Tizenkettedik fejezet: Ha megtörik, megölhetsz!

http://www.youtube.com/watch?v=4KEEXyRL0qE

Rose a fejét kapkodta. Damon hirtelen lökte le magáról, egy érkező lány miatt, akiben Katherine-t fedezte fel. De ez a lány mégsem hasonlított rá. Ő lenne a… hasonmása?

De mire megnyikkanhatott volna, már jött is a következő páros, akiben már tényleg Katherine-t és a boszorkányát üdvözölhette. Annyira hasonlít ez a két nő és mégis oly’ különbözőek. A hidegség és a melegség. A hasonmás gyűlölködő szemei ellenére is jóságosnak tűnt, míg az őse csak egy hitvány ribancot tükrözött változatlanul.

Sokan lettek a nappaliban és jobbnak látta, ha tényleg magára kapja fekete blúzát és Damon kezébe is inget dobott.

A fájdalmat, ami a két szerelmes szemében égett, már ő is láthatta. Ha ő most nem kavar bele, ez nem történik meg. Hiszen a hasonmás békülni jött és ő most ebbe egy pillanat alatt belegázolt. Megfosztotta őket a békülés esélyétől.

 - Rose, alig érkeztél meg és máris megtaláltad a legjobb partit a városban? – kacsintott Katherine és Victorra nézett. – Hihetetlenül rosszkor jöttünk. Ez egy szerelmi dráma, ami bármikor tragédiába torkollhat! – vigyorgott kegyetlenül, de rögtön komollyá is vált. – Elena, belátom, hogy hatalmas ostobaság volt részemről ez a kötelék és most ígéretet teszek, hogy bármibe is kerüljön, Victor gondoskodik a megtöréséről. Jó lesz így? És utána tőlem rögtön ki is nyírathatod magad valakivel – legyintett és megkerülte Elenát.

 - Katherine! – emelte fel a hangát az éppen öltözködő Damon. – Ilyet ne merj mondani, mert én öllek meg kapásból, ha az a rohadt kötelék megtörik! – visszhangozta a nappaliban és Elena mellé lépett, hogy ezzel jelezze a mellette állását.

De be kellett látnia, hogy nem lesz ez ilyen egyszerű. Hiszen Elena elsétált mellőle és minél távolabb akart lenni attól a férfitól, aki – ha nem lép közbe – megcsalja. És ő így nem képes megbízni benne. Mert az öléssel és a vámpírságával együtt képes lett volna elfogadni, de nem azzal, hogy bármikor összeszűrheti a levet valaki mással. Ő nem ezt akarta.

 - Mi kell ahhoz, hogy ez az izé megtörjön? – kérdezte kis szünet után Elena, Victorra nézve.

A boszorkány először látta alkalmasnak a megszólalását. – Egyetlen dolgod van: néhány csepp véred kell majd hozzá. Más nem kell. Ha úgy vesszük, roppant egyszerű ügy. Katherine vére, a hasonmás vére, a megköttető varázsige ellenigéje és… ez kicsit nehéz lesz megszerezni, de a megkötő boszorkány sírjáról kell egy kis föld. És ennek nincs veszélye! Semmi baja nem lehet egyikőtöknek sem! – melegedett meg a mosolya és ezen a boszorkányon is látszott, hogy semmi rossz szándék nem vezéreli. Ő csak jót akar és nem kényszerből teszi ezt. És ha még is, akkor is nagyon szívesen csinálja.

 - Akkor mire vársz még? Törd meg azt a köteléket, míg én nem törlek szét téged! – kiabált már majdnem Damon, de Katherine csendre intette.

Victor sóhajtott egyet. – Ma hosszú útra indulok. Bulgáriába megyek és elhozom a földet! Egy vámpír nyilvánvalóan gyorsabban tenné, de kötelességemnek érzem, hogy én menjek! És én tudom, hogy mit kell keresnem! – hangsúlyozta ki Damonre nézve az utolsó mondatot. – És ha most megbocsájtotok… - fordított hátat. – Minél előbb meg is indulok, hogy minél hamarabb visszatérhessek! Viszlát! – És kisétált a birtokról.

A többiek csak meredtek utána, de nem is tettek semmit. Katherine csak mosolygott, Elena viszont felé fordult. – Úgy beszélt, mintha több évszázada élne már! – nézett kíváncsian az ősére és válaszra várt.

Katherine elnevette magát. – Mert több száz éves is! – A döbbent tekintetek magyarázták, hogy fogalmuk sincs, mire gondolhat, kivéve Rose-t, hiszen ő pontosan tudta, hogy mi történik és szemforgatva foglalt helyet a kanapén. – Tudom, hogy a boszorkányok nem örök életűek. De ő igen. – Csak nagyobb lett a döbbenet, amint ezeket kimondta és rögtön folytatni is kezdte. – Őt nem Victornak hívják. Vagyis igen, de mégsem. Azt hívják Victornak, aki uralja a fiatal férfi testét.  Egy több száz éves boszorkány, erősebb, mint bármelyik másik. Tudom, hogy kit kell keresni – húzta ravasz mosolyra az ajkait. – És már régóta tartja irányítás alatt a testet. De most, hogy kitöriztük magunkat, térjünk vissza a kis kötelékmegtörésre – vont vállat és Elena előtt termett.

 - Tudom, hogy gyűlölsz, Katherine! – nézett Elena könnyes szemekkel őse hideg és kegyetlen szemébe. – Ha megtörik a kötelék, megölhetsz! Nem fogom megakadályozni! – hajtotta le a fejét és ő maga is távozni készült, de Damon karja nem engedte.

Megfogta Elena karját és ezzel megálljra késztette. – Ne mondj ilyet, kérlek! Fontos vagy nekem, szeretlek! Kérlek, bocsásd ezt meg nekem, nem akartam rosszat ezzel kettőnknek! Csak reménytelenségemben akartam megtenni, mert azt hittem, elveszítettelek! Az életem vagy, Elena! Az emberségem előhozója! Ne akard, hogy megint szemét gyilkos legyek, könyörgöm! – telt meg a még mindig részeg férfi szeme könnyel és megpróbálta megölelni a lányt, de az nem engedte és kibújt az ölelni akaró karokból.

De ezek után Katherine szólt utána és ez megint megállásra adott okot. – Boldog 18. születésnapot, Elena! – mosolyodott el még szélesebben. – Tudok ám mindent! És azt is, hogy két nap múlva szülinapod lesz! – kacsintott. – Mit szeretnél az ősödtől? – vigyorgott és nem tudta visszatartani a kacajt.

Elena lemondóan és idegesen sóhajtott. – Hogy minden vámpír, jó és gonosz egyaránt égjen el a pokol legmélyebb bugyrában! – sziszegte és elhagyta a birtokot.

 - Önfejű liba – dobta le magát Katherine a kanapéra és vigyorogva csóválni kezdte a fejét. – Most miért néztek így rám? – vett az ölébe egy díszes kispárnát és vizslatni kezdte. – Csak segítek ennek a kislánynak, hogy megérje a huszadik szülinapját is – pislogott egysíkúan.

 - Tudom, hogy valami hátsószándékod van ezzel is. Te nem a fene nagy kedvességedről vagy híres, Katherine! – szűkültek össze Damon szemei és Rose irányába nézett. Még mindig ott állt, ahova Damon lökte és valamiféle bűntudat égett a szemében. – Halljam, Katherine! Mi a terved? – termett ott a férfi a barna nő előtt és megragadva a vállait, felrántotta a kanapéról.

 - Hú, ha tudnád, hogy milyen dögös vagy ilyenkor – húzta végig a mutatóujját Damon mellkasán és a szemével követte is az ujja útját. Érezte a férfiban felébredő dühöt, de ez nem adott neki elég okot a beszédre. Erősebb, mint Damon és egy pillanat alatt elintézi, ha kell. – Ugyan, Damon! Hiszen tudod, hogy szeretek játszani – húzódott közelebb a férfihoz és az ajkaikat egy centi választotta el. – Idézd fel a közös múltunkat és minden eszedbe fog jutni. Hogy mennyire szerettél és mennyi mindent feladtál értem – suttogta olyan hangon, hogy egy sima férfi rögtön a lábai elé csúszott volna. – Értem éltél 145 éven keresztül, hogy kihozz abból a sírból, ahol mint kiderült, sosem jártam. Szerettél és a szemedben még most is ott van valami ebből a szerelemből. – Az ajkaik már szinte összeértek, de Damon az utolsó percben ellökte magától, ezzel jelezve, hogy nem kíváncsi rá.

 - Mindennek oka van, Katherine. Neked fontosabb volt az, hogy szabad légy. Én kerestelek, nem jöttél. Tudlak sajnálni – vont vállat gúnyosan és pimasz vigyorra húzta a száját. – És most légy oly’ kedves és távozz, ha nem beszélsz! Majd megtudom máshonnan, mi folyik itt! Pápá – integetett Katherine irányába, majd elindult a szobája felé. Közben magában szitkozódott, de Rose-nak üzent a szemével, hogy majd kövesse, ha az a ribanc elment. És nem is kellett olyan sokat várnia.

Belépett a szobájába, hatalmas levegőt vett és a szekrénynek támasztotta a fejét. Kitisztult végre a feje, de nem lett könnyebb így sem. – Elveszítettelek… már nem kellek neked… - motyogta a szekrénynek és már a két kezével is a szekrényt fogta. Elveszítette a reményt, hogy egyszer még lehet belőle egy „ember”. Ő mindent megtett volna ennek érdekében, de most minden… összedőlt. Elena nem engedi többé, hogy a kezét fogja reggel és éjszaka, nem engedi többé, hogy megcsókolja, nem engedi, hogy magához ölelje és nem történhet meg kettejük között még egyszer az a csoda, amit pár napja egy szerelemmel teli éjszakán kaptak egymástól. Mert rajtakapta valaki mással… elveszítette a bizalmát. Elveszítette Elenát…

Átjárta a jeges düh és a félelem rázta, ahogy belegondolt egy Elena nélküli életbe. És hogy megint úgy kell majd élnie, hogy messziről sóvárog utána, miközben látja, hogy mással boldog. – Miért? – nézett fel a mennyezetre és behunyta a szemeit, hogy visszatartsa könnyeit. – Elveszítettem őt is. Az életemet veszítettem el. Mi kell még?! Mit kell tennem, hogy végre kiérdemeljem az élet bocsánatát?! – emelte fel hirtelen a hangját és teli torokból ordította e szavakat. – Egész életemben csak veszítettem, még akkor is, mikor azt hittem, hogy győztem!!! Mit tegyek még, hogy bocsánatot nyerjek?! – engedte ki a könnyeit és a felgyülemlett feszültséget a szekrényen töltötte ki.

