Tizenegyedik fejezet: Ha eljő a holdtölte - I. rész

http://www.youtube.com/watch?v=gsQIOgkZt68

Felkelt a nap, majd ismét lenyugodott. Az érzés, miszerint az az este más lesz, mint a többi, ott égett mindnyájukban. Talán csak nem tudták, mi az, amit éreznek, mitől félnek, mi elől menekülnének. A vérfarkasok az átváltozás elől, a vámpírok pedig az áltváltozott vérfarkasok elől. De hol lehetne búvóhely? Van olyan hely a világon, ahol nem találna rájuk egy vérszomjas fenevad? Hiszen a bestiák csak mennek a szag után és azt... nem lehet egyszerűen eldobni, levedleni...
Viszont valaki egyáltalán nem érezte még a közeledő veszélyt, telihold ide, vagy oda...
Damon fel-le sétálgatott a Gilbert ház emeleti folyosóján, Jenna szobájának ajtaja előtt és közben kattogott az agya azon, mit is mondhatna Isobelnek. Hiszen a nő már több órája becsapta előtte az ajtót és hiába kérlelte, hogy nyissa ki, süket fülekre talált.
És ráébredt, hogy óriási hiba volt eltitkolni azt, hogy Elena életben van. Bánta már, ahogy azt is, hogy ott kellett lennie, látnia kellett Elena, az ő Elenája új énjét és a látványról szívesen lemondott volna. De mit tehetett volna hevesen dobogó szíve ellen? Szerette még mindig és ezen az az átkozott szörnyeteg, ami uralta a testét, nem változtathatott. Az a lány még mindig az övé volt, az ő szerelme és hiába mondta azt, amit... meg fog küzdeni, hogy visszakapja és szerethesse. És Elena viszonozza ezt, ahogyan régen.Azonban ez még várat magára.
Aztán erőt vett magán és megint az ajtóhoz lépett. - Isobel, kérlek, nyiss ajtót! Beszéljük meg! Ne mondd, hogy nincs mit ezen beszélni, mert esküszöm, hogy én magam töröm be az ajtót, méghozzá vigyorogva! - sziszegte és kopogott egyet, de semmi reakció. - Isobel... tudom, hogy csalódtál bennem, de nem ezt akartam! Látod, hogy mivé vált a lányod, láthattad! Tönkre tette a TI nagy napotokat és ezért vonsz felelősségre?!  Csak kímélni akartalak, érts meg! - vert egyet az ajtófélfákba mindkét kezével. - Rendben van. Akkor feladom. Csinálj, amit akarsz. Őrülj bele, vagy akármi! Én nem magyarázkodom! - hagyta abba és rögtön el is indult, de nem a normál emberi tempóban, hanem a vámpírsebességével indult meg a Salvatore birtok felé.

*-*

Az erdei kis faház ismét megtelt élettel és egy felzaklatott ajtócsapódás rögtön véget vetett a békének. Elena ért "haza" és erre Timotei is felkapta a fejét. - Mi zaklatott fel? - állt oda elé és megfogta a két vállát, hogy a szemébe nézhessen a lány.
 - Nem vagyok zaklatott. Csak... elintéztem, amit kellett. Victor megkötötte a varázslatot és némileg nehezemre esik búcsúzni az élettől és valakitől, de... ez van - rántott vállat és letörölte a könnyeit. - Csak reménykedem benne, hogy Damon rá fog ébredni, hogy szeretem. És ezen nem változtat semmi. Teljes szívemből szeretem és neki tudnia kell majd valamiről - vált rejtelmessé a tekintete és Timotei-re nézett. - Neked kell majd elmondanod neki! Tedd meg, kérlek! - fogta meg őse kezét és könyörgően nézett rá, majd észrevette, hogy a férfi már alig áll a lábán és testéről is patakokban folyik a verejték. - Közeledik a telihold - nézett ki az ablakon Elena kis ijedséggel. - Most... nem rejtőzöl el? Nem láncolod le magad? - lépett hátrébb és szinte azonnal visszakapta a táskáját, hiszen majdnem elfelejtette, hogy ma este nem lesz szerencsés Timotei közelében tartózkodnia.
 - Menj el most! És ne aggódj... Damonnek el fogom mondani, ha neked nem nyílik rá alkalmad! - vonta fel a szemöldökét, majd remegő kezével a hajába túrt és hátat fordított Elenának.
És Elena úgy gondolta, hogy jobb lesz rögtön távoznia. A hold teljes felszíne pár óra múlva látszódni fog és akkor... elkezdődik...

