Bejelentés

Sziasztok!




Sosem könnyű meghozni egy-egy döntést, de néha "rákényszerülünk" dolgokra, amiket már sehogy sem tudunk késleltetni, akármennyire is szeretnénk. Hát nálam most eljött ez a pillanat, pedig már körülbelül 2 hónapja töröm a fejemet, és próbáltam azt mondogatni, hogy "De, van értelme." Na, most már nem látom ezt... Újabb történet-ötletek merültek fel bennem ugyan, de a megvalósításukra nincs időm, vagy nincs kedvem és ez úgy látszik, egy ideig meg is marad...

Szóval így ezek után a sorok után mondom, hogy a blog határozatlan ideig "bezár", ha lehet ilyet mondani. Új fejezet biztosan nem lesz... Szóval ezekkel a sorokkal búcsúzom egy jó időre minden blogomról...



Üdv

Új blog!

Sziasztok!

Nem új fejezet... de szeretném bejelenteni, hogy új blogom nyílt, bár még kicsit hiányos, és fejezet sincsen fent, de remélem akad majd olvasója.
Itt érhető el: http://because-the-blood.blogspot.com/
A történet a Vampire Diaries c. sorozatra épül, pontosabban a 3x04. rész befejező jelenetétől veszi kezdetét. :)

Zsani

Kilencedik fejezet: Új utak...

Egy évvel később:

Süvített a szél, ahogy egy könnyed testű lány rohant az erdő leveletlen lombjai között, próbálva utolérni a szelet és a vihart, még eső előtt fedelet találni a feje fölé. Csak ragadta a szoknyáját és úgy futott tovább.

- Hiába menekülsz, Katerina! A sorsod elől felesleges! – ordított utána egy hang. Mintha a saját vékony kis hangja követte volna.

 - Kérlek, engedj elmenekülnöm. Tovább kell mennem. Klaus és… és Elijah a nyomomban vannak – dermedt meg aztán, mikor Charlotte szikrázó szemei állták útját. – Könyörgöm, ne juttass a kezükre – vált könnyessé a menekülő nő szeme.

 - Eszem ágában sincs a kezükre adni – jelent meg egy ravasz mosoly az arcán. – Hónapok óta már, hogy követlek. Már régen feladhattalak volna, ha az lenne a célom. De azt hitem, a valós szándékaimat már ismerhetnéd… egy éve ismersz már.

 - Nem… egy éve tudom, hogy az ősöm vagy és ez a legnagyobb hibám, amit egész életemben elkövethettem, vagy amivel sújthatott engem az isten – fakadt ki elkeseredetten a fiatal lány, de a következő pillanatban a levegő is bennragadt tüdejében, hiszen Charlotte megragadta a kecses nyakát és egy fához nyomta, minek következtében Katerina feje nagyot koppant a vaskos fatörzsben.

 - A szememben egy senki vagy! – sziszegte a nő, szemei alatt pedig kidülledtek az erek, szemei elsötétedtek és a következő percben a csuklójába harapott, hogy Katerina fagyos ajkaihoz emelje és a lány akarata ellenére itassa meg az éltető nedűvel.  

 - Könyörgöm… ne… - nyögte folyamatosan a lány, majd fuldokolni kezdett, mikor a csukló eltávolodott ajkaitól. – Mit… mit akarsz tenni? – kérdezte remegve Katerina, hiszen semmit nem tudott kiolvasni Charlotte szemeiből.

 - Arra én is nagyon kíváncsi lennék – jött egy harmadik hang, majd a szél zizergő fuvallatát Charlotte törte meg gonosz nevetésével.

 - Klaus, drágám… - fordult hátra ördögi vicsorgással a nő. – Rád kevésbé számítottam pont most. De ha már itt vagy… végignézheted a nagyszerű előadást – kacsintott rá, majd visszafordult Katerinához és szegezni kezdte saját füleit. – Ha jól hallom, már Elijah sincs messze a céltól. A hős szerelmes… - suttogta nyálasan, undorodva, majd elrántotta Katerinát a fától, hogy Charlotte a karjait a nő nyaka köré fonja és úgy bámulja Klaust. – Most így lesz vége… semmi boldog vég. Ahogy az én mesém sem ért boldog véget – sziszegte gyűlölködve, majd Katerina ajkai széléről letörölte a vérfoltokat.

Majd csak egy reccsenő hang hallatszott… és egy hatalmas puffanás. Ezekkel egyidejűleg két hatalmas ordítás, és a szél susogása ott, ahol Charlotte vigyorogva eltűnt. Klaus hangja erőteljesebb volt… csak ordított, mint akinek lábát törik érzéstelenítés nélkül. És úgy meredt a testre, ami földre hullott.

A másik kiáltás pedig… Elijah száját hagyta el, aki már ott hevert Katerina teste mellett, kapkodó lélegzettel, és a kezében tartotta a lány arcát. A szemei megteltek könnyel és magához szorította a lány testét. – Nem… nem történhet meg vele… - mondta, miközben ringatni kezdte a lány elhalt testét és folyni kezdtek könnyei. – Meghalt… - motyogta összeszorított szemekkel, majd Klausra nézett.

 - Nem, nem halt meg. Hiszen… Charlotte a vérével itatta… - próbált valami apró reményt kelteni az idősebbik testvér, de hiába. Elijah tudott valamit, amit ő nem.

 - Rá nem volt hatással a vérünk… sosem gyógyult meg tőle… - rázta a fejét elgyötörten, majd rámosolygott Katerinára. – Az igaz szerelmem teteme… ezt a nőt szerettem és fogom is örökké… nem lesz más – csóválta a fejét, majd a karjaiba kapta a testet… és elsétált Klaus mellett…

***

Új tavasz jött… majd azután is és azután is. Teltek-múltak az évek, jöttek-mentek a hónapok, több évszázad telt el azóta az este óta, amit Katerina nem feledett el soha. A megölése éjszakája…

De már nem érdekelte. Fájó pont volt az életében… fájt, mintha a rózsa tövisébe nyúlt volna és az a seb nála sosem gyógyult be. Viszont új életet kezdett… a saját halálhíre volt neki egy új élet kezdete. A vámpír-korszak kezdete… egy új hajnal…

Sötétedett már. A fák leveleinek susogása, a szél háborgó hangja és a lovaskocsik kerekeinek elhaló dallama töltötte el a levegőt. Egy férfi ült lóháton nyeregben és az erdő kellős közepén „sétált társával” hazafelé, egy hatalmas birtok felé. Nem tudta, miféle veszély fenyegetőzik abban az erdőben már napok óta. Vagy miféle lény szállta meg a városát és pusztította a barátait sorjában. A testekben egy csepp vér sem maradt… de a férfi nem félt. Bátornak érezte magát a feladathoz. Nem is vette észre, hogy miféle veszély leselkedik rá egy fa mögül. Hogy is sejthette volna?

