Tizennegyedik fejezet: Az álarc lehull

http://www.youtube.com/watch?v=hKLpJtvzlEI

1490. január

Faágak csapkodták az ablakot. Egész nap szakadt az eső, lagymatag úton haladtak a járókelők, de eljött az éjfél. A telihold már nem uralta az eget, az utolsó negyedbe lépett a hold járása.
A szobát néhány halványan pislákoló gyertya világította meg, mégis oly fényt bocsátott a helyiségre, hogy a szobában álló, öltönyös férfi éberen tudta figyelni az óra mutatónak szelíd járását. Csak „futott”, körbe-körbe, mígnem megütötte az éjfélt. Kongani kezdett, egy pillanatra megrémisztve ezzel a ház tulaját, de egy halk megkönnyebbült sóhaj jelezte megnyugvását. Csak várt… feszengve várt, mi fog történni…
És mikor az utolsó kondulás visszhangja is elmúlt, az újonnan érkezett csendet egy kicsapódott ablak zavarta meg.
A férfi összerezzent, hiszen az ajtóból várt reakciót. De ahogy meglátta a csuklyás férfit, megállt vele szemben. Fiatal szemei a középkorú vámpír szemeibe tapadtak. – Elijah… vártam már jöttödet eme órában. Mi hírrel zaklatsz most, mikor telihold sem kísérti véremet? – szegezte neki a kérdést komolyan, de bármiféle indulat nélkül.
Az Elijah-nak nevezett férfi kinézett az ablakon, fel a csillagos égre és ravasz mosolyra húzta keskeny ajkait. – Valóban. Átharaphatnám torkodat és még védekezni sem tudnál. A telihold lényei csak akkor érezhetik biztonságban magukat, mikor a hold egész felszíne látszik – mormolta halkan, miközben végighúzta a mutatóujját a poros polcon. – Békét ajánlok! – nézett fel, szemei pedig meg sem rezdültek, ahogy pillái sem.
Békét? – vonta fel a szemöldökét értetlenkedve. – Mifélét? – foglalt helyet kényelmesen a kanapén és várta a választ.
Elijah megköszörülte a torkát és apró levegőt véve levette csuklyáját. Elbűvölő hajszálai szálltak a levegőben, a barna szemei szinte villogtak a majdnem sötét szobában. – A néped évtizedek óta írtja az enyémet. És nem szégyenem bevallani, hogy az én népem is a tiédet. Békesség várna már reánk. Véget vethetnénk a viszálynak, Timotei. Vérfarkasok és vámpírok békéjét ajánlom fel neked! – adta meg komolyan a jötte okát Elijah és a mosoly tagadhatatlanul ott játszott az ajka szélén.
Az ülő férfi gondolkodóba esett. Haszna nem lenne a békéből. Ellenkezőleg: csak a népe haragját vívná ki belőle és a saját haláláról gondoskodna.
Felállt, zsebébe csúsztatta kezeit. – Mit kínálsz cserébe? Nem lesz ellenvetésem, ha meglesz a magam haszna belőle! A néped vére nem érdekel! – sziszegte egyre hevülő dühvel.
 - Számítottam erre! És nem is akármit ajánlok neked! – A zsebébe nyúlt és keresni kezdett valamit, majd egy apró fecnit vett ki onnan és Timotei kezébe adta.
A férfi a gyertyafényhez lépett és ott olvasta el a szöveget. – Katerina Petrova? Miféle nő ez? – kérdezte otromba hangsúllyal.
 - Ő még nem nő. Csak egy kislány, hisz’ tizenöt éves múlt. Egy leszármazottam leánya és hajadon még. Őt ajánlom a békéért cserébe! – mondta nehéz torokkal. A saját leszármazottja leányát adja most el. És ezzel aláírt valamit. Mert Katerina szülei nem fogják ezt engedni. Ölnie kell majd azért, hogy elhozza azt a fiatal leányt a Petrova birtokról. – De csak egy létfontosságú lépés után kaphatod meg. A legfontosabbat ugyanis még nem tudod, Timotei! – borzolta az idegeket készakarva. – Katerina egy hasonmás. Vérével kell majd békességet kötnünk, hogy az hosszú életű maradjon és ne törhesse meg egy ellenszegülő sem!
Összeszűkültek a vérfarkas férfi szemei. Rövid élete során többször hallott már a Petrova családról és a legifjabb sarjáról, erről a Katerináról, de sosem álmodott róla. Ez a leány alig lépte át a felnőtté válás küszöbét. És a szülei nem adnák oda egy húsz éves, középrangú senkinek. Timotei vonzó férfi hírében állt, sokan lesték kegyeit, hogy ők nyerjék el saját hitvesüknek. De a férfi nem gondolt ilyesmire. Egészen mostanáig…
Odalépett Elijah elé és annak kinyújtott kezére nézett. – Megegyezhetünk. Béke azért a lányért cserébe! És ne verj át, barátom. Holdtöltekor erőm teljében találsz, és akkor nem fogom türtőztetni magam, kitépem szívedet mellkasodból!
 - Az ígéret szép szó. Betartom, Timotei! Több száz éves vagyok, nem pedig ígéretszegő. Megkapod a lányt… hamarosan.