*-*

Jeremy a Grill pultjánál ült és még ő sem tért magához attól, amit látott. A nővére, legalábbis akit annak tekintett, életben van. Nem halt meg, de közben mégis... egy bizonyos szinten megölték annak idején. Mert Elena lénye színtiszta gonoszságból állt már. Nem az az életvidám, jókedvű, mosolygós lány volt már, aki küzd az életért, a szerelemért.
Aztán egy kéz érintette a hátát, ami magához térítette. És mikor arra fordult, azt hitte leszédül a székről, de a poharat így is leejtette és a whisky - amit csak igézés árán tudott kicsikarni - az ölébe folyt. - Rose... életben vagy? Elijah állta a szavát? Nem szegte meg? - kérdezte sorjában, levegő nélkül. - Túl sok mára a meglepetésekből - hajtotta le a fejét, mire Rose megfogta az állát és maga felé fordította.
 - Köszönöm, Jeremy! Hogy ezt kérted tőle. Mert még nem akartam meghalni. Azért jöttem, hogy itt tartsalak, de most legszívesebben azt mondanám, rohanj, szökj meg a végzeted elől, ne akar ősvámpírrá lenni... - csóválta a fejét.
 - Elijah nem is keresett már napok óta. Talán történt valami és már nem kellek neki? - kérdezte érdeklődve a fiú és reménykedve nézett Rose-ra.
Rose viszont megvonta a vállát egy keserű fintorral arcán. - Nem tudom. Ha lemondott volna rólad, nem hozott volna vissza engem. Azt hittem, már beletörődtél a sorsodba, ami nem mesébe illő ugyan...
 - Rose, nagyon rossz érzésem van... nem tudod, mi az oka? - állt fel a fiú és így lefolyt a whisky a nadrágján.
Rose pedig bólintott. - Telihold van... nem is akármilyen. Nem pont a Grill a legjobb hely ma estére - nyelt nagyot, aztán maga sem tudta, mi lelte, de magához ölelte a fiút és el sem engedte percekig. - Alig hiszem el, hogy valaki a saját jövőjét áldozta fel miattam! Nem hiszem el... - suttogta a vállába és behunyt szemmel örült annak, hogy ölelését viszonozzák...

*-*

A hold egész alakban ragyogott az égen, néhol hallani lehetett a farkasvonyításokat és a Salvatore birtok előtt állt megállt egy autó, Elenával a volán mellett, de még nem szállt ki. Egy dallam magával ragadta a rádióban és már könnyezett is, ahogy a ritkusok és a szavak elhatoltak a szívéig.

Együtt mindezen emlékekben
Mosolyod látom,
Minden dédelgetett emlékem.
Kedvesem, tudod, hogy szeretni foglak az idők végezetéig.

Minden emlékem
Közel tart téged,
Csendes pillanatokban
Elképzelem, hogy itt vagy.
Minden emlékem
Közel tart téged,
A csendes suttogások, csendes könnyek.

Majd mikor véget ért, gyorsan kikapcsolta és letörölte a könnyeit. A dal mindent elmondott, és mintha a saját fejével gondolkodtak volna. Aztán nagy levegőt vett és kinyitotta a kocsiajtót, hogy pár pillanaton belül már az ajtóban álljon és remegve emelje fel a kezét, kopogásra készen, de úgy döntött, ezúttal anélkül tessékeli be magát. Hiszen még a baj messze járt. Nem hallott odabentről semmit, még nincs itt az idő...
A nappaliban lelte meg azt, akit keresett. Damon behunyt szemekkel, whiskys pohárral a kezében feküdt a kanapén és látszólag ki akart kapcsolni, és menekülni minden elől, amit életnek vagy fájdalomnak neveztek.
Elena megállt az ajtóban és várt, hogy felé emelje a tekintetét, nézzen végig rajta és lássa, mi lett belőle és aztán bevallhasson mindent, amiért jött. Itt akart lenni vele az éjjel... még ha látnia is kell majd olyat, amit nem szeret. HA megtörténik...
 - Mit akar itt anyuci szívének megkeserítője? - kérdezte Damon, anélkül, hogy felnézett volna és várta a választ, amire talán maga sem tudott volna helyesen válaszolni. Mert örült neki, hogy itt van, csak nem tudta, miért.
 - Beszélnünk kellene! - sétált közelebb Elena és leült a kávézóasztalra, hogy rálátása nyíljon Damon egész testére. - Nem fogok bocsánatot kérni. Csak egy dolgot akarok, hogy tudd, hogy...  - akadt benn a szó, mert hirtelen... mintha az idő is megállt volna, lelassult a légzése, ahogy Damoné is, megdermedtek, aztán hirtelen mégis felgyorsult minden. Az ablak tört és a földre vágódtak a törött üvegdarabok. A hold fénye bevilágított, körülötte a vastag piros gyűrű szinte égett és beszínezte ezzel az egész holdat. Vörösen fénylett már, ahogy a farkas szemei is vérben forogtak, dühösen csapódott a földre, akár egy macska, aki fáról pottyant le és vicsorogni kezdett, a hegyes fogai pedig ezüstként ragyogtak a fényben.
Nem maradt menekülési lehetőség. Damon meglepődött és hátrálni kezdett Elena felé, hogy testével védje őt . - Elena... szaladj, futás! - parancsolt rá szigorúan, de nem is volt már idő cselekvésre. Hiszen csak egy harapás kellett ahhoz, hogy Elena így vagy úgy, de meghaljon. - Menj már! - ordított hirtelen fel és az ő arca is változni kezdett, mintha ezzel hatással lehetne az előtte álló fenevadra.
Aztán minden másodpercek töredéke alatt történt... szabad szemmel szinte felfoghatatlanul következtek egymás után a jelenetek... további ordítás, morgás, egy vonyítás és egy fájdalmas kiáltás, aztán pedig... éles csapódás... Damon a földre került, bal karján egy jól látható sebbel. Az ing leszakadt a karjáról és behunyt szemekkel, erősen összeszorított ajkakkal feküdt ott, jobb tenyerét a sérülésre szorítva. - Elena... mi volt ez? Álmodom, igaz? Nem történt semmi, csak egy álom - nyögött fájdalmasan és kinyitotta a szemeit, hogy a sebre nézzen, de a sérülésnek nyoma sem volt már. - Fáj... eltűnt, de fáj... - próbált meg felállni, de Elena letérdelt mellé és visszanyomta a földre.
 - Nem mozdulsz innen! Maradj a földön! - parancsolt rá ezúttal ő és megsimogatta a férfi arcát. - Hiányoztál - mondta ezúttal és Damon felfedezett a hangjában valamit. A régi lányt... akit szeretett. Mert aki fölé hajolt és aggódóan nézett rá... az az Ő Elenája volt...