 - Nyugodj meg, Damon! – érzett egy kezet a vállán, mire rögtön odakapta a tekintetét és meglátta a vörös hajú nőt. Rose-t. – Nem érsz el semmit azzal, hogy szétvered a berendezést – szólalt meg nyugtatóan és biztató mosoly jelent meg az arcán. – Most úgy érzed, hogy minden összeomlott körülötted, igaz? Ne engedd, hogy emiatt magad is összeomolj! Küzdj, mert küzdelem nélkül nem élet az élet! És ha nem küzdesz, hát ne csodálkozz, hogy nem győzhetsz! – telt meg komolysággal a hangja és az arca átment rendíthetetlen komolysággal. – Nem ismerlek ugyan, de látom, hogy először saját magaddal kell majd megküzdened! Ez a legnagyobb harc, hogy megtudd, ki is vagy és mit akarsz. A szerelmed visszaszerzése pedig a következő. Sok év tapasztalattal rendelkezem, láttam a lány szemében, hogy csalódott, de… ott égett az a szikra, ami a te szemeidben is ott van. A szerelem. Hogy ez fáj neki, DE szeret!

Hátat fordított Damonnek és az ágyon ülve folytatta. – Nem tartod érdemesnek a küzdelmet? Akkor pedig ne tedd! Törődj bele a nyomorúságos és szerelem nélküli életedbe!

 - Nem is ismersz engem, fogd be a szád! – mormolta az orra alatt Damon, miközben még mindig a szekrényt figyelte és a keze nyomát. Hogy szólhat bele? Hiszen nem ismeri, de mégis… minden szava mintha tényleg Damonról szólt volna…

Megfordult és végigmérte a nőt, ahogy már többször is megtette a nap folyamán. – Nincs remény… meghaltam a szívében…  

 - Ilyet ne mondj! Katherine mondott valamit, ami hasznos is lehet, nem? – húzta fel mosolyogva a szemöldökét. – A lánynak szülinapja lesz holnap… öhm… két nap múlva! – gondolkodott el egy rövid időre. – Lepd meg valamivel te is – vont vállat egyszerűen. – Ne add fel olyan könnyen. És ezt most én mondom, aki miatt ez az egész van – borult pírba az arca és szégyenkezve lehajtotta a fejét. – Sajnálom. De ígérem, hogy amit elrontottam, rendbe is hozom. És sajnálom, hogy Katherine nem mondta el, amit tudnod kellene! – állt fel és az ajtó irányába fordult, de Damon megragadta a karját és visszarántotta.

 - Mit tudsz? Ahogy lejött, te ismered Katherine-t egy ideje! És ezek szerint tudsz is valamit! Beszélj! – rivallt rá a nőre, majd észbe kapott és engedett a lazításán. – Ne haragudj. De tudni akarom… - nézett elgyötörten az előtte álló nőre és a szeme csakis a könyörgést tükrözte. – Kérlek!

Rose elkomorodott és teljesen hátat fordított a férfinak. Annyira el akarta mondani, de nem tehette. Mert nem Damonre tartozott, és ha elmondja neki, talán a férfi megpróbálja megakadályozni majd. De azt nem teheti. – Sajnálom, Damon! Nem beszélhetek. Majd ha eljön az ideje… - meredt maga elé, kitárta az ajtót és elment.

Az agya csak azon zakatolt, hogy megfosztott valakit a szerelmétől. És ez csak azért fájt neki annyira, mert talán… Elena már nem lesz sokáig tagja a földi közösségnek. Erre a gondolatra Rose megtorpant. Már a birtok határánál járt, de csak állt és nézett a csillagos égre. Elijah-t szolgálja, de közben mégis azok mellett áll, akik megpróbálják semmissé tenni a vámpírok és vérfarkasok közötti békét.  És ezzel aláírja a halálos ítéletét, kiássa a saját sírját, de Elijah tartozott neki egy ígéret beteljesítésével és nem adta meg. Hát akkor ne várjon többet Rose-tól sem, főleg azt ne, hogy egy oldalon álljon vele. – Megteszem, amiért ideküldtél. De utána… ha tetszik neked, Elijah, ha nem, a békének vége lesz. A hasonmás halálával… - mormolta az orra alatt, felébredő dühvel és folytatta az útját.

*-*

Idegborzoló csend. Csak az óra kegyetlen kattogása törte meg néha, ami néhány arcról láthatatlan izzadságcseppeket csalt le. Fájdalom, szenvedés és szerelem… ezeket az érzéseket láthatták egymás szemében.

 - Szóval maga Isobel… - bólintott még mindig elképedve Jenna és megfogta a jeges kezet, ami szinte már megmarkolta az övét. – Hallottam már… eleget… - húzta vissza és Alaric tenyerébe rejtette saját gyermeteg ujjait.

Isobel figyelte ezt a gesztust egy kis szemöldökvonogatással, de a mosoly nem hervadt le róla. Hiszen erős nő volt, ilyesmi nem törhette le. Mások előtt nem. Megkeményítették az évek, amelyeket Alaric nélkül kellett leélnie és a lánya nélkül. Megtanulta rejteni a fájdalmát, visszatartani a könnyeit és ez most is ment.

 - Valóban? Remélem nemcsak rosszat – nézett először Rickre, majd John-ra. – És nyugodtan tegezz le! Majd megismerjük még egymást – mosolyodott el biztatóan, de közben a pokol mélyére kívánta a férje kezét fogó nőt. De miért nem képes belátni, hogy az esküjük addig szólt, míg a halál el nem választja őket? És a Halál… már elválasztotta a férjétől… már nem házasok… a Sors… az átok Sors szakadékot nyitott kettejük közé… amit nem lesznek képesek átugrani, átlépni… ezért egy hidat kell építenie… hogy áthidaljon a széles, mély szakadékon. És bár rögös lesz az az út, nehéz lesz leraknia a deszkákat és lehet, hogy egy-egy lépésnél a fa könnyen eltörik majd, de visszaszerzi a férfit, akit még most is szeret. És visszaszerzi a lányát, akit elveszített.

 - Jobb lenne, ha mennénk, Jenna! Bárhol jobb, mint most itt! – suttogta a fülébe a még mindig dermedt Rick, mire Isobel megköszörülte a torkát és kis gúnnyal a mosolyában elindult a lépcső irányába.

 - Rick, akkor úgy készülj, hogy itt még egy jó ideig nem lesz jó! – nevetett fel kis jegességgel és elkezdett lépdelni a lépcsőkön, fogva a korlátot és csúsztatva a kezét.

Nem hallott sokáig hangokat, csak a bejárati ajtó csukódását, de még előtte Rick hangját, ahogy megvetően, nagy valószínűséggel John-nak azt mondta, hogy hogyan engedhette be őt ebbe a házba. És ezek után megint a néma csend.

Néhány pillanat múlva John jelent meg a régi Gilbert házaspár szobájában, ahova Isobel bement engedély nélkül és az ablakhoz lépett. – Csak nem kidobsz? A lányomat akarom védeni! Enélkül a Jenna nélkül és Rick sem kell hozzá! – húzta szét a függönyöket és kinézett a tájra. – És te sem! Csak a kötelék kell hozzá. Ami összeköti Katherine-nel. Csak az kell, hogy megvédjem! – suttogta csillogó szemekkel. Nem is sejtette, hogy a kötelék már nem sokáig marad a helyén és hamarosan, ha Victor sikerrel jár, megtörik…

*-*

A puha párnák melege sem hozta el az álmot a fiatal, barna hajú lánynak. Csak forgolódott a hajnali órák közepette és csak remélni tudta, hogy egyszer, valami módon, de elnyomja az az álom, ami megváltás lehet számára. Már órák óta küszködött a falak által nyújtott kegyetlen csenddel. És közben a megtört szívének lassú dobogását hallgatta. Mintha a szíve megszakadt volna, teljesen összetört és az ég még nem teremtett olyat, ami ezt a szívet összeragasztaná.

A fejét a párnába temette. Újabb nap és ő már megint úgy tér magához, hogy boldogtalan és sajog a szíve. Szélvihar tombolt a lelkében, a semmirevaló tehetetlenség. Hol van a helye? Hol van a szíve? Mit ér az élet, ha fáj és nincs már az, akiért megérné élni…

Nem vette észre, hogy a kínzó gondolatok között elbóbiskol. Csak az órája csörgése miatt pattantak ki a szemei. Már a reggeli órák vették át a hajnal helyét. Nagyot sóhajtott lemondóan, majd lelökte magáról a takarót és lassan, de felült az ágyon. De az ágya végén hevert valami. Egy kis doboz, mellette egy apró, régi papírdarab, amit sárgává tettek az évek.

Gyanakvóan odamászott és törökülésbe ült, mikor már mindkét tárgyat kezében tartotta. – Ez mi lehet? – figyelte a sötétbarna fadobozt, kis kocka alakú volt, a teteje poros, ami már Elena kezére tapadt. Majd behunyt szemekkel nyitotta ki. Nem érdekelte már, mint rejt, vagy miért hozta ide valaki. A szívét kitépték...

