A Grill falai valamiféle vörös szalagoktól díszelegtek, színes lufiktól, hátborzongató kellékek hevertek össze-vissza. Hiszen ismét eljött a halloween. És Caroline Forbes kezébe vette a dolgok irányítását. Megviselte ugyan barátnője halála, de mivel Jeremy mellett kellett állnia, ezért mindennél erősebbnek is mutatta magát és mindent elkövetett, hogy végre újra mosoly jelenjen meg barátai arcán.
A helyiség közepén állt, maga is szalagokba akadva és a Grillt méregette, hogy minden jó helyen van-e. Elégedetten mosolyodott el és sóhajtott fel. – Remek! – vette le a nyakáról a szalagot és a pultra dobta. – Ha lehet, ma estére minden szemetet tüntessetek el. Ennek az estének jól kell sikerülnie! – adta ki parancsba és elindult kifelé, de rögtön belesétált a kialvatlan Jeremybe.
Elmosolyodott ugyan, de nem látta a viszonzást. – Jeremy, hát te? Még nem kezdődött el a buli, mit keresel itt? – karolt bele a fiúba és szőke nő módjára elindult vele kifelé. – Jobban vagy? Miért nem alszod ki magad? – kérdezte sorjában, mintha levegőre sem lenne szüksége, de Jeremy megállt a Grill ajtajánál.
- Nincs kedvem bulizni – szólalt meg rekedten. – Tudom, hogy hónapok teltek el, de értsd ezt meg – folytatta az útját, mire Caroline zavartan pislogva utána rohant.
- Hé, állj meg! – kapaszkodott ismét a fiú karjába és megállította. – Talán segítene neked. Légy szíves, gyere el ma este! – kérlelte csillogó szemekkel és hirtelen valamiféle melegség is átjárta hangját. Soha senkinek nem kellett még könyörögnie, de Jeremy kiváltotta ezt belőle.
- Majd Matt… elszórakoztat. Ő még mosolyogni is tud – nézett le az aszfaltra bánatosan, és folytatta útját.
Caroline utánanézett szomorúan és nagyot sóhajtott. Nem értette, hogyan és mi zajlik saját magában, de soha senkiért nem aggódott még olyan módon, mint Jeremyért.
És mintha Jeremynek csak említenie kellett volna, két kar átfonódott a derekán és egy mély hang belesuttogott a fülébe. – Szia! Láttam a Grillt! Profi munka – mosolygott és szorosan átölelte.
A szőke hajú lány pedig szembefordult vele. – Ugye te itt leszel ma este? Azt hiszem, innom kell majd – jelentette ki előre, miközben összefonta karjait. – És valakinek haza kell vinnie…
*-*
Damon leült a kanapéra és gondolataiba menekült. Ez a szöveg… és még vérrel is írta valaki… mit jelenthet? Rossz szándékú vagy… ellenkezőleg? És ki küldene ilyet? Egy biztos, ha kiderül, csúf halála lesz, mert ez… nem tréfa!
Alaricra nézett. – Nem láttatok senkit? – emelte fel a fejét és hónapok óta talán először lehetett hallani gyengeséget a hangján. – Mi lehet a jelentése? Ki űz tréfát velem és a szerelmem halálával? – emelte fel a hangját és felpattant, a szemei szinte szórták a szikrákat. – Csak kerüljön a kezeim közé és vér nélkül szárnyal át a túlvilágra, ahova juttatom! – sziszegte és hirtelen ölni akart. Ahogy eddig is tette. Ha mérges lett, ölt…
- Nyugi! Gondolj már bele! Durva tréfa, lehet, de akkor is… halloween van! – világosította fel és szinte rögtön a fejét kezdte csóválni. – Ne vedd komolyan. Ez csak… valami kamasz hülyeség lehet – magyarázta együtt érzéssel és nagyot sóhajtott, mikor meglátta Isobelt lefelé jönni a lépcsőn, egy fekete felsőben és sötétkék farmerben. Kezében még egy zsebkendőt is hozott, bár az utóbbi időben egyre kevesebbszer vált szükségessé. Hiszen a könnyek… egyszer elfogynak. Űrt hagynak, kongó ürességet. És fájdalmát már nem tudta kiűzni mással magából.
