Ötödik fejezet: Fordulópont - I. rész

http://www.youtube.com/watch?v=7DTfEjScDZw

Az erdő ágai remegtek a hűs, késő téli széltől. A madarak léte mintha megszűnt volna, csak egy árva szajkó repült fel-alá, szárnycsapásainak hangja pedig a szellő durva dallamába olvadt.

De a vámpíroknak mit sem jelentett ez a hideg… nem fáztak, Damon pedig főleg nem. Maga sem tudta, mi vonzotta most ide, viszont kötelességének érezte azt, hogy idejöjjön. Egy hívó hang szólította ide, talán pont azé a kis madárkáé, aki időközben már el is tűnt.

A fekete hajú férfi szétnézett, mintha keresne valamit, de nem látott semmi újdonságot, ami eddig ne lett volna ott.

Aztán… egy pillanatban léptek zaját hallotta. Valaki van itt rajta kívül is. Egy illat csapta meg az arcát, ami borzasztóan hasonlított valakiére, de a téboly és az őrület, ami most is ott játszott a fejében, nem engedte, hogy felismerje.

Viszont mikor megfordult és meglátta Katherine mogyoróbarna tekintetét, megforgatta a szemeit. – Pont te… - motyogta összeszorított szemekkel, miközben az égre meredt. Nagyot sóhajtott és úgy nézett vissza a nőre. Valami változott rajta… a szeme, az egész lénye teljesen más volt, mint általában. – Követsz engem? – kérdezte végül, mikor megállt a nő előtt és várta a választ türelmetlenül.

A nő lenézett a talajra, majd kihívó pillantással visszatekintett Damonre. – Nem. Te követsz engem már hónapok óta – jelent meg egy gúnyos mosoly az arcán és ezzel röhögést váltott ki a férfiból.

 - Úgy látom, eltévedtél egy másik dimenzióban, Katherine! – vigyorgott továbbra is, de a következő pillanatban újra komollyá vált az arca és félrebillentett fejjel mérte végig a vele szemben álló félt. – Megváltoztál. Történt valami az elmúlt hetekben, ami ennyire… kibillentett az egyensúlyodból? – kérdezte gunyorosan, majd végighúzta ujját a nő nyakán és az ütőerén, amennyire ruhája engedte, majd visszafelé is. Annyira azt akarta hinni, hogy Elena áll vele szemben… megzavarta a hasonlóság.

 - Aki itt változott, az te vagy – ütötte el a férfi kezét magáról és nyelt egyet. – Reggel van, nincs az ágyadban reggelire való? – hajolt a férfi arcához hátborzongatóan közel és elmosolyodott. – Kár – mondta és kacagni kezdett. – Szegény Salvatore hamarosan beleőrül valamibe, ami már nem is létezik – kacagott tovább behunyt szemekkel és a gonoszság csak ekkor csillant meg hangjában.

Damon kapkodni kezdte a levegőt ezekre. – De… Ő létezik! Tudom, hogy létezik! A lelke még itt van mellettem… Elena itt van a szívemben és sosem fog meghalni… - beszélt folyamatosan össze-vissza. – Szeretem őt, még mindig… pedig hagyta, hogy megöljék, nem menekült… szeretem, miközben gyűlölöm ezért… de a szerelem nagyobb… - nézett Katherine tekintetébe zavartan, de nem az tette zavarttá, hogy pont ennek a nőnek tárulkozik ki, hanem mert a fejében már megint beszéltek.

De mire folytathatta volna, a nő arcán emberség suhant át, ami meglepte Damont. Ez a nő… ez nem lehet Katherine… olyan más, még ha a gonoszság ott is van benne… - Szeretem Elenát – jelentette ki még egyszer, mire a nő maga elé meredt, majd a férfi szemeibe már könnyes tekintettel nézett.

 - De ő halott – mondta és hátat fordított. És mire Damon akármit is felfoghatott volna, lassan sétálva, de elment… eltűnt a férfi szemei elől…

 - Katherine? – kérdezte néhány perc elteltével, de csak csóválta a fejét. Annyira más volt ez a Katherine, mint akit megismert… nem az az önző ribanc…

Csak sóhajtott egyet, mikor az emlékeket legyőzte és a Gilbert ház felé indult…

*-*

Mintha csak két kamasz költözött volna a Gilbert házba, a nevetések, a hangos kacajok ismét átjárták a helyiségeket, kirángatták a rémisztő némaságba burkolózó falakat.

Közeledett már a tavasz, a szerelem és a szerelmesek ideje, nem véletlenül döntött úgy Rick, hogy valamit megígér a szerelmének. Mert beszélhettek róla úgy, mintha létezne, de nem létezett. Köddé vált Isobel halálakor és nem változtatott rajta felesége vámpírrá válása.

A konyhába siettek mind ketten, mint két tini, nevetve. Az öltözéküket eléggé hiányosnak lehetett nevezni, hiszen Ricket csak egy farmer, míg Isobelt egy fekete ing takarta, semmi több.

A képességeinek köszönhetően Isobel ért előbb a konyhapulthoz és mosolyogva várta be kedvesét is, majd mikor Alaric is odaért, kuncogva a pultra ült. – Győztem. Mi a díjam? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, huncut mosollyal ajkain, mire Rick is hangosan elnevette magát és könnyed csókot lehelt Isobel ajkaira.

Aztán elszakadt tőle, ami a lehető legjobban meglepte a nőt és a zsebében kezdett kotorászni, kutatva valami után.

A nő csak várta és várta a folytatást, hiszen nem kicsit tetézték fel kíváncsiságát ezzel. Majd hamarosan azt hitte, hogy csak a képzelete játszik vele. Hiszen Rick zsebéből először egy nagyobb, vastagabb aranykarika került ki, majd jött egy kisebb, vékonyabb. – Rick… - kezdte el suttogva, majdnem tátott szájjal, hiszen mindenre számított… mindenre, csak erre nem. És ezek a gyűrűk… a KETTEJÜK jegygyűrűi voltak az első házasságukból. Rick nem vett újat, és talán ez okozta a varázsát. Hiszen annyi mindenen túlment már az a két kis karika… örök emlékké forrott a szemükben. – Hiszen mi már… házasok vagyunk… - suttogta, halvány mosollyal, még mindig a pillanat döbbenetével, mire Rick letette a pultra a karikákat, egymás mellé.