Azonban az elé táruló látvány... egy csillogó, smaragdköves nyakláncot rejtett a dobot. A lány szemei pedig tükrözték meglepetését. – Ez… gyönyörű… - motyogta magában. Megfogta a követ és úgy vette ki tartójából, magával húzva ezüstös láncát. Ki küldhette ezt? És miért? A kő bizonyára már több száz éves.

És ekkor megérzett valamit a kő másik oldalán. Valami nyomot. Ezért fordította meg és meglátta az erőteljes gravírozást: K. P. Maga elé meredt és rögtön eszébe jutott a név. – Katherine Pierce… - suttogta és a papírra fordította tekintetét. Mindkét oldalán látott írást. Az egyiken kopott, halvány betűk díszelegtek, a másikon viszont még érezni lehetett a friss tinta illatát. Végighúzta ujját a hamvas íráson, ami csak ennyit „mondott”: Soha ne vedd le! Ez Katherine-re vallott. Titokzatos és váratlan. De a hátsó oldalon lévő szöveget nem értette. Mert valami más nyelven íródott. Nem tudta értelmezni. Viszont a szövegben felbukkanó nevek… egyre több rejtelmet hoztak magukkal. Katerina Petrova… ő lehet… Katherine? Bolgár név. Tehát a szöveg… bolgár nyelvű?

Átfutott a szeme a szövegen, de a neveket tudta kiszűrni belőle. Elijah… idegenen csengett a név, egyenesen hátborzongatóan. Timotei… a családnév elmosódott. Ez valami egyezmény? Miért hozta ide Katherine, ha tudta, hogy úgysem ért belőle semmit? És ezek a nevek… mi köze van hozzájuk Katherine-nek?

És még a dátumot is a papír tetejére firkantották. 1490.

- Ezt nem értem… - tekintett hol a papírra, hol a nyaklánca, majd az utóbbin állapodott meg tekintete.  Soha ne vegye le. Tegyen eleget ennek? És ha átkot hordoz magában? Ugyanakkor… a friss szöveg inkább védelmezően csengett, mint bántalmazóan. – Most az egyszer… valahogy bízom benned! – mosolyodott el halványan. Kicsatolta az apró csatot és a saját nyakába akasztotta. Viszont a verbénás nyaklánc nem mutatott jól ezzel. Fájó szívvel, de levette a Stefantól kapott védőnyakláncot. Nem is akarta, hogy bármi emlékeztesse arra a családra. Ki akarta zárni őket a világból. Legalábbis a saját világából. A nyakláncot az éjjeli szekrénye fiókjába rakta. Nagyot sóhajtott, miközben gondosan összehajtogatta a papírt és elrakta azt is, majd felállt. Belelépett meleg papucsába és úgy, ahogyan felébredt, rövid pizsamanadrágban és egy vékonyka topban kilépett szobája ajtaján.

Lesétált a lépcsőn, miközben tenyerével dörzsölte vállát, a hirtelen jött hideg megszüntetése érdekében. De csörömpölést hallott a konyhából és egy ismerős illatot is megérzett. Még azelőtt tudta, hogy ki van a konyhában, mielőtt belépett oda.

 - Stefan – mondta komolyan, mosoly nélkül, mikor megpillantotta a fiút, ahogy állt a sütő mellett és várt. Szétnézett a konyhában. Napfény világította meg a helyiséget, tisztán látszott a gondosan megterített asztal. A tányéron aranysárga rántotta, mellette egy kisebb tányéron pirítós, vajjal megkenve, narancslé a pohárban és egy fehér rózsa az evőeszközök mellett.

Visszanézett a fiúra. Még nem felejtette el haragját, amit a fiú iránt érzett, hiába tudta, hogy Stefannak ugyanúgy joga lenne neheztelni, mint neki. – Hát te? Mit csinálsz itt? – lépett kicsit közelebb, de a távolságot tartotta.

Stefan végigmérte a fáradt lányt, majd egy pillanatra lehajtotta a fejét, hogy a mosogatóba tegyen néhány edényt és utána egy furcsa mosollyal nézett Elenára. – Születésnapod van. És nem hagylak reggeli nélkül. Pluszban pedig segíthetsz nekem ízlésed szerint feldíszíteni a tortádat! – mutatott a sütő felé a mutatóujjával, miközben a pultról törölte le az oda felgyülemlő „koszt”. De a mosolya látszott és ez kicsit jobb kedvre derítette Elenát, még ha mérge nem is múlt el.

 - Stefan, ez mind szép és jó, de nincs kedvem ünnepelni – kulcsolta össze karjait maga előtt és teljesen elszomorodott az arckifejezése.

Stefan pedig előtte termett és látta a fájdalmat a barna szempárban. – Mit csinált veled?

 - Nem vagy az a személy, akivel én ezt meg fogom beszélni – lépett el előle és az ebédlőasztalhoz sétált, de nem abból a célból, hogy enni kezdjen. – Nem kellett volna fáradnod – nézett a reggelire.

 - Elena, ne! Nem kezdhetnénk mindent… tiszta lappal? Megbántam, amit mondtam és hirtelen felindultság volt. Én még most is ugyanúgy szeretlek téged. Hibáztam, tudom. Dühös voltam, amiért Damon elvett tőlem. De nem hiba az, hogy szeretlek. Amióta elhagytál, hibát hibára halmozok – vallotta be elgyötört hangnemben. – Nem tudok nélküled élni. Nincs, aki visszafogjon – suttogta és arca egyre fájdalmasabbá vált. Itt állt előtte a lány, akit szeretett, de nem érinthette, nem ölelhette. Elena a szívét tartotta kezében és ha akaratlanul is, de csak szorította és facsarta. – Nem akarom, hogy gyűlölj! Én nem neheztelek rád, amiért nem hallhattam a szádból, hogy dobtál.

Elena pedig gondolkodni kezdett a szavakon és bólintott egyet. – Igazad van – mondta elnehezedett torokkal és mosolyt erőltetett az arcára. – Próbáljunk normálisan viselkedni és legyünk… barátok. Nehéz ez, de én többé… nem… nem akarok szerelmes lenni. Előbb még amúgy is meg kell ölnöm magamban azt a szerelmet, amit a bátyád iránt érzek – piszkálta szalvétája szélét.   

 - Ülj le! – húzta ki Stefan a széket és a lány vállainál fogva lenyomta a székre, majd helyet foglalt vele szemben. – Mi történt? Elena, nem mondhatsz le ilyen könnyen a szerelemről! Meséld el, mi bánt! – fogta meg bíztatóan a lány dermesztően hideg kezeit és várt.

Elena pedig belekezdett a mesébe és könnyektől fuldokolva tudta csak befejezni. Mindent elmondott, mindent. Hogy mi történt Damonnel és miért lett vége.

Stefan csak egyre szorosabban fogta a kezét, bíztatva ezzel, hogy vele van és mindent megért. De mikor Elena befejezte, megszólalni sem tudott. Hirtelen lett vége a beszédnek és nem jött szó a szájára. – Elena… nagyon sajnálom. Őszintén… mert én szeretlek és azt akartam, hogy boldog légy… ha nem velem, hát a bátyámmal… ha nem vele, akkor valaki mással. Csak tudjam, hogy boldog vagy. Mert nekem ez a legfontosabb – cirógatta finoman ujjaival a lányt. – De mára zárj ki mindent. Ma nincs se Damon, se az a nő! Most csak te vagy és a tizennyolc boldog éved! – húzta hirtelen mosolyra arcát. – Reggelizz, mert hamarosan kész a torta alapja és ki díszíti fel, ha még akkor is a tányérnál fogsz ülni? – állt fel és meleg mosollyal az arcán sétált a konyhapulthoz. Nézte, ahogy Elena – még ha nem is nagy étvággyal – de legyűri a reggelit és elmosolyodott a látványra. Ő a tökéletes lány számára és ölni is képes érte. Mert magának akarta… a boldogsága tényleg fontos volt számára, de azt a boldogságot ő akarta nyújtani neki.

Gondolataiból a sütő jelzője ébresztette fel. Pár pillanat múlva már a pulton hevert a torta alapja és Elena is odasétált, nem túl sok életkedvvel ugyan, de ott állt és nézte, mi mindent tesz meg érte az a férfi, akit szeretnie kellene.

 - Miss Gilbert, öné a lehetőség, hogy ezt a csodás művet „felavassa” – somolygott Stefan és felemelt egy marcipánrózsát.

Elena nagyon halkan, de nevetett. Viszont nem mondhatta magának sokáig a jókedvet, hiszen belépett Isobel…

 - Zavarok? – mérte végig lányát és Stefant, akiről rögtön tudta, kicsoda. Szemeit forgatva lépett beljebb a tágas konyhában.

*-*

Rose egy Mystic Falls-i bárban üldögélt, ravasz mosollyal arcán, whiskyvel kezében. Üzenetet kapott, hogy tegye a dolgát. És itt ült, intézkednie kellett. Egy vámpír nem messze ücsörgött tőle, de rá most nem figyelt. Nem ő az első pont. 

És amire várt, megtörtént. Kinyílt a nyikorgó ajtó, belépett rajta egy magas, sötét hajú férfi. Rose már a levegőben érezte, amit kellett. Hogy a férfi… vérfarkas. És egyúttal a halál fia is.

Biccentett egyet Rose felé, pedig nem is ismerte és leült mellé, de csak egy pillanatra. Hiszen nem telt el három perc, már újból fel is pattant és kisétált. Rose pedig ment utána, mint egy hűséges kiskutya, miközben a ravaszság tüze a tekintetében égett.

A parkolóban érte utol a férfit és nem türtőztette magát, azonnal halkan, de nekirontott, hogy ideje sem legyen reagálni.

 - Mi a… - kezdett bele a mondatba a férfi, de a feje már Rose kezeiben volt.