*-*

A Petrova család birtoka a lemenő napsugarak közepette csak tündöklőbbnek tűnt, mint más napszakban. Családi hangulata már a távolról tükröződött és a ház első tulajdonosa nem fukarkodott a díszkövekkel mikor a birtokot emeltette.
Néma csend honolt e földön, a lovak nyerítése, a télen is megmaradta madarak csiripelése teljesen elhalványult, hisz’ mindennap tapasztalhatták az ott lakók.
A birtok melletti kert sem mozdult, mintha teljesen kihalt volna. Az apró madarak hallgattak. Ezt a némaságot törte meg két ifjú lány gyermeteg kacaja. Felkavarták a kert békéjét, a madarak heves szárnycsapkodással repültek el.
 - Katerina, várj meg! Lábam nem bírja tempódat! – kiabált a hátul szaladó fiatal lány. Nem lehetett több húsz évesnél, barna haja a vállára omlott, miközben szoknyáját fogva futott nevető testvére után. – Ne légy engedetlen, húgom! – mondta, miközben maga is mosolygott, de húgát ezzel sem tudta megállítani.
Az erdőbe értek, a magas, terebélyes fák sűrűjébe, ahol az idősebbik testvér azonnal elveszítette húga nyomát. A száradó falevelek, melyek lehullottak a fáról, sem könnyítették meg dolgát. – Ne játssz velem, Katerina! – hervadt le mosolya az arcáról és fáról fára nézett, de sehol nem látta rakoncátlan testvérét. – Fiatalságod meddig fog bolondságba vészni? – kérdezte fejcsóválva. – Katerina! – ordította utoljára komolyan és hangsúlyán akarta éreztetni, hogy nem mondja el többször. – Jól van, testvérem! – eresztette le szoknyáját. Nagyot sóhajtott és visszafordult a birtok irányába. – A családi vacsoránál találkozunk – indult el teljesen nyugodtan, mígnem elhaltak lépte zajai.
Ekkor hangzott fel újra a nevetés és egy fa mögül kisétált a kuncogó lány, el sem engedve a neki rejtekhelyet nyújtó fa törzsét. – Rosette, gyermeteg lelkem nem átok fejedre! Ne haragudj húgodra játéka miatt! – kiabálta már ő maga is nővére után, de biztosra nem mondhatta ő sem, hogy Rosette ezt hallotta is. Csak nevetett gyönyörű ajkaival és ezzel a mosollyal csak szebbé tette az amúgy is bűbájos arcát. Mogyoróbarna szemei tükrözték gyermeklelkét, akinek ugyan ideje lenne már felnőnie, de nem kényszerítette rá senki. Arca kipirult a futástól és a levegőtől, bár a teles január teljesen lehűtötte a szelet. Azonban nem félt holmi náthától vagy párnától. Addig akarta kihasználni életét, ameddig lehetett.
Az erdőben sétált már egy ideje, mikor a feje felett lévő fáról hullani kezdett a hó. Rögtön nevetni kezdett a sajátos, nevetséges hangján és ahelyett, hogy elugrott volna onnan, csak megállt, arccal nézve felfelé és mosolyogva élvezte, hogy a könnyed hópelyhek arcára tapadnak, végül pár másodperc múlva egy nedves vízcseppé alakulnak és legördülnek arcán.
De a folytatásra nem számított. Mert amint az összes hópehely lehullott és két kezével letörölte arcát, megfordult és szembetalálta magát valakivel. Nem hallotta a lépteket és semmi mást, ami arra adott volna okot, hogy azt higgye: nincs egyedül. – Ki maga? – kérdezte ijedtebben és a barna szemek rejtélyeibe meredt. Olyan… gyönyörűségesnek találta a férfi szemeit, mint talán még soha senkiét. De ő csak egy idegen, nem több, aki meg akarta ijeszteni. – Nem láttam még erre… mit keres a birtokunkon? Atyámat keresi talán? – kérdezte sorjában és minden mondatából igyekezett eltüntetni a rémületet. Mert lehettek szép szemei az idegennek, jelenléte több volt félelmetesnél.
A férfi elégedetten mérte végig a fiatal lányt. – Katerina, hiszen te félsz tőlem! – állapította meg nevetve a férfi és elérte ezzel, hogy a lány gyors iramban hátrálni kezdjen, riadt szemeket meresztve rá. – Ne fuss előlem, nem bántalak téged. Nem az a szándékom – termett ott előtte és megragadta a lány vállait, aki erre halkan felsikított.
 - Mi…? Hogyan…? Ki maga…? Vagy… mi maga…? – kérdezte a sírás határán, ahogy meglátta a férfi természetfelettien gyors mozgását. – És tőlem mit akar? – Félelmét már nem tudta véka alá rejteni. De tudta, hogy hiába lenne minden erőfeszítése. Ez a férfi akar valamit tőle.
 - A nevem Elijah! – mutatkozott be, nem engedve szorításából. – Érted jöttem – mondta teljesen komolyan. Katerina szemei kitágultak a meglepetéstől. Mit akarhat tőle? Hiszen… gyermek még, nem jártas a világban. – Különlegesebb vagy, mint hinnéd, Katerina! Fontos vagy nekünk és a népeinknek. – Szavai csupa rejtjeles üzeneteket küldtek az agyába, hiszen nem értett semmit.
 - Nem! A családom nélkül nem! – ellenkezett a lány és már minden erejét bevetette, hogy kitépje magát a ragadó karokból. – Miről beszél? – hátrált tovább a lány és csak most vette észre, hogy a nap sugarai már egyáltalán nem is világítanak. Eltűntek és ezzel együtt megjelent a hold és annak a kísérői, a csillagok.
Az égről a férfira kapta tekintetét. – Nem értem. Ez csak egy rossz álom, amiből hamarosan verítékben úszva, zihálva, de magamhoz térek – hunyta be szemeit és tényleg gyorsulni kezdett légzése. Behunyt szemekkel azt suttogta: - Nem megyek sehová! – Csak ismételgette ezt az egy mondatot, míg végül kinyitásra kényszerítette szemeit és megkönnyebbülten fedezte fel, hogy ismételten egyedül van.
Az éjjeli baglyok huhogása törte meg a csendet, amit egy halk és rémült nyögéssel tisztázott le. Úgy érezte, most még a saját árnyékától is megijedne.
Körülnézett és mikor sehol nem látta az alakot, elindult vissza a családi birtok irányába, hisz’ minden bizonnyal már csak rá várnak a családi asztalnál, és anyja nem fog rá büszkén nézni, ha sokat késik.
Kezdett fázni a hideg szélben és az éjszaka nem könnyítette meg a dolgát. Szerencséjére a birtokot olyannyira ismerte, mint saját tenyerét, így nem félt attól, hogy másfelé vinné az útja.
Meg is pillantotta hamarosan a hatalmas házat, a gyertyafénytől villogó ablakokat. Elmosolyodott, hiszen családját remélte odabenn, cseppet sem számított arra, ami valójában odabenn várta.          
Benyitott a hatalmas ajtón, ami még így is csak a ház dolgozóinak bejárata volt és a konyhán keresztül osont be, hogy ne keltsen nagy feltűnést. Felsietett a lépcsőn, halk léptekkel és a szobájában érte a ledermedés. Az ajtót ő nyitotta ki, de benn már valami teljesen más fogadta. – Ne! – ordította máris könnyek között, ahogy széjjelnézett a szobában. Egyetlen egy mozgó alakot látott… édesanyja élettelen teste mellett… azt a férfit, akivel az erdőben találkozott… - MIÉRT?! – sziszegte dühösen és a könnyeitől már maga sem látott, de jobbnak is találta ezt így. A szobája lett az a hely, ahol a családja… az édesanyja és édesapja a végső nyugalmat megtalálta. De nem ezt érdemelték! Nem így és nem ilyen hamar! Hiszen olyan fiatalok voltak még a halálhoz! Nyakukon… egy harapásnyom éktelenkedett, onnan szivárgott a vér a padlóra, amiben az ismeretlen férfi is állt. Katerina nem akart többet látni, hiszen pontosan tudta, hogy a következő, akit látnia kellene, az halott nővére lenne…
A férfi elindult felé, hozva magával a talpán a meleg és vöröslő vért. – Már nem köt ide semmi. Jöjj velem. Megismered a sorsod és megkapod… a végzeted, ami nem lesz keserű! – ajánlotta fel kinyújtott kézzel és másik kezével megtörölte vértől csillogó ajkát.
A lány nem kérdezte azt, amire a legjobban kíváncsi lett. Hogy mi is a férfi valójában. Mert ember nem lehetett. Csak egy lényről hallott, ami az éjszaka szeleit választja élete óráinak. Vámpír… de hogyan? És mi módon? Ilyen lények nem léteznek, csak helyi hiedelem…
 - A családom holtan fekszik itt… a lábaim előtt… menjek el azzal a férfival, ki haláluk fő okozója lett? – nézett a kinyújtott tenyérre Katerina és hirtelen úgy érezte, a családjával együtt valami benne is meghalt. Nem a jóság, nem a szeretet. Egy melengető érzés, ami az embert emberré teszi, az állatot pedig állattá.
Behunyta szemeit és immáron könnyek sem folytak az arcáról. Felemelte a kezét lassan és Elijah kezébe csúsztatta…
Elijah pedig elégedetten elmosolyodott. – Helyesen döntöttél, Katerina! Jöjj és ismerd meg a jövődet! – mutatott ki az ajtó felé és abban a pillanatban Katerina karját ragadta meg. De hiába… a lányt már nem tartotta lába… a vámpír karjaiba szédült, teljes testtel és elsötétült előtte a világ, a fények…