- Mi történt itt? – kérdezte, fekete karikákkal a szemei alatt és hiába volt minden erőfeszítés: életet nem tudott vinni hangjába. – Történt valami? – sétált oda Damon elé és kivette a képet a kezéből, majd ahogy végigsiklott lánya arcán az ujja, megfordította és nagyokat kellett pislognia, hogy felfogja a feliratot, utána pedig hirtelen nézett Damonre, aki még mindig lehajtott fejjel ült és maga elé meredt. – Ez… ez nem jelent semmit. Hiszen tudod, hogy ez nem lehetséges. Ocsmány, kegyetlen tréfa, amit nem lehet komolyan venni – ült oda a férfi mellé és megfogta a kezét, de Damon azon nyomban fel is ugrott és gúnyosan meredt le a nőre.
- Nincs szükségem a segítségedre, Isobel! – jelentette ki eltökélten. – Előbb törődj bele magad a lányod halálába és utána törődj velem is! – ment át hangja kegyetlenbe, mire Isobel szemei ismét megteltek könnyel. Damon emlékezett arra, hogy Elena halála után neki nem volt támasza. Ellenben Isobellel, aki mellett ott legyeskedett Rick, John és még Stefan is. De mellőle mindenki eltűnt. Ezért váltott életmódot. Hogy ne érezze a kínt, a hiányt, ami éjszakánként ajtóstul rontott rá. Elena mosolyát minden este látták szemei, álmában és mikor aludni sem tudott, mintha a lány lehelt volna finom csókokat szemeire, hogy végre álomba merüljön. Neki egy árny volt a vigasza, aki néha éjszakánként felbukkant, besétált a szobájába, leült az ágya szélére és a kezét fogta, Elena mosolyával meredve rá. Ez mindig elérte nála a megnyugvást és ilyenkor még csak kérdezni sem tudott. Az árnyat nyilván csak képzelte, de mégis megnyugtatta az, hogy ilyesmit képes hallucinálni. Hiszen az az árny magával hozta Elena illatát és egész lényét, mintha még mindig élne.
De mikor lányok tűntek fel az ágyában, egyre több és több, ez az árny eltűnt. Soha nem is jelentkezett azóta. Elnyelte a képzelete legmélyebb bugyra…
- Ne mondd ezt, kérlek! – könyörgött Isobel, megfogva Damon kezét. – Melletted álltam volna, ha én magam nem omlottam volna össze – vallotta be bűnbánóan. – Gyűlölj érte, ha akarsz! De ne vesd a szememre azt, hogy a lányom nem él! Még ha így is van, azt akarom, hogy ő itt legyen velem! – csattant fel és elengedte átváltoztatója kezét. – Én is gyűlöltelek mindaddig, míg meg nem tudtam, hogy a lányom szerelmes beléd. Utána megpróbáltalak elfogadni, még ha azt is kértem tőle, hogy maradjon távol tőled! És mi lett a vége a MI világunkban… - csuklott el a hangja. – Talán felejtenem kellene… - vallotta be.
- Jól tennéd végre! A lányod nem fog visszajönni! Tudod, hogy mindent megpróbáltam érte, a legnagyobb nyomoromban is tettem a dolgomat, boszorkánytól boszorkányhoz jártam, hogy egy, legalább EGY tudja a megoldását, hogy ne útszéli ribancokkal töltsem minden időmet! – kiabálta már önfeledten, majd megrázta a fejét.
Alaricra nézett, akinek a szeméből már percek óta sütött a megvetés, hogy így mer beszélni egy – még mindig gyászoló – anyával.