 - Tudom, édesem. De az eskünk addig szólt, míg a halál el nem választ. Érted már, hol a probléma? – tette fel félig viccesen, félig komolyan a kérdést és nagy levegőt vett. – Isobel, újítsuk meg a fogadalmunkat! – nyögte ki végül és közelebb hajolt a szerelméhez, hogy tisztábban érthesse a választ.

És mintha pillangók keltek volna életre a nő gyomrában, ide-oda cikázva, hogy a következő pillanatban önfeledten elmosolyodjon, szinte már vigyorogjon és a férfi nyakába ugorjon. – Igen, igen, igen! – ismételte boldogan és az öröm mámorában. – Nagyon szeretném, nagyon-nagyon! – Mintha csak elfelejtette volna a szavakat, hiába próbálta formálni, végül feladta és csak egyetlen egy szó jött ki belőle, de az többet jelentett mindennél. – Szeretlek! – csókolta meg a férfit szenvedélyesen és lágyan, de mikor Alaric ugyanezt suttoghatta volna, az ajtó kinyílt és Damon kíváncsi tekintetével találkoztak mindketten.

 - Már csak te hiányoztál ide – préselte ki magából a szavakat Rick, miközben más irányba nézett és elengedte Isobel derekát.

 - Te is hiányoztál nekem – vonta fel a szemöldökét Damon. – Micsoda kis idill – nézett a párra és vigyorogni kezdett. – Tudjátok, a nászéjszakát az esküvő után szokás megtartani. Vagy… közben – vonta meg a vállát, mikor meglátta az aranykarikákat és csak szélesebben vigyorgott. – Lám-lám… a mi szerelmespárunk hamarosan ismét egybekel… - folytatta tovább, mire csak két szemet forgató tekintettel találkozott. Maga sem vette észre, mi keríti hatalmába, miféle gonosz, vagy ármány, de ez jött belőle. – Nekem is küldjétek a meghívót – emelte fel figyelmeztetésképpen a mutatóujját. – És ki fog összeadni titeket? Talán egy félbolond boszorkány? – vigyorgott szélesebben, de ekkor mintha arcul csapták volna saját szavai. – Boszorkány… a legerősebb boszorkány… - motyogta maga elé. Elena visszahozása érdekében mindenkit felkutatott, kivéve egyet. Talán a legerősebbet. Ő… ő vissza tudná hozni. És végre véget érne a téboly. – Victor… - motyogta maga elé, majd hirtelen Rickre és Isobelre nézett. – Ne haragudjatok – suttogta szinte már fátyolos szemekkel és hátat fordított a párosnak, hogy egy pillanat alatt távozzon. Victor Katherine boszorkánya… így hát neki tudnia kell, hol van… miért csak most jut eszébe, mikor reggel is megkérdezhette volna? Így kénytelen még egyszer megkeresni azt a ribancot… csak remélte, hogy ugyanolyan „normális” lesz, mint reggel…

 - Mi ütött belé? Ki az a Victor? – fordult Alaric Isobel felé, miközben a nő lábai közé csúszott és sóhajtva átölelte a szerelme derekát.

 - Fogalmam sincs. De remélem végre visszanyerte az ép eszét – suttogott lemondóan, miközben bámulta a becsukódott bejárati ajtót.

*-*

 Carmen nagy levegőt vett és próbálkozott kijutni az ajtón, ahogyan minden reggel, minden délben és minden este. De csak egy erős káromkodás jelezte azt, hogy nem sikerült. – Légy átkozott, John! Ha becsaptál, megöllek! – sziszegte és fújtatni kezdte a levegőt csípőre tett kézzel. – Csak kerülj a karmaim közé és esküszöm, bebizonyítom, hogy velem nagy fába vágtad a fejszédet. Soha nem látod viszont a kicsi lányocskádat – mormolta az orra alatt egyre csak dühösebben és a konyhapult lapjára csapott iszonyatos erővel, amitől a falon függeszkedő konyhaszekrények is megremegtek.

És ebben a zajban csak a vámpírhallása segítségével hallhatta a hálószobájából érkező mobilzajt. - Már megint rezeg az a vacak! – szitkozódott és egy pillanat alatt ott termett, hogy az ismerős számot felvegye. – Timotei, mit akarsz megint? Azt hittem, mindent világosan megbeszéltünk. Két heted van még felkészülni. És utána csak… menj a szag után – rántotta meg a vállát. – Esetleg kérsz egy inget apám holmijai közül, hogy jobban rá tudj majd koncentrálni? – kérdezte lábdobogtatás közben és egyre jobban elveszítette a türelmét. – Megnémultál? Remélem, nem akarsz visszalépni a feladatod elől. Sok-sok évszázada belementél egy békébe egy mocskos ősvámpír unszolására. Most öld meg őt és ezzel törlessz! – telt meg a hangja buzdítással, de a telefont ekkor lerakták.

Carmen maga elé emelte és eltátotta a száját. – Napról napra bolondabb leszel, te szőrös dög! – suttogta és az ágyra dobta a készüléket, majd visszaindult a nappali irányába.

És közben nem is sejtette, hogy a vonal végén nem Timotei állt. Vagyis… a készüléket nem ő fogta. Ő csak állt és várta a rettegett „ellensége” reakcióját.

 - Hallhattad. És most már tudod, mi Carmen célja – tette zsebre a telefont Timotei és még mindig a ledermedt Elijah-ra nézett. – A lányod a halálodat kívánja – folytatta és nem kegyelmezett a szavaival. – És rám bízta a feladatot, hogy tegyem majd meg. A telihold fényénél – vett nagy levegőt, de semmi gúny nem égett a hangjában. – Sajnálom, barátom. Az ígéret az ígéret. Nem szeghetem meg – hajtotta le a fejét komoly bűnbánással és nagyot nyelt. – Azért mondtam el ezt, hogy felkészülhess. Ha el akarsz menni, elmehess majd innen.

