtincsek, észveszejtően kék szemek… ez a tekintet őt is képes lett volna megigézni.

De mire bármit reagálhatott volna, Klaus már meg is fogta jobb kezét és puha ajkaihoz emelte, de a lány bele is remegett, ahogy a hideg száj kézfejét érintette. – Öröm megismerni egy ilyen szép hölgyet – suttogta kedvesen és szélesebb mosoly jelent meg az arcán.

 - Öcsédet hol hagytad, Klaus? – fogta meg vállát az apja és ezzel magára vonta fia figyelmét.

 - Elijah néhány napon belül haza fog térni. Akadt egy kis… - tekintett Katerina bájos arcára. – elintéznivalója, apám.

_______

Percek teltek el aznap éjjel, mire a lány álomba szenderült. De álma nem a békéről szólt. Mintha már maga előtt látta volna a másik fivért, ahogy megérkezik valahonnan, amit homály fed. És rögtön köd támadt fel, eltakarta a fákat, a ház melletti erdőt, az udvart. A jeges ajkai pedig megérintették a lány selymes bőrű kezét, a fényes haja szállt a levegőben és kihívó mosolya szinte az arcára égett.

Majd villámcsapásként érte az ébredés, az arca verejtékben úszott, ahogy felrémlett előtte az arc… mintha az ördöggel nézett volna farkasszemet. A hideg kirázta a tekintettől… - Csak álom volt – motyogta maga elé, miközben verejtékes haját söpörte ki arcából és nagyot nyelve nézett szét a szobában. Semmi olyat nem tapasztalt, ami más lenne, mégis… a hideg futkosott a hátán. – Álom… álom… - hunyta be a szemeit. A férfi bizonyára nem is így néz ki. Ez csak egy illúzió volt, ostoba tréfa a tudatalattiból. Nem ismeri azt a férfit és nem is akarja ismerni. Talán a megtestesült sátán? Akárcsak a testvére? – Valami furcsa van a tekintetében… valami nagyon furcsa… - motyogta maga elé rémülten.  

_____

A véleményekért nem harapok! :)