 - Hallgass, vérfarkas! És nagyon figyelj rám – kezdett csillogni tekintete és egyenesen a férfi szemeibe szegte tekintetét. – Odabenn ül egy vámpír. Odamész hozzá és hergeled. Bosszantod, ahogy csak tudod. És meg sem állsz addig, míg… meg nem öl! – hangsúlyozta ki az utolsó három szót és egy mozdulattal elengedte a férfi súlyos arcát. – Menj, tedd a dolgod! – mondta Rose megvetően, majd megtámasztott egy autót és megkönnyebbülten sóhajtott. – Remélem, hogy örülsz, Elijah. Megvan az okotok idejönni. Öt perc és… MINDEN ELKEZDŐDIK! – komolyodott el hangja és nagy levegőt vett. Várt és várt. Már megint csak várt. Mert Elijah tartozott még neki valamivel, és hiába tudta, hogy már nem fogja megadni, még reménykedett.

1492-ben még minden annyira másként volt megírva. A hasonmásnak nem kellett volna meghalnia és vámpírrá változnia. Katerina visszafelé is kulcs lett volna, de megölte magát. De volt olyan idióta, hogy előtte még világra hozta gyermekét, hogy az őrület újra elkezdődjön és sose legyen vége. De 1492 telén ez megváltozott. Katerina meghalt.

Ezekből a gondolatokból keltette fel a dulakodó páros, aki kirontott a bár ajtaján és egymást püfölve ütötték egymást, ahol csak érték. Míg be nem értek a bár melletti erdőbe. Tudta, hogy a vámpír úgy is csak addig fogja türtőztetni magát. Követte őket, hogy mikor odaérjen, csak egy hangos kiáltást halljon, vért lásson és egy férfit, ahogy életforrásnak használja a farkast. Ütőerére tapadt az ajka és szívott. Szívott és szívott. Más sem kellett neki. Csak annyi, hogy mikor befejezte, egy mozdulattal… kitörje áldozata nyakát! A hergelő, megigézett farkas holtan esett össze.

Látszatra nem történt semmi. Csak a szél fújt hevesebben, semmi más. De ez volt a jel. Hogy ideje lesz eljönniük egyszer. Az Ősök egyszer eljönnek… és az az egyszer hamarosan lesz… eljönnek, hogy megöljék a vámpírt, aki végzett a farkassal és ezzel pontot tegyenek ennek a végére…

Tizenegyedik fejezet: Kövesd a vámpírt!

http://www.youtube.com/watch?v=qHm9MG9xw1o

A Salvatore birtok hatalmas ajtaja szó szerint berobbant Damon érkezésekor. Mint a heves hurrikán, úgy száguldott be a nappaliba, hogy mikor odaérjen, egy üveg whiskyvel a mindennel megrakott kanapéra vesse magát és igya a barnás folyadékot betelhetetlenül. Bár még nem következett be, de félt, hogy elveszíti szerelmét és hiába tenne meg érte bármit, Elena nem fogja elfogadni így, gyilkosként. Választania kell majd, hogy melyik számára a fontosabb: az ölés, vagy a szerelem. Több évtizede ölt, anélkül, hogy kordában kellett volna tartania magát valami miatt. Nem félt a lebukástól soha és az élete volt az ölés, az emberek sikolyai és az, hogy élvezze a fülsüketítő kiáltozásokat. De ugyanakkor… a másik oldalon Elena várta. A szerelmével, a csókjaival… de melyik számára a kecsegtetőbb? Az áratlanok vére és dobhártyát szaggató sikolya, vagy a túlfűtött éjszakák, az érzéki szeretkezések… ezt nem tudta. Csak a szíve mélyén ordította egy hang, hogy végre álljon a talpára és válassza azt, amelyiket tényleg akarja.

És ekkor hasított belé. Hogy ő Elenát akarja, mindennel együtt. - De… ha ő nem fogad el így? – suttogta már az ital hatása alatt, hiszen a harmadik üveggel tántorgott immáron a kanapéhoz. – Ha… hikk… ő jófiút akar… hikk…? – csuklott folyamatosan és megint belekortyolt az átlátszó üvegbe. – Mi legyen most? – hunyta be a szemeit fásultan és leeresztette az üveget a kanapé mellé, de az üveg felborult és a folyadék kifolyt a régi szőnyegre.

 - Hihetetlen vagy! – Jött egy hang a nappali bejáratából. A fájdalom ott égett benne, ugyanakkor a megvetés tüze is. Stefan állt ott, hátratett kezekkel és összeszűkült szemekkel figyelte a magát pusztító bátyját. – Sokáig tartott ez a nagy szerelem, ugye tudod? – sétált közelebb és alig 30 centire állt meg a kanapétól, hogy lenézzen Damonre. – Máris kidobott, mert nem tudtad visszatartani a fogaidat? – húzta kegyetlen vigyorra az ajkait. Ez már most túlságosan szokatlannak tűnt Damonnek. Hiszen az öccse mindig néz rá a világfájdalmas szemeivel, traktálja a világbékével és most csak így gúnyolódó szemekkel mered rá.

- Beteg vagy, öcsikém? – célzott Stefan új stílusára, miközben felült. – Sajnos gyógyszerrel most nem tudok szolgálni, az összes nyuszika kiszökött a ketrecből – vont vállat és megint megemelte az üveget és a még benne megmaradt whiskyt. De mikor már a szájánál tartotta, Stefan kikapta a kezéből és falhoz vágta. Az üveg több száz apró darabra tört, amik hangos zajjal hullottak padlóra, nedvesen. – És mókus sincs! – nézett az üveg irányába Damon és felállt. – Hozhatsz nekem még egy üveggel! – sziszegte egyre dühösebben és mintha az ital hatása elmúlt volna, látta egyetlen testvére szemében, hogy már nem az a felállás, mint régen. Hogy valami megváltozott és Stefan nem fogja még egyszer elviselni a sértegetéseket és bántó megjegyzéseket. – Ugyan már, Stef… nem áll ez jól neked. Hol marad a „Világbékét akarok!” feliratú pólód? – érintette meg az öccse pulóverét és rögtön vissza is húzta az ujjait. – És az elképzelhetetlenül helyes világfájdalmas pofikád? Úgy hiányzik a bátyusnak, hozd már vissza! – mosolyodott el, de csak a szemei maradtak továbbra is józanok. A leheletén érezhető volt, hogy nem kis mértékben ivott, a hangján pedig még annál is jobban.

Stefan elfordult tőle és a kis kávézóasztalt támasztotta meg, úgy nézett testvérére. – Iszogatunk, iszogatunk? Elena nem szereti, ha egy férfiból árad a piaszag. Úgyhogy vegyél vissza egy kicsit, drága bátyuskám, mert még jobban kicsinál a helyzet, mint most! – mérte végig undorodva a testvére alakját. – Jaj, de bocsánat… mit is beszélek. Elena nem szeret téged, tehát nem érdekli az illatod! – legyintett Stefan és várta, hogy Damon mikor ugrik a torkának.

De nem történt semmi. Damon inkább kiegyenesedett és elindult a nappaliból kifelé. – Nem érdekel, mit gondolsz! Most mondanám, hogy osztozzunk, öcsém, mint régen, de nem akarom, hogy sérüljön az önbecsülésed, mikor Elena azt mondja, hogy mennyivel jobb vagyok én, mint te! – kacsintott kábultan, majd magára vette ledobott kabátját és kisétált a birtokról. Közben pedig azon gondolkodott, hogy miért nem ugrott neki Stefannak. És nem is tudta, miért változott meg ennyire. Valami nem tetszett Damonnek a testvérében. Csak azt nem tudta, miért változott meg. Talán… Elena és az ő szerelme miatt? Nem, Stefan amiatt… nem változna meg ennyire… valami más történhetett… de miért nem kérdezte meg? A lehetőség ott volt a kezében, de ő inkább szórta az ízléstelen megjegyzéseit…

*-*

Jeremy még mindig hátrált, úgy meredt a Rose nevezetű nőre, aki viszont csak állt és mosolygott, miközben a gyönyörű, avarbarna szemeivel a hátráló fiút nézte.

 - Mit akarsz? – suttogta, befejezve a hátrálást és belemeredt a csillogó szempárba.

- Nyugi, kisfiú! Nem foglak bántani – ült le Jeremy helyére és mosolyogva széttárta karjait a kanapén, a lábait pedig keresztbe tette. – Ne is próbálj elmenni, Jeremy! – hangsúlyozta ki a nevet erősen és egy hosszabb pillantással jelezte, hogy folytatni szeretné. – Még mindig nem tudsz kimenni! – húzta ravasz mosolyra pirosan pozsgó ajkait.

 - Te… te honnan tudsz erről? – szólalt meg rekedten a fiú. Végigmérte az érkező nőt. Vékony, magas alak, káprázatos szépség, barnább bőrszín, igéző szemek. Maga a nőt találta elképesztően vonzónak, még ha a szemében ott is égett valamiféle gonoszság. 

 - Nem jöttél még rá? – sóhajtott Rose. – Én kértem meg egy boszorkányt, hogy szórjon varázslatot erre a házra! Az a dolgom, hogy figyeljek rád és ne engedjem, hogy elhagyd a várost! – A fiú értetlen tekintete azonban ledöbbentette… hiszen Jeremy a szemei alapján nem tudott semmiről. – Katerina semmit nem mondott, igaz? – pattant fel és az ablakhoz lépdelt, figyelve a levegő morajlását, a falevelek mozgását, a faágak reccsenését.

 - Várj… Katerina az… Katherine? És mit kellett volna elmondania? Miről beszélsz? – rázta a fejét zavartan. Nem értett semmit, még ha meg is akarta érteni.

 - Sejthettem volna, hogy KATHERINE ilyen ostoba lesz! – húzta szét teljesen a sötét bársonyfüggönyt. – Rendeltetésed van, Jeremy! – tekintett fél szemmel az egyre csak megdöbbenő fiúra, aki már kényszerből az ajtófélfának támaszkodott és hevesen kapkodta a levegőt, hiszen semmit nem tudott arról, hogy Katherine mit akar vele és miért hozta el. Nem mesélt a terveiről.

 - Kérlek, mondd el, mit nem tudok! – suttogta már-már könyörögve és behunyt szemekkel vett egy utolsó mély lélegzetet. – Mit titkol el előlem Katherine?