A nő, mint keselyű az egérre, úgy meredt a férfira, ajkain ravasz és kárörvendő mosoly játszott… győzelmét érezte. Tudta, hogy ma este irtózatosan jót fog lakmározni azzal a férfival. Mystic Falls kellett volna neki már évek óta. „Az itteniek vére felülmúlhatatlan” – gondolta, ahogy végignyalt keskeny ajkain, bármiféle moccanás nélkül. Nem akarta, hogy észrevegyék.

De ahogy a férfi közeledő alakja ellenére is a szemébe nézett egy másodperce… a fekete göndör hajtömeg és a mellé párosuló tengerkék szemek… elhatoltak Katerina szívéig… és agyáig. Nem tudta volna bántani… azt a férfit nem. És nem tudta, miért nem… mert már készült bemozdulni. Készült arra, hogy lerántsa a férfit a nyeregből és nyaka felsértésével kiszívja belőle az életet… de helyette lassan mozdultak meg a lábai…

Könnyeket erőltetett a szemeibe és zokogni kezdett. Úgy vánszorgott a férfi lova elé, hogy a mellkasát szorongatta és ha fa akadt a közelébe, hát megtámaszkodott benne, hogy tényleg élethűen tudja előadni „magát”.

 - Kérem… kérem, segítsen – szólalt meg nagy nehezen és a férfira nézett. És az azonnal mozdult is… először végigmérte a nőt. Majd már pattant is le… hogy megfogja a nő két vállát és maga felé fordítsa.

 - Ki maga, hölgyem? – kérdeztem közömbösen, mégis érdeklődve, majd a karjaiba fogta a nő testét, hogy az nehogy eldőljön.

Katerina pedig legbelül elvigyorodott. – Katherine… Katherine Pierce – motyogta, tökéletesen alakítva a bajba jutott nőt. – A szüleim… halottak… - mondta tovább zokogva, majd a férfi vállába kapaszkodott.

 - Jól van… - mondta a férfi kissé több együtt érzéssel, hiszen elbűvölte a lány szépsége. – Jobb lesz, ha nem hagyom itt sorsára. Elviszem magammal… a Salvatore birtokra – nyelt nagyot.

Néhány fontos dolog

Sziasztok!
Nos, nem új fejezet, ez bizonyára ki is fog derülni a bejegyzés tartalmából hamarosan. Már körülbelül másfél hete nem is vetemedtem írásra, ha szégyen, ha nem... :( De perpillanat túlságosan sok minden van körülöttem, és nemrégiben ugye eljött az új tanév, hát ehhez mérten kell az időt beosztani, hogy mindenre maradjon időm. 
Így hát nem is ragozom tovább, annyit akartam mondani, hogy egy ideig valószínűleg a továbbiakban sem lesz időm ilyesmire, legalábbis az elkövetkezendő egy hónapban biztosan nem.
De azt hiszem, ez így tökéletes alkalom arra, hogy két nagyon kedves barátom blogját is ajánljam! Mindkettejükről az a véleményem, hogy rendkívül tehetséges írók, mind a misztikumok világában, mind azon kívül! :) Így hát erre az időre az Ő történeteiket ajánlanám Nektek! 
Kattintsatok a két képre! 

Jó olvasgatást hozzájuk! :) 

Vámpírnaplók Szerepjáték!

Tagja vagyok egy szerepjátéknak, amit nagyon szeretek és mindig szívesen várjuk az új játékosokat! Sok sorozatbeli szereplő vár még gazdára: lehetsz a szőke vámpír, Caroline, belebújhatsz a boszorkány Bonnie bőrébe, alakíthatod a jószívű Stefan Salvatore-t, esetleg eggyé válhatsz Jeremy Gilbert-tel vagy Jenna Sommers-szel is. És természetesen a saját szereplő alkotása is lehetséges, úgyhogy elő a képzelőerővel és csatlakozz hozzánk! Majdnem egy éve működik az oldal, azóta rengeteg gonoszkodáson, mentőakción és bonyolult terven vagyunk túl, úgyhogy gyere és forgasd fel te is Mystic Falls életét! Mindenkit szívesen látunk és bármikor, bármiben fordulhatsz hozzánk segítségért is!

Nézz szét az oldalon és ha felkeltette az érdeklődésedet, akkor írj egy e-mailt az adminisztrátorunknak erre a címre: elenagilbert951011@gmail.com. A képre kattintva elérhetitek az oldalt! :)

Remélem sokan érdeklődést mutattok az oldal iránt, nem fogjátok megbánni, ha regisztráltok! :)

A sötétség szépsége - Nyolcadik fejezet: Keserű igazságok

(Green Day - Wake Me Up When September Ends)