*-*

Elijah a lakásában állt, és várt. Jól felkészült már a látogatóra és tudta, hogy lánya megszökött, hát valahol a közelben van, és pontosan látja, mi is történik apjával. Aztán maga is meglepődött, mikor a nyitott ablakon egy férfi alak mászott be és a teste még mindig verejtékben úszott, a szemei sárgán villogtak, de mégis emberi alakban volt.
 - Nem megy... Elijah... nem vagyok képes átváltozni! - motyogta izzadtan, reményteli hangon, mire Elijah eldobta az italát és odalépett elé.
 - Valóban? - vigyorodott el. - Nocsak... nocsak... a lányom nem számított mindenre? - nevetett fel és lenyomta a férfit a kanapéra. - Azt hiszem, van magyarázat - mondta mély hangon. - Valami rosszul sült el, nemdebár? - guggolt le Timotei elé és egy italt nyomott a kezébe. - Lazíts már, nem lehet olyan rossz - vicsorgott már ő maga is.
 - Azt hiszem, tudom... nem gondoltam valamire. Hogy aki másnak vermet ás, maga esik bele... a Katherine-nek beadott szer meg volt bűvölve, vagy hogy is mondják ezt mai nyelven... visszaütött volna a rossz szándék? - fordult csapzott hajjal régi társa felé, aki értetlenül pislogott. - Katherine ember lett, én pedig... velem mi történik? Ugye... én nem veszítettem el a vérfarkas lényemet? - kérdezte kétségbeesetten, majd néma csend telepedett a szobára...