*-*

Egy szépen berendezett szobában tért magához az elájult lány. Szemei értetlenséget türköztek, ahogy körülnézett. A berendezésen látszott, hogy nem nőknek készült e helyiség. Egy magas szekrény, egy kanapé és pár szék. És persze maga az ágy, amin feküdt, hatalmas párnák között és takaró fedte testét. Ami meglepte, hogy a meleg pokrócon kívül csak egy vékonyka hálóing takarta, ami még csak nem is az övé volt.
Lelökte magáról a takarót és felült. Mi juttatta ide? Egyáltalán mi történt? De ezekre nem kapott választ. Összerezzenve érzékelte, hogy kinyílik az ajtó és egy fehér ruhás nő lépett be rajta, erősen összefogott hajjal, a ruhája a nyakáig be volt gombolkozva és komoly arckifejezése egyáltalán nem illet hozzá.
Letett valamit az ágy végére és Katerinára nézett, miközben kezeit szorosan összetette maga előtt. – Uram látni kívánja! – mondta rezzenéstelen arccal és az ágyra letett selyem köntösre mutatott. – Bújjon bele, mert senki nem szeretné, hogy meghűljön e hidegben – figyelmeztette és várta, hogy Katerina felálljon, és azt tegye, amit mondott.
Az ágyon fekvő lány próbált kiolvasni valamit a tekintetéből, de nem ment. Mindent tökéletesen leplezett. Viszont nem nyerte el tetszését ez a nő, hiszen olyan komolysággal meredt rá, amit ő, Katerina nagyon nehezen tudott elviselni.
Szót fogadott és belebújt a kikészített ruhadarabba, majd követte az időközben távozó nőt. Lépései könnyedek voltak és egy könyvekkel teli szobába vezette őt, majd mikor Katerina belépett az ajtón, a nő gondosan be is csukta a vendégük után és távozott.
Katerina hátranézett, majd előre, de nem látott senkit. – Van itt valaki? – kérdezte halkan, rekedt hangon és figyelte, hátha egy könyvespolc mögött megtekint valakit, egy mozgó alakot. De minek is keres itt bárkit? A családja mellett lenne a helye… a földben…
Ekkor észlelt mozgást. A könyvrengeteg között kibukkant egy arc, egy szempár, egy kecses száj és a hozzá tartozó test is. Egy férfi várta őt itt. Egy jóképű, elegáns, fiatal férfi. Barna haja a napfénytől kapta csillogását, de a szeme… a szeme mindenféle természeti ráhatás nélkül csillogott, mikor a lányt észrevette és végigmérte. – Maga lenne Katerina? – közeledett felé és meghajolt előtte. A lányban élő rémületet felfedezte ő maga is, de próbálta figyelmen kívül hagyni.
 - Ki maga? – viszonozta a gesztust Katerina és illedelmesen megmarkolta hálóköpenyét, majd pukedlizett egyet. – Miért hoztak ide engem? – tette fel a kérdéseit, de pár pillanat múlva keze már az előtte álló, mosolygó férfi tenyerei között pihent és a férfi ajka közeledett felé.
 - Maga gyönyörűbb, mint amilyennek lelki szemeim lefestették – bókolt és félmosollyal figyelte „áldozata” reakcióját. – A nevem Timotei. Enyém e birtok már több hónapja, apám váratlan halála óta – mondta ki két mondattal a lényeget és egy apróbb torokköszörülés után meghátrált a közeli asztalhoz.
A vele szemben lévő székre mutatott. – Foglalj csak helyet! – suttogta biztatásképpen. – Fiatal vagy még az italhoz, jól sejtem? – nézett az italos polc felé és jobbnak látta, ha most ő maga sem kezd bele. Nem szeretett egyedül inni. És látnia kellett, hogy ez a lány, még ha próbálja is leplezni, de nem akar itt lenni. De ki is akarna azok után, ami történt vele? Az az ostoba vámpír biztosan halálra rémítette. – Elijah hamarosan visszatér és mindent elmond, amit tudnod kell, de egy tényező már most biztos: itt fogsz élni, ezen a birtokon. Nem mint fogoly, dehogyis. Odamész, ahová akarsz, senki nem szól bele, mit óhajtasz. És bizonyára rám is oly’ gyűlölettel gondolsz, mint Elijah-ra, de kérem szívedtől a bocsánatot, amiért olyat tettre vetemedett, ami nem megbocsájtható. Egyszer remélem, elnyerem ezt tőled.
Meglepődött, mikor a lány bólintott és leült vele szemben. Hiszen azt hitte, ezek után kirohan majd, megpróbál megszökni. De nem ez történt. A lány valamiféle mosollyal nézett rá, amiben a haragnak nyoma sem volt.
És Katerina végignézett rajta újra és újra. A ház ura. Tehát ő lenne az. A szülei gyilkosának egy barátja. És mégsem tudja utálni, nem tud gyilkos szemekkel meredni rá. Mert valami, amit eddig még sosem érzett, letaglózta és elkábította. Egy vonzó érzés, ami mágnesként ragasztotta egybe tekintetüket és Katerina pirulva nézett le inkább összefont kezeire. - Nem értem, mi dolguk velem! Egy hétköznapi lány vagyok, sosem voltam több - magyarázta és közben szemei nem tévedtek más irányba. A férfi kötötte le minden figyelmét mindaddig, míg újra meg nem jelent a cseléd és be nem vezette a furcsa módon ajtón érkező Elijah-t, aki cseppet sem lepődött meg a pároson. Inkább csak mosolygott ravasz vigyorral képén. Mintha minden a tervei alapján haladna.
 - Üdvözletem a hölgynek! Teljesen más így talpon - nézett végig rajta és rögtön Timotei-re kapta tekintetét. - Rám hagytad a feladatot, hogy beavassam az elkövetkezendő életébe? – Egy halvány és határozatlan bólintást látott, Elijah fogta magát és megállt az asztal mellett, egyenesen a lány szemeibe mélyesztette szemeit, miközben leült és a végén a gyűlölködő pillantások között meglátott egy szikrát a lány szemeiben. A kíváncsiság ott égett benne és ezt nem tudta legyőzni. – Sok éve már, hogy itt élek ezen a vidéken, Katerina. Olyan sok, hogy te a fiatalságodból kiindulva nem is tudnád elképzelni. Láttam olyanokat, amit te elhinni sem fogsz nekem elsőre. Hisz’ látom, hogy még azt sem emésztette meg lelked, hogy vérszívó vagyok. De megannyi dolog e fölött áll. A vámpírok csak egy faj a természetfeletti lények között. Nézz végig a veled szemben ülő férfin – mutatott Timotei felé. – Véleményed szerint őt mivel áldotta meg az élet? Hova tartozik? – kérdezte és csak várta, hogy Katerina megszólaljon.
És a lány úgy tett, ahogy mondták. Nézte Timotei-t, de egyszerűen… a férfiból csak az emberség sütött, semmi több. Nem lehet vámpír vagy más lény. Csak ember. – Nem… nem tudom… egyáltalán mi köze ennek ahhoz, hogy miért hoztál ide?
Elijah nevetni kezdett. – Ajánlom figyelmedbe, hogy teliholdkor ne közelítsd meg – suttogta bizalmasan és Timotei irányába pillantott. – Igaz, barátom? A vérfarkasok jobb, ha kerülik az embereket, ha holdtöltekor testük átváltozik. És testükkel együtt elméjüket is elveszítik, nem képesek irányítani – magyarázta kissé komolyabban és látta Katerina ábrázatát, ami már most nem kecsegtette. Megjelent a rémület és a kérdő szempillantást, amivel mintha csak azt kérdezte volna: „Hová kerültem?”
-    Nem, ilyesfajta lények nem léteznek – csóválta a fejét a lány és megpróbált nagyot nyelni, hogy elviselni tudja a nagy fájdalmat és csalódást. Mert a férfiban, a ház urában bízott.
Timotei felállt és lassan, de megállt a lány mellett és lenézett rá. – Túl hamar kell majd felnőnöd – cirógatta végig gyengéden az arcot és mindhiába az előző gondolatokért, Katerina nem húzódott el. – Vérfarkas vagyok, a telihold lénye. De nem kell félnie tőlem. Telihold ritkán köszönt be hozzánk és itt biztonságban lesz. Megvan a hely, ahol érhet az átváltozás – nyugtatta meg és vállára siklott keze. Biztatóan megszorította és Elijah felé nézett, hogy kíméletesebben folytassa. Hiszen mégiscsak egy gyermek.  
-    Jól van, barátom! – egyezett bele Elijah és mély lélegzetet vett, hogy visszafogottabban tudjon „mesélni”. – Katerina, rendeltetésed van. Magad is, ha oly” szemmel nézzük, különleges, ritka és… természetfeletti vagy. Hiszen fogalmad sem lehet róla, hogy előtted már élt egy nő ugyanezzel az arccal. Hasonmás vagy, Katerina! – nyögte ki könyörtelenül, erősen kihangsúlyozva.
Katerina szemei kitágultak. – Nem… ez… micsoda? Ez nem lehet valóság… ilyesmi nem létezhet… - fátyolosodott el hangja és szeme is. – Miért én? – kérdezte, miközben a könyvtár egy pontjára koncentrált szeme és odameredt, mintha kizárná a külvilágot.
-    A sors, gyermekem! De rád szükségünk van. Ha tizenöt éve nem jössz világra, most esélyünk sem lenne itt tartani. A vámpírok és vérfarkasok gyilkolják egymást, a vér csak folyik, betelhetetlenül és megállás nélkül. Fogy a számunk. Ellenkeznek a béke ellen és mészárolják egymást. Ez tűrhetetlen! Timotei és én összefogtunk! De a béke megtöréséhez még hiányzik pár fontosság! Köztük egy különleges lény vére. A te véred! Kellesz hozzá! – suttogta diadalmasan és a hangja tele volt vággyal. A béke iránti vággyal.
Katerina heves fejcsóválásba kezdett. Ha ennek teszi ki magát, mi a garancia, hogy később nem próbálják meg megölni? Ő élni akar, egész életében az életre készült! Nem akar meghalni! – Nem… nem… ebbe nem egyezem bele… nem keveredem bele ilyesmibe…
Elijah nagyot sóhajtott, majd bólintott, bár ez a bólintás nyilvánvalóan nem a lány szavainak elfogadását jelentette. Túl régóta harcol már a békéért és nem fogja engedni, hogy egy ilyen fiatal kislány elvegye tőlük azt, amit már megérdemelnének! – Rendben van, Katerina! – állt fel és az ajtó felé hátrált, miközben meghajolt a lány előtt és még az ajtóból visszafordult egyszer. – A lány, aki rád hagyta báját, tizenhét évig élt. Gyermeke született, így lehetséges, hogy te ma ugyanazzal az arccal rendelkezel, mint ő. Sok évszázada élt már és pontosan tudom, ki volt ő. Végigkísértem életét. Hiszen… a leányom volt… - suttogta és hirtelen a fájdalom egy halvány nyoma suhant át arcán. – Vér a véremből. Most már tudod, mi közöm van hozzád, Katerina!
Timotei-re nézett, bólintott egyet elköszönésképpen és távozott…