 - Szép esti mese lesz! – lépett el a függönytől. Már nem hallott semmit, nem tudott mire figyelni. – Fontos vagy Nekik! Fontos vagy a három Ősnek! – Felnézett mélyen Jeremy szemeibe, amikben csak nőttön-nőtt a döbbenet. – Katherine nem bántani akar! Ő védeni próbál tőlük. De hiába… ők ugyan csak akkor mutatkoznak, ha egy vérfarkas vámpírt, vagy vámpír vérfarkast öl… az én dolgom lesz elintézni, hogy idejöhessenek. Bármi áron! Nem érted, hogy miért, igaz? Katherine véd tőlük, pedig nem akarnak bántani. Évszázadok óta már, hogy keresik azt a vámpírt, aki teljesíthetné a feladatot. Egy friss vámpír kell Elijah-nak és két társának. Róluk jó tudni, hogy hárman EGYÜTT mindennél erősebbek, de külön-külön nem. Ugyanúgy sebezhetőek. Ha valaki megtalálja rá a módszert, megölheti egyikőjüket. Elijah a legidősebb, őt még ha egyedül van, sem lehet megölni. De Dimitar és Nathanael fiatalabbak, Elijah alatt állnak, gyengébbek. És Elijah felkészült minden eshetőségre. Ha egyik „szolgálója” meghal, egy kiválasztott vámpír megkapja az erejét. És így újra együtt lehet a trió. Egy kis tanulás után abból a vámpírból olyan hatalmas vámpír lehet, mint egy igazi Ős. Az erő, amit megkap, eleve gondoskodik majd erről. Ez vagy TE, Jeremy! Te vagy a kiválasztottjuk! Te friss, újszülött vámpír vagy, befolyásoltság nélkül, hogy melyik oldal a vonzóbb. És nekik ezért fontos a „frissesség”. Pártatlan vámpír kell nekik és egy korosabb vámpír már döntött, hol áll. Jó-e vagy gonosz. Róluk senki nem tudja, hogy mik is valójában. Néha kegyesek, néha nem – vonta meg a vállát. – És ne feledjük azt sem, hogy te egy Gilbert vagy, Egy hasonlás rokona. Több száz újszülött vámpírral találkozom nap, mint nap, de Ők téged választottak. Elijah küldött engem ide. Hogy tartsalak itt és ne engedjelek elmenni addig, amíg nem lesz okuk az eljövetelre! – Nagyot sóhajtott és odasétált Jeremy elé. – Katherine igazán kedves és önfeláldozó, hogy védene tőlük, bár megismétlem, hogy nem fognak bántani, de annak a nőnek semmi esélye az Ősök ellen. Még nekem sem lenne, pedig idősebb vagyok Katherine-nél!

Hátat fordított a fiúnak és elsétált a kandallóig. – Hello, Katherine! – mosolygott maga elé és végighúzta ujját a poros polcon.

Jeremy nem értette ezt az utolsó megnyilvánulást, csak mikor már egy jeges kezet érzett a vállán. Katherine ott állt mögötte. A fiú nem akart mozdulni, csak állt és figyelte, ahogy Katherine álnok mosolya mögött megöli a szemeivel Rose-t.

 - Rose Marie! Mi szél hozott erre? Csak nem a mi kedvenc vámpírunk küldött ide? – szűkültek össze a szemei, de mosolya nem szünetelt. – És egy rabszolgához hasonlóan, Rose Marie már ugrott is a füttyszóra – folytatta rejtett gúnnyal.    

Elengedte Jeremy vállát és az italos pulthoz sétált. Két pohárba öntött whiskyt, és mindkettőt felemelte. De mire visszaért Jeremy mellé, Rose már farkasszemeket meresztve nézett rá.

Katherine belekortyolt a pohárba, a letörölhetetlen mosolyával, a másikat pedig Jeremynek nyújtotta. – Bocs, Rose, de hívatlan vendég vagy és nemkívánatos! Hordd el innen magad!

 - Késő, Katherine! Jeremy tudja, amit kell és amit te nem mondtál el neki. HA bekövetkezik, már nem éri felkészületlenül. Mert jóllehet, a három Ős még él, de ez bármikor változhat! – vonta meg a vállát. – Tudod, hogy mennyire szeretek postás lenni!

Katherine unott pillantást váltott Rose-zal. – És most egyszerre zúdítottad rá. Fantasztikus ötleteid vannak – tette keresztbe a karjait és hosszan pislogott. – Megérti vajon? Jeremy, megértetted? – fordult a fiatal srác felé.

Jeremy csak figyelte a két vámpírnőt és sikerült a frászt hozniuk a fiúra. És maga sem tudta, hogy megértette-e. Három ősvámpír, a legerősebb Elijah, ha valamelyikük meghal, majd ő kell a „maradéknak” Nehezen, de megértette és bólintott. – Igen, Katherine. Értettem. De… miért? Miért én? – Az agya nem volt képes befogadni az új információkat.

 - Én nem is zavarok tovább. Katherine tud minden, majd ő beavat. A mielőbbi viszontlátásra. És Jeremy… vigyázz az ajtóval – figyelmeztette egy mosollyal és rákacsintott a fiatal fiúra. Az ajtó becsapódott utána.

Jeremy kíváncsian vizslatott Katherine irányába. – Akkor végre kiböknéd, mi a fene folyik itt? – kérdezte türelmetlenül, de a nő hallgatásra intette. A kanapéra mutatott, hogy üljön le azonnal és kész elmesélni mindent.

Jeremynek nem kellett több, helyet foglalt és figyelte a kissé ideges nő arcát. Megállt vele szemben és szóra nyitotta a száját.

 - Nem így akartam, hogy megtudd. Tudod, mikor ide jöttem, vámpírt kerestem, egy friss vámpírt, aki majd jó lesz nekik és nem bántják majd a családomat. Mert tudtam, hogy ha a Gilbertek közül egyszer valaki vámpírrá válik, nekik majd ő kell. És nem tévedtem… Elena barátnőjét akartam erre a célra használni. Caroline, ha jól tudom. Át akartam változtatni, hogy felajánljam az Ősöknek, mint friss vámpírt, de a cél előtt megjelent egy boszorkány és közölte, hogy átváltoztál. Innentől már hiába lett volna minden. Meghagytam a szőke cicababa életét és elhoztalak téged ide. Tanítani akartalak, hogy meg tudd védeni magadat. Ha csatlakoznál, belehalnál… az Erő, amit megkapnál, eluralkodna rajtad és a tébolyba sodorna, míg végül nem látsz más megoldást és karóba dőlsz. Egy 700 éves vámpír ereje átszállna egy 16 éves fiú testébe. Látott már valaki ennél nagyobb őrültséget? – nevette el magát keserűen és kisimította a hajszálakat az arcából.

 - De Rose… azt mondta, hogy nem kell félnem! – értetlenkedett Jeremy. Sok mindenbe kapott betekintést ezúttal, de nem kívánta ezt.

 - Rose fél tőlük! Nem véletlenül szolgálja Elijah-t. Erről nem mesélt? – Jeremytől csak fejcsóválást kapott. Nagy levegőt véve kezdett bele a saját emlékei mesélésébe. – Rose Marie sosem volt magányosfarkas-típus. Neki is volt barátja. Trevor. Náluk jobb barátokat talán még nem hordott a hátán a föld. És ezt Elijah kihasználta. Tudta, hogy Rose nem árulná el semmiféleképpen, így szolgálójának akarta. És eltűntette Trevort, aki csak lebeszélte volna Rose-t az ősvámpírok szolgálásáról. Megölte Rose legjobb barátját. Rose pedig fájdalmában és kétségbeesésében persze, hogy elfogadta az Ősök ajánlatát. Elijah pedig ígéretet tett, hogy visszahozza neki Trevort, ha hűségesen szolgálja őket. De ennek már sok-sok éve… Trevor még mindig halott és Elijah-nak esze ágában sincs visszahozni. De Rose elfogult és nem látja a hazugságot. Trevor elvesztése mindennél jobban fájt neki és talán ismered ezt az érzést. Te is és szolgálnád azt, aki elhiteti veled, hogy visszahozza a legjobb barátodat. ..

*-*

Csend telepedett a Gilbert házra. Az ajtóban álló Isobel még mindig Elenára nézett, néha-néha John-ra tekintett, de a lánya mindennél jobban érdekelte. Az utolsó találkozásuk nem volt éppen valami fényes és békés.

Elena még mindig a biológiai anyja szemeibe meredt, mintha szellemet látna, de megszólalni csak nagyon nehezen tudott. – Nem foglak behívni… - motyogta és be akarta csukni a bejárati ajtót, de John mellette termett és megfogta az ajtón levő kezét.

 - Elena, ő az anyád! – hagyta el egy halk mondat az ajkait és Isobel felé fordult. – Gyere be – nézett le a küszöbre, majd ismét a régi szeretője arcára, ahol megjelent egy elégedett mosoly.

 - Köszönöm, John! – bólintott elégedetten, megemelte a lábait és belépett a lánya otthonába. Körülnézett és felfedezte a békességet és hogy ez a ház egy igazi családi fészek. Ő itt dobta el magától a lányát. Miranda és Grayson Gilbertre bízta, akik szeretettel felnevelték és vigyáztak rá, mint a szemük fényére. De nem telt el nap, hogy nem gondolt volna a két kis apró kézre, a sötét hajacskára, és a már születésénél is barna szemeire. A kis termetre, ami elfért a két karjában és az első sírásra, amit a szülés után hallott. Annyi fájdalom volt abban a vékonyka, de erős hangban és mégis egy újonnan érkezett jövevény első igazi életjele volt a „felszínen”. És mégis elhagyta, pedig az életet jelentette neki a kislánya, de ő maga is kislány volt még akkor, nem tudta volna ellátni.

Évek teltek el azóta, mégis vágyott már arra, hogy lássa az apróságot, akinek ő maga adott életet. És láthassa, milyen nővé érett 17 év alatt.