De Elijah csak csóválta a fejét és a sok évszázada mindig száraz szemében felcsillant egy halvány könnycsepp. – Nem, Timotei. Nem menekülök. Hiszen… a halál… lehet, hogy nem rám vár – húzta fel ravaszul szemöldökét és elmosolyodott. – A lányom már így is meghalt. Az árnyéka régi valójának és semmit nem veszítenék vele. Azon az estén… kiengedem. És amelyikünket megtalálsz… annak VÉGE lesz! Egy vér csörgedezik az ereinkben… itt az ideje egyikünknek elpusztulnia…

*-*

Damon Katherine búvóhelyére érkezett lassan és berontott az ajtón, miközben csak körözött a szeme a helyiségeken. Felrémlett előtte, hogy mikor először járt ott, Jeremyt kereste. És azóta mennyi minden történt már. Mennyi jó és mennyi… kínkeserves gyötrődés.

 - Mi a fenét akarsz itt, Damon? – jelent meg a lépcső tetején Katherine még hálóköntösben és látszott rajta, hogy nemrég kelhetett fel, vagy éppen Damon keltette.

A férfi gyanúsan végigmérte és vigyorogni kezdett. – Micsoda meglepetés… reggeli után visszafeküdtél? Ez nem rád vall – harapott az ajkaiba és csóválni kezdte a fejét, miközben Katherine már előtte állt. – Csak vigyázz, nehogy… a sok pihenéstől vesszen oda a szépséged – tette keresztbe a karjait.

Katherine csak értetlenül pislogott, de nem törődött most a férfival. Azt hitte, csak részeg. – Mi keresnivalód van itt? – lépett hátrébb tőle és nagy levegőt vett.

 - Kellene a boszid. Vagyis Victor vagy ki – húzta végig ujját a poros szekrényen. – Vegyél már fel ide valakit, aki egyben takarítónő és vacsora is – nézett az ujjára undorodva és ismét a nőt vizslatta. – Hogy hívhatom őt?

Katherine megrántotta a vállát. – Állj az erdő közepébe és ordítsd a nevét – mondta és megforgatta a szemeit. – Amilyen kedves voltál vele, biztosan hallgat rá – gúnyolódott és egy papírt vett elő, majd villámgyorsan firkálni kezdett valamit.

Damon csak figyelte, miközben ismét szétnézett a helyiségen és behunyt szemmel sóhajtott fel, mikor megérzett egy kezet a kezén. Katherine a kezébe nyomta a papírt. – Mi ez?

 - Vajon mi? Tudod, van egy olyan elektromos ketyere a zsebedben, amin számok vannak. Ha ezeket – mutatott a papírra. – beütöd rajta, eléred a célodat. Világos volt? – forgatta tovább a szemeit és ravaszul elvigyorodott. Hiszen pontosan tudta, milyen Victor.

 - Kösz – bökte ki Damon szünet után és zsebre vágta a fecnit, de a távozás előtt még Katherine felé fordult. – Reggel valamiért sokkal normálisabb voltál. A délelőtt rohaszt meg ennyire? – kérdezte és megállt a keze a kilincsen.

A nő hangosan felnevetett. – Látom, sokat ihattál. Én ma még nem hagytam el ezt a házat! Mint láthatod, most keltem – törölte meg fáradt szemeit és a haját is megigazgatta. – Szóval sokat ihattál már reggel – vonta meg a vállát és visszaindult a lépcsőn.

 - Ha nem te, akkor… ki? – kérdezte Damon kételkedve. – Akinek itt problémája van, az te vagy. Hiszen már csak te vagy – szomorodott el a hangja. – Már csak te vagy életben…

 - Lehet, Damon! De akkor sem jártam ma még sehol! Itt voltam, és ha nem jössz, aludtam volna még pár órát! Érhető volt, vagy ragozzam még neked? – kérdezte ironikusan, majd nevetni kezdett. – Te tényleg megőrültél…

Negyedik fejezet: Az idő gyógyír minden fájdalomra

http://www.youtube.com/watch?v=lU9p1WRfA9w

A Saltzman lakás már napok óta üresen állt, hiszen Alaric távollétében senki nem járt ott, Rick pedig a Gilbert házban időzött, bár nem egyszer látta volna jobb megoldásnak a hazaköltözést. Hiszen Jenna és Isobel vele egy házban… több volt, mint nehéz. Elviselni a pillantásokat, amikkel egymást méregették, és ha titkolták is ellenszenvüket, ez mindenkinek látszódott.

Rick most visszatért ide, egyenesen a Grillből és nem egyedül.  Hozta magával Isobelt is, hogy legalább egy napig ne kelljen a halott lánya otthonában lennie. Levenni a terhet pár órára a válláról.

Kinyitotta a nő előtt az ajtót, mire az megtorpant és Rickre nézett, egy halvány mosollyal, mire a férfi észbe kapott. – Akkor most… oda az udvariasság – lépett be zavartan a lakásba és Isobel felé fordult. – Gyere be – integetett neki, mire a nő átlépte a küszöböt és körbemérte a lakást. Sosem járt még a férje Mystic Fallsi otthonában és le is döbbent, hogy az a férfi, akit annyira szeret, milyen… rendetlen. Talán ez okozta a férfi zavartságát is.

 - Igazán… szép lakás – mosolyodott el tiszta szívből és figyelte, hogy Rick becsukja mögötte az ajtót.

Az ablakokon bevilágítottak az utca lámpái, a csillagok és a hold fénye is. Alaric kedvesen tette fel halott felesége kabátját a fogasra, majd kedvesen megérintette Isobel hátát és a nappali felé terelte.

 - Foglalj csak helyet – bökött a kanapé felé. – Addig én hozok valamit inni. Sajnos vérrel nem szolgálhatok – vont vállat és megállt az italospult mellett. – Van itt néhány üveg igazán… felejtésre való ital. Melyikből önthetek? – mutogatott egyik üvegről a másikra és várta a választ, de Isobel csak nézett ki az ablakon, mintha látna valamit, de nem történt semmi.

