Egy évvel később:
Süvített a szél, ahogy egy könnyed testű lány rohant az erdő leveletlen lombjai között, próbálva utolérni a szelet és a vihart, még eső előtt fedelet találni a feje fölé. Csak ragadta a szoknyáját és úgy futott tovább.
- Hiába menekülsz, Katerina! A sorsod elől felesleges! – ordított utána egy hang. Mintha a saját vékony kis hangja követte volna.
- Kérlek, engedj elmenekülnöm. Tovább kell mennem. Klaus és… és Elijah a nyomomban vannak – dermedt meg aztán, mikor Charlotte szikrázó szemei állták útját. – Könyörgöm, ne juttass a kezükre – vált könnyessé a menekülő nő szeme.
- Eszem ágában sincs a kezükre adni – jelent meg egy ravasz mosoly az arcán. – Hónapok óta már, hogy követlek. Már régen feladhattalak volna, ha az lenne a célom. De azt hitem, a valós szándékaimat már ismerhetnéd… egy éve ismersz már.
- Nem… egy éve tudom, hogy az ősöm vagy és ez a legnagyobb hibám, amit egész életemben elkövethettem, vagy amivel sújthatott engem az isten – fakadt ki elkeseredetten a fiatal lány, de a következő pillanatban a levegő is bennragadt tüdejében, hiszen Charlotte megragadta a kecses nyakát és egy fához nyomta, minek következtében Katerina feje nagyot koppant a vaskos fatörzsben.
- A szememben egy senki vagy! – sziszegte a nő, szemei alatt pedig kidülledtek az erek, szemei elsötétedtek és a következő percben a csuklójába harapott, hogy Katerina fagyos ajkaihoz emelje és a lány akarata ellenére itassa meg az éltető nedűvel.
- Könyörgöm… ne… - nyögte folyamatosan a lány, majd fuldokolni kezdett, mikor a csukló eltávolodott ajkaitól. – Mit… mit akarsz tenni? – kérdezte remegve Katerina, hiszen semmit nem tudott kiolvasni Charlotte szemeiből.
- Arra én is nagyon kíváncsi lennék – jött egy harmadik hang, majd a szél zizergő fuvallatát Charlotte törte meg gonosz nevetésével.
- Klaus, drágám… - fordult hátra ördögi vicsorgással a nő. – Rád kevésbé számítottam pont most. De ha már itt vagy… végignézheted a nagyszerű előadást – kacsintott rá, majd visszafordult Katerinához és szegezni kezdte saját füleit. – Ha jól hallom, már Elijah sincs messze a céltól. A hős szerelmes… - suttogta nyálasan, undorodva, majd elrántotta Katerinát a fától, hogy Charlotte a karjait a nő nyaka köré fonja és úgy bámulja Klaust. – Most így lesz vége… semmi boldog vég. Ahogy az én mesém sem ért boldog véget – sziszegte gyűlölködve, majd Katerina ajkai széléről letörölte a vérfoltokat.
Majd csak egy reccsenő hang hallatszott… és egy hatalmas puffanás. Ezekkel egyidejűleg két hatalmas ordítás, és a szél susogása ott, ahol Charlotte vigyorogva eltűnt. Klaus hangja erőteljesebb volt… csak ordított, mint akinek lábát törik érzéstelenítés nélkül. És úgy meredt a testre, ami földre hullott.
A másik kiáltás pedig… Elijah száját hagyta el, aki már ott hevert Katerina teste mellett, kapkodó lélegzettel, és a kezében tartotta a lány arcát. A szemei megteltek könnyel és magához szorította a lány testét. – Nem… nem történhet meg vele… - mondta, miközben ringatni kezdte a lány elhalt testét és folyni kezdtek könnyei. – Meghalt… - motyogta összeszorított szemekkel, majd Klausra nézett.