Damon szemeiben is felgyülemlett néhány könnycsepp és csak a nappali ajtajában állt meg. – Ne haragudjatok! – mondta félig visszafordulva. – Este a Grillben találkozunk – motyogta és rögtön el is illant.
Alaric odaült Isobel mellé és átkarolta a vállát, miközben próbálta megnyugtatni halott feleségét közelségével. – Nem gondolta komolyan. Hiszen hallottad, hogy bocsánatot kért! – emlékeztette vissza, de Isobel csak felemelte a fejét és ránézett csillogó mélybarna szemeivel.
- Őrültséget fog tenni. Láttad, hogy elkeseredett ettől – mutatott a képre, amit még mindig egyik kezében tartott. – Nehezen fogadtam el, hogy újra öl, de nem ítélhetem el. Ő ezzel… felejt. És amíg nem bánt olyat, aki nekünk fontos, addig… még ha emberi életekről is van szó… vámpír, megteheti! – sóhajtott egy mélyet, majd Alaric vállára hajtotta fejét. Nem kellett megkérdeznie, hogy van Jenna. Hiszen mindent hallott…
*-*
Hangos sóhaj törte meg egy régi, kis erdei ház csendjét. Nathanael az ajtóban állt és türelmetlenül kopogott, többször is. Ismerte már a ház tulaját annyira, hogy tudja: direkt csinálja ezt.
De neki most ehhez kevés volt a türelme. Az ideje aztán végképp. Berontott a házba és tapasztalhatta, hogy a nappali üres és csak az emeletről jönnek a zajok.
Elmosolyodott és vámpírságához méltóan, gyorsan elindult az emelet irányába, hogy pár pillanat múlva már a keresett férfi előtt álljon.
- Annyi lenne az idő? – nézett Timotei az órájára és ravasz mosolya ott cikázott arcán. – Nem értelek, még elvileg… van négy és fél órám a buli kezdetéig! – vonta meg a vállát értetlenül és elkezdte begombolni ingét. – Még szerencse, hogy ez a szőke kislány nem találta ki, hogy be kell öltözni. A vérfarkas jelmezem valamiért csak teliholdkor bújik ki a szekrényből – igazította meg gallérját és ezek után teljesen Nathanaelre fordította figyelmét.
- Azért egy álarcot hozz magaddal! Az kötelező! – világosította fel torokköszörülve.
- Az én drága Katerinám is ott lesz? – kérdezte, miközben megkötötte a nyakkendőjét, legalábbis próbálkozott vele.
- Valószínűnek tartom – lépett Nathanael a könyvespolchoz és elmozdított néhány könyvet. – A hasonmás…? – kérdezte befejezetlenül. – Mi dolgod van vele?
Timotei elröhögte magát. – Remélem nem gondoltad, hogy bármi olyat is teszek a leszármazottammal! – csattant fel hirtelen mosolyogva. – Hiszen Elena egy leszármazottam, vér a véremből. Azért kell, hogy bosszantsam az én Katerinámat! – húzta ravaszabb mosolyra keskeny ajkait. – És a következő kérdésed az lesz, hogy Elena vámpír-e? A válaszom: NEM!
Nathanael bólintott, majd nagy levegőt vett. – Hm… beszélnünk kell, Timotei! Azt hittem, tudod, miről! – fúrta tekintetét Timotei szemeibe.
- Persze. Gondolom, aggódsz a közelgő telihold miatt. Amit persze nem értek, hiszen a béke megtörése óta már öt hónap is eltelt és nem halt meg egy vérfarkas és egy vámpír sem egymás kezétől vagy… fogától! – rántotta meg a vállát.