Katerina csak kapkodta a fejét hol Klaus, hol Trefor és Rose között. Vártatlanul történt a két idegen felbukkanása, és szinte ideje sem nyílt felfogni, mit akarnak, vagy egyáltalán kik lehetnek ők. Egyben biztos volt azonban: hogy vámpírok, ha az erős szorítást mindkettejük kibírta.
-    Klaus, mi történik? – sietett oda az említett férfi mellé és kíváncsian fürkészte Rose arcát, de azon még ott égett a megmaradt fájdalom egy apró tüze.
Trefor arca viszont teljesen más volt… szinte égette Katerina testét az a pillantás, ahogy a férfi ránézett. Hiszen valami elfojtott vonzalom lobbant fel a mélykék szemekben.
-    Uramisten… hiszen olyan, mint Char… - akadt benne a mondat, hiszen Klausra nézett és a férfi szinte ölni is képes lett volna azzal a gyilkos tekintettel, ahogy abban a pillanatban Treforra nézett.
-    Katerina, kedvesem – fordult Klaus a nő felé és kedvesen elmosolyodott, majd megfogta a kezét. – Menj csak a szobádba. Később befejezzük e beszélgetést. Egyelőre beszélgetnivalóm lenne ezzel a két kedves… baráttal – javította ki magát, még mielőtt valami sértőt mondott volna Katerina előtt, vagy mi több: valami árulkodót.
Katerina pedig csak bólintott. – Rendben van. Magukra hagyom önöket. A mihamarabbi viszontlátásra – fordult Rose Marie felé, majd egy pillanatra még Treforra nézett és az ámuldozó tekintetére, utána pedig kisétált a társalgóból.
Klaus egy ideig nézett utána, de aztán ismét Rose felé tekintett. – Halljam, miből vettétek a bátorságot, hogy idemerészkedjetek? – fonta össze a karjait, de egyelőre még nyugodt volt a hangja és az arca is. – Ha emlékezetem nem csalt, volt egy alkunk. Vagyis Elijah-nak és nektek volt egy alkuja. Messziről elkerülitek Anglia eme részét és cserébe én nem öllek meg titeket azért, amiért Charlotte-nak segítettetek megszökni.
-    De Klaus… hiszen levelet kaptunk tőled – szólt közbe Rose nagyot nyelve és Treforba kapaszkodott. – Legalábbis levelet kaptam tőled én – tette hozzá később, majd lehajtotta a fejét. – Sajnáljuk, hogy azt tettük, amit nem kellett volna.
-    Ne beszélj a nevemben, Rose Marie – morgott az orra alatt Trefor, de hangjában a bátorság fellelhető volt. – Én nem bántam meg – lépett közelebb Klaushoz és szikrázó szemeit a férfiéba mélyesztette. – Megmentettünk egy fiatal lányt. És tépd le a fejemet, ha ez halálos vétek – sziszegte.
-    Megmentettétek? Hiszen tudjátok, hogy semmit nem ért haszontalan próbálkozásotok. Elijah és én utána megtaláltuk őt – vigyorodott el diadalittasan, majd megragadta Trefor mindkét gallérját és a tekintetet hirtelen megkeményedett. – A helyedben én nem kötözködnék egy olyan vámpírral, aki többet tud az életről, mint te. Én félnék, ha a helyedben lennék, hiszen egy ócska kis senki vagy, név nélkül, míg én… egy hatalommal bíró férfi.
-    Becsület nélkül! – tette hozzá Trefor dühösen, majd lerázta magáról Klaus kezeit.  – Charlotte ezért nem szeretett viszont. Mert egy aljas patkány vagy, becsület és szabályok nélkül. Lehetsz akármilyen hatalmas is, egy senki vagy! – sóhajtott nagyot Trefor. – Charlotte az olyan férfiakat szerette, aki megbecsüli őket és nemcsak a vére kell neki. Ilyen voltam én is! – szúrt oda egyet Klausnak, de már megbánta a következő pillanatban, hiszen Klaus jeges karja a mellkasába mélyedt és a szívét szorongatta.
Trefor azonnal verejtékben kezdett úszni és a fájdalmas fintor megjelent az arcán, de nem akarta megadni Klausnak azt az örömöt, hogy ordít, vagy kegyelemért könyörög.
-    Klaus, ne tedd!!! – lépett oda melléjük Rose, a hangjában a kétségbeesés szinte már fájt Trefornak, hát még mikor legjobb barátja szemébe nézett. – Klaus, Trefor feldúlt! Ne tedd, ne vedd el a legjobb barátomat! Könyörgöm neked! – telt meg a szeme könnyel és megragadta Klaus szorító kezét. – Charlotte-ot egyikünk sem ismerte jól! Kérlek, engedd el! – gyorsult fel a légzése, a vér szinte villámként száguldozott az ereiben, de a következő percben egy csodával határos dolog történt. Klaus vett egy mély lélegzetet és elengedte Trefor szívét, majd a véres kezét is kirántotta belőle.
Trefor ugyan felszisszent és lehunyta a szemeit, de nem akarta kimutatni, hogy mekkora fájdalom is volt ez neki. A seb viszont lassan begyógyult és így már fellélegezhetett.
-    Nem akarom még egyszer ezt meghallani – jött ismét nyugodt hang Klaus szájából. – Nem küldelek el titeket, mert talán még hasznomra lesztek. Egy szolgáló majd megmutatja a szobátokat. Sokkal szívesebben küldenélek ki titeket a lóistállóba, ha nem fajtámbeliek lennétek! – tette még hozzá, majd egy rongyban megtörölgette a kezét.

*-*

Rose megtámasztotta az ablakot és úgy meredt kintre. Trefor valahol odakinn járt és mintha eltűnt volna, nem is akarna visszatérni, úgy köszönt el tőle. – Istenem, miért jöttünk ide? – sóhajtott tele kétségekkel és felrémlett előtte a múlt… de nem gondolkodhatott sokáig, mert hamarosan ajtónyitódást hallott és mire megfordult, Katerina már ott állt mögötte és kedvesen mosolygott, pedig nem is ismerte őt. – Mit akarsz itt? Semmi keresnivalód ebben a szobában! – fordult el tőle Rose, majd nagyot sóhajtott és ismét kimeredt az ablakon, immáron fátyolos szemekkel.
-    Csak… beszélgetni szeretnék valakivel. Te körülbelül korombeli lehetsz… vagyis tudom, hogy vámpír vagy, de annyi idősen válhattál azzá, mint amennyi most én vagyok – lépett oda mellé és biztatóan megfogta a vállát. – Hallottam a beszélgetést. És egy név… megütötte a fülemet. Ki az a Charlotte? – kérdezte zaklatottan, és maga felé fordította Rose Marie ijedt tekintetét.
-    Róla nem beszélhetek. Kitépi a nyelvemet, majd a szívemet – kezdte el hevesebben kapkodni a levegőt, majd nagyokat nyelt, míg Katerina felé tudott fordulni, de ekkor már folytak is a könnyei. – Tudni akarod az igazat? Ideje lesz már… hogy Klaus végre véget érjen! Legalábbis a hatalma! Rettegésben tartja az egész népünket. Csak mert nem akar ilyen elátkozott lenni. Pedig mindenki tudja, hogy nem kellenél te kötelezően ahhoz, hogy megtörje azt a varázslatot… - hajtotta le a fejét, majd a szája elé kapott rémülten. – Ezt… nem lett volna szabad elmondanom.
-    Beszélj! Könyörgöm, mondd el, mit titkolnak előlem! – kérlelte Katerina, megragadva Rose két vállát.
-    Egy átok köti őket még össze. Amit egy létfontosságú elem törhet meg… a TE véred! Ha meghalsz! Charlotte volt az első! Ő megszökött… vagyis… nem is tudom… - csóválta a fejét. – Charlotte megszökött a segítségünkkel, majd Klaus ismét elkapta! – visszhangozta a szavakat, majd leült az ágya szélére és lehúzta Katerina kezét is. – Nekik a véred kell. Nem te, nem az érzelmeid, a véred!!! – nyomta meg az utolsó szót, majd két kezénél fogva rántotta fel Katerinát és a nagy erkélyajtóhoz vezette, hogy kinyissa azt és kiléphessen vele oda. – Nézd az eget. De ne szokd meg. Mert véghez fogják vinni. Charlotte-tal hibáztak. Még egyszer nem követik el ugyanazt a hibát!
-    De… mi közöm van nekem ehhez? Ki az a Charlotte? És miért én? – kérdezte folyamatosan, már szinte zokogva és látszott rajta, hogy legszívesebben elfutna, mégsem teheti meg, Rose mindkét karja erősen tartotta.
-    Mert olyan vagy, mint Ő! – ejtette ki gyengén ezeket a szavakat.
-    Mint ki? – kérdezte vissza Katerina zavartan és mindenhová nézett, csak nem Rose Marie-re.
-    Mint én! – jött egy harmadik hang is a terasz egy másik pontjáról, mire mindkét tekintet oda szegődött és döbbenten figyelték a vékony alakot a holdfényben… az arcát ugyan nem látta egyikőjük sem. De Rose megismerte a hangot.
-    Charlotte!