*-*

Katerina nehezen viselte az életet, ami olyan súllyal szakadt rá, mint amilyennel a csillagos égbolt rendelkezik. Azelőtt, ha tükörbe nézett, szépségét egyedinek és isten ajándékának hitte. Tévedett. Csak a sors fanyar fintora űzte tévhitbe és játszott vele.
Ugyanakkor… Timotei mindenben pártját fogta és segítette. A lehető legtöbb időt töltötték együtt, ott ült mellette, mikor a lány álomba ringatta magát. És ha rémálmok gyötörték, a karjaiban vigasztalta meg a verejtékben úszó, könnyektől csillogó lányt.
És maga sem vette észre, mikor vagy hogyan, de a férfi már nem a ház ura volt a szemében. Hanem a férfi, aki a szívét és érzelmeit uralta. Szerelmes lett, életében először. Pirult a férfi bókjaitól és olyan közel érezte magához, mint még soha senkit. A szívét melengette minden elvétett és szándékolt érintéssel és Timotei sosem mondott neki nemet, hiszen gyereknek hitte még. Néha, mikor kettesben ültek a kanapén és Timotei - könyvet tartva kezében – olvasott neki, kedve támadt kimondani érzelmeit, de nem tette. Olyan volt, mint a szél. Jött, tombolt, majd bátortalanul visszahúzódott zugába.
Ezen az esős éjszakán sem kezdődött másként. Timotei a lány hálószobájában olvasott fel neki, miközben Katerina meleg kezei a férfi szabad tenyerén pihentek. A férfi fél szemmel figyelte, ahogy Katerina behunyt szemmel élvezi a szavakat és elmerül a hallottakban. – „… Zsenge füvek, virág ezernyi színben, vén tölgy sötét törzsét virítva körbe, mind kérik: szép lába érintse őket!
S az ég bájos-fényes szikra-özönben láthatóan vidámul s kigyúl körötte, mert íly csodás szem lángjában derülhet.” – Levitte a hangsúlyt és becsukta a könyvet, majd megszorította Katerina ujjait. – Tanulságosnak találtad eme verset? – sóhajtott és Katerina ekkor kissé közelebb húzódott hozzá.
 - A szerelem olyan szenvedélyes – suttogta, miközben nem szakította el szemeit Timotei szemeitől. – A szerelemben és háborúban mindent megtehetünk. És ez az érzés legyőzhet mindent, ugyanakkor… el is pusztíthat mindent, összedönthet egy világot.
Timotei csak hallgatta a lány szenvedélyes szavait, és ahogy akkor a tekintetébe mélyedtek azok a mogyoró barna szemek… már maga sem tudott ellent mondani annak a kísértésnek, amit érzett a lány közelségében. Mert többet érzett mát puszta testvéri szeretetnél. Beleszeretett a legifjabb Petrova lányba. – Katerina, drágám – suttogta vággyal telve és nem fogta már vissza magát. A csillogó tekintet nem engedte.
Ajkai felszabadultan ízlelték meg Katerina száját és mikor érezte azt, hogy a lánynak nincs ellenvetése, folytatta, több hevességgel, vággyal és érzelemmel. Biztosította azt, hogy ugyanazt érzi, mint Katerina. Mert érezte a viszonzott szerelmet, a lány viszonzó csókjában a szenvedélyt.
Lassan állt fel és magával rántotta a lányt is, hogy mikor már mindketten talpon álljanak, átölelje és ajkai a lány nyakára tévedjenek. - Kívánlak, Katerina! - suttogta mámorosan a fülébe és folytatta Katerina nyakának kényeztetését.
A lány egyre nagyobbakat sóhajtott, behunyta szemeit és várt. - Timotei... még sosem adtam magam férfinak! - állította le hirtelen félve és ijedten. Félt ettől, félt az esetleges fájdalomtól, hiába tudta, hogy a férfi mindennél jobban vigyázna rá. De sosem volt még férfival, ártatlanságát nem vette el senki.
Timotei gyengéden végigsimította arcát és kezei a lány ruhájának hátsó részére tévedtek, ahol rögtön valami ragadozóként kezdte el lebontani róla hálóingét. - Vigyázom rád, kedvesem! - suttogta meggyőzően és őszintén, majd újra csókban forrtak össze.
A férfi kezei csak haladtak tovább, majd lassan és óvatosan elszakadt a lánytól, hogy levegye róla a feleslegessé vált, már amúgy is átlátszó ruhaneműjét. Furcsállta is, mikor a hálónemű alatt nem talált másik ruhadarabot, de ez csak könnyítette dolgát. - Édesem, gyönyörű vagy - motyogta fülébe, majd magához szorította lány testét és megemelve az ágy irányába indult felé. Finoman feküdt rá, miközben szája el sem szakadt a lányétól és érezte, hogy a lány is átadja magát az érzésnek és neki is. De mivel tapasztalatok hiányában van, nem várhatott tőle olyat, amit még nem tudhatott.
Saját maga kezdte el kigombolni ingét, majd pár pillanat múlva fedetlenné vált mellkasa és Katerina végigsimított a finom bőrén. - Katerina... - motyogta. - Szerelmes lettem beléd... vérfarkas vagyok és öltem már, hiszen ha nem tettem volna, ma nem lennék az, ami... képes vagy szeretni engem így is? - simogatta a lány telt kebleit.
Katerina pedig mosolyra húzta ajkait és megcirógatta a férfi arcát. - Veled leszek, ahányszor csak átváltozol. Melletted leszek, ott a helyem! Szeretlek!

*-*

Hetek teltek el. Zivataros, nehéz napok árnyéka borult a szerelmesekre. Hiszen telihold közeledett, a vérfarkasok időszaka. Viszont míg más vérkarkasok ünnepként álltak az éjjel előtt, Timotei félt. És féltette szerelmét. Az ő védelmét tartotta legfontosabbnak. Valamit találnia kellett, ami megvédi majd és biztonságban tudhatja. Hiszen Katerina makacssága miatt mellette akar majd lenni minden percben.
A lépcsőkön sietett fel. Közeledett a napnyugta, már csak pár óra választott el tőlük. A kezében egy apró tárgyat szorított, amit Katerinának szánt. Mikor belépett szobájuk ajtaján, a kedvese éppen cipőjéből bújt ki és másik kezével kikandikáló hajtincseit igazgatta. - Katerina, édesem. Hoztam neked valamit - lépett oda elé és két kezénél fogva felhúzta a meglepődő lányt. Sietnie kellett, hiszen a teliholdtól már forrt a vére és érezte, hogy képes lenne bántani valakit már most.
A tükör elé vezette szerelmét és vállánál fogva elmosolyodott szerelme mögött. - Szépséged mellett minden elhalványul - lehelt könnyed csókot a lány nyakára és hallott egy jóleső sóhajt. - Felesleges bármi széppel meglepnem téged, hiszen nyilvánvaló, hogy fénye megtörik bájod mellett! - vette ki zsebéből az időközben odacsúsztatott nyakláncot. Habozás nélkül akasztotta Katerina nyakába és egy gyertya fénye megvilágította és csillogtatta a zöld smaragdkövet.
Ismét Katerina vállára tette kezeit. Bizonyára nem érted ezt, de kérlek téged, hogy ezt soha ne vedd le szerelmem! - nézett a tükörbe és így figyelte Katerina csodálkozó és csillogó tekintetét. - Vigyázni fogok rád, ameddig dobog a szívem! - suttogta és megcirógatta kedvese puha arcát.
Katerina csak állt, a nyaklánc mélyébe meredt szemeivel.
 - Ez gyönyörű... Timotei! - nyúlt hozzá a kőhöz és végigsiklottak rajta ujjai. A férfi arcára nézett és látta rajta a feszültséget. - Közeledik a hold - állapította meg. - Mit tehetnék azért, hogy ne büntetésként tekints adományodra? Veled megyek, hogy éreztessem szerelmemet! - Timotei csóválni kezdte fejét. - Timotei, szerelmünk beteljesülésének éjjelén megígértem kitartásomat melletted!
 - Édesem, nem fogom ezt engedni neked. Szegd meg szavad, ne légy mellettem változásom közben! Szörnyű szenvedés vár reám minden alkalommal, nem akarom, hogy végig kelljen nézned! - emelte fel Katerina kezét és ajkához szorította. - Kedvesem, mivel tarthatnálak vissza? - nézett rá elgyötörten és homloka redőit már verejtékcseppek nedvesítették. - Szívem a tiéd és meghasadna, ha bajod esne! - fordította maga felé és szenvedélyes csókban forrtak össze ajkaik. És bár eme érzést Katerina nem akarta érezni, de a csókban mintha a búcsú halvány szikráját fedezte volna fel.
 - Nem esne bajom, Timotei! - szakadt el tőle a lány és homlokát a férfiénak támasztotta. - Engedd meg, hogy legalább a telihold nyugta után veled legyek! - suttogta már-már könyörögve.
Timotei megfogta Katerina két kezét és cirógatni kezdte. - Ígérd meg nekem, hogy bármit is hallasz, nem jössz ki ebből a szobából, míg a hold egész teste az égen ragyog! Biztonságban vagy e szobában, a birtok melletti pince nem engedi majd, hogy kiszabaduljak! Ígérd meg!
Katerina elnehezedett torokkal bólintott. - Megígérem, de... nem esik bajod, igaz? - kérdezte reménykedve. - Timotei, olyan feladat vár miránk, amihez szükségem van rád is! - suttogta Timotei után, aki már az ajtóban állt.
 - Nem tudhatom, hogy mi fog történni! - tapadt keze az ajtóra. - Meg kell tanulnod együtt élni velem. Hatalmas felelősséget vállaltál. - Majd elhagyta a szobát.
Katerina az ágy szélére ült és feszülten behunyta szemeit.
De az órák múlásával minden nehezebb lett. Főleg hogy megtörtént, amitől félt. Hallotta szerelme kíntól csillogó ordítását, ami bár távol volt tőle, a szíve közepéig hatolt és felsértette szívét. Könnyekben forgott a szeme és felállt. Nem bírja itt... le kell mennie, ott kell lennie. Járt már abban a pincéban. Az erős farácsok nem engedik ki őt onnan. Nem bánthatja őt!
Egy vékony kabátkát terített hátára és elindult a pince felé, hogy mikor odaérjen, szája elé kapjon a látványtól. Timotei egész teste izzadságban úszott és a földön feküdt, eszméletlenül. Legalábbis úgy tűnt, hogy nem érzékeli a külvilágot. - Timotei... - susogta Katerina és teljes rémülettel fogta meg a rácsokat, de azok nem engedtek. Közelebb nem mehetett. Timotei mindenről gondoskodott.
Aztán a test megmozdult, heves légzéssel. - Katerina... - fordította felé nehezen a tekintetét, majd a légzése nem csillapodott. - Nem tehetsz semmit... menj el innen... gyenge vagyok hozzá, hogy elvigyelek innen... a hold már ragyog... menj el... kérlek... - könyörgött rázkódó testtel, ahogy a hold bevilágított a pince ablakán és Timotei keserves ordításba kezdett. Katerina befogta füleit és hehunyta szemeit, de a fájdalmat belülről érzékelte.
 - Édesem, szerelmem! Timotei! - ragadta meg a rácsokat a lány könnyekkel telt tekintettel. - Nézz rám és mondd, hogy nincs bajod! Timotei! - rázta a rácsokat, de azok nem engedték közelebb... - Timotei... szeretlek és... Timotei... - nézett a férfi szemeibe. - Állapotos vagyok.... gyermekünk lesz, szerelmem... - motyogta könnyektől fulldokolva és ekkor a kínok közepette Timotei arcán egy halvány mosoly jelent meg. - A te gyermeked, Timotei!