Majd pár pillanattal később Alaricra kapta a tekintetét. – Megmaradok a vámpírok másodlagos italánál – utalt a whiskyre és odasétált Rick mellé, hogy átvegye tőle a poharat. – Sajnálom, ami Jennával és veled történt – mondta félig kedvesen, félig utálkozva, így Ricknek nehezére esett megérteni, mennyire is őszinte ez a sajnálat.

 - Ennek így kellett lennie. Mert egy szerelem nélküli kapcsolat sosem lehet boldog, talán csak felszínesen. Magam sem tudom, mit éreztem, talán szerelem volt még a legelején, de mióta… mióta te visszajöttél, nem is tudom, mi zajlik bennem. Szerelem nélkül nem élet az élet. Olyan, mintha csak feküdnél, néznél fel az égre, de sosem látsz szivárványt, ami valami jóval és reménytelivel ajándékozna meg pár másodpercre. Nekem kell a szivárvány! – jelentette ki eltökélten és leült Isobel mellé a kanapéra, majd a fél ajka mosolyra húzódott és előrehajolva, a lábaiba támaszkodva, itallal a kezében meredt Isobel fekete szemeibe.

Isobel pedig csak hallgatta a férfi álmait, mire is vágyik, és mi kell neki. Talán soha nem reménykedett abban, hogy az, ami kettejük között élt, újra felébredjen. Mert benne élt, évek óta és egy pillanatra sem múlt el, de Alaric érzéseiben nem volt biztos.  

Pontosan addig a pillanatig, amíg a férfi kezei nem kúsztak a nő szabad kezére. – Évekig vártam és tudni akartam, mi lett veled. És meggyőztem magam arról, hogy halott vagy, az a nő, akit minden szabad érzelmemmel szerettem, meghalt. És nem jön vissza – mosolyodott el keserűen és megszorította Isobel kezét. – Tévedtem – suttogta és letette az italát az asztalra.

Isobel csak figyelte e tettét, de nem értette. Viszont mikor a férfi ajkai megtalálták a saját száját, már tudta. Ennek nem lehetett vége évekkel ezelőtt. Ennek most kell elkezdődnie újra… viszonozta a csókot és pár pillanattal később kiesett a kezéből a pohár, kiömlött belőle az utolsó csepp folyadék is és beszínezte a fehér szőnyeg anyagát, de mit sem törődött ezzel az összefonódott páros. Mert végre azt tették, azokat az érzéseket engedték felszínre, amik a szívüket nyomták.  A színtiszta, fájdalmas, viszonzott szerelmet…

A férfi kezei elindultak a nő mellkasán és Isobelnek sem kellett több, hogy a szunnyadó oroszlán, aki ezekre az érintésekre vágyott, életre keljen…

*-*

Fájdalmas sikoly törte meg a Salvatore birtok állandó csendjét. A hang egy lány száját hagyta el és egyenesen Damon szobájából hallatszott ki. Megrezdült a por, ahogy e sikoly bejárta a régi panzió falait, de hamarosan abbamaradt. Pontosan abban a percben, mikor Damon kirántotta fogait a lány nyakából, a „vacsorája” végén.

A kezeiben tartotta a lány rémült arcát, hiszen ezen alkalommal nem igézte meg. A szájáról csöpögött a vér, le a padlóra, miközben csak Serena szemeit figyelte, elégedett vigyorral. Gondolkodás nélkül készült kitörni a lány nyakát, élvezettel és kegyetlenséggel, de habozott.

Végigmérte a lány alakját, majd visszatért a kisírt szemekhez és félrebillentett fejjel mérte végig. – Hm… - sóhajtott nagyot és letörölte a vért saját szájáról. – Itt az ideje arra a sorsra jutnod, mint az elődeidnek – biggyesztette le ajkait, tettetett bűnbánással és már mozdította a kezeit, hogy egy ügyes mozdulattal kitörje Serena nyakát, de megcsörrent a telefon, mire odakapta a fejét. Dühödt pillantással vonta fel a szemöldökét és a földre lökte a könnyeit pazarló Serenát, majd megigazítva gallérját, kivette kabátzsebéből a telefont. Durván el akarta küldeni hívóját a fenébe, vagy ne adj isten, megkeresni, megölni, de az, akit jelzett a telefon, már régen holtan hevert valahol. Elena neve díszelgett a telefon kijelzőjén, ő hívta és mosolygó képe ott feszengett a neve mellett.

Damon hevesebben kezdett lélegezni és mindenhová nézett, csak a telefonra nem. Le, Serenára, fel a mennyezetre, de a telefont nem akarta látni. Hiszen lehetetlen… ahogy minden, az elmúlt napokban…

Akaratlanul nyomta meg a zöld gombot és a füléhez emelte. – Ki az?  - kérdezte gyanakodva és csak felfelé húzódott a szemöldöke. De nem szólalt meg senki. – Ki szórakozik velem? – suttogta elgyötörten, és hogy fájdalmát valamivel porrá zúzza, a földhöz vágta mobilját olyan erővel, hogy a kis készülék millió darabja szállt a levegőben, mindenfelé.

Ki szórakozhat vele ezzel? Elena… az ő Elenája halott és valaki… valaki nem engedi, hogy beletörődjön ebbe… és ezzel csak azt érik el nála, hogy öljön, kegyetlen legyen, és ne ismerjen határokat.

Serena felé fordult és ordítani kezdett. – Takarodj innen és soha ne gyere vissza!!! – kiabálta, de még előtte elkapta a lány kezét és maga felé fordította. – Nem emlékszel a mai estére! Nem tudsz se rólam, se a testvéremről, se senkiről, aki vámpír! És most húzz el innen! – intett az ajtó felé és ugyanúgy ellökte a lányt, mint először, annyi kivétellel, hogy a lány most nem esett el, csak nézett pár másodpercig és utána – ahogy mondták neki – kirohant és elhagyta a birtokot.

Damon pedig csak megragadta a whiskys üveget és öntötte a szájába, nyelte, míg ki nem ürült az üveg. Nem akart gondolni semmire. Erre a rejtélyes valakire, aki szórakozik vele… rá pedig végképp nem… de érezte az őrület leghalványabb jelét. Valaki azt akarja, hogy megbolonduljon? De miért? Nem fizetett már eleget, mikor Elenát elvették tőle? Már a józan eszét is akarják?  