Elena megforgatta a szemeit, keresztbe tette a karjait és a nappaliba sétált. Nem volt kíváncsi arra a nőre. – Nem kértem, hogy behívd! – fordult John felé és a szemei szikrákat szórtak. – Itt nem látjuk szívesen! – bökött a fejével Isobel irányába.

 - Elena, kislányom… ő az édesanyád, ha tetszik, ha nem. És el kell fogadnod! – magyarázta John, miközben megállt Isobel mellett.

 - El kell fogadnom?! Ugyan miért? – Isobel elé sétált és a szemébe nézett. A saját szemeiben könnyek csillogtak és úgy szólt az életadójához. – 17 évig azt hittem, Miranda Gilbert az anyám! Mindig ott állt mellettem és felsegített, ha elestem. Őt neveztem az anyámnak. És közben kiderült, hogy mégis te vagy… te vagy az igazi anyám! Azt hittem, hogy látsz, de nem láttál. Azt hittem, hallasz, de nem hallottál. Azt hittem, utánam jössz, de nem jöttél. Azt hittem, az anyámat szólítom anyának, de nem. Mit vársz tőlem? Mit akarsz? – fordult el, hogy leplezze felgyülemlett fájdalmát. Az érzések felszínre kerültek, a sok szenvedés, amit a szülei elvesztése okozott és a harag, ami előjött belőle, mikor Isobel megjelent és megtudta, hogy ő az anyja.

 - Elena… ne ítélj el tévesen! Én nagyon szeretlek téged – hunyta be a szemeit a nő és megpróbálta megérinteni lánya karját. Közeledni kezdett felé. – A múltkori után nincs jogom hozzád érni, vagy bármit is mondani, de a lányom vagy. Az anyád vagyok, ha tetszik, ha nem! És segíteni fogom utadat, ami már most rögös. – A keze pedig végre Elena jobbján pihenhetett úgy, hogy nem húzódott el. A melegség átjárta a testét, hiszen olyan régen mondhatta már el azt, hogy úgy érinthette meg a lányát, hogy az nem húzódott el. – Segíteni fogok neked, az életem árán is. Ha karót döfnek belém, akkor is veled leszek a végsőkig – lépett oda a lánya elé és a kezeibe vette az arcát. – Hiányoztál, kicsim! – cirógatta finoman a puha arcot. És végre felfedezett valami azokban a mogyoróbarna szemekben…

 - Ne várd tőlem, hogy rögtön elfogadjalak és anyának szólítsalak! Idő kell! – motyogta és lefejtette a kezeket az arcáról.

Isobel szíve összeszorult, de reagálni nem tudott, hiszen egy kacagó páros lépett be az ajtón. Mindhárman az érkezők irányába tekintettek. Jenna és Alaric lépett be a házba, mosolyogva és kézen fogva. Bizonyosan egy randin estek túl.

De ahogy Jenna és Alaric, Isobel is ledermedt, ahogy a férfit, akit évekig a férjének nevezett és szeretett, még most is szeretett, egy másik nő kezét fogja. De be kellett látnia, hogy ez így helyes. Ő mondott le róla, így nem fájhat neki. Nem szabad fájnia.

 - Isobel! – suttogta kis szünet után Rick és Jennára tekintett idegesen, aki döbbenten nézett hol a nőre, hol Elenára, hol pedig Rickre. Jenna pontosan tudta, ki is az az Isobel, mi köti Rickhez és mi köti Elenához.

 - Szia, Rick! – mosolyodott el kényszeresen Isobel és a kezét nyújtotta Jenna felé. – Mi nem ismerjük egymást. Isobel Flemming Saltz… - Elharapta a mondatot. – Elena anyja vagyok. Örvendek a találkozásnak! – tartotta még mindig a kezét, de nem vágyott Elena nagynénjének szeretetére és üdvözletére. Legszívesebben a torkának ugrott volna, de tartóztatta magát.

Elena pedig csak figyelte ezt és eszébe jutott Damon. Az ajtófélfának támasztotta a fejét és a gondolataiba merült, kizárva mindent.

Damon… mennyire szereti és mégis ellöki magától… de megölt valakit és mi a garancia, hogy nem teszi meg egy ismerőssel? Nézett maga elé és átjárta valami. A fájdalmas szerelem és a következő percben egy hang üvöltött a fejében. Hogy úgy szereti Damont, ahogy van! És nem érdekli, mit tesz, kit öl meg, ő szereti!

Szó nélkül lépett ki a ház ajtaján, figyelmen kívül hagyva, hogy Isobel utána mered és halkan a nevét suttogja utána.

De Elenát már nem tarthatta vissza semmi attól, hogy elmondja Damonnek, mit is érez még most is. A Salvatore birtok felé vette az irányt…

*-*

A Grill nyugodt levegője fogadta be Rose-t. Körülmérte a helyiséget és elég békésnek ítélte. Elmosolyodott és rögtön el is indult a pult felé, hogy rendeljen magának egy italt, ha már Katherine nem szolgált vele.

Leült és hamarosan megkapta a whiskyjét. Belekortyolt és nagy levegőt véve maga elé meredten gondolkodott el a múltján. 1490-ben minden annyira megváltozott. Egy átkozott béke megpecsételte a vérfarkasok és vámpírok sorsát, elrontva mindent ezzel. És mindezért csakis Elijah-t vonhatták felelősségre, mert a béke egy része az ő műve volt. A vérfarkas, akivel együtt működött, évszázadok óta meghalt, így már csak Elijah tartotta a „frontot” és a két társa.

Kifújta a levegőt és a pohár peremén kezdett körözni az ujja. Ostobának érezte magát, hogy szolgálja az Ősöket, de már nem tehetett semmit. Elfogadta az ajánlatot, és ha most kiszállna, megölnék őt. Márpedig ő élni akar.

A gondolatokból egy férfi ébresztette fel, aki néhány székkel mellette ült és ugyanúgy whiskyt ivott. Már eléggé részegnek tűnt, a kék szemein is látszott az alkohol hatása és a fekete haja zilált volt. És Rose már messziről érezte, hogy ő is vámpír.

Elmosolyodott és közeledni kezdett a férfi felé, míg végül kikötött mellette és sóhajtva ránézett. – Egyedül iszogatunk? Ennyire nagy baj mégsem lehet! – kezdte el a társalgás fonalát, mire Damon ránézett és halvány mosolyra húzta a szájár. – Rose vagyok és… tudom, hogy mi vagy! – tette hozzá suttogva az utolsó tagmondatot.

Damon felhúzta a szemöldökét. Rendkívül vonzónak találta a nőt, a vámpírsága már a szeméből sütött.

Nem gondolkodott sokáig, ő maga is a nevét harsogta és ismét maga elé meredve kortyolt italba. – Mi járatban lehet egy ilyen szép nő ebben az átkozott városban? – kérdezte ironikusan a mennyezettől.

Rose belemosolyodott az ivásba. – Saját életet kezd – találta ki gyorsan és ez elég hihetően is hangzott. – Mi okod van arra, hogy alkoholba fojtsd a bánatod? Csak nem egy nő? – kérdezte kíváncsian, buja mosollyal.

 - Ő nem nő… csak egy kislány, aki szereti tönkre tenni az életemet. De nem is szeret – motyogta már majdnem a sírás határán. – Nem tudja, mi a felelősség és mi a szerelem. Ha meg igen, nem irántam érzi… - gyengült el a hangja és a pulthoz vágta a poharat. – Mit tehetnék én érte? Szeretem őt és mégis kidobott, mint egy kivert kutyát, akit meg kell vetni, mert megölt egy… embert – vált egyre elkeseredettebbé, de nem is kellett neki több, hogy felfedezze a mellette ülő nő bujaságát és kihívó mosolyát.

Damon halkan, de felnevetett. – Ha ilyen szexi nővel találkozom, sosem fogom vissza magam! – itta ki a poharát és nem törődve, hogy mindenki láthatja, magához húzta a nőt és megcsókolta. A csók szenvedélyes, cseppet sem gyengéd volt, sokkal inkább vad és érzéki. De Damonből már az alkohol „beszélt”, Rose pedig felejteni akart. És erre a célra Damon nagyon is megfelelt neki.

 - Menjünk el innen… menjünk hozzád… - szakadt el Damontől Rose és a szemeibe nézett. – Felejtsünk együtt… segítek elfelejteni azt a lányt…

Damonnek pedig nem kellett több. Megfogta a nő kezét és elindult vele a Salvatore birtok irányába.

Amint kiléptek a Grillből, nem maradt meg a lassú tempó, így pár pillanat múlva már érezhették is a Salvatore birtok meleg kanapéját. Már egyikőjük sem gondolkodott, csak tettekké akarták tenni a szavaikat, mégpedig a felejtést. Damon szeme előtt ott keringett Elena arca és mosolya, de ugyanakkor a szavai is, mikor időt kért és ő nagyon jól tudta, mi az idő. Felkészülés a szakításra. És ő nem akar emiatt szenvedni.

Rose Damon ölébe ült, az ajkai egymást súrolták és nem szakadtak el egymástól egy pillanatra sem. A nő kezei Damon inggombjain időztek, míg végül gyorsan kigombolta mindet és az ing már a földön hevert.

És hamarosan már Rose felsőtestét is egy vékonyka melltartó takarta. – Téged az ég küldött! – motyogta a nő nyakába, amit hevességgel csókolt, miközben a kezei Rose melleit simogatták.

És ekkor történt meg. Damon annyira belefeledkezett Rose perzselő testébe, hogy nem hallotta az ajtónyitódást, nem hallotta a lépteket. Csak akkor, mikor már a számára legfontosabb személy ott állt az ajtóban és könnyes szemmel nézett rá.

Damon elengedte Rose-t, de annyira lesokkolta ez, hogy nem tudott mozdulni, Rose még mindig az ölében pihent. – Elena… - suttogta kábultan és homályos szemekkel. Itt rontotta el. Látta Elena szemeiben a felébredő haragot és azt, hogy ezt főképp nem fogja neki megbocsájtani. Az alkohol pedig nem lesz mentség. – Kérlek… megmagyarázom… - mentegetőzött és lelökte magáról Rose-t, úgy közelítette meg a szerelmét.