Tizenharmadik fejezet: Ölni vagy élni hagyni!

http://www.youtube.com/watch?v=awgTLQHLzEA

Stefan tekintete végigsiklott Isobelen és rögtön elfordította fejét, ezzel jelezve ellenszenvét. – Hello, Isobel! – köszönt közömbösen, rá sem nézve a nőre, csak Elenát figyelte és annak reakcióját.

- Jó reggelt! – viszonozta a gesztust a sötét barna hajú nő, nem több kedvességgel, mint ahogy Stefan mondta. – Elena, nem hiszem, hogy továbbra is szükséged lesz bármelyik Salvatore testvér segítségére és pátyolgatására – fordult lánya felé, és fél szemmel Stefan figyelve, aki csak rosszalló módon csóválta fejét, miközben kifelé bámult az ablakon.

- Majd én megítélem, hogy mire és kire van szükségem – válaszolta a lány. – Beszélnünk kell, hogy mit is szeretnél itt – folytatta és anyja mellé lépett. – Négyszemközt! – motyogta és rögtön ki is lépett a konyhából, célba véve a nappalit és ott várta Isobelt.

Isobel nem fordult utána, de amennyire csak lehetett, követte tekintetével lányát. Mikor pedig már nem látta, Stefanhoz fordult. – Ti csak bántjátok őt. Te is és a bátyád is. Nem akarlak többé a közelében látni. Ne feledd, hogy csak az éveid száma több. De én több tudással rendelkezem, mint amiről te csak álmodni tudsz – sziszegte durván és követte lányát.

Stefan pedig elmosolyodott. – Próbálj eltörölni az életéből a nagy eszeddel! – Tudta, hogy Isobel hallja, de nem érdekelte. Nem félt tőle, de elküldeni nem küldhette el. Mert veszélyt érzett ő maga is a levegőben. És Isobel kellhet még. Koncentrálni kezdett, hogy hallja a beszélgetést.

Elena keresztbe tette karjait és észre sem vette, mikor anyja megérkezett, olyannyira elmerült a gondolataiban, hogy mit is kellene mondani.

- Hallgatlak, kicsim! – állt meg Isobel a kandalló előtt, hiába nem égett benne tűz, csak figyelt és várt, hogy a legédesebb hang megüsse fülét.

Elena nagy levegőt vett és szóra nyitotta száját. – Nem dönthetsz az életemről. Nem tudom, hogy milyen módon akarsz segíteni nekem és miért akarsz egyáltalán segíteni, hiszen minden rendben, nem vagyok veszélyben. Egy kötelék az ősömhöz köt, de más problémám nincs. Nincs szükségem a segítségedre!

Isobel hallgatott. Tudta, hogy Katherine nem avatja be Elenát a vérfarkas-vámpír históriába, de tudnia kellene róla. Tudnia kellene, hogy halál fenyegeti. Azonban nem akarta megijeszteni. – Figyelj rám nagyon. Nagyobb a veszély, mint hinnéd. Katherine nem mondott semmit? – Elena erre csak a fejét csóválta. – Pedig neki kell elmondania. Ő ott volt, átélte azt, amit én hosszú időn keresztül tanulmányoztam, és még így is csak a történet töredékével vagyok tisztában. Segíteni akarok abban, hogy megvédjelek… a sorsodtól! – termett ott a lánya mellett és megsimogatta annak arcát. látta szemében a nyugtalanságot és az értetlenséget.

- Katherine… titkolózik… de tudnom kell?? – kérdezte suttogva Elena és nem húzódott ki anyja karjai közül. Belenézett a barna szempárba, ami pontosan úgy csillogott, mint a sajátja, ha tükörbe nézett. Ahogy nézte anyját, úgy fedezett fel egyre több hasonló vonást. Kiszáradt torokkal kezdett motyogni. – Másfél éve nincs anyám. Most itt vagy és én semmit nem tudok rólad. Nem tudom, hogy mi igaz abból, amit mások mondanak rólad. Emlékszem a szemedre, mikor először találkoztunk. És most is látom a szeretetedet – csúszott keze az anyjáéra, ami még akkor is az arcán pihen. Már nem egy idegen vámpírt látott abban a nőben, aki előtte állt, hanem… a védelmező édesanyját, aki rátalált és nem engedi el többé. – Nem menj el többé! Ne hagyj el engem még egyszer… anya! – tette hozzá pár pillanattal később. És ebben a szóban éreztette elfogadását és azt, hogy kezd megbízni Isobelben. – Az anyámra van szükségem, nem pedig… egy egyetemi zsenire… az anyámra, aki már régóta nincs… - keseredett el teljesen és könnyek gyülemlettek fel a szemében.

Isobel szíve heves játékba kezdett. Mert az a kis szó, hogy „Anya” és hogy ezt hallhatta a lányától, felért a világ minden boldogságával. 17 éven keresztül álmodozott arról a pillanatról, hogy Elena kimondja ezt és most eljött. Ez volt a tökéletes momentum. – Édes kicsi Elenám – suttogta Isobel, szintén könnyes szemmel, folyamatosan lánya arcát cirógatva. – Nagyon szeretlek, és az anyád akarok lenni! Az édesanyád! – mosolyodott el a könnyeivel küszködve és magához húzta lányát, hogy a karjaiba fogja lánya meleg testét, fejét a vállán érezhesse és a heves lélegzetét pedig egyenesen a fülében hallja. A haját cirógatta. – Annyira szeretem az egyetlen kislányomat – suttogta a fülébe, majd Elena halántékára egy apró puszit adott. – Mindent megadnék azért, hogy minden, ami régen az enyém volt, újra itt legyen. A kislányom és a… - Elnémult, mert nem akart most erről beszélni, de Elena kibontakozott az ölelésből és gyanakvó tekintettel nézett anyjára.

- És? Kiről beszélsz? Kit szeretnél még, hogy veled legyen? – szegezte neki a kérdést kíváncsian és szemei tükrözték ezt.

Anyja a kanapéra húzta és megfogta kezét. – Kicsim… sokat áldoztam fel azért, hogy vámpír legyek. Az életemen kívül odaadtam még valamit… a férjemet. A vámpírságomat választottam a szerelemmel szemben. És nem tudod, hogy hányszor bántam meg ezt. Nem kellett volna megkérnem Damon Salvatore-t, hogy átváltoztasson. De késő bánat. Elveszítettem a reményt a szerelemre. Mert Alaric Saltzman szíve már nem az enyém – hajtotta le a fejét.

Elena mindent megértett. Hát persze… Rick Isobel férje volt, szerették egymást és ez az érzés… ez az érzés az anyja szívében még nem múlt el. Biztatásul szorította meg a kezére fonódott ujjakat. – Nem tudok mit mondani erre. Szereted őt még mindig, igaz? – Isobel bólintása láttán felpattant és megállt a szemközti fal mellett. – Ő Jennával van. A nagynénémmel…

Isobel megértően bólintott. – Tudom, kicsim. Ő már nem lesz velem! – állt fel és a lánya elé sétált. – Viszont ideje mennem, édesem! Hamarosan vendégek jönnek! – mosolyodott el könnyes szemmel és a fájdalom szikrájával szemeiben. Végigsiklott keze a lánya puha arcán. – Hamarosan találkozunk – hajolt oda egy kis puszira, mire Elena behunyta szemeit, de mire kinyitotta, anyja már eltűnt, az ajtó viszont egy kis nyikorgással kinyílt.

Rick jelent meg Jennával, meglepő módon mindketten mosolyogtak, mintha semmi sem történt volna a napokban. De ezt teszi az, amit mindketten éreznek. Ez talán a szerelem? Ami kettejük között él? Emberek és így nem áll közöttük semmi. Elfogadják, megbecsülik egymást. Törődnek a másikkal. Igen, ez az, amit Elena már soha többé nem fog érezni. Ez… a szerelem. A fájdalmas, kínzó, szenvedéssel teli érzelem, ami hol áldás, hol átok.