Az ágyra dőlt és elengedte az üveget. Hanyatt fordult és csak nézte a mennyezetet, miközben kibújt minden ruhadarabból, csak az alsója maradt rajta.

A meleg takarója alá bújt és behunyta a szemeit. Álmot akart, ami elnyomja, és nem érez majd semmit, de valahogy csak félig sikerült ez az elképzelése. A behunyt szemein keresztül is érzékelt valamit. Valami közeli érzést. Vagy inkább… közelítőt, ami Elena illatát hozta, Elena lépteit… talán az az árny tért vissza, ami sokáig itt „ólálkodott”, miután szerelme meghalt? Igen, ez nem lehet más… ez a jelenség, ami oly’ sokáig valamiféle reménysugarat adott neki, néhány hónappal ezelőtt teljesen megszűnt, mikor az első lány felbukkant itt, abban a szobában, abban az ágyban…

Nem nyitotta ki szemeit, csak türelmesen várt, mikor érinti meg arcát a jól ismert érzés, ami kísértetiesen emlékeztetett Elenáéra.

Majd így történt. Valaki odaült mellé, a sötétség ködbe burkolta az arcát, de kezei rögtön a férfi arcára siklottak és akármennyire is sötét volt, Damon érezte a mosolyt az arcon, még ha nem is látta. – Elena… - suttogta már majdnem teljesen az álomban, majd meg akarta érinteni azt a valakit, de későn… eltűnt, de az illat még körözött a szobában…

*-*

Elijah megállt a fiatal Jeremyvel szemben és szemei még mindig végtelen nyugalmat tükröztek. – Ostobaságot kérsz tőlem. Ne kérd, hogy a legnagyobb árulómat hozzam vissza! – kezdett el szikrázni a szeme és a fogai is egyre jobban egymáshoz értek.

Jeremy ravasz mosolya pedig nem múlt el. – Ha nem teszed meg, akkor kereshetsz mást a rám kiszabott feladatra. Valamit valamiért és én Rose Marie-t AKAROM az életben tudni! – kezdett el követelőzni és keresztbe fonta a karjait. – Áll az alku vagy nem? – kérdezte, de a lelke mélyén remélte, hogy azt fogja mondani, amire ő vágyik.

 - Rose nem olyan jó, mint ahogyan te képzeled, Jeremy. Ismerem őt már évszázadok óta, és ha nem kap meg valamit, akkor ellened szegül. Őt akarod? Biztos vagy te ebben? – kérdezte és hallatszódott a hangsúlyon, hogy a válasz neki elég lesz, nem fog tovább szavakat pazarolni.

Jeremy pedig lenézett a padlóra és újra átgondolta. Eszébe jutott a nő vörös haja, amin csillogtak a lámpafények, a barna, igéző szemek, a tökéletes alakja. És az eltökéltség.

Elijah felé fordult ismét. – Igen! Biztos vagyok benne! – suttogta, némileg rekedten. – Hozd vissza őt! És akkor megteszem, amit kérsz tőlem! – hajtotta le a fejét. Egy nő miatt… ezt vállalja, pedig nem is ismeri… és csak vonzalom, nem több… még…

Az ősvámpír bólintott. – Tartani fogom az ígéretemet. De előtte kitanítalak téged. Utána pedig, ha nem emészt fel a feladat súlya, megkapod a vörös vadmacskádat – bólintott beletörődötten és az ablak felé fordult. A szél fúvásával egyidejűleg távozott…

Hetekkel később:

Az idő múlása sok összeforratlan sebet begyógyított. Engedtek felejteni az emlékek és Isobel sem ragaszkodott már annyira a fájdalomhoz, mikor elengedte és a helyét átvette a sok mosoly, nevetés és a szerelem, amit Alaric iránt érzett, és aki ugyanezt visszasugározta felé. Könnyebb volt a levegővétel, a felkelés és a lefekvés úgy, hogy már nemcsak a gyötrő fájdalom sugárzott mindenhonnan, de legfőképpen a fejében nem. Továbblépett… és hosszú évek óta végre boldogságot talált…

Ugyanakkor… ha valaki kap valamit, egy másik veszít valamiből. Carmen hetek óta csak az ablakból figyelte a napfelkeltét és a hold eltűnését és a remény, amit Johnba vetett, percről percre fogyott. A bizalma is, pedig ha valaki kiérdemelte, hát az a hasonmás apja volt. Csak várt, hogy talán egyszer visszakapja ezt a kis időt, de a legjobban nem a bezártság fájt neki. Hanem apja öntelt képe, ahogy látta szemeiben, mikor a saját lányára nézett… hogy mennyire is élvezi ezt Elijah. Hogy a lánya nem más neki, mint egy kis szobaállat, akit kedve szerint ugráltathat. És Carmennek egy pillanatért érte meg mindez… látni AKARTA, hogy apja meghal hamarosan… annál a telihold fényénél… látni akarja, hogy vérfarkasok marcalják szét testét, közben kínkeserves hangját hallhatná és végül a kínok között kilehelné a lelkét. A legősibb vámpír halott lenne. És átvehetné helyét, mint Elijah lánya és a legidősebb vámpír lenne. Nem kellene neki segítség, mint az apjának… neki nem kell két „rabszolga”, akik mindent megtesznek helyette… Ő egyedül kezdene hozzá mindenhez és parancsolna saját fajának.

És miközben ő ezt tervezte hetek óta, Elijah és Nathanael mindent elkövetett annak érdekében, hogy ez a telihold ne következhessen be. Csupán két hét választotta el őket a nagy naptól, és ahogy fogyott az idő, nem találtak kulcsot, amivel ezt tönkretehetnék. A saját fajuk ki fog halni aznap este… ők ezt hitték. Fogalmuk sem volt Carmen tervéről, mit is akarhat. Közben pedig Jeremyvel is foglalatoskodtak, ami nehezebbé tette a szervezkedésüket, hiszen a fiú hiába működött együtt velük, hiába akarta visszahozni Rose-t, a teste nem akarta befogadni a képességeket, amikkel egy ősvámpír rendelkezhet. Dimitar hátra maradt ereje nem találta megfelelő erősségűnek a fiút, ami nagyon megnehezítette az ősvámpírok dolgát. De bebizonyosodtak róla, hogy csak idő kell, még egy kevéske és akkor Jeremy pártatlansága jó és rossz között még nagyon jól jöhet.