Vámpírnaplók Szerepjáték!

Vámpírnaplók Szerepjáték!

Már lassan egy éve fut e szerepjáték egy internetes fórumon (http://szerepjatekunk.forumx.hu), és ha szeretsz szerepjátékozni, írni, vagy néhány órára kikapcsolódni naponta, itt a helyed! :) A karakterek gazdái szeretettel fogadnak minden új emberkét, vámpírt, vagy akár vérfarkast, a boszorkányokról nem is beszélve. És még számtalan egyéb lény is "lakik" ezen a misztikus kis helyen. A mindennapjainkat igyekszünk mindig izgalmasabbá tenni, egy-egy gonosz, furfangos vagy éppen agyafúrt tervvel és gonosz vámpírokban sem szűkölködhetünk. Nem is beszélve arról, hogy kiadó karakter MINDIG van.

Szabad karakterek még/megint/:
- Stefan Salvatore
- Caroline Forbes
- Bonnie Bennett
- Jeremy Gilbert
- Jenna Sommers
- Kelly Donovan
- Matt Donovan
- John Gilbert

Ne várj! Csatlakozz Te is egy barátságos társasághoz! :) Írj e-mailt az adminnak (elenagilbert951011@gmail.com), vagy ehhez a bejegyzéshez kommentet ;)

Díj!

Sziasztok! 

Most hazaérve a nyaralásból örömmel vettem észre, hogy a blog kapott egy díjat és ezért nagyon hálás vagyok Dórinak! :) 

 

Szabályok:
1. Tedd ki a logót a blogodra.
2. Köszönd meg a díjat, annak akitől kaptad.
3. Írj ki magadról 7 dolgot.
4. Küldd tovább 7 írónak( ne felejtsd el linkelni a blogjukat).
5. Hagyj megjegyzést a blogjukon, hogy meglepetés várja őket nálad.

Hét dolog rólam: 

1. Körülbelül 12 éves korom óta próbálgatok írni, több-kevesebb sikerrel.
2. Imádom a misztikus sorozatokat és történeteket, főként a The Vampire Diaries alapú sztorikat.  
3. Az első hosszabb történetem Harry Potterről és barátairól szólt ;) 
4. A "Sötétség szépsége" c. történetem mellett egy másik misztikus történetet is írok.
5. Legtöbbször csak akkor tudok írni, ha szomorú vagyok és valamit ki akarok adni magamból.
6. Társasági lény vagyok, nagyon utálok egyedül lenni. 
7. Egy örök életű álmom, hogy egyszer saját könyvem legyen... :) (Álmodik a nyomor :P )

Akiknek továbbadom a díjat:  

Rami: http://nyomokban-twilightot-tartalmaz.blogspot.com
Prophecy: http://titkosdiariestortenetek.blogspot.com
Dóri: http://a-life-changes.blogspot.com 
Rick: http://rickversei.blogspot.com
Kata: http://katamytails.blogspot.com

Most hirtelen több nem jut eszembe.... :) Még egyszer köszönöm Dórinak a díjat!  

A sötétség szépsége - Hetedik fejezet: Rejtélyes századok

Sziasztok!


Nos, mivel ma nyaralni megyek, úgy döntöttem, összehozok még egy fejezetet, bár lehet, egy kis kapkodás miatt nem lett a legjobb, de igyekeztem :) És a véleményekért még mindig nem harapok ;)

(Faith Hill: There You'll Be)

 

Órák teltek el, míg Katerina és Elijah az érzelmek nagy összecsapása után egymás testén pihentek meg zihálva, kócos hajjal, de az arcukon mégis ott égett minden, amit éreztek… a csillapíthatatlan vágy, egymás érintésük után, és a múlhatatlan szerelem… olyasmi, amit nem szakít szét semmi és senki, mert ez… igaz volt. Mindennél valódibb érzelem.

 - Katerina… - szólalt meg aztán Elijah, ahogy a légzésük nyugovóra tért és közben a lány hátát simogatta szüntelenül, aki úgy bújt hozzá, mint egy védtelen kiscica. – A szívem csak a tiéd, ezt tudnod kell. Nem akarom, hogy azt hidd, csak kihasznállak téged és az érzelmeidet. Szeretlek téged – emelte fel a lány arcát az állánál fogva és könnyed csókot lehelt a lány orra hegyére.

 - Tudom… nem kell rettegned ilyesmitől… hiszek neked – sóhajtott elégedetten a lány, majd átkulcsolta a karjait a férfi hasán. – Tudom, hogy hihetek, mert érzem – hunyta le a szemeit, álomra készen, viszont Elijah-nak ekkor támadt nagyon rossz érzése.