Nathanael megforgatta a szemeit. – Lehet, de az idő telik és egyszer észreveszik, hogy már nincs veszély és ölhetik egymást. Az pedig nem lenne örömteli, ha érted! – kezdett el fel-alá sétálgatni a szobában. – Néhány hét múlva telihold jön. De teljesen szokatlan jelenség… amire fel KELL készülni mind a vámpíroknak, mind a vérfarkasoknak! Ritka jelenség… nagyon ritka… utoljára fél évezrede fordult elő, de te arra nem emlékezhetsz, mert éppen rohadtál valahol – nézett egy pillanatra undorodva Timotei-re, aki erre elvigyorodott és elkezdte hegyezni füleit. – A hold szokatlan pályára fog lépni… külső ráhatás segítségével közelebb kerül a földhöz… PONTOSAN teliholdkor… nem tudom, milyen vérfarkasnak lenni. De ismerem annyira őket, hogy tudjam: teljesen elveszítik magukat, mikor átalakulnak, nem marad meg a tudatuk… EZ a holdjárás, ami jön… rosszabb… olyan befolyással lesz rátok, vérfarkasokra, mint talán még semmi más. Az átalakulásotok könnyebb lesz, fájdalommentesebb… ugyanakkor: ha azelőtt volt józanságotok teliholdkor, most még egy kisujjnyi sem marad. A vérszomjatok nőni fog, mindenkit megöltök, aki az utatokba kerül. Embert, vámpírt… még a saját fajtátokat is képesek lesztek megtámadni. Ötszáz évvel ezelőtt több százan haltak meg, ennek köszönhetően.
Timotei figyelmesen hallgatta, de igazából csak egy paranoiás férfit látott Nathanaelben. – És? – kérdezte egyszerűen. – Én mit tehetnék? Hiszen a holdat nem tudom leimátkozni az égről! – mosolyodott el.
- A legidősebb vérfarkas vagy ezen a világon! Ha bekövetkezik, többen halnak meg, mint amiről mi csak álmodni tudunk! – kezdett el sziszegni és megállt. – Engedélyt kérek tőled… mint barát a baráttól… engedd meg, hogy valami varázslattal megakadályozzam ezt! Féltem magunkat… - hajtotta le a fejét. – Kérlek! Timotei! – ment át a hangja kis könyörgésbe.
Timotei pedig nem tett mást, csak végigmérte az ősvámpírt. A saját fajtája egy kitörési lehetőségét akadályozza meg?
Odalépett Nathanael elé és szemmagasságban kezdett el suttogni. – NEM!!! – hangsúlyozta ki.
Kidülledtek Nathanael szemei. – Hát ezért támasztottalak fel… - motyogta elszomorodottan. – Akkor nincs miről beszélnünk! – indult el kifelé.
- Menj csak, de a fajtámnak ez fontos lehet! Kevesebb vérszopó lehetne ezen a földön! – sziszegett dühösen és ekkor megcsörrent a telefonja.
Az ágyra vetette magát és felvette. Rögtön beleszólt a fiatal hang. – Most járt nálam. Azt kérte tőlem, amit mondtál! De elmagyaráznád nekem, miért olyan fontos ez a dolog nektek? – kezdte el követelni.
- Ez az egyetlen esélyem, Timotei! Egyedül nincs elég erőm, hogy megöljem Elijah-t! Nem tudom a módját! De ez a teliholdas dolog… pontot tehetne a végére! – telt meg élettel a hang.
- Miért akarod megöletni az apádat, Carmen? – tette fel a kérdést Timotei, de nem kapott választ. Ahogy előre sejtette, Carmen letette a telefont…
*-*
Carmen száját unott sóhaj hagyta el, ahogy feküdt a hálószobájában és egyszerűen… már saját magával sem tudott mit kezdeni… hónapok óta alig-alig hagyta el ezt a lakást és most… menni akart…
Felpattant és kisétált a szobából, előszedve a legszebb járását, hogy apja ne gondoljon semmi… gonoszra.
Elijah éppen a lakásban öltözködött és az álarcot rakta arcára, mikor Carmen kisétált a szobából és megfogta az ajtókilincset. – Én is megyek veled, apa! – jelentette ki elszántan és kinyitotta az ajtót, de megtorpant és maga elé meredt.