És mindeközben ott volt még Damon is és a sok rejtélyes üzenet, amik mindig feladó nélkül érkeztek és rejtélyesen csengett minden szöveg. Így ő nem tudott felejteni, csak emésztette mindaz, hogy miközben más már régen túljutott ezen, ő csak most érkezett meg. Hiába ölt, hiába ivott embervért, nem múlt el semmi… ellenkezőleg… csak közeledett az őrülethez, ahonnan nem lesz visszaút…

Harmadik fejezet: A hold szerelmesei

http://www.youtube.com/watch?v=99GyFmnH59s

Damon felkapta a fejét a srác nyakából, de az erek még mindig nem húzódtak vissza és fogait kimutatva fordult a hang irányába, miközben torkán még mindig folyt a vér. Dühe látszott arcán, hogy félbeszakították és készen állt arra, hogy nekiugrik az új jövevényre, de aki megállította, nem ember volt.

A földre engedte a testet, ami egy koppanás kíséretében odaesett. A vér még folyt a fekete hajú férfi arcán. – Jeremy! – húzódtak vissza a kiduzzadt erek és hirtelen a dühe helyét átvette a félelem.

Lenézett Mattre, aki mellett a fiatal vámpírfiú már ott térdelt. – Ugye… nem halt meg? Nem akartam bántani, de… nem hallgatott rám! – erősödött fel a hangja és a vér folydogált az ajkairól, végig az állán. – Nem ment el a közelemből! – fogta meg a két halántékát és várta Jeremy válaszát. Tényleg nem akart bántani senkit. De a düh és az indulat eluralkodott rajta. És a rejtett félelem is, hogy ki hozta oda Elena ruháját. Ezek vezérelték. – Mondd már! – ordított fel hirtelen és nagy levegőt vett. Végigmérte Matt testét és a nyakán állt meg a szeme. De valahogy… nem érezte a bűntudatot. Eziránt a srác iránt nem…

Jeremy felnézett Damonre és a szemei elárulták a válaszát. A torka kiszáradt és úgy meredt a véres szájú férfira. – Megölted őt… - motyogta és a halott fiúra pillantott. – Meghalt – suttogta és nagy levegőt vett, hogy ő maga ne ugorjon neki a vérnek, ami a fiúban maradhatott.

Damon a fejét kezdte csóválni csillogó tekintettel. – Nem, ezt nem tehettem! – mondta, miközben idegesen a hajába túrt. – Nem ölhettem meg Elena régi szerelmét… - suttogta már csöppnyi kétségbeeséssel.

Jeremy pedig Caroline-ra gondolt és behunyta a szemeit. – Menj innen. Én ezt… elintézem. Te pedig higgadj le – állt fel. – Nem tudom, mi ütött beléd, de ez nem te vagy! Ez a részed meghalt – csóválta a fejét kételkedve. – És nem hozhatod vissza! – hangsúlyozta ki erősen, majd lökni kezdte Damont. – Tűnj el! Ne lásson itt senki. Rád még szükségük lehet – bökött fejével a Grill felé, majd visszafordult Matt holteste felé.

A fekete hajú férfi visszakozni akart, miszerint ez az ő dolga, az ő bűne, de végül heves lélegzettel indult el, miközben a száját törölgette.

De egy idővel később már nem azon gondolkodott, hogy mit tett, hanem azon, hogy mit nem. Az összes vérét el kellett volna vennie, az utolsó cseppet is. Hogy ne maradjon benne, hiszen ez a vámpír legnagyobb öröme.

És hirtelen elvigyorodott, majd eszébe jutott a felirat a ruhán. – Tényleg minden csak most kezdődik! – nézett a távolba, majd ajtócsapódást hallott. Serena bukkant fel a szemei előtt, izzadt homlokkal, letörölhetetlen mosollyal az arcán és arca kipirult. Az egész alakján látszódott, hogy jól mulatott ezen az éjszakán.

 - Damon, hát megvagy! – szólalt meg vékony hangján és csak sütött belőle a jókedv. Odasétált megigézője mellé. – Olyan zaklatottnak tűnsz – mérte fel az arcát a lány, majd ismét elmosolyodott. – Én már kiszórakoztam magam. Ugye most már visszamegyünk hozzád? – bújt oda a lány a férfi mellkasához és kissé mézes-mázas hangon mondta mindezt, mire Damonből csak egy szélesebb vigyort váltott ki.

 - Hát persze. Az előétel megvolt. Jöhet a fő fogás!

*-*

A buli még javában zajlott, mikor Katherine-nek rossz érzései támadtak. Damon otthagyta, magyarázat nélkül és ő csak egy vállrántással reagált rá.

Nem maradt neki más. Visszasétált a pulthoz, inni akart, de meggondolta magát. Körbenézett a termet. Ahhoz képest, hogy senki nem tette kötelezővé, eléggé sokan bújtak jelmezbe is, az álarcon kívül.

De mikor néhány perccel később ismét bemérte a helyiséget, az álarca néhány bolyhosabb része a szaruhártyáját érintette, akaratlanul is szeméhez kapott, hogy ellegyezhesse… és azt kívánta, bárcsak fel sem nézett volna…

Mert egy férfi, 1400-as évekbeli rongyokban és egy fehér álarcban közeledett felé. Ezt a mosolyt pedig ezer közül is felismerte volna… ahogy a szemeket is, amik keselyűként csaptak le a saját, Katherine szemeire és nem engedték tekintetét sem. – Timotei… - kezdett hátrálni, de nem tudott másfelé figyelni… a szemei odaragadtak a férfiéba…

Viszont mikor a kijárathoz ért és már nem láthatta senki, csak Timotei, letépte magáról az álarcát és a földre dobta, majd rohanni kezdett. De mintha hirtelen elfelejtette volna, hogy milyen is vámpírnak lenni… csak szaladt, mint emberkorában és nem érdekelte, hogy millióan megbámulják.