Tizedik fejezet: A látszat néha csal

 - Elena…
A hang Damon szájából tört elő, hiszen ahogy mindenki a lányra nézett, a szó bennakadt, nem tudtak megszólalni.
A lány pedig gúnyosan mosolyodott el, mikor meghallotta saját nevét. Látta Katherine-t és így már… biztos volt abban, hogy fel fogják ismerni. De neki még az is teljesen lényegtelen lett volna. Ha tudják, hogy itt van, legalább nem retteg a lebukástól és nem kell rejtőznie senkitől. – Talán zavarok? – kérdezte ironikus hangvétellel és beljebb lépett, lassan megközelítve a saját anyját, akinek még a mosoly is az arcára fagyott.
Azt hitte, szellemet lát, a kislánya szellemét, de mikor rájött, hogy nem, az a nő tényleg ott áll, csak pislogott egyet. Mert az a nő… tényleg csak egy szellem lehetett… egy árnyék… a kislánya árnyéka, mert ez a nő… messze nem érhette volna utol a lányát.
De először nem erre gondolt. A lánya nyakába akarta vetni magát, boldogan és örömtelin, hogy végre teljes lehet az öröme, boldog, egész család lehetnek, de ahogy a lány riasztó, szinte már ellenszenves szemeit fürkészte, erről lemondott. Már így is sajgott a szíve, nem akarta, hogy még egyet rúgjanak rajta. – Elena, kicsim… - Csak ennyi hagyta el a száját, és elfordult Alarictól teljes testével, hogy szembeálljon lányával. – Hát életben vagy… Nem álmodom, igaz? Itt vagy, lélegzel… - próbálkozott meg egy mosollyal, eltekintve attól, hogy élete egyik legszebb napját pont a saját vére hiúsította meg.
 - Igen, Isobel. Élőbb vagyok, mint valaha! – mutatott végig magán.
Isobel szemei pedig kikerekedtek. Jól hallotta? Tényleg nem anyának hívta, hanem Isobelnek? – Elena… régen Anyának hívtál… most miért…? – kérdezte már fátyolos szemekkel és mintha az összes jelenlévő elsétált volna, néma csend telepedett a kertre, csak néha kezdett el dalolni egy-egy kóbor madár.
 - Hát, hát, hát… - kezdett bele az érkező lány, az égre nézve. – Például azért, mert 17 évig nem téged neveztelek Anyának és így hirtelen bemocskolni az igazi anyámnak a nevét… nem fogom, bocs! – csóválta a fejét és Isobel arca hirtelen megdermedt, az erek is kifutottak az arcából.
Az igazi anyámnak…
Igazi anyám…
Az igazi…
És ezzel nem rá célzott, hanem arra, aki felnevelte. Miranda Gilbertre, aki szerette és óvta őt. – Elena, kérlek, ne fájdítsd a szívemet, az anyád szívét – kérlelte már könnyes arccal és egy székbe támaszkodva emelte fel a fejét, hogy reszketve a lánya felé nyúljon. – Gyere ide hozzám, az anyádhoz, kérlek! – suttogta könyörgő szemekkel, de a várt „csoda” elmaradt.
Elena fújtatott egyet, nem is nézett az anyjára közben és megcsóválta a fejét. – Nem, kösz – hátrált egy lépést, és Isobel lábai ekkor akarták feladni a szolgálatot, de Rick még időben mögé lépett és megfogta a vállát. – Oppá, ne haragudjatok. Most látom, hogy… esküvő? Megint? És én tettem tönkre? – kérdezte tettetett bűnbánattal. – Ne haragudjatok… de úgy éreztem, tudnod kell, hogy a pici lányocskád életben van, ha már mások – nézett Damon felé. – nem közölték ezt veled, jól sejtem?
Isobel is Damon felé nézett. – Te tudtad? Tudtad, hogy életben van és nekem nem szóltál? – kérdezte zokogva Alaric karjaiból és Elena mindeközben csendesen nevetett, hiszen… az elmúlt hónapok megtanítottak neki valamit. Hogy ha el akarsz érni valamit, legyen az ára bármi, a család gyűlölete, a saját anyja szomorúsága, meg kell tennie a jóért.
Damon pedig szóra nyitotta a száját, de mit is mondhatott volna? „Ne haragudj, de igen, tudtam. Viszont nem akartam, hogy ez legyen belőle!” Ez hülyeség… hiszen ha elmondja… Isobel felkészülhetett volna erre, de… így kivívott magának valamit ezzel: Isobel haragját, megvetését, de ami a legjobban szíven találta őt magát is, hogy szenvedett és erről… ő is tehetett, mert nem járt el a szája.
Csak lehajtotta a fejét, lemondóan sóhajtott, hiszen ebből már nem magyarázza ki magát. – Igen, tudtam. Sajnálom – suttogta.
 - És mióta…? – kérdezte lassan, akadozva, nem érdekelte, hogy mindenki őket nézi, felőle az egész világ a pokol végére is elmehetett volna, de ezt tudnia KELLETT! – És… miért…?
 - Egy hete körülbelül… Isobel, én csak nem akartam, hogy fájjon neked, ha nem jön vissza! – mondta, mintha Elena ott sem lett volna. – Látod, mi lett belőle, nem? Ezt akartad? Így visszakapni őt? Ő NEM a lányod! – emelte fel a hangját, és Elena felé bökött. – És nem is az a lány, akiért mindent feláldoznék! – vette lejjebb ismét magát és elindult az „árny” felé, majd megállt előtte. – Ha valaki megkérdezte volna, mit érzek irántad egy hete… azt mondtam volna, hogy még mindig őrülten szeretlek! De most, hogy itt vagy… ÍGY… azt mondom, bárcsak haltál volna meg és ne kínoznád a saját anyádat és a barátaidat! – sziszegte dühösen, mintha csak a régen szunnyadó vámpír tért volna vissza belé ezekkel a mondatokkal.
De Elena csak megrántotta a vállát. – Bla-bla-bla – jött ki belőle, aztán ismét elmosolyodott és végignézett a vendégeken. – De sok régi ismerős… - sóhajtott. – Anyám… - motyogta még utána unatkozva, majd csípőre tette a kezét.  – Hát… majd máskor összejön a frigy, nem? – húzta fél száját ördögi vigyorra, majd hátat fordított, viszont előtte még visszanézett, de nem is Isobel és nem is Damon szemeibe, hanem egy szinte elrejtőzött férfi szemeibe. – Még valakivel tárgyalnivalóm lesz úgy is.
Azonban mielőtt még kiléphetett volna, Damon megragadta a karját. – Ha ilyen lettél, mit akarsz itt? Miért jöttél vissza? – sziszegett továbbra is.
Elena arca pedig komollyá változott. – Mert tudok valamit, amit te még nem! – rántotta ki magát a régi szerelme kezeiből. – És ha most azt kívánod, menjek a pokolba, csak azt tudom mondani, hogy… annak is meglesz az ideje! – indult el ismét kifelé és ezúttal nem állította meg semmi és senki. Elhagyta a régi otthonát.
Isobel pedig abban a pillanatban Rick karjaiba omlott és zokogni kezdett, hangosabban, mint addig.
Damonön volt a sor, hogy Rick pillantását látva nagyot sóhajtson és beszélni kezdjen. – A bulinak vége. Menjen… mindenki haza – hajtotta le a fejét és megtámaszkodott a hátsó kert ajtajának félfájába.