Jenna nem vette észre Elenát, hiszen a fiatal lány eléggé a nappali azon oldalán állt, ahonnan kevés látszódott. Viszont Rick igen. Bíztatóan suttogott valamit Elena nagynénje fülébe, aki kacagva indult el az emelet irányába, viszont a csók, ami elcsattant, inkább búcsúcsóknak látszódott.

Jenna eltűnt a lépcső tetején, Rick pedig torokköszörüléssel belépett a nappaliba és figyelte, ahogy Elena felé fordul és megereszt egy halovány mosolyt. – Elena, jól vagy? – állt meg pontosan az ajtóban és végigmérte a lányt.

 - Igen, Rick. De ne tégy úgy, mintha minden rendben lenne, kérlek! – suttogta Elena szinte már könyörögve. – Tudod, hogy Isobel… az anyám itt van és ezzel elég nagy kavarodás van az egész családban.

 - Tudom. Viszont ő hagyott el engem, nem fordítva, így a szememben Isobel halott és nem is tér vissza – hangsúlyozta ki erősen a szavakat, de nem Elenára irányult a felébredő düh, sokkal inkább az említett személyre. – Ne kérd tőlem, hogy elfogadjam a tényezőt, mert nem fog menni. Meghalt, hogy vámpír legyen. Örülök, hogy te megbocsájtottál neki, de én nem. Ő egy önző nő, hátsó szándékokkal. Nem azért van itt, amiért mondja – mondta teljes biztossággal a férfi és közelebb lépett Elenához. És a lány ekkor látta meg a férfi szemeiben azt, amit nem látott addig. Hiszen a szemei teljesen mást mondtak, mint a szavai. Azok a szempárok tükrözték a tétlenséget és azt, hogy nem tudja, mitévő lehetne. A nő, akit a feleségének mondott, akit mindennél jobban szeretett és évekig nyomozott utána, hogy megtalálja gyilkosát, itt van. Évekig hitte, hogy meghalt és ennek csak a töredéke igaz. Mert tényleg meghalt, de vámpír lett belőle. Mit érezhetett most azon kívül, hogy becsapták? – Nem tudom, Elena, hogy Isobel tudna-e még nekem újat mondani. Vagy egyáltalán igazat mondani tudna-e. Az érzéseim tőle függnek – hajtotta le fejét, mire Elena átkarolta és megölelte.

 - Én tudom, hogy mit érez, de tőle kell tudnod! De ha te nem tudod, akkor… keresd meg és… beszélj vele – adta tanácsát a lány és kibontakozott az ölelésből, hogy Rick szemeibe nézzen. – Beszélj vele a múltról, érzelmekről, a jelenről, akár meg is csókolhatod, vagy mit tudom, én – vont vállat Elena, bár akármilyen komolyan is csengett hangja, az utolsó tanácsát ő maga sem gondolta komolyan. – Ne engedd, Rick, hogy az eszed mást mondjon, mint a szíved! Én az eszemre hallgattam és sokáig nem jöttem rá a valós érzelmeimre. És azokat nem Stefan iránt éreztem már egy ideje! Ne hagyd, hogy becsapjanak az érzékeid!

 - Te csak segíteni szeretnél és… igazad van! – jött a felismerés Rick-ben. – Megkeresem és beszélek vele. Meghallgatom őt és végre talán minden letisztázásra kerül! – Nem is telt sok időbe, míg a szavait tettekké váltotta. De az ajtóban még visszafordult. – Elena, boldog születésnapot! – mosolyodott el kedvesen és kilépett a Gilbert ház ajtaján.

Elena megcsóválta a fejét mosolyogva és utána nézett, majd jobbnak látta, ha visszamegy a konyhába, de ott már nem talált senkit. Csak a kész tortát, amit Stefan már mindenféle édességgel és cukormázzal elborított, de magát a fiút sehol sem látta.

Egy apró cetli azonban a torta mellett hevert, de nem akarta látni. Stefan bizonyára hallotta a szavait, mikor azt mondta, hogy a szíve már régóta Damont szereti. Lehajtott fejjel ült le a konyhapulthoz, amikor azonban telefoncsipogást észlelt…

*-*

Katherine csak ült a kanapéján teljesen elterülve, a mennyezetet figyelve és vért kortyolgatott. Jeremyt valahová elnyelte a föld, biztosan már megint Johnatan Gilbert naplójával szerencsétlenkedett a saját szobájában, míg Katherine csak várt. Várt Victor visszaérkezésére és azon gondolkodott, vajon Elena megkapta-e az ajándékot. Csak bízott benne, hogy így történt. Mert a rossz szándékai ellenére…

Behunyta a szemeit egy pillanatra. A régmúlt illata töltötte el tüdejét és szelíd, láthatatlan álomba szenderült.

Álmában egy teremben állt, finom és elegáns ruhában, a sok ember között. Mindenki táncolt, mosolygott és társalgott. Eszébe jutott ez az esemény. 1490. Egy bál, ahol minden eldőlt. A sorsáról rendelkezett egy vámpír és egy vérfarkas, a beleegyezése nélkül.

Állt és figyelte a táncoló párosokat, a gyertyákat és a különböző fényáradatokat, mikor egy kezet érzett a saját vállán és egy mély férfihangot. – Katerina, drágám! Hát itt vagy!

A nő megfordult és pontosan abban a pillanatban a férfi elmosolyodott és meghajolt előtte udvariasan.

Katherine szintén elmosolyodott és mire reagálhatott volna, a férfi a karját nyújtotta, hogy a táncolók közé vigye. A nő óvatosan egyezett bele eme gesztusba és elindult vele. – Rossz érzések játszanak bennem, Timotei! – olvadt eggyé a jelenkori Katherine az 1490-es évekbeli Katerinával.

 - Ne figyelj ma este semmire, szerelmem! – emelte ajkaihoz a nő reszkető ujjait és fiatalos mosolyával, érzéki ajkaival csókot lehelt a kézfejre. – Táncolj velem és lásd, hogy az emberek boldogok és mosolyognak! Ilyen ember vagy te magad is, édesem!

Ezek után jött az, amire Katherine pontosan emlékezett. Mintha csak tegnap történt volna, hogy Elijah is megjelent azon a bálon és csábító szavakkal és Timotei segítségével kicsalta őt, hogy vérét vegye a béke megkötése érdekében. Az egyetlen biztos pont, amire mindennél jobban emlékezett, hogy smaragdköves nyakláncát szorította mindvégig…

  

Felébredt álmából. A homloka úszott a verítékben, a poharat elejtette, amitől a szőnyeg egy része vörös színt öltött magára. Kissé megemelte fejét, hogy pár pislogás után visszaejtse a párnára. A nyakához kapott, de csak a napfénytől védő nyakláncát tapogatta ki.

Nagy levegőt vett. – Timotei… itt kísértesz engem. A szerelem, amit irántad éreztem… még most is érzem. Itt vagy a szívemben, a legközepén és téged nem feledtet velem senki. Aki tudna, az már másé és nem tudom megszerezni! Miért pont Elijah-val szövetkeztél ellenem? Hiszen te magad is szerettél… az arcod itt ég a szívemben. Takarodj az emlékezetemből, te hitvány féreg! Tönkretettél és elhittem szerelmed! Megkaptál tőlem mindent és elárultál... – motyogott és olyan dolgot tett, amit évszázadok óta nem látott tőle senki. Egy könnycsepp végiggördült az arcán.

De nem „élvezhette” sokáig ezt, mert nyílt az ajtó és egy talpig mocskos férfi lépett be. Azonnal felismerte. – Azt hittem, a földet hoznod kell, de nem magadon, Victor! - dőlt vissza a kanapén és nagyot sóhajtva behunyta a szemeit. 

Victor végignézett magán és valóban láthatta, amiről Katherine beszélt. Az egész teste sárban és homokban úszott. Megrántotta a vállát. – Kértél tőlem valamit. Hát elhoztam neked! – emelt fel egy kis dobozt és Katherine felé indult vele. – A föld az akkori boszorkányod sírjáról! – nyújtotta oda neki és várta, hogy Katherine kinyissa szemeit és felüljön.

 - Nagyon gyors voltál – sétált oda hozzá a nő, egyik kezében már telefonnal és elmosolyodott. – Ma végre elmondhatom majd magamról, hogy nincs hozzám kötve senki? – fordított hátat Victornak és egy üzenetet kezdett pötyögni. „Gyere a temetőbe!” És címzettnek kikereste Elenát és Damont is. A „Küldés” gombra kattintott és ledobta a készüléket a kanapéra. – Ha lehet, ne nyúlj semmihez! – nézett kissé fintorogva Victorra, majd az ajtó felé bökött. – Ha minden igaz, lesz két vendégünk a temetőben. Hozd, ami szükséges és TÖRD MEG A KÖTELÉKET! – hangsúlyozta ki az utolsó szavakat és ő maga távozott.