Csak… menekült… az érzések elől… nem nézett hátra, ahogy 1490-ben sem, mikor a bál estéjén elrohant és elhagyta Timotei-t. Mintha a múlt ismételte volna magát ezzel a jelenettel. De akkor könnyek csíkozták arcát… most semmi nem fénylett orcáin és szemei is szárazan maradtak…

Már maga sem tudta, mennyi ideje menekült, de mikor egy kihalt utcába ért, leoltott lámpákkal, megállt és ledermedt. A hold egy része az aszfalton fénylett és közben beragyogta a nő arcát is. Nézett fel az égre, miközben kapkodta a levegőt. A férfi iránti érzelmei mintha felszabadultak volna, sok-sok évszázad után, mikor véka alá rejtette ezeket. 

De nem maradhatott sokáig egyedül egy-egy kóbor galamb társaságában, hiszen már hallotta a lépteket. Nem fordult meg, csak nézte az égen játszó csillagokat, hogy fényük hol halványabban, hol erősebben villog, majd mintha közelítettek volna a hold felé. De ezt csak a képzelete játékának fogta fel…

Majd a test már a vállát érintette és akaratlanul rázkódott meg a hidegségtől, ami megcsapta. – Mit akarsz tőlem? – suttogta rekedt hanggal. Talán még soha… soha nem félt ennyire a saját érzéseitől. A gonoszságát hirtelen nagyon távol érezte magától… akár a csillagos eget.

Timotei elmosolyodott és átnyújtotta az eldobott álarcot, majd mikor a nő a kezéhez ért, hogy átvegye, hirtelen lecsapott rá és szájához emelte a fagyos ujjakat. – Tartozol még nekem valamivel – szólalt meg végül melegséges hangon és megfogta a nő másik kezét is.

Katherine mást sem akart, csak kirántani magát a férfi karjai közül, de aztán már… azt kívánta, hogy sose engedje el és az a szerelem, ami köztük élt és igaz volt, legyen és éljen újra.

Majd a férfi folytatta, miközben az égre nézett. – A hold ragyog, mint szerelmünk hajdanán. De teliholdkor sosem foghattam kezedet – nézett vissza az egykori kedvesére és keserűen elmosolyodott. – A hold az, mi mindennél jobban ismeri érzéseinket és mindennél többször volt szerelmünk tanúja. Soha nem árult el minket.

 - Ellentétben veled – telt meg a nő hangja fájdalommal, dühvel és gyűlölettel. – Te elárultad a szerelmünket és egy undorító cél érdekében kihasználtál! Ez volt a szerelmed…

 - Katerina, nem engedted, hogy magyarázatot adjak, mi miért történt! – suttogott bűnbánó szemekkel és a nő ekkor elrántotta a kezeit.

 - A nevem NEM Katerina! Őt TI megöltétek! Katherine-nek hívnak! – hangsúlyozta ki és távolabb lépett, miközben a szemei szikrákat szórtak.

 - Igen. És a hallottak alapján: KATHERINE nyomába sem ér annak a lánynak, akit szerettem, és aki viszont szeretett! Hogy álnok, gonosz nővé érettél, aki semminek és senkinek nem kegyelmez! És aki ágybetétté vált már számtalan férfi ágyában! – sóhajtott fel fájdalmasan. – Köztük két ősvámpírral is… - Látta a nő arcán a meglepődöttséget. – Nathanael mindent elmesélt, hiszen ő hozott vissza. Mindent elmondott rólad.

Újra a nő kezei után nyúlt és most nem engedte elrántani. – Tartozol még nekem… egy tánccal. Ami a bál estéjén félbeszakadt – húzta magához és az ellenkezés ellenére is karjaiban tartotta testet. – Mellettem ember vagy, nem vámpír…

*-*

Carmen még mindig a kanapén ücsörgött és két keze a lábain pihent. A telefont maga mellett tartotta és várt valamit, ami úgy látszott, nem akar eljönni.

Dobolt a lábával unalmában és össze-vissza nézelődött a szobában, miközben az egyik kezével haját igazgatta.

Elmosolyodott, mikor ennek következtében eszébe jutott, hogy tulajdonképpen… két olyan lány él rajta kívül a közelben, aki olyan, mint ő. Az ajkaik, a szemeik, a hajuk… mind egyforma, semmi különbség. Vagyis… a belsőben rejlett minden különbözőség. Egy szerény, egy félgonosz és egy teljesen gonosz, aki „királyi” babérokra vágyik, apja helyét akarva. De itt nem kaphatta meg. Mert nem mehetett ki és Elijah nem is fogja elengedni őt addig, amíg meg nem nyílik. Viszont elmondani nem fog semmit, bármi is történjék.

Majd meghallotta a kopogást az ajtón és jókedvűen ugrott fel, de mikor az ajtóhoz ért, szomorúan tapasztalta és dühösen, hogy nem tudja megfogni a kilincset. Bosszankodott egyet magában és összeszorította fogait, hogy a száján ne jöjjön ki semmi. – Akárki is az, jöjjön be! – ordított ki és megfordult, hogy visszainduljon a nappali közepére, úri és pihe léptekkel.

Majd onnan fordult vissza és ravasz mosoly jelent meg az arcán, mikor meglátta az érkezőt. – John Gilbert – mérte végig a férfit és közelebb sétált hozzá. – Régen láttalak már – állapította meg vigyorogva és nagy levegőt véve megállt a férfi előtt.

John pedig csak követte a nőt a tekintetével, aki pontosan úgy nézett ki, mint a halott lánya. Ez fájt neki, hiszen… Elena már nincs és nem könnyebb neki, ha egy teljesen ugyanolyan nő körözik „fölötte”. – Hello, Carmen! Jöttem, mert hívtál. Miért? – tette keresztbe karjait és várta a magyarázatot.