*-*

Carmen tétován várt, ahogy nézett ki az ablakon. Lement a nap és ő még mindig itt nyűglődik, mint akinek se otthona, se dolga. – A francba, apám! – szitkozódott, mikor hallotta, hogy kattan a zár.
Gyanakodva fordult hátra és látta, hogy aki belép, nem más, mint John. – Nem gondolod, hogy kicsit túllőtted az időbéli határt? Egy nappal a hold előtt tegyem a dolgomat? Innen nehéz irányítani – suttogta szemrehányóan, de John csak megállt az ajtónál és rögtön a zsebébe nyúlt.
 - Elhoztam neked ezt. Egy boszorkány készítette, és ha megiszod, szabadon távozhatsz! – nyújtotta át neki és sóhajtott egyet. Nem volt ínyére, hogy itt kell lennie.
Carmen viszont előtte termett és rögtön lekapta a kis fadugót és kiitta az utolsó csepp, kesernyés italt, aztán a földre vágta a folyadékos palackot és Johnra meredt, miközben az ajtó felé indult és kinyújtotta a kezét az ajtón.
Megkönnyebbült, ahogy már nem egy téglafalat érintett, hanem a levegőt odakinn. – Köszönöm. Meg is lesz a méltó jutalmad. Most azonnal – húzta fel a szemöldökét ravaszul. – Már hónapok óta nem ittam normális embervért és nem is öltem! – nyalta meg az ajkait és John előtt termett. – Ideje bepótolni – mondta felgyorsulva és mire John észbe kaphatott volna Carmen fogai kinőttek, a szemei elsötétedtek és amint rátapadt John nyakára, az erek is kiduzzadtak a szemei alatt.
Itta és itta, és közben érezte, hogy visszatér belé az élet, az igazi erő, amit a mókusvér soha nem adott volna meg neki és percekkel később John élettelen testét a földre dobta. – Apámnak jó üzenet leszel – mérte végig félrebillentett fejjel, majd miután megtörölte a száját, kilépett a lakás négy fala közül…