Victor nézett utána egy ideig, de utána ravasz és gúnyos mosoly húzódott ajkaira. – Megtöröm, Katerina! Ebben biztos lehetsz! – mormolta az orra alatt. És nem hazudott ezzel. Meg fogja törni a köteléket, de Katherine-nek abból nem lesz haszna…

*-*

Az iskola falai kongtak az ürességtől. Egy szombati napon ki is merészkedne be ide, mikor annyi fiatal rémálma? És a kivétel, aki nem így vélekedik, sem jön ide ilyenkor.

Isobel kihasználta ezt. Bejutott a zárt ajtókon, néhány csavaros vámpír trükkel és Alaric helyét kezdte keresni. Ahová tudott, benyitott, de kizártnak tartotta, hogy Rick-nek külön irodája lenne. Hiszen… csak egy tanár. De annak nagyon jó.

Tévedett. Ugyan tanterem előtt állt meg, de az ajtón mégis ott díszelgett az „Alaric Saltzman” felirat. Megkönnyebbülten sóhajtott és elmosolyodott. Ugyan tudta, hogy szerelme nincs itt, de érezni akart valami olyat, ami az övé. Az illatot, ami melengette a szívét, ami férfias és cseppet sem erős illatszerek összessége volt.

Végigsimította kezét az asztalon és nagyot sóhajtva behunyta a szemeit. – Hol lehetsz most? – suttogta és kizárta a külvilágot. Állt ott, nem figyelt a madarak csiripelésére, a szél zúgására.

Viszont azt a hangot, ami a fülét megcsapta… nem tudta kizárni.

 - Itt állok mögötted – jött a hang a háta mögül. A hang határozott és meggyőző volt, ugyanakkor Isobel érzett rajta némi kételyt is. Hiszen ezt a hangot millió közül is felismerte és jobban ismerte, mint bárki másét.

 - Rick… - fordult hátra és nem mert mosolyogni. – Rick… - ismételte a nevet és csak meredt abba a szempárba, ami most idegenként vizslatta őt.

 - Meghallgatlak téged. Mondd el azt, amit akarsz és utána… vessünk véget annak, aminek már több éve le kellett volna zárulnia – kulcsolta össze karjait és megtámasztott egy padot. Isobelre nézett és közben maga sem tudta megmondani, mit érez. A felesége állt előtte, teljes életnagyságban. De ott volt az a tényező, hogy a HALOTT felesége. Akit annak idején az életénél jobban szeretett, nagyon sokat adott fel érte, szinte mindent, hogy a gyilkosát megtalálja. És mikor megtalálta Damont, vele együtt az igazságot is megkapta. A teljes igazságot, ami másra nem adott okot, csak arra, hogy gyűlölje azt a nőt, akit feleségének mondott. Majd a felbukkanása, az árnyak, amik akörül a találkozás körül keringenek a fejében…

Isobel néma csendben figyelte Rick tetteit és szavait, de a lelkét elöntötte a fájdalom. A hiányérzet, hiszen Rick szavaiban ott csengett a hidegség. A szemei pedig… labirintus volt Isobel számára. De meg kell találnia a kivezető utat, hogy megláthassa a valós érzelmeit. Mert tudnia kell, mire számíthat. Rick elutasító szavai ellenére is. – Tudom, hogy… nagyon rosszkor érkeztem és elkéstem. Éveket késtem. Akkor érkeztem, mikor már magad is megtaláltad a boldogságot valaki más oldalán. És ez jogos. A feleségedet halottnak hitted, kerested és nem találtad meg. Érthető, hogy újrakezdted az életedet a leghalványabb emlékem nélkül.

Közelebb sétált Rick-hez és pontosan előtte állt meg, olyan közelségben, hogy lábai érintették Rick lábait. – Szerettelek! És szeretlek most is, Rick! Ezért kaptad ezt tőlem – emelte fel a férfi kezét és végigsimított a gyűrű kövezetén. – Éveket vettem el tőled, hosszú éveket. De ezek alatt én nem szűntem meg szeretni téged! Elvették az életemet, mert kértem! De nem azt akartam ezzel, hogy a te életed is odalegyen! Vámpír akartam lenni. Ha tehetném, ma már nem akarnék, mert olyanról mondtam le, ami rengeteget jelentett nekem – emelte fel félve kezét és Rick megrökönyödött arcához ért. Finoman végigcirógatott rajta és könnyes szemmel folytatta. – Rólad mondtam le… ma már nem tenném… ostoba voltam… és most ébredek rá erre, mikor már nem lehetsz újra velem… mert másé vagy… - hajtotta le a fejét és könnyei a padlót kezdték nedvesíteni.

Rick fejében pedig maga sem tudta, mi kezdett dolgozni. A múlt képei, mikor olyan szerelmesen csókolták és ölelték egymást, mikor éjjeli búcsúcsókokat lehelt kedvese arcára és meleg szavakat suttogott fülébe. És most ezzel… ember volt, mikor szerette. Mára vámpír, egy érzéketlen lény… és érez? Érez és azt iránta érzi? – Isobel… - suttogta és elborította egy régi érzés. Hogy mennyire szerette ajkaival érinteni felesége száját.

Nem pislogott kettőt sem, mikor azon kapta magát, hogy kiegyenesedik és mire Isobel bármit is mondhatott vagy tehetett volna, Rick legyőzte a gátlásait, mindent, ami benne élt és magához rántotta azt a nőt, akit szeretett. A feleségét, akit bár már elválasztott tőle a halál, de valamit még érzett iránta. Csókolta, szomjasan, vágyasan és úgy, mintha soha nem akarná elengedni. Azt élte át, amiről már évek óta ábrándozott…

*-*

Sötétedni kezdett. A temető sírkövei már kevésbé látszódtak, csak a felkelő hold és néhány kóbor csillag játszott az égen. Katherine megtámasztotta az egyik ilyen hatalmas, látszólag mészkőből készült sírkövet és már hallotta az érkező hangokat, majd pár pillanat múlva meglátta Damont, aki látszólag cseppet sem vette sietősre a figurát.

Katherine Victorra nézett, majd Damonre és elmosolyodott. – Íme itt az idősebbik Salvatore! – mondta ironikusan és végigmérte a férfit. – Ne legyél már olyan elkeseredett. Hiszen azt kapsz meg, akit csak akarsz – vont vállat.

Damon pedig már most legszívesebben nekiment volna a nőnek, de türtőztette magát és nagy levegőt véve nézett rá. – Mit akarsz?

Katherine megrántotta a vállát. – Csak látni téged. Hidd el, nincs ennél jobb – vigyorgott a nő és már nem kellett nagyon fülelnie ahhoz, hogy meghallja a zavaros lépteket, ahogy ropog az avar és közeledik Elena. Pár perc múlva viszont már szemeivel is láthatta a lányt, ahogy fogalma sem volt, miért kell ő ide.

Majd mikor megpillantotta a triót, rögtön megállt és Victorra nézett, szemmel láthatóan őt is meglepte, hogy ilyen hamar viszont láthatja a boszorkányt. – Máris itt az… idő? – kérdezte akadozva és Katherine-re nézett. A szíve megtelt némi nyugalommal, ugyanakkor ez még nem a vég. Ki tudja, talán nem is sikerül?

Victor ledobta zakóját az avarba és ténykedni kezdett, de a többiek figyelmét egymás közötte le. Damon Elenát figyelte szünet nélkül és azon gondolkodott, hogy mit tegyen a lány bizalmáért. Az életét is odaadná.

Katherine csak kapkodta a fejét a két szerelmes között és a szemét csóválta, mikor meglátta azt az elveszett szikrát Elena szemeiben is, amit annyira próbált eltitkolni. Inkább kisétált a képből és Victorhoz fordult, hogy kinyújtsa a kezét. – Vedd a véremet, ha szükséges! – lóbálta kezét bíztatásképpen és várta, hogy Victor a húsába hasítson a tőrrel, amit már látott a boszorkány kezében.

 - Először Elena vérét – nézett Victor a lányra és felé indult, hogy egy apró mozdulattal belevájjon a lány vékonyka kezébe és kifolyjon néhány csepp életnedv. Elena felszisszent egy kicsit és behunyta a szemeit, hogy ne lássa saját vérét, mintha még nem látott volna vért.

A kés hegye már vöröslött és fénylett rajta a néhány csepp vér, amit Victor szükségesnek látott. – Sajnálom, ha fájt, de mindent a célér érdekében – mosolyodott el kedvesen és elsétált Elenától.

Katherine-re viszont már nem tekintett ugyanilyen kedvességgel, sokkal inkább megvetően. Eddig nem is gondolt arra, hogy tulajdonképpen ez a nő majdnem tönkretette egy lány, a saját hasonmása életét. Ha nem töri meg a köteléket, bármikor megölhetik mindkettejüket. Katherine megérdemli a büntetést. És Victor megtalálta a módját, hogy megbüntesse.

-          És Damon minek kell ehhez? – törölte le Elena a többi vért a saját felsőjével, majd Katherine-re nézett, akinek már gyógyult a sebe.