De Elena kinyújtotta a kezét, kitörölte a könnycseppeket a szeméből. – Azért jöttem, hogy megmondjam, elfogadlak úgy, ahogy vagy… hogy szeretlek és sosem fog érdekelni, hogy mit teszel, mert akkor is szeretlek… de nem erre számítottam… ezt nem fogod megmagyarázni! – suttogta keserűen. – Időt kértem tőled, nem pedig azt, hogy rögtön keress valaki mást… - mutatott Rose felé dühösen.

A könnyei patakzani kezdtek és nem tudta megállítani őket. Becsapottnak érezte magát. A szerelme ennyit érzett iránta. Máris más nővel van. – Akkor hát… folytassátok nyugodtan. Én... nem fogom megakadályozni… - fordult el és az ajtó irányába fordult, egy gyors távozás reményében, de nem mehetett el. Mert Katherine az útját állta, egy idegen férfival a társaságában.

 - De szép társaság – mosolyodott el gúnyosan és végigmérte Damont. – Az Isten szerelmére, ha ennyire felejteni akarsz, miért nem hozzám jössz! – forgatta a szemeit és Rose-ra nézett. – Jobb lesz, ha magatokra kaptok valamit. Mert fontos dologról van szó és nem hiszem, hogy lenne bárkinek is gusztusa titeket félmeztelenül bámulni.

Elena felé nézett. – Összetörtek? Nem baj, majd kihevered. Stefannal jobban jártál volna, remélem már beláttad! – érintette meg hasonmása vállát. – Victor azért van itt, hogy segítsen nekünk… megtörni a köteléket!

Elena könnyei elapadtak és kíváncsian meredt Katherine-re. – Megtörni? – kérdezte hitetlenkedve és a vállán pihenő kézre nézett. – Jobbkor nem is jöhettél volna…

Tizedik fejezet: Az ember változik... a vámpír nem!

http://www.youtube.com/watch?v=LkN22F4lU_s

Teltek a percek, de Sophie még mindig nem tudott megszólalni. A férfi mellette csak beszélt és beszélt, teljesen lenyűgözve ezzel a lányt. Mindketten mosolyogtak határok nélkül és Sophie körözni kezdett a pohara peremén a mutatóujjával.

 - És miért jöttél a városba, Sophie? – tette fel váratlanul a kérdést Victor és mindkét kezével megtámasztotta a pultot. Sophie kissé elkomorodott, hiszen eszébe jutott Stefan és Damon is. Mi lehet most velük? Élnek még egyáltalán?

Próbált valami mosolyfélét magára erőltetni. – A barátaim miatt jöttem. Már nagyon hiányoztak. Sok-sok éve már annak, hogy nem láttam őket és… ezért érkeztem ide! – vonta meg a vállát gyorsan és ismét a pult fixírozását kezdte el. Megmaradt neki annyi, hogy a férfi azt mondta magáról, hogy újságíró. – És érdekes ilyen… pletykalapokat írni a városról? – nézett fel, de semmi bántót nem lehetett felfedezni a hangjában.

A férfi kissé felnevetett, de utána belenézett a lány gyönyörűséges szemeibe. – Ez nem pletykalap, sokkal inkább egy… tudósító magazin. Mindenről, ami a városban történik. Mint például a körülbelül egy éve kezdődő állattámadások, amikre még mindig nincs normális magyarázat. Hegyi oroszlán? Na persze… szó sincs erről! – komolyodott el teljesen. – Ami itt van, az már sokkal inkább természetfeletti, mint állati – suttogta.

Nem akarta felfedni magát, ki is valójában, inkább csendben lapult és nézte a lányt. Még akkor is, ha pontosan tudta, hogy egy VÁMPÍR ül vele szemben. De tudását nem akarta szavakba önteni. Mindent tudott ezekről a lényekről és ez a lány talán elvezetheti oda, amire igazából kíváncsi. Még akkor is, ha tudta, hogy az, akire kíváncsi, valahol a városban időzik és bármikor összefuthat vele. De mégis… több kezdett felébredni benne a vele szemben ülő lány iránt, mint puszta kényszer… mert élvezte a társaságát és a mosolyába már egyenesen beleszeretett. 

A férfi az órájára nézett, későre járt már az idő és nem akart csak úgy egyszerűen elszakadni, elrohanni. – Hazavihetem a szép hölgyet? – állt fel és kedvesen kinyújtotta a kezét a lány felé.

Ezt Sophie nem várta és teljesen megdöbbent, persze ezt titkolta. Nem hitte, hogy idáig juthat ezzel a férfival, pár óra ismeretség után.

De hatalmas levegőt véve bólintott és ő maga is felállt. – Persze! – mosolyodott el kedvesen, félretéve minden gátlást és visszafogó erőt. Pedig érzett valami baljósat a férfival kapcsolatban, de elfojtotta.

Kiléptek a Grill ajtaján és Victor azonnal kinyitotta az autója ajtaját a lány előtt. – Merre vihetlek? – kérdezte kedves, féloldalas mosollyal, mikor már a volán mögött ült.

Sophie előbb az útra, majd vissza Victorra nézett. –Van egy panzió a város szélén. Talán hallottál már róla. A Salvatore-vendégház. A barátaim tulajdona. Ott lakom velük! – intett egyenesen az út felé és nem tudta visszafojtani a nevetését, ahogy Victor – hiába próbálta titkolni, hogy fogalma sincs, melyik vendégházról beszél – beindította a kocsit.

-          Akkor… majd kikötünk valahol! – bólintott és rálépett a gázra.

*-*

A Damon kezében heverő test erőtlenül hullott a földre, légzés és vérkeringés nélkül. Már nem volt minek keringenie. Az összes vér elfolyt a testéből, és amit nem Damon szívott ki, az szétfolyt a temető avarján.

Megtörölte a vértől mocskos ajkait, majd a véres kezeire nézett és gondolkodni kezdett, elborult elmével. Régen csinált már ilyet és most is élvezte. De mi tartotta eddig vissza ettől a visszatéréstől? Hiszen ennek élt több évtizeden át és mindig is gyönyört okoztak neki ezek a pillanatok. De már tudta, mi tarthatta vissza… Elena… ő miatta akarta emberibb lenni, hogy elfogadja őt. Viszont megéri? Ki tudja, hogy nem cseréli-e le megint Stefanra? De mégis… miatta még megéri embernek lenni… és ezzel most elveszítheti.

-          Katherine! – emelte a nőre a tekintetét. – Ezt… ezt nem mondhatod el senkinek, főleg nem Elenának! – hátrált el kis rémülettel a test mellől. – Én már nem ez vagyok! Megváltoztam Elena miatt! Mert szeretem őt! – emelte fel a hangját és a fák törzse visszhangozta a csöppnyi kétségbeeséssel fűszeresített hangot. – Én már nem vagyok gyilkos! Elena miatt nem! – fordított hátat és elindult, de Katherine szavait még tisztán hallotta.

-          Sosem változol meg. Őt el fogod veszíteni, ha ilyen vagy, ha nem! Mert halálra van ítélve a te szerelmed! – gúnyolódott és elengedte a sírkövet. - Ne higgy nekem, ha nem akarsz. De nagyobbat pottyansz majd – húzta ravasz és gonosz mosolyra keskeny ajkait és ő maga is elindult a búvóhelye irányába.

Nem követte a normál szokását, most lassan és meg nem állva közelítette meg otthonát, hogy mikor megérkezzen, remegve robbanjon be az ajtó, jelezve, hogy hazaérkezett. Persze mint ahogy hagyta, csak Jeremy volt a házban, ezt már régóta érezte és a fiú hevületét is.

Besétált a nappaliba és csípőre tett kézzel figyelte a fiatal fiút, ahogy idegesen ül a kanapén és néz ki a messzeségbe. – Mi a gond? Elfogyott a vacsora? – nézett körül. – Hát menj ki és vadássz kicsit! – legyintett és hátat fordított. – Már nem érdekel az sem, ha bajod lesz! – mormolta az orra alatt és öntött magának egy pohár whiskyt.

De rögtön le is ejtette és a nedű kifolyt a fapadlóra. Jeremy ugyanis megszorította a torkát a nagyon kezdetleges, friss erejével. Katherine csak mosolygott, hiszen nem fájt neki. De meglepődött. – Mi az? Nem találod a kilincset? – szűkültek össze a szemei.

Jeremy pedig erősebben tartotta a falnál a nőt, még ha tudta is, hogy nem nagy fájdalmat okoz, de a feszültségét levezeti vele. – Nem tudok kimenni innen!!! Valami gátolja azt, hogy elmenjek!!! És ne mondd, hogy ez nem így van, hiszen te intézted el ezt, ne tagadd!!! – ordította a nő szemeibe idegesen.

A következő pillanatban már az ajtónál álltak, a kezeit Katherine a háta mögé csavarta és kinyitotta az ajtót. – Tudtam én, hogy nem tudod, hol a kilincs! – morogta a fülébe és megpróbálta kilökni a fiút, de az tényleg megtorpant és vissza”pattant”.  – Ajjaj… ez nagyon nem tetszik – suttogta Katherine balsejtelmesen, amint körülnézett at ajtófélfán és még mindig szorította Jeremy kezeit. – Sajnálom, Jeremy, akkor tényleg nem mehetsz ki – rántotta meg a vállát egyszerűen és elindult befelé. – Nem az én művem – emelte fel a poharát, de már ekkor látta Jeremy szemein, hogy valamit tett.