*-*

Victor Katherine búvóhelyére sétált, egy váratlan hívás következtében. Nem értett már semmit a nagy kavarodásban és már a saját varázslatát is nehezen számította ki. Katherine él, és Elena is. De Elenáról mindenki azt hiszi, hogy halott. Furcsa, pedig életben kell lennie. Vagyis... ő már pontosan tudhatta, hogy életben van, hiszen ahogy belépett a helyiségbe, a nappalin meglátta a kanapén ülő nőt. Sugárzott belőle az emberség, nem lehetett Katherine.
 - Régen találkoztunk, Victor - dobta ki az öléből a párnát és felállt, hogy odasétáljon elé, miközben összedörzsölte a két tenyerét. - Segítségre lenne szükségem most, hogy mindenkivel meggyűlöltettem magamat - állt meg és a szemei meg sem rezdültek. Hacsak nem a jóság árnyékától, amit most szabadjára akart engedni.
 - Hello, Elena! - köszönt végül Victor is. - Nos, miben lehetnék segítségedre? - fonta össze a kezeit hátul és várta a magyarázatot.
 - Timotei értesített, hogy készülőben van valami... hogy... egy számomra fontos személyt veszély fenyeget. Egy vérfarkas... - jött ki belőle és ekkor már némi érzelem ott csengett a hangjában.
 - Várj csak! Mi a fene történik? Valami rosszat érzek felőled - lépett közelebb Elenához és mint egy vadászkopó, körözni kezdett körülötte.
 - Valószínűleg én vagyok az a rossz! - nyelt nagyot. - De csak... annak látszom, nem vagyok gonosz! - hajtotta le a fejét. - Tönkretettem az anyám esküvőjét, hogy bemutatkozzam és így... remélem meggyűlöltek. Damon azt mondta, hogy bár meghaltam volna - mosolyodott el keserűen. - De nem bánom, legalább könnyebben viselik majd, ha olyan ára lesz annak, amit akarok, amiből nem lenne visszafordulás.
 - Mondd, mit akarsz tőlem! - kérdezte végül Victor, pár másodperc hallgatás után.
 - Van valami, amivel gyógyítható a vérfarkas-harapás? - tett eleget egyetlen egy mondattal Elena Victor kérdésének.
Victor nagy levegőt vett és csak kitágult szemekkel meredt a nőre. - Miért? Miért van neked ilyesmire szükséged?
 - Nem kérdésekre van szükségem, hanem válaszokra! Válaszolj! Van, vagy nincs? - állt meg komolyan, és nem tűrt ellentmondást.
A boszorkány még mindig nem állt meg a fel-le járkálásból. Aztán egyszercsak bólintott. - Van. Van gyógymódja, de annak súlyos ára van! Mire kell az neked?
Elena pedig lehajtotta a fejét. Visszaemlékezett Timotei szavaira. Damont megfenyegette egy vérfarkas és ő még nem is tud róla. A telihold hatalmas veszélyeket rejthet számára és meg fog halni a harapástól. Mert a vérfarkasoknál nincs kecmec. Harapnak, ha egyszer eldöntik. - Damon miatt... - suttogta elhaltan. - Nem érdekel, hogy szeret-e már, vagy sem... de én szeretem őt és nem fogom engedni, hogy baja essék! Soha! - sziszegte elszántan és félrelökte a haját. - Mi az ára?
 - Elena, hiszen tudod, ismered az élet fintorait. Életért adj életet. Nem is akármilyet. Van egy bizonyos faj, ami a lehető legritkább ezen a világon. Alig pár él ezen a földön. Mára mindent vérrel szentesítenek meg! Miért lenne ez másképpen? Hiszen elviekben nem gyógyítható... hát a gyógyír legyen olyasmi, aminek hatalmas ára van!
A lány pedig gondolkodni kezdett. Ritka faj, alig pár él... - Rólam beszélsz, igaz? - tette fel végül behunyt szemekkel a kérdést. - A hasonmásokról... - bólogatott, maga elé meredve.
Victor pedig sóhajtott egyet. - Igen, rólad. Ha szereted, megmentheted a véreddel. De most javítok... nem a véred kell... az életed, az energiád, hogy meggyógyuljon! A halálod!! - fejezte be egy erős hangvételű szóval, amit alaposan megnyomott, hogy érezhető legyen rajta a súly.
Elena szemei pedig megteltek könnyel. Számított erre, jobban, mint bámire. - Rendben van... szeretem őt és... nem áll messze tőlem az, hogy eldobjam az életemet... a szerelmemért mindent... meg akarom védeni... szeretem és megvédem, az istenre esküszöm... - folytak a könnyei és leomlott a kanapéra. - Mit kell tennem?
 - Neked csak egy dolgod lesz, a többit rám bízhatod. Bár nem ismerlek, de látom, hogy jó vagy, csak elrejted! - mosolyodott el halványan és letérdelt Elena elé. - Egy egyszerű varázsige kell hozzá, nem kell más, csak hogy itt légy. Aztán pedig... meg kell ölnöd magadat... - mondta ki gyorsan, és megszorította Elena kezeit. - De előtte ígérd meg nekem, hogy elmondod neki az érzéseidet. Mondd meg neki, hogy szereted és csak utána... tedd meg! - nyelt nagyot, majd felállt, de nem engedte el Elena kezeit. - Ilyenkor bánom, hogy boszorkány vagyok. Meg kell ölnöm egy ártatlant, hogy mentsek egy gyilkost - forgatta a szemeit, majd felemelte a kezeit és a mennyezetre nézett.
Már nem várt választ, azonnal mormolni kezdett valamit behunyt szemekkel és némi szél és suttogás után Elena is felnézett a kezeiből. Hiszen valamit feláldozott ezért... és az nem a saját élete volt...
Percek teltek el, mire Victor felsegítette Elenát a kanapéról. - Megkötöttem. És csak tudd: én mindent tudok, hogy miért teszed! De a helyedben nem tettem volna meg. Hiszen van valamid, amit hátrahagyni ostobaság! - csóválta a fejét.
Elena pedig utat engedett a zokogásnak és csak annyit tudott kinyögni. - Köszönöm! - Majd kirohant. Nem az életét sajnálta... valami mást... a szerelmet... hogy már semmiféleképpen nem lehetnek együtt... mert egy vérfarkas fenyegetése... halálos...
Victor pedig megállt egy pillanatra. Elenának fogalma sem volt arról, amit ő tudott. Legalábbis látott. - Érdekes dolgokat hallottál, Katherine? - fordult abba az irányba, ahol a ravaszul vigyorgó nőt először meglátta.
 - Érdekesebbeket, mint gondolnád - bólintott ravasz szemeivel és megtámasztotta az ajtót. - Victor, beszélnünk kell! - jelentette aztán ki még mindig vigyorogva.  

Kilencedik fejezet: Visszatérés

 http://www.youtube.com/watch?v=bBb-J0hcBQA

Isobel letelepedett Katherine ágya végében és mintha könnycsepp csillant volna fel a szemében, ahogy a verejtékező nő homlokát törölgette. Hirtelen átjárta a sajnálat és a szánalom, amit érzett Katherine iránt. – Mit műveltél? Ki tette ezt veled? – suttogta csendesen, mire Katherine kinyitotta fáradt szemeit.

 - Mindig gyűlöltem… a fájdalmat, mert… ötszáz éve nem érzem ezt az érzést… jó ember voltam, akit sszetört a szerelem és… belekeveredtem hasonmás mivoltom miatt egy „alkuba”… és ebből csak a halál tudott megmenteni… - nyelt nagyot és hangja egyre élettelenebbül csengett. – Átváltoztam és azóta nem érzek semmit… se szerelem, se fájdalom, se szenvedés…csak az örök élet, ami most… köddé vált, azt mondod? Akkor ITT AZ IDŐ! Ölj meg, szabadíts meg a fájdalomtól, ne engedj vergődni, verj belém karót, vagy bármit, ami megszabadít ettől! Könyörgöm! – kérlelte tovább és megragadta Isobel kezét, de látta a fekete szempárban, hogy hiába kéri ezt. – Tudod… amióta ismerlek, meg akarlak ölni, többször mentél át azon a bizonyos határon, amit én meg tudtam engedni egy csatlósnak.