-          Hogy legyen közönség és amúgy is… ha valami rosszul sülne el, legalább ő, akit annyira szeretsz vagy szerettél, legyen az utolsó, aki lát. – A mosolya már-már vicsorgásba fajult.

Odasétált Elena mellé és megállt vele szemben. – Hihetetlen, hogy mennyi a hasonlóság és mégis ennyire különbözöl tőlem.

-          Nem minden a külsőség, a belső többet számít! – mondta Elena komolyan és csak figyelte Katherine szájjárását. – Te valamikor más nyelven beszéltél – vonta le a következtetését. A zsebébe nyúlt és elővette a cetlit, amit a nyaklánc mellett talált még reggel. – Fordítsd ezt le nekem, kérlek! Soha nem kértem tőled semmit, csak most. Gyűlölhetsz, de ha ezt odaadtad, akkor magyarázd is el, miről van szó benne! – nyomta Katherine kezébe és várta a magyarázatot.

Damon figyelte őket és már neki is feltűnt az, hogy Elena nyakában ott van egy medál, amit eddig még sosem látott. De nem mondhatott semmit, mert mire maga is felfogta ezt a tényt, az avar szikrát kapott és egy furcsa kör alakú formában gyújt meg. Damon Victorra nézett, aki erősen koncentrált, behunyt szemekkel és kezeit felemelve és mormolt valamit magában. Ez tehát a része a dolognak és nem… nem lesz baja Elenának. Katherine nem érdekelte, de Elenát féltette.

Katherine behunyta a szemeit és visszagondolt a múltjára. Akkorra, mikor ezt a köteléket megköttette. Akkor még jó ötletnek tűnt. De mára minden megváltozott. Ha Elenának halnia kell, akkor ő nem megy majd vele. Ugyanakkor… neki is mindennel megvan a hátsó szándéka…

A lángok csak csapkodtak mindenfelé és Victor mormolása sem csillapodott. A földön előtte több maréknyi föld hevert, aminek színe jóval eltérőbb volt, mint a Mystic Fallsban megszokott. Victor erre csepegtette rá a két nő vérét a tőr végéről és a szemei kipattantak, egyre hangosabbá vált a mormolás, mígnem üvöltéssé fajult, a lángok egyre magasabbra csaptak és pontosan abban a pillanatban, mikor Victor elhallgatott, fújni kezdett a szél és valami láthatatlan erő elfújta az egész égő avart. Szakadni kezdett az eső, elmosva ezzel a parányi parázst is.

Victor nagyot sóhajtott és - mint aki jól végezte dolgát - behunyta szemeit ismét. – Katherine, próbáld meg… - suttogta elgyengülten és a nő felé nyújtotta a tőrt.

Katherine-nek sem kellett többször mondani, elvette a kést és hegyét a saját kezébe mélyesztette. Folydogált a vér belőle, de Katherine nem ezzel törődött. Elena kezén nem jelent meg. – Megtört! – nyugtázta elégedetten és odasétált Victor elé. – Jól csináltad. Köszönöm – suttogta elfordulva, hiszen tőle ezt nem minden nap hallhatta élőlény.

Damon pedig Elena arcát fürkészte, aki állt, de mikor Victor ledobott zakójára nézett, feltűnt neki valami. Egy napló, ami a belső zsebéből esett ki. Ócska és régi.

Odasétált és felvette, hogy belelapozzon, de nem talált benne olyan szöveget, amit meg is értett volna. Csak egy lapon, de azt is belehajtogatta valaki.

1490. november 09.  

Sötét felhők ereszkedtek eme földre. A béke mindkét népnek büntetés lenne? Ők így látják? Ez a rossz oldal csábítása… a békénk megoldás. Az örökös vérontás befejeződött. És minden nyomot eltüntetünk, ami kiindulópontot adna néhány ellenszegülőnek. Nem tudhatják, hogy egy módon véget vethetnének e békének. A hasonmás feláldozásával, aki eljő majd…

 Damon szemei kitágultak. A hasonmás… hiszen az Elena… és milyen béke ez? A szívét a félelem kerített hatalmába. – Katherine, ideje lenne elmagyaráznod nekünk valamit – emelte fel a naplót, miközben le sem vette szemét az avarról. – Hallgatunk! – nézett fel rá és a szeméből sütött a gyűlölet.

Katherine szemügyre vette a kis könyvecskét, majd mérgesen Victorra nézett. – Felelőtlen vagy! – suttogta dühösen, majd nagyot sóhajtott és Elenára nézett. – Ideje lesz megtudnod, mi történt a múltamban és mi vár rád! Hogy mi történt 1490-ben! – hajtotta le a fejét és szóra nyitotta száját…

      

*-*

A férfi fel-alá rohangászott a szobájában. Kínzó gondolatok gyötörték és akárhová lépett, azok követték. Azóta, mióta megölte azt a férfit az erdőben. Azt a vérfarkast. De mit rontott el? Mi tiltja, hogy megölje?

Az ablakok kicsapódtak a fagyos éjszakán és a férfi ijedten ugrott egyet és figyelni kezdte a hosszú, fehér függönyt. – Ki van itt?

Lassan közeledett a függöny árnyékából egy alak. Egy férfi… magas, szőkés hajú, csillogó kék szemű. De szeme a gonoszságtól fénylett. – Maga ki? – hátrált folyamatosan, de a kanapénál megragadt. Csak figyelte a férfit, aki kinézetre egykorú, húszas éveiben járó férfi lehetett, de a háttérben több száz év választotta el őket.

A férfi lassan termett ott előtte és ravasz mosolyra húzta a száját. – Elijah üdvözletét küldi! – suttogta a dörzsölt mosolyával és a következő pillanatban keze már a férfi szívét szorongatta. Hirtelen rontott neki a férfi mellkasának és erősen belevájta ujjait a húsba, a vérbe, míg el nem érte a dobogó szívet és szorította. – Ez jár annak, aki békeszegő – sziszegte szikrázó szemekkel és látszott rajta, hogy élvezi, amit csinál.

A vámpírférfi térdre esett, szakadni kezdett róla a verejték és hangosan nyögdécselt fájdalmában. – Miért? – kérdezte suttogva és felnézett az előtte álló „bérgyilkosra”.

De nem hallhatta már a magyarázatot. Mert valahol hátulról, miközben szívét még mindig markolta a kéz, hirtelen állt belé egy karó. Pontosan a szíve helyére és súrolta az érkező férfi kezét.

Jeges kacaj jött a háttérből, a férfi pedig csak esett, míg el nem terült a padlón és rohadni nem kezdett teste. – Nathanael, ez az érkezés… megérintette a kis barátunk szívét – sétált ki a szoba árnyékából egy fekete hajú férfi és az ő kék szemei is ragyogtak a testében lévő gonoszságtól.

- A tiéd is, barátom! Ugyanakkor szórakoztam volna még egy ideig ezzel a semmirevaló vámpírral. A szíve oly’ hevesen dobogott és a félelmet minden dobbanás tükrözte. Túl hamar érkeztél és lőtted bele a verbénás karót, Dimitar! – csóválta a fejét a Nathanael-nek nevezett férfi röhejes mosollyal ajka szélén. – Elijah szerint jobb lesz, ha rögtön munkához látunk. És érzed ezt az illatot? – szagolt bele a levegőbe.

- Erre a rothadó, ribanc illatra gondolsz? – ismételte meg Dimitar a barátja tetteit. – Katerina itt van. De ami engem illet, drága barátom… ő a múlté! Törődjünk a jelenünkkel! – telepedett le a kanapén, arrébb rúgva az előtte heverő holtestet. Nagyot sóhajtva fordult Nathanael-hez. – Kiket is keresünk? – terpeszkedett szét és nézett ki a csillagos égre.

Az álló férfi pedig odaállt az ablak mellé és onnan szólalt meg. – Egyrészről: Jeremy Gilbertet! – adott választ fél mosollyal Nathanael. – Elijah szerint ki kell tanítanunk, mert olyan idők jönnek, amikben nem vagyunk biztonságban mi sem! Ha valamelyikünk elbukik, legyen helyette kárpótlás – vont vállat. Dimitar is csak bólogatott és végül kérdőn nézett Nathanael-re. – A másik pedig… a Hasonmás! Figyelnünk kell rá, míg Elijah ide nem ér! Utána pedig nekünk vele nincs dolgunk. Ő teljes mértékben Elijah hatásköre.

- És te, Nathanael? Mit fogsz csinálni Katerinával? – döntötte hátra a fejét Dimitar és behunyt szemekkel mosolygott.

A kérdezett férfi csak vigyorgott. – Szórakozom egyet. Ahogy ő tette több évszázaddal ezelőtt. Utána pedig… hagyom futni, mint mindig. Engem nem az a céda érdekel. Bizonyos vagyok benne, hogy érdekesebb, figyelemre méltóbb nők vannak ebben a városban. És ha így van, akkor…

- Mindketten remekül fogunk szórakozni ittlétünk ideje alatt! – nevetett fel Dimitar és a mellette lévő párnára csapott. – De tudod, mit érzek? Hogy Elijah, akárhogyan is küzd… ezt a meccset elbukja. Nem tudja majd megvédeni a hasonmást...