Az arca rögtön dühöt kezdett türközni, ahogy a küszöb nem engedte ki és apjára nézett. – Ezt mikor sikerült elintézned? – kérdezte tőle és hirtelen ott termett előtte. – NEM VAGYOK FOGOLY!!! Nem azért jöttem ide! – sziszegte mérgesen, de Elijah csak mosolyogva kikerülte. – Kösz, hogy foglalkozol velem. Tényleg nagyon szerethetsz! – mondta kételkedve és teljes súlyát a kanapéra vetette.
- Én szerettem azt a kislányt, aki emberként voltál! Így majd ezer évesen már fele annyira sem vagy kislány, mint ahogy kinézel! Az én szívemnek meg főleg nem! Sőt: enyhén szólva… már unalmas vagy, elég volt öt hónap belőled – világosította fel érzelmeiről és ő akadály nélkül sétált ki a lakásból.
Carmen a körmeit kezdte figyelni és közben ravasz mosoly játszott az arcán. – Oké, APUCI! Játszunk a te szabályaid szerint! Egy ideig…
*-*
Közeledett az este. A Grill levegője megmelegedett, ahogy egyre többen érkeztek és szívták magukba, majd kifújták, ezzel forrósítva és kábulttá téve a levegőt.
Álarcok takarták a jelenlévők arcát és néhányan még a „leplükhöz” hasonló ruhadarabokat is magukra aggattak.
Tánc, rémisztő hangok, hajmeresztő italok… ebbe a világba csöppent bele hirtelen minden Mystic Fallsi fiatal. Tanárok, felnőttek nélkül bulizhattak kedvükre.
Damon is betántorgott az ajtón és meglepő módon még nem ivott. Az oldalán ott ácsingózott a szőke hajú kislány is, aki szintén álarcot viselt és kék szemei csillogtak a fényektől. – Vegyülj el, drágám! – suttogta a fülébe Damon unatkozva, majd elsétált a lány mellől, egyenesen ahhoz a fiúhoz, akiben öccse vonásait vélte felfedezni. – Szia, Stef! – veregette hátba és felvett egy pohár whiskyt. – Hogy mulat a bátyus világfájdalmas kisöccse? – támasztotta meg a pultot hátával és italát kezdte kortyolgatni.
- Ez a lány már megint másik? Néhány napja még egy fekete hajú lánnyal rohangáltál – mérte végig öccse a szőke lányt, aki úgy tette, ahogy Damon mondta neki. – Mit csináltál azzal a lánnyal?
- Elástam – mondta gunyorosan Damon és lenyelte az utolsó csepp italát is. – Ha nincs vérük, akkor már tök felesleges megtartani őket – bökte oldalba és végignézett a termen. – Hajts már rá valakire, az istenért! Olyan szűzies lettél, öcsém! – vigyorgott, mire Stefan megforgatta szemeit és rosszallóan megcsóválta fejét.
- Mert szerettem egy lányt. Akit NEM feledtet el három másik! És ha most megbocsátasz… - sétált el mellőle.
Damon pedig felhúzta a szemöldökét. – Jól van, Stefan. Menj csak. De vadássz le valakit – suttogta utána, végignyúlva a pulton, hogy elérje a whiskys üveget és újabb adagot öntsön magának.
Megint körbekalauzolta tekintetét a termen. Megforgatta a szemeit, mikor meglátta Katherine-t, aki felé közeledett és még így álarcon keresztül is tökéletesen fel lehetett ismerni. Ugyanakkor… szemein a kialvatlanság karikái jelentkeztek és ezt a giccses fejfedő sem tudta eltakarni.
Megállt Damon előtt és gúnyos mosolyával a táncparkett felé mutatott. – Mr Salvatore! Megtisztelne egy tánccal egy szegény, árva kislányt, aki egy tűzben elvesztette a családját? – kérdezte vigyorogva és nem is várt semmire, belekapaszkodott Damon karjába. – Tudom én, hogy igent mondasz! – rántotta fel és maga után húzta a férfit, aki hirtelen engedte el a poharat, hogy táncba vigye élete elsőszámú megrontóját.