- Nem, nem halt meg. Hiszen… Charlotte a vérével itatta… - próbált valami apró reményt kelteni az idősebbik testvér, de hiába. Elijah tudott valamit, amit ő nem.
- Rá nem volt hatással a vérünk… sosem gyógyult meg tőle… - rázta a fejét elgyötörten, majd rámosolygott Katerinára. – Az igaz szerelmem teteme… ezt a nőt szerettem és fogom is örökké… nem lesz más – csóválta a fejét, majd a karjaiba kapta a testet… és elsétált Klaus mellett…
***
Új tavasz jött… majd azután is és azután is. Teltek-múltak az évek, jöttek-mentek a hónapok, több évszázad telt el azóta az este óta, amit Katerina nem feledett el soha. A megölése éjszakája…
De már nem érdekelte. Fájó pont volt az életében… fájt, mintha a rózsa tövisébe nyúlt volna és az a seb nála sosem gyógyult be. Viszont új életet kezdett… a saját halálhíre volt neki egy új élet kezdete. A vámpír-korszak kezdete… egy új hajnal…
Sötétedett már. A fák leveleinek susogása, a szél háborgó hangja és a lovaskocsik kerekeinek elhaló dallama töltötte el a levegőt. Egy férfi ült lóháton nyeregben és az erdő kellős közepén „sétált társával” hazafelé, egy hatalmas birtok felé. Nem tudta, miféle veszély fenyegetőzik abban az erdőben már napok óta. Vagy miféle lény szállta meg a városát és pusztította a barátait sorjában. A testekben egy csepp vér sem maradt… de a férfi nem félt. Bátornak érezte magát a feladathoz. Nem is vette észre, hogy miféle veszély leselkedik rá egy fa mögül. Hogy is sejthette volna?
A nő, mint keselyű az egérre, úgy meredt a férfira, ajkain ravasz és kárörvendő mosoly játszott… győzelmét érezte. Tudta, hogy ma este irtózatosan jót fog lakmározni azzal a férfival. Mystic Falls kellett volna neki már évek óta. „Az itteniek vére felülmúlhatatlan” – gondolta, ahogy végignyalt keskeny ajkain, bármiféle moccanás nélkül. Nem akarta, hogy észrevegyék.
De ahogy a férfi közeledő alakja ellenére is a szemébe nézett egy másodperce… a fekete göndör hajtömeg és a mellé párosuló tengerkék szemek… elhatoltak Katerina szívéig… és agyáig. Nem tudta volna bántani… azt a férfit nem. És nem tudta, miért nem… mert már készült bemozdulni. Készült arra, hogy lerántsa a férfit a nyeregből és nyaka felsértésével kiszívja belőle az életet… de helyette lassan mozdultak meg a lábai…
Könnyeket erőltetett a szemeibe és zokogni kezdett. Úgy vánszorgott a férfi lova elé, hogy a mellkasát szorongatta és ha fa akadt a közelébe, hát megtámaszkodott benne, hogy tényleg élethűen tudja előadni „magát”.
- Kérem… kérem, segítsen – szólalt meg nagy nehezen és a férfira nézett. És az azonnal mozdult is… először végigmérte a nőt. Majd már pattant is le… hogy megfogja a nő két vállát és maga felé fordítsa.
- Ki maga, hölgyem? – kérdeztem közömbösen, mégis érdeklődve, majd a karjaiba fogta a nő testét, hogy az nehogy eldőljön.
Katerina pedig legbelül elvigyorodott. – Katherine… Katherine Pierce – motyogta, tökéletesen alakítva a bajba jutott nőt. – A szüleim… halottak… - mondta tovább zokogva, majd a férfi vállába kapaszkodott.
- Jól van… - mondta a férfi kissé több együtt érzéssel, hiszen elbűvölte a lány szépsége. – Jobb lesz, ha nem hagyom itt sorsára. Elviszem magammal… a Salvatore birtokra – nyelt nagyot.