 - Ezzel kivívtuk bátyám megvetését, jobb, ha tudod, édesem! – puszilt a lány hajába és beszívta a lágy virágillatot. – De itt az ideje, hogy annak vége legyen… - suttogta maga elé meredve már és ő is lehunyta a szemeit, de Katerina fejébe ezzel a mondattal szöget ütött.

 - Ezt hogy érted? Minek kell véget érnie? – kérdezte némileg aggódóan, majd felült, magával húzva a takarót. – Mit titkoltok előlem?

Elijah is követte őt és felült az ágyban, szemeit nem merte Katerinára emelni, hiszen ha ezt most bevallja, elveszítheti… a múlt az múlt… az Ő múltja. És megmásíthatatlan… mert egyrészről ő, Elijah tehet arról, hogy most ilyen életet élnek. És Klaus – ha soha nem is mondja – hibáztatja őt. – Katerina, rettentő sötét idők voltak azok, mikor mi ilyenekké váltunk – kezdett bele zavartan, majd felállt és a nadrágját magára húzta. – Az ezredforduló után néhány évvel történt, hogy Klaus és én a világra jöttünk, pár év különbséggel – hajtotta le a fejét bánatosan, de Katerina nem is értette, miért tette ezt. – De soha nem voltunk egyedüli testvérek. Klaus jött világa először, de az évek magával hoztak engem és még három húgunkat is – folytatta a mesét, majd csillogó szemekkel a lány felé fordult és Katerina már tudta annak a vad csillogásnak az okát. Könnyek… könnyek égtek a férfi szemében.

 - Nem értem, Elijah… - csóválta a fejét Katerina elszomorodottan. – Mire akarsz kilyukadni a családod meséjével?

 - Arra, hogy mi a… - akadt benne a mondat, hiszen valaki vak kopácsolásba kezdett az ajtón és Elijah lemondóan sóhajtott. – Majd máskor elmesélem. Jobb is, ha egyelőre nem vagy tisztában ezekkel a történetekkel – sétált még oda Katerinához, megcsókolta szenvedéllyel telve, majd az ajtóhoz lépett és kinyitotta. – Mi olyan sürgős? – kérdezte az ajtóban állót, aki csak egy levelet nyújtott át neki, reszkető kézzel.

Elijah szinte villámként tépte ki a férfi kezéből a levelet és rögtön olvasni is kezdte, de nem telt el, talán pár pillanat, míg a levél kusza sorain végigsiklott a tekintete. – Ez most nem jöhet… most nem jöhet közbe.

 - Elijah úrfi… apja külön megkért, hogy önnek adjam át és ne a bátyjának! És sürgős is, mint a jelzést láthatja rajta! – bökött a boríték címoldalára. Elijah száját egy elkeseredett sóhaj hagyta el és Katerinára nézett.

 - Sajnálom, drága… de néhány napig nélkülöznöd kell majd a társaságomat. Van egy kis probléma a… - hajolt vissza a levélbe, de nem tartotta fontosnak az információt, főleg nem egy nőnek. – Nem értenéd – mosolyodott el kedvesen, majd az ajtó felé nézett. – Elmehetsz! És Klausnak jelentsd be, hogy távozom, de előtte még meglátogatom! – nézett egy pillanatra szigorúan, de a férfi csak egy mosollyal bólintott és távozott.

 - Hová kell menned? – kérdezte ijedten Katerina, miközben kiugrott az ágyból és magára húzta a selyem köntösét.

 - Katerina, hiszen háborúk dúlnak az országunk különböző pontjain. Valahogyan meg kell őket győzni a békéről – mosolyodott el egy ravasz mosollyal, mire Katerina pirulva lehajtotta a fejét.

 - Óh, értem… hát… ez nagyon szomorú nekem – nyelt nagyot, hogy a gombócot lenyelje. – Néhány napig nélküled – bújt ismét a férfi karjaiba és behunyta a szemeit, a férfi pedig a lány vállába temette az arcát.

 - Csupán néhány nap, kedvesem! Idejében visszatérek hozzád! És van itt egy erős férfi, aki vigyáz majd rád – utalt Klausra fintorogva. – Makacs, de nem fogja engedni, hogy bajod essen – simogatta meg a lány lágy bőrét és egy hosszú, gyengéd csókot lehelt a lány nedves ajkaira, majd pár perccel később megállt Katerina előtt és egy finom puszit adott a kézfejére is. – Hamarosan újra itt… ugyanígy – kacsintott, majd nehéz szívvel, de kilépett az ajtón, hogy átsétáljon Klaushoz, bár már érezte, hogy az nem lesz könnyű menet.

Kopogott, ahogy általában szokása volt, de nem jött válasz, hát magától nyitott be és nem kis döbbenet jelent meg az arcán, ahogy látta Klaust ülni, kezében egy fakaróval, amit éppen élezgetett.

 - Mire készülsz? – csukta be maga mögött az ajtót.

 - Hát úgy gondoltam, ha te nem leszel itt… - emelte meg a karót -, akkor megejthetném a kislány… megölését – tett úgy, mintha a saját szívébe verné a karót, de a pimasz vigyor ott játszott az arcán, nem kis ijedséget hozva Elijahra, de aztán a fiatalabb fivér elnevette magát.

 - Két okot mondok, amiért nem teszed meg – sétált oda Klaus mellé és kivette a kezéből a karót, hogy a szoba egy eldugott felébe dobja. – Egy: ahhoz, hogy a vérével hitelesítsd az átok megtörését, kell egy boszorkány, kell ő és kell a két morcos fivér. Hogy teszed meg, ha én nem leszek itt? – nevetett még harsányabban, mire Klaus megforgatta a szemeit és Elijahra emelte azokat, de fejét nem emelte fel. – Kettő: te is érzel iránta valamit. Ha nem így lenne, már megölted volna. Nem sürgeted te azt a boszorkány-ügyet, ha igen, már itt lenne és megtört volna az átkunk. De túl fontos ő neked ahhoz, hogy megtedd. Charlotte miatt.

 - Most nem fogok akkorát hibázni! Megölöm. Ha visszatérsz, a boszorkány már itt fog várni, ezt elhiheted nekem!