Majd mikor középre értek, egy hirtelen mozdulattal megpördítette a nőt saját tengelye körül és mivel a zene egyre lassult, a mozgását is fokoznia kellett, de lassabbra. – Mi a fenét keres itt egy magadfajta? – suttogta a nő fülébe és mire választ kaphatott volna, eltávolodott tőle. Nem véletlenül… hiszen… látott egy lányt… álarcban… aki Elena halloween-i jelmezét viselte… a vérfoltok még mindig a vállán világítottak.
Behunyta a szemeit és megrázta a fejét, hogy eltűnjön ez a kép, de mikor ismét kinyitotta, még mindig ott állt a lány, ugyanolyan hajjal, mint Elena és ugyanolyan szemekkel… csupán deréktájon látszott teltebbnek, de minden más vonása megegyezett az egykori szerelmével.
De mire bármit is mondhatott volna, a lány elindult a kijárat felé, maga után vonzva Damon figyelmét, aki nem tudta elengedni tekintetével az idegent. Hasonlított arra az árnyra, aki hetekig látogatta őt…
Elengedte az értetlenkedő Katherine-t és követni kezdte az alakot, kifelé és hiába volt szinte szorosan a nyomában, elveszítette szemei elől.
Kiért a parkolóba és gyorsuló légzése nem hagyta nyugodni. A testet kereste a szemeivel, a fehér ruhát, a vérfoltokat, de nem látta. Elnyelte a föld…
Mérhetetlen dühöt kezdett érezni… valaki már megint szórakozik vele, a bolondját járatja vele… és ekkor… a távolból meglátott valamit a földön… a ruhát… azt a halloween-i jelmezt, amit Elena viselt egy éve… és már nemcsak a vállán és derekán csillogott a barna vérfolt… hiszen kiterítették az útra és így láthatta rajta a feliratot… - „Minden csak MOST kezdődik!” – jött ki hangosan belőle és felnézett. Az agyát valamiféle köd lepte el és ez csak dühöt és visszafordíthatatlan ölési vágyat hozott elő benne.
Megfordult, hogy körülnézzen, ki jár erre ilyenkor, de leginkább csak kérdezni akart. Olyat, amire úgysem kap választ… mi az, hogy minden most kezdődik? Hiszen már… már egyszer, Elena véget vetett mindennek, mikor engedte azt a szörnyűséget… és már nincs semmi, aminek el kellene kezdődnie… - KI csinálja ezt? – ordította el magát kétségek között és a fejéhez kapott, mintha rémisztő fejfájás gyötörné. De azért tette, mert ismerős lépteket hallott… közeledett felé valaki… egy ember… a vérét már messziről érezte… meleg és édes… neki való és senki másnak… ezt neki kell elvennie, nem másnak!
Meg is látta a zajok tulaját, egy fiatal srác közelített felé, nyilván segítő szándékkal és az arcán Damon látványa miatt ült ki ijedség. – Jól vagy, haver? – kérdezte a srác és Damon felismerte benne… Mattet… Elena egykori szerelmét…
- Nem vagy itt jó helyen… menj el AZONNAL!!! – hangsúlyozta ki az utolsó szót, szinte már könyörögve, de a fiú nem tágított mellőle. – MENJ MÁR!! – ordította el magát, de későn… a dühödt énje kiszabadult, mint egy palackba zárt szellem… minden, ami a vámpírt vámpírrá tette, megjelent az arcán… a fogak, a kidülledt erek, a fekete szemek… és csak harapott… harapta a nyakat, ami a legközelebb volt hozzá… Matt nyakát, telhetetlenül, mintha mézet, vagy egyéb gyermek-nyalánkságot ízlelne… harapott… és szívott… mindaddig, míg a testben életet érzett…
De ekkor jött egy harmadik hang is. - DAMON!!!