Isobel pedig nagyot nyelt, majd pár pillanattal később egyik kezét Katherine háta alá csúsztatta. – Gyere velem a Gilbert házba! Ott megleszel. Jártál már ott, igaz? Vagyis… ez már mindegy… - jött rá Isobel.

A nő elgondolkodott. Úgy rémlett neki, hogy még nem, de semmiféleképpen nem tudott volna belépni oda. Egyrészt… John miatt, másrészt mivel Elena is élt még… de neki is rá kellett jönnie, hogy ez már mindegy. Bemehetne… HA akarna!

 - Nem megyek! Nem akarom, hogy sajnáljanak, hogy… nevessenek, még ha meg is érdemelném – motyogta. – Hagyj itt és menj. És senkinek ne mondd ezt el… TŰNÉS!!! – nyögött fel fájdalmasan.

És Isobel tényleg úgy érezte, itt már nincs mit tennie. Nem tapasztalt még hasonlót, de látta, hogy Katherine egyre jobban gyengül, leépül és ennek… halál lesz a vége…

*-*

Timotei csak várt… egy hírre, egy mondatra, akármire, hogy végre telefonáljon. És megtörtént. Mert tudomására jutott valami, ami visszacsalhatja ide ismerősét. Csak hallgatóznia kellett, követnie Damont, hogy tudja, veszély közeledik, méghozzá az a veszély már Damon Salvatore-t is fenyegeti. Az az ostoba, hogy nem tudja visszatartani a fogát! Képes mindent elrontani azzal, hogy magára vonja egy vérfarkas figyelmét. De ez… nem enyhíti saját terhét, miszerint meg kell harapnia Elijaht. Csak bízott abban, hogy az ősvámpír kitalál valamit most, hogy tudja: a lánya a halálát akarja.

Aztán megragadta a mobilját és egy számot pötyögött be. Várt, hogy felvegye valaki és átadhassa neki a hasznos és aggasztó információt. És hamarosan meg is szólalt az a selymes hang. – Itt az ideje visszatérned, kicsi lány! Szükség lesz rád, minden jel arra utal!

Egy morranás, majd csak sípolás. Az illető letette a telefont. TImotei pedig nagyot sóhajtott…

Egy héttel később:

Felkelt a nap, egész Mystic Falls a fényeiben úszott, néhol ugyan felbukkant egy-egy rosszat akaró felhő, de gyorsan tovaszállt, mintha csak megijedt volna a napsugaraktól.

De Katherine nem lélegzett fel. Egy hete már, hogy valami történt vele és nem tudta, mi van rá ilyen hatással, de élni sem akart már. Többször megpróbálta már megfogalmazni magában, mi is várna még rá, de aztán mindig egy gondolattal zárultak le ezek az elmélkedések. Hogy valamit még MEG KELL TENNIE! Nem tudta, hogy mit, vagy hol, miképpen, de érezte, hogy vár még rá valami a halál előtt. Ha más nem, hogy megélje a holdtöltét, ami holnap estére ígérkezett.

Felállt az ágyból, verejték már nem bukkant fel bőre minden négyzetcentijén, majd a tükörhöz lépett és nézte nyúzott bőrét. – Üdv ismét az emberek között – mosolyodott el keserűen és megmosta, majd megtörölte arcát. – Már el is felejtettem, hogy ilyen szar érzés embernek lenni. Ilyen gyenge még talán akkor sem voltam – sóhajtott lemondóan, majd telefoncsipogást észlelt és meglepődött, mikor meglátta, hogy Isobel neve villog a kijelzőn. – Mondd csak, drága őrangyalom. Merre jársz? – kérdezte, bár már sokkal emberibben. A válasz viszont meglepte, hiszen Izi csak annyit mondott, hogy… két órán belül ismét ő lehet Alaric Saltzman törvényes felesége…

*-*

Isobel és Alaric nem akarta túlbonyolítani a szertartást. Néhány barát, ismerős, a kertben pár szék, utána egy kis összejövetel. Nem is vágytak többre, amit akartak, már megkapták. Egymást…

Egész nap nem is találkoztak, Isobel Elena szobájában állt a tükör előtt, egy elegáns, mégis egyszerű ruhában, hiszen nem tartotta szükségesnek a giccses, csipkés ruhát, uszállyal.

Majd nagyot sóhajtva nézett le lánya ágyára. – Édesem, remélem, hogy látsz minket! – suttogta egy könnycsepp kíséretében. – És nem bánod, hogy mi boldogok vagyunk – hajtotta le a fejét. – De akkor lennénk a legboldogabbak, ha te is velünk lennél ma – szomorodott el a hangja, de nem akarta, hogy PONT ma törjenek rá azok a gyötrő emlékképek, hogy a lánya teste holtan hever Damon karjaiban, ezért inkább megrázta a fejét és leült az ágy szélére, gondolkodni.