 - Segítened kell kijutnom innen! – nézett körbe. – Mit gondolsz, miért nem én nyitottam ajtót neked? – kérdezte és a férfi körül kezdett sétálgatni. – Meghálálom valahogyan, csak vigyél ki innen! – kezdett el könyörögni és megfogta a férfi vállát. – Az apám bezárt ide, de nekem muszáj kijutnom innen. Látnom kell azt a holdat, mikor ő meghal! – suttogta kérlelve. – Szerezz boszit vagy bármi, de vigyél ki! – kezdte el követelni, de John csak felnevetett és elkezdte masszírozni állát.

 - Vigyelek ki? És meghálálod? – ismételte meg röhögve és a nő dühödt szemeibe nézett. – Különben megölsz? Próbáld csak meg – sziszegte.

 - Azt hittem, számíthatok rád – suttogta megvetően Carmen és elindult a kis szekrény felé, hogy kihúzza fiókját. Majd mikor megtalálta, amit keresett, visszaindult John felé.

A férfi nézte, hogy vajon mivel próbálja meg ezúttal megzsarolni, de nem tudta. A nő sokadjára szorul a segítségére, hiszen mindig elront valamit. És eddig is… csak zsarolva tudta elérni, hogy megtegyen neki valamit.

 - Nem öllek meg. Helyette inkább – emelte fel a kezében tartott medált, hogy John tökéletesen láthassa. – Megígérek valamit – termett a férfi előtt és még mindig szemmagasságban tartotta a smaragdköves láncot.

John szája majdnem tátva maradt és hirtelen mintha a szíve is nagyobbakat vert volna. – Elena medálja… honnan szerezted? Ez mindvégig… rajta lehetett…

Carmen csóválni kezdte a fejét. – Nem! Vagyis… félig – rántotta meg a vállát. – A lányodról levették ezt a medált. De aztán valami nagyon okos fajtámbeli rájött, hogy ő nem halhat meg, hiszen hasonmás és hasznos lehet még. Ezért visszaadta neki ezt a medált. DE nem a nyakára! – emelte fel a mutatóujját. – Ennek köszönhető, hogy a lányod még ma is életben van! – jelentette ki vigyorogva és látta John ledermedt alakját. A férfi arca el is fehéredett hirtelen. – Jól hallottad! A lányod életben van. Valahol, de ÉL! – adta át Johnnak a medált és meghátrált. – Ezt ígérem meg. Ha kiviszel innen, visszahozom Mystic Fallsba az ici-pici lányodat – suttogta gügyögve, a hangja minden rezdüléséből sütött a gúny.

 - Ezt tudnia kell a többieknek is… - suttogta John még mindig ledermedve és figyelte a medált, de Carmen megragadta vastag karját.

 - Nem, nem mondod el senkinek! – sziszegte fenyegetve. – Mert valamit még rosszul csinálok és nem is a lányodat kapod vissza, hanem a csúf árnyékát! – lökte el a férfit és megforgatta a szemeit. – A lényeg, hogy ki kell jutnom innen! Látnom kell azt, hogy meghal. Vagy én halok meg. Mert azon az estén vagy én, vagy az apám meg fog halni a telihold fényében. Csak az egyikünk élhet és vezethet…

*-*

Jeremy fáradtan tért vissza a Gilbert házba. Nem úgy tervezte az estéjét, ahogy az történt. Matt holteste nem okozott túl sok gondot, ugyanakkor… a magyarázat az eltűnése miatt sokkal inkább. És Caroline-t szívből sajnálta, amiért nem tudhatja, mi is történt Mattel valójában.

A haragja pedig égni kezdett Damon iránt. Mi változtatta meg ennyire? Ez nem lehet ő!

 - Mi a fene ütött beléd, Salvatore? – kérdezte magától és felsétált a lépcsőn, miközben még mindig érezte magán Matt holtestének szagát.

A fürdés előtt a szobájába lépett be, de azon nyomban be is csapódott mögötte az ajtó. Ettől teljesen összerezzent és maga mögé nézett, de a jeges düh csak a következő pillanatban borította el minden agysejtjét, mikor Elijah megjelent az ablaka mellett. – Hogy jutottál be ide? Nem hívtalak be! – ordította Jeremy szíve minden haragjával. Hiszen Elijah nem kicsit volt hibás abban, ami fogadott nővérével történt.

Elijah a fiú felé fordult, kezeit maga mögé rakta és nyugodtan megszólalt. – Ősvámpír vagyok, nem kell behívnod – magyarázta és nagy levegőt vett. – Követtelek és mivel letelt a gyászidőszak, ideje lesz beszélgetnünk, Jeremy. – A hangjában nyoma sem volt indulatnak vagy haragnak, vagy bármi rossz érzelemnek, csak az igazságvágy égett a szemében. – Dimitar hónapok óta halott. Legyengültünk miatta és eljött az idő, hogy közénk állj, Jeremy. Pár hónap alatt kitanulod, és utána olyan leszel, mint mi – mutatott magára.

 - Mármint gyilkos? – sziszegte undorodva. – Nem akarok olyan lenni, mint te. Megölted a nővéremet. Ennyi elég, hogy ne bízzak meg benned. Távozz! – termett az ablak előtt és kinyitotta, de olyan erősen vágódott ki, hogy az üveg is kitört.

Elijah felállt és a fiú elé lépett. – Még nem szorít az idő. De hamarosan fog – sétált az ablak elé, félrelökte a függönyt és indulni akart…

Jeremy visszasétált az ajtóhoz háborogva, de hirtelen visszafordult, mikor egy régi ismerős jutott eszébe, akihez ha nem is látványosan, de vonzódott és felkeltette a kíváncsiságát is. – Állj meg! – kiabálta és ezzel a tettével egy elégedett pillantást váltott ki Elijahból. – Egy feltételem van. Vagyis… kérésem. Ha a nővéremet visszahozhatnád, már megtetted volna. De nem ezt kérem – húzta az időt és szemei ravasz csillogásba kezdtek. – Hozd vissza Rose Marie-t a vámpírok közé! – húzta fel egyik szemöldökét mosolyogva. – Ez a feltételem. Ha visszajön, megteszem. Ha nem, nem leszek ősvámpír. Hozd vissza Rose-t!