 - Te pedig azt hiheted el, kedves bátyám, hogy ha megpróbálsz ártani neki, azt a karót a TE szívedbe verem, mégpedig visongva! – nézett rezzenéstelen arccal a bátyjára. – Most pedig… összepakolnék, és örömömet lelném benne, ha távozásomkor te is ott lennél. Csak egy valamit kérek! Míg távol vagyok, vigyázz rá! – suttogta, a hangja tele volt kérleléssel, ugyanakkor valamiféle szégyennel is, hogy pont fivérét kell erre megkérnie, akivel az elmúlt hetekben nem bimbózott a kapcsolata.

 - Nem szokásom ígéreteket tenni – állt fel Klaus, majd mire Elijah cselekedhetett volna, el is hagyta a szobát.

Majd pár óra múlva Elijah indulásra készen állt, de nem tudta, mi a nehezebb… elszakadni a szerelmétől, vagy itt hagyni őt Klausszal. – Vigyázz vele, rendben? Megkértem, hogy ő vigyázzon rád, de ne engedd, hogy túlságosan is… vigyázzon – suttogta, miközben lehajolt a lóról Katerina szájához, Klaus viszont csak némán nevetve csóválta a fejét.

 - Úgy csinálod, mintha nem hallanám – tette keresztbe a karjait, még mindig elfojtva a nevetést.

 - Ne feledd, próbálunk emberként viselkedni. Főleg a hölgy előtt – csókolta meg Katerinát gyorsan, mire Klaus felhúzta a szemöldökét és elég morcosan nézett a párosra.

 - Nehogy összeragadjatok – suttogta szúrósan, majd ő is odalépett melléjük és megpaskolta testvére vállát. – Sok sikert, kisöcsém – suttogta némi gúnnyal, de mindenféle féltés nélkül és Katerinára nézett. – És ne aggódj… vigyázok rá! – bólogatott.

 - Nem nyugtattál meg – sóhajtott Elijah, majd még kedvesen odamosolygott Katerinára. – ne felejts el rám gondolni – kacsintott, Katerina pedig szintén elmosolyodott.

 - Soha. SOHA nem fogok elfelejteni rád gondolni – rázta a fejét azzal a mosollyal az arcán, ami még Elijah távozása után is ott égett az arcán.

Viszont Klaus a nappaliba hívta őt, mindenféle előrejelzés nélkül és mikor odaért, egy itallal kínálta. – Hiszen tudja, hogy mi nem iszunk – utalt a nemére, mire Klaus megvonta a vállát.

 - Ez csak udvariasság volt, Miss Petrova! – hangsúlyozta ki a vezetéknevet erősen és csípősen, mire Katerina odakapta a fejét és a szemei kitágultak.

 - Maga… maga tudja…? – kérdezte rémülten és rögtön le is ült, meredve maga elé, de az ijedsége nem múlt el.

 - Ugyan, Katerina… ez egy kis falu… nem maradnak titkok sokáig – öntött magának italt, majd elfoglalta a helyét Katerinával szemben, a fotelban. – Nyugodj meg, nem fogom hasznát venni ennek az információnak – jött ki belőle, bár ő nagyon jól tudta, hogy minden, amit most mondott, nem igaz.

Katerina nagyot sóhajtott, majd pirulva fordult Klaus felé. – Kérem… szeretnék kérdezni valamit… Elijah belekezdett egy mesébe… vagyis egy történetbe, ami a ti családotokkal kezdődött, hogy… nem vagytok egyedül testvérek, és van még három húgotok, de… nem fejezte be, mert… megjött a levél – suttogta lehajtott fejjel.

Klaus pedig fújtatott egy kicsit, és majd belekortyolt a poharába. – Így van. Vannak testvéreink. Mindannyian olyan életet élnek, mint mi. Vagyis… egészen pontosabban csak éltek – billentette félre a fejét. – A húgaink elkövették azt a hatalmas hibát, hogy a mi testvéreinknek születtek! – dőlt hátra és nagy levegőt vett. – Elijah nem olyan ártatlan, mint amilyennek mutatja magát. Részben ő tehet erről… erről az állapotról… mert vakon megbízott emberként egy lányban… őrültség a szerelem és a vonzalom – rázta a fejét. – Csakhogy a kislány boszorkány volt… - figyelte Katerina tekintetét, hogy erre az információra mit fog lépni, de csak némán, lélegzetvisszafojtva figyelte. – Az ő átka súlyát cipeljük még mindig. Örök élettel átkozott meg minket… emberek gyilkolásával, mert vérrel kell táplálkoznunk. De ami a legszörnyűbb, hogy nem érdemeltük ezt meg… idővel rájöttünk, hogy nem tudunk a napon járni és az állatvér nem képes annyira csillapítani az éhségünket, mint az igazi embervér. Nem tudtuk, hogy együnk úgy, hogy jól is lakjunk, de ne öljünk… aztán már nem érdekelt minket. Öltünk és kész. Ezek vagyunk mi! Vámpírok. Az első vámpírok, tőlünk származik az összes többi is. Néha jólesett szórakozni a vérünkkel és megitatni emberekkel – rántotta meg a vállát, majd nevetve hátradőlt és az utolsó csepp italt is kiitta a pohárból.

 - De… miért átkozta meg Elijaht és az egész családot? És a szüleitek? Ő is…? – bökött a testvérek apjának szobája felé, de Klaus már nem tudott választ adni, mert nyílt az ajtó és két érkező jelent meg ott, Klaus pedig azonnal felpattant, és akár egy villámcsapás, rohant oda, hogy egy perc múlva mindkét érkezőt a torkánál fogva lökje a falhoz.

 - Hogy mertek még azok után idejönni, amit tettetek? – jelentek meg az erek a szemei alatt és a fogai is kinőttek.

 - De hát Klaus… megkaptuk a leveledet – nyögött fel Rose Marie fájdalmasan, hiszen a lába nem érte a padlót, viszont Klaus szorítását a nyaka nem bírta. – Engedj el, könyörgöm! – suttogta fuldokolva és próbált Treforra nézni, de a férfi csak rezzenéstelenül tűrte a fogadtatást.

 - Mi az istenért írnék én nektek levelet? Örülnötök kellene a kegyelemnek, amit tőlem kaptatok!!! – ordított fel hirtelen, mire Trefor Rose-ra nézett egy afféle „Én megmondtam” tekintettel.