És Rick két szobával arrébb szintén készülődött, Damon társaságában, aki Rick szerint is megváltozott az egy hét alatt. Mintha még az arroganciáját is elásta volna, és felnőtt lett, nem csinált komolytalanságot, de ugyanakkor… ott égett a szemében valami: hogy fél valamitől, vagy valakitől. Talán a sorsától? Vagy valami mástól? Nem tudhatta senki, talán még ő maga sem ébredt rá, mitől retteg.

 - Cimbora, legalább ma nevess már, a vámpírvadász haverod megnősül és elvesz egy vámpírt! – vigyorodott el elégedetten, és hátba veregette Damont, de az mintha észre sem vette volna, bámult továbbra is maga elé. Nem mondhatja el ma Isobelnek, sőt… talán egyáltalán nem is mondhatja el, hogy Elena él… mert ki tudja, visszajön-e, és ha úgy alakul, hogy nem, Isobel ne keseredjen el.

 - Nem érné meg! – suttogta dühösen és a szemei szikrákat szórtak, de ahogy Alaricra nézett, rögtön megrázta a fejét. – Bocs, majd próbálkozom – vonta meg a vállát az ágyon ülve. – De nem is értelek titeket. Hagyjátok a flinces-flancos MENNYEGZŐT és térjetek rá a bulira, a piára és a dögös kislányokra – mosolyodott el egyre szélesebben. – Bocs, elfelejtettem, hogy nemsokára megint feleséged lesz. De nézni szabad, nem? Mindent a szemnek és semmit a kéznek. Nem irigyellek – állt fel nagyot sóhajtva és ezúttal ő veregette hátba Ricket. – Majd néha azért az asszony háta mögött kirúgunk a hámból, oké? – kacsintott suttogva, de Ricktől semmi jószívű pillantást nem kapott ezért.

 - Damon, te részeg vagy, vagy csak rohadt tuskó ma reggel? – kérdezte komolyan és némi dühvel.

Damon pedig megköszörülte a torkát. – Egyik sem. Én csupán BAROMI elkeseredett vagyok – hajolt oda Rick elé és a szemei nem is árultak el semmit. - Később találkozunk – sétált ki lassan a szobából, le az udvarra.  

Viszont a nappaliban egy nő jött vele szemben, akit legrémisztőbb álmaiban sem akart látni egy ideig. – Már megint találkozunk, Katherine? Elég volt a tánc a jelmezes buliban, nem? – forgatta ismét a szemeit és fel sem tűnt neki az, hogy a nő nem olyan, mint általában.

 - Kösz, Salvatore, te is borzalmasan hiányoztál már a teremtődnek! – köszörülte meg a torkát félig vigyorogva. – Meglep talán, hogy itt látsz? Pedig Isobel olyan kedves barátnőm, muszáj végignéznem, hogy teszi tönkre magát. Mert férjhez menni… sorscsapás – fintorodott el, majd újra vigyor telepedett arcára és anélkül, hogy arrébb ment volna, elindult a kert felé, Damon vállának ütközve. – Bocs, drágám. Majd máskor figyelek – nevetett halkan.

 - Átkozott ribanc! – sziszegte utána a férfi, de egy nagy sóhajjal lenyelte a dühét és a kert felé fordult. Végigfutott az agyán, hogy innen nézi végig az egészet, de rájött, hogy nem teheti. Rick számít rá, még ha az előbb ez nem is tűnt úgy…

*-*

Zene, székek, virágok, néhány barát és vendég... ez jellemezte a kertet, de mikor Isobel már ott állt Rick mellett és megfogta a kezét, elcsendesedett mindenki és mosolyogva, szemüket nem is vették le egymásról. Majd hallgatni kezdték egy férfi szónoklatát a házasságról és a kapcsolatokról, mi is köti össze őket majd ezek után. De a pár – mivel hallotta már egyszer ezt a szöveget – nem is figyelt most erre, csak egymás csillogó tekintetét figyelték és néhány susmutoló hangot, ami hangosabbra sikerült, mint azt gazdájuk tervezte, de ezt a lelki békét senki nem zavarhatta meg, a boldogságuk most határtalan volt, nem ismertek olyat, ami tönkretehetné, vagy elronthatná. Legalábbis ők azt hitték.

Mert ahogy meghallottak egy mondatot, miszerint: csak azok szólaljanak fel, akiknek van ellenvetésük az ellen, hogy ez a házasság létrejöjjön, adjon hangot neki, vagy fojtsa magába örökre, lélegzetvisszafojtva várták, mi is fog történni. Közbeavatkozik valaki, vagy folytatódhat a szertartás.

Pár másodperc eltelt, csak néma csönd és Isobel már fellélegzett, hogy hamarosan ismét feleségként csókolhatja meg Alaricot, de jött a hideg zuhany, egy ismerős hang ugyanis hangot adott megjelenésének.

 - Nekem lenne egy-két szavam – szólalt meg az érkező teljesen közömbös hangon, mire mindenki odakapta a fejét, és Damon behunyta a szemét, hiszen… körbenézve ott látta maga mellett Katherine-t nem messze… de a lány, aki megérkezett, szintén úgy nézett ki, mint Katherine. És ez csak egyet jelentett.

 - Elena…