 - Ha nem te írtál… akkor ki? – kérdezte Rose immáron a talajon állva és tekintete ugrált hol Klaus, hol Trefor között.

Egy kis kitérő

Sziasztok! 


Nos, kivételesen valami mást szeretnék mutatni, nem pedig új fejezetet, mégpedig egy bizonyos könyvborítót, amit egy kedves ismerősöm és barátom a szerepjátékból, Rose készített a "Sötétség Szépsége" c. történetemhez. Nagyon szépen köszönöm Neki, főleg azt, hogy egy percre elkalandozhattam, hogy milyen is lenne, ha...? De inkább térjek magamhoz, ugye? :)
És az általa tervezett borító:

Hát nem gyönyörű?? Oké, Zsani, térj magadhoz! :)

A sötétség szépsége: Hatodik fejezet - Vágyak

(Crystal: Menj tovább)

Elijah óvatosan engedte el a lány mézédes ajkait, majd megsimogatta Katerina arcát, lehunyt szemeit és elmosolyodott. Hiszen a lány, amíg magánál volt, viszonozta csókját.

Az ágyba fektette, majd betakarta a takaróval és egy könnyed csókot lehelt a lány homlokára.

 - Mily’ megható jelenet – ütötte meg a fülét egy taps, ami egyre hangosabb lett, majd meglátta az ajtó árnyékából kisétálni bátyját. Arcán ott égett a megvető tűz, ugyanakkor mintha felcsillant volna némi féltékenység is. – Csak tudnám, mit művelsz, öcsém! – hagyta abba a tapsolást, majd megcsóválta a fejét. – Ez a lány… - lépett oda ő is az ágy másik oldalához és megérintette Katerina arcát, majd akaratlanul is elmosolyodott. – Halálra van ítélve. Ha itt marad, ha sem! – nézett szikrázó szemekkel fel öccse arcába, majd ismét az előtte fekvő lány arcát kezdte nézni. – Gyönyörű… nem tagadhatom. De vannak fontosabb dolgok is a szenvedélynél, a vágyaknál és… a szerelemnél – sóhajtott fel, majd távolabb lépett és megtámasztotta az egyik szekrényt, nagyot nyelve.

 - Nem értelek, testvérem! Miért csinálod ezt? Őt is… őt is elvennéd tőlem? – kérdezte Elijah homályos szemekkel. – Könyörgöm, elég volt elviselnem, hogy Charlotte-ot magadba szédítetted. Katerinát ne vedd el tőlem! Én… szerelmes vagyok belé, bátyám! – vallotta be fátyolos szemekkel és leült Katerina mellé, hogy figyelje a lehunyt szemhéjakat.

 - Charlotte is gyönyörű volt, ugyanakkor… gonosz ribanc is – vont vállat Klaus.

 - Ezért nem olyan, mint Katerina! Őt nem veszed el tőlem! – rázta a fejét ellentmondást nem tűrve.

 - Nem is akarom. Ő nem azért kell nekem. Tudom, hogy neheztelsz rám Charlotte miatt, de ő döntött mellettem.

 - Igen, ő döntött rosszul – bólogatott Elijah gúnyos vigyorral, majd tovább simogatta Katerina homlokát. – Ezért halt meg. Mert bízott benned, te meg… áldozati bárányként kezelted kezdetektől fogva.

 - Ne üsd bele az orrodat olyanba, amiről fogalmad sincs! – sziszegte Klaus, majd kiegyenesedett és kinézett az ablakon. Elijah pedig esküdni mert volna arra, hogy egy könnycsepp megcsillan a jobb szemében, de csak nagyon halványan.

De mielőtt szóvá tehette volna, testvére megigazította ingét és kilépett a szobából, célba véve a hálószobáját.

Klaus kiöntött magának egy pohár italt, de vitte is magával az egész üveget, majd az ágy szélére ült és bámult a tűzbe. Elijah a gyenge pontjára tapintott azzal, hogy Charlotte-ot felemlegette. Hiszen szerette őt… tiszta szívéből. Majd mikor eljött az a pillanat, mikor meg kellett volna ölnie a lányt, hogy megszabaduljon saját átkuktól, visszakozott. Nem tette meg. Életben hagyta a lányt, hagyta elfutni és azóta bizonyára már meghalt saját akaratából is. – Óh, Charlotte… - motyogta maga elé, majd belekortyolt az ütős italba és lenyelte, de szinte égette a torkát a nedű. – Mit tettem? Talán… életem legnagyobb hibáját követtem el, mikor elcsábítottalak testvéremtől? Igen, az volt. Mert meg kellett volna ölnöm. Akkor már nem élnék ketrecben, szabad vámpír lehetnék. A szépséged viszont… elbűvölt – jelent meg a lány arca a szemei előtt és elmosolyodott, de a következő percben fel is pattant és a kezében tartott üveget a földhöz vágta, ami millió darabra tört, benne a folyadék pedig tűzként áradt szét a szőnyegen.

Csak az ajtónyitódásra kapta fel a fejét, és látta, hogy Elijah támasztja meg a kőfalat, arcán pedig ott égett a megértés. – Tudtad, hogy nem halt meg, igaz? Tudtad, hogy elengedtem! – hajtotta le a fejét Klaus, miután térdre esett és kezeibe temette az arcát. – Szerettem őt. És most bizonyára azt kérdezed, hogy tud egy ilyen szörnyeteg szeretni. De akkor is szerettem Charlotte-ot!

_____

Egy kis erdei ház ajtaján kemény dörömbölés hallatszott. Egy fiatal lány rohant ajtót nyitni, szoknyáját felfogva, nehogy felbukjon benne és jószerével kitépte az ajtót, hogy lássa, ki is az, aki zavarja e késői órában.

De nem látott senkit, csak egy levelet az avarban az ajtó előtt. Furcsállotta a dolgot, ezért rögtön lehajolt és felvette a borítékot, majd becsukta maga mögött az ajtót.

Lassan lépdelt a tűz felé, de a boríték fedelén csak egy név díszelgett. A saját neve.

 - Rose Marie… ki volt az? – kérdezte a háta mögött megjelenő férfi és a borítékra nézett. – Valami idegen koldus, vagy…

- Ne aggódj, Trefor. Csak egy levél – mutatta fel a vöröses hajú nő a borítékot és nagyot sóhajtva tépte le a papírt, hogy elolvashassa.

Aztán mikor végigcikázott szeme a sorokon, elejtette a levelet, ami leesett a földre, halk neszt okozva.

 - Mi a baj, Rose? – kérdezte ismét a magas férfi. – Mit írtak? És ki? – kapta fel a levelet, de mire elolvashatta volna, Rose ki is tépte a kezéből és a tűzbe dobta, hogy a lángok elenyésszék a sárgás papírt és már csak hamu bizonyította, hogy az egy levél volt. – Ezt most nem értem – csóválta a fejét Trefor és rögtön hátrébb is lépett.

Rose pedig ismét nagyot nyelt. – Semmi, Trefor – hajtotta le a fejét és megtörölte a kezeit, amin a levél okozta nedv fénylett, hiszen a hóból halászta ki a levelet. – Holnap este, ha lemegy a nap, indulnunk kell. Tudod, hogy hová!

 - Klaus írta? – termett a nő előtt a férfi és megragadta a vállait. – Könyörgöm, gondolkozz! Rose Marie… az életünkbe kerülhet az, amit kér tőlünk! Vámpírok vagyunk, nem könnyű meghalnunk, de ez… semmi közünk az ügyhöz!

 - De van, Trefor! – telt meg könnyel Rose Marie szeme. – Tartozunk neki, te is tudod. Egy dolog miatt vagyunk még életben. Mégpedig azért, mert Elijah kikönyörögte a bátyjánál a kegyelmünket! Ezt meg kell tennünk…

 - Kétszáz évvel ezelőtt már beleestünk ebbe a csapdába. Emlékszel? Charlotte Petrova miatt majdnem a szívünket vesztettük el – emelte fel Trefor a hangját és ellökte magától Rose-t, hogy hosszú, szőkés hajába túrjon.

 - De Katerina Petrova nem Charlotte! Vele hibáztunk… mert megkedveltük azt a kislányt és… megpróbáltuk megmenteni a sorsától!

 - Ez büntetés, Rose Marie, hát nem látod?! Szerettük Charlotte-ot, én szerettem! És most arra kényszerítene, hogy nézzem végig egy vele teljesen egyforma lány halálát?! Nem veszek részt benne! – kiabált Trefor, miközben már az ő szemében is megjelentek a nedves és sós cseppek.

 - De muszáj! Különben meghalsz! – ordította Rose és leült a székre, hogy kezeibe temesse az arcát.

 - Azt sem tudod, mi a terve velünk! Akkor miért menjünk? Meneküljünk és…

 - És azt hiszed, nem talál ránk? A világ legidősebb vámpírja… régebb óta él itt, mint amiről mi csak álmodunk! Nem tehetünk mást… meghajlunk az akarata előtt… Trefor, kérlek! A legjobb barátom vagy! Nem akarlak elveszíteni valami ostobaság miatt! – nézett rá Rose könyörgően és szoknyájával törölte le a könnyeit, hogy tisztábban lássa elkeseredett barátja arcát.

______

Napok teltek el, Katerina állapota pedig javult. Elmúlt a láza és már felülni és járni is volt pár percre. Elijah persze segítette őt, miközben tűrte Klaus mondatait, miszerint ne szeressen bele jobban, ne akarja előre a fájdalmat, amit majd át kell élnie, ha a lánynak halnia kell. De Elijah nem is figyelt ezekre oda. Nem érdekelte, mit mond.

Így volt ez egy esős estén is, miután Elijah végzett a vacsorájával, a folyosón megállította bátyja. – Mi lenne, ha végre a saját szobádban aludnál, Elijah? Még valaki félreérti a dolgot – csóválta a fejét, miközben megtámaszkodott testvére vállában és gúnyos fintorra húzta az arcát.

Elijah viszont lerázta magáról és a kezeiben tartott tálcára nézett. – Sajnálom, Klaus! Majd megigézem őket, rendben? – jelent meg egy ugyanolyan fintor a képén és elsétált testvére mellett, hogy lenyomja Katerina ajtajának kilincsét és belépjen a sötét helyiségbe.

Katerina az ablak mellett állt, nézte az esőt, ahogy heves cseppekben esik le az ablakpárkányra, majd lefolytak lassan, majd gyorsabban.

De amint Elijah belépett, Katerina elmosolyodott. – Az eső biztosan jót tesz majd kora tavasszal a virágoknak – vonta meg a vállát fáradtan, majd Elijah felé fordult és végigmérte a vacsorát, amit a férfi hozott neki. – Azt hiszem, túl sok törődést kapok tőled. A bátyád már bizonyára nem nézi jó szemmel – hajtotta le a fejét zavartan és leült az ágy szélére, de alig húsz másodperc múlva Elijah már ott is ült mellette és az ölébe rakta a tálcát.

 - Edd csak meg nyugodtan! – mondta bíztató mosollyal a férfi, majd felemelte a villát és a lány kezébe adta.

 - Miért vagy ilyen kedves velem? – tette fel váratlanul a kérdést egy apró mosollyal és kíváncsian fordította a férfi felé a testét, hogy hallgathassa minden szavát.

Elijah pedig nagyot sóhajtott. Az igazat nem mondhatta el… nem tehette meg, hogy most összetöri a lányt. – Mert… ezt szavakkal nem tudom elmondani – nevetett fel zavartan a férfi is, majd lehajtotta a fejét és megfogta a lány kezét. – Talán mert… olyat érzek, amit soha senki iránt nem éreztem még! Úgy érzem, hogy… szeretlek… szeretlek, Katerina! – nyögte ki és félt a reakciótól… talán még ennyire soha nem félt semmitől, mint a választól.

És meglepődött, mikor Katerina arcán egy bátrabb mosoly jelent meg. – Tényleg… szeretsz engem? – kérdezte pirongva. Hiszen a férfi, aki teherbe ejtette annak idején… nem szerette őt. Csak játszott vele. A lány ezért félt szeretni. De most, mióta ismeri Elijah-t… minden megváltozott… már nem félt… ettől a férfitól pedig főleg nem… - Én is szeretlek! – suttogta gyengéden és megsimogatta a férfi arcát, majd két kezébe vette a borostás arcot és közelebb húzva tapadt a vörös ajkakra, mintha soha nem is akarná elengedni. – ÉS be is akarom bizonyítani… ma éjjel – szakadt el tőle egy percre, csak hogy kezei a férfi inggombjaira tévedhessenek…