És már a leghalkabb mocorgást és levegővételt sem hallotta a pincéből. Kissé dühösen emelte a poharát ajkához és belekortyolt. Gyilkos szemekkel meredt az előtte álló fiúra. – Most ha nem tévedek, John vagy meghalt, vagy pedig – Ekkor már Jeremy torkát markolta kinőtt fogakkal, eltorzult arccal és a falhoz lökte, hogy a mellettük álló asztalról leessen a váza és a víz csak úgy kifolyjon belőle. – VAGY PEDIG LEMENTÉL ÉS KIENGEDTED!!! – emelte fel a hangját ordítva és erősebben ütötte a fiú fejét a falba. – HOGY VOLT MERSZED ELENGEDNI?! OKOM VOLT ITT TARTANI ŐT!!

Engedte, hogy Jeremy a földre csússzon és ő elhátrált tőle, hogy nagy levegőket véve lehiggadjon. – És pont te… pont TE KELLESZ NEKIK! – csóválta a fejét hitetlenkedve, felhevülten, de mire Jeremy bármit is mondhatott volna, Katherine eltűnt előle és a búvóhelyéről is.

*-*

Elena feldúltan érkezett meg a Gilbert házba, a gyűlölet és a fájdalom keringett az agyában. Stefan szavai, miszerint talán tudta, mikor Katherine-t leszúrta, hogy azzal őt is bántja. És ez csalódottá tette. Csalódott a férfiban, akit valaha mindennél jobban szeretett. Az egyik része visszament volna, hogy megbeszéljék azt, ami kettejük között történik, viszont a másik énje örökre a pokolra kívánta a fiút.

Lerogyott a szobájában lévő fotelba, felhúzta a lábait, átkulcsolta rajta a karjait és hintázni kezdett előre-hátra. A könnyei nem folytak, de a szíve zokogott. Stefanban bízott, most mégis eltűnt ez a bizalom. De be kellett látnia: magának köszönheti, hiszen Stefan háta mögött kezdett kapcsolatba Damonnel. A szívére hallgatott, mert az a szív Damonhöz húzta, már maga sem tudta, mióta. Őt szerette, de most neki is csalódást okozott… és megint Stefan miatt… mert segíteni akart neki. De Damon félreértette… és elment…

 - Higgy nekem, hiszen szeretlek! – motyogta maga elé és ekkor már folyt egy könnycsepp a falfehér arcán, ami mérhetetlen fájdalmat tükrözött, még most is.

A lábaira hajtotta a fejét, úgy hintázott tovább, miközben csak a Salvatore testvérekre gondolt megállás nélkül. Mit tehetne ezek után?

 - Hiszek neked, Elena! – jött egy hang az ajtó közeléből. A lány szíve rögtön hevesebben kezdett verni, amint felismerte a hangot és a mellé párosult illatot. Damon… mintha csak a gondolataiban olvasott volna, mintha kitalálta volna, mire gondol, és itt van, visszajött hozzá…

Nem teketóriázott sokáig, kiszabadult a fotel karjai közül, a kezeivel rugaszkodott el és amilyen gyorsan csak tudta, Damon karjaiba vetette magát és szorosan átölelve simult hozzá. – Sajnálom! Kérlek, ne haragudj rám! Én téged szeretlek, nem Stefant! Csak segíteni akartam neki, de ő… - Megrázta a fejét és Damon vállába fúrta az arcát. – Bocsáss meg! – suttogta még egyszer, sírós hangon.

Damon kicsivel később reagált, mikor már a lány hajának szívet melengető illatát beszívta és a karjaiban érezte a számára legdrágább testet. A lány nyakába temette fejét és behunyta a szemeit, úgy szívta magába az életet jelentő illatot, ami nélkül élni sem tudna.

 - Te se haragudj rám! Édesem, én csak… féltékeny lettem, mikor láttam, hogy… őt simogatod és neki segítesz még a leggyengébb állapotodban is. Eldurrant az agyam! – magyarázkodott, egy pillanatra sem engedve a lányt. – Szeretlek! – mormolta a lány nyakába és nagyot sóhajtott.

A kezeibe vette a lány arcát és könnyed csókot lehelt a lány könnyel áztatott ajkaira. – Ne sírj. Már vége van és itt vagyok. Itt vagyunk egymásnak és ez nem fog változni. Engem sosem veszítesz el, tégy és mondj bármit! – biztosította a lányt, miközben néhány kósza hajszálat kisimított Elena arcából.

És ekkor történt. Most jött el a pillanat, hogy Elena szeme rémületet kezdett tükrözni és ijedten felemelte a kezét, úgy érintette meg a férfi ajkának a szélét. És… letörölte az ott száradó vércseppeket… Már semmi kétsége nem volt, ahogy meglátta Damon ingén is a vérfoltot, nem máshol, mint a gallérján.

 - Ugye… ugye erre van magyarázat? – kérdezte riadtan és hátrált egy lépést. – Mondd, hogy ez csak… ez csak tasakos vér és csak véletlenül került a gallérodra… - vett egyre nagyobb sóhajokat, de ezeket inkább csak magának akarta bebeszélni. Mert mindig tudta, ha valaki hazudik neki.

Megérintette a haja vonalát és elfordult Damontől. – Inkább ne! Nem akarom, hogy a szemembe hazudj… tudom, hogy vér… hogy IGAZI embervér! És te… megöltél valakit?? – fordult vissza és már marta a torkát a zokogás. A testét egy újabb fájdalom-hullám járta át és a csalódottság. Abban a reményben élt, hogy Damon már nem támad rá emberre. – Válaszolj, kérlek… öltél?

Damon már magában fogalmazta, hogy mit fog hazudni, de a szája mégis másként mozgott és mást mondott, mint az agya. – Igen, öltem… - nyögte ki és maga is elképedt az őszinteségén. A régi Damon szemrebbenés nélkül hazudott volna, de nem annak a lánynak, akit mindennél jobban szeret. Kimondta az igazat és figyelte Elena becsukódó szemeit, ahogy továbbra is folynak a könnyei, egyre hevesebben. – De… meg tudom magyarázni… - emelte fel mindkét kezét a mentegetőzésre. – Elkeseredtem és Katherine… Katherine ott volt a temetőben és ott volt vele az az ember is… vérzett, én pedig nem tudtam ellenállni és…

-          És megölted! – fejezte be a mondatot immáron kinyitott szemekkel Elena és keresztbe tette a karjait, mintha védeni akarná magát valamitől. Damontől. – Szóval Katherine…? Ez nem… nem mentség azért, amit tettél! Elkeseredtél? Én is! Mert nem bíztál bennem, azt hitted, hogy képes vagyok rögtön Stefanhoz rohanni, ha baja esik… ha ilyen lánynak ismertél meg, akkor rosszul ismersz. Ha hazudok, az okkal van! De neked nem hazudnék! De viszont így… - hajtotta le a fejét és a kezébe temette az arcát.

-          Így?? – kérdezte Damon feszülten és érezte a benne felébredő dühöt. – Bízom benned, Elena! Az életemet is rád bíznám! – De ahogy közeledett a lány felé, Elena úgy hátrált folyamatosan, míg nem az ágy tövéhez ért és onnan már nem tudott tovább hátrálni, így megállni kényszerült.

Damon végignézett rajta és a magában elrejtett szörnyeteg szabadulni készült, ahogy látta, hogy szerelme már-már menekül előle. – Te nem bízol bennem!!! – lépett oda elé és megfogta a lány vállát. – Miért menekülsz előlem? Véget is ért a szerelmed?! Én ezzel vagyok teljes, ha nem ölök, nem vagyok vámpír! Így kell elfogadnod!!! Engedd meg így, hogy szeresselek! – Az utolsó mondatot szinte már könyörögve mondta és ugyanabban a másodpercben már a kezeiben is tartotta Elena arcát és szenvedélyesen az ajkaira tapasztotta saját száját. Úgy csókolta, mintha többé nem lenne alkalma rá, szomjasan és vággyal telve.

Elena nem is tudott először reagálni Damon lépésére. Váratlanul érte, de hamarosan már ő maga is érezte a keserű vér ízét a saját szájában, aminek zamatát Damon ajkai adtak át neki. – Engedj el, kérlek! – próbált kiszakadni a karjaiból a lány, Damon vállába kapaszkodva, úgy próbálta ellökni magától. A vér szinte marta az ajkait.

Csak folyamatos kísérletek után sikerült kiszakadnia a férfi karjaiból és rögtön az ajtóhoz rohant, de Damon már előtte állt. Elena már alig látott saját könnyeitől. – Gyilkos vagy… és nem mentség rá, hogy vámpír vagy… mert ugyanúgy gyilkos maradsz…

Damon már nem tudta visszatartani magát, kiszakadt belőle minden, amit érzett. – CSAK EGY ÉJSZAKÁRA KELLETTEM, MI?? LEGALÁBB JOBBAN ÉLVEZTED, MINT AZ ÖCSIVEL?? – ordított teli torokból és nem érdekelte, hogy meghallja valaki a földszinten. Akár John, vagy más. A mérhetetlen harag, amit a kétely okozott, felemésztette. – Mi legyen most? Mit akarsz te tőlem? Nem kellek így? Csak egyetlen egy alkalom volt a mai… - próbálta megint menteni a menthetőt, de egyáltalán nem állt a helyzet magaslatán. – Többé nem fordul elő… érted megteszem, hogy abbahagyom az ölést…

-          Először is ezt mondtad! – tárta ki az ajtót Elena a férfi előtt és intett, hogy menjen el. – Csak egy kis időt kérek, kérlek! Hadd gondoljam át, mi lenne a jó kettőnknek! Mert nem tudom, hogy… biztonságban érezném-e magam melletted, ezek után! Ha Katherine képes bármire rávenni téged, akkor… - Teljesen elhalkult, mert már nem volt ott senki, akinek beszélhetne. Damon egy szempillantás alatt eltűnt onnan, maga mögött hagyva a szívét és másra sem vágyott, csak valami olyanra, amit megtehet. Nem akart korlátokat, nem akart akadályokat. Csak egy napra régi szeretett volna lenni.

*-*

Jeremy John Gilbert naplóját lapozgatta feszülten Katherine búvóhelyének nappalijában a kanapén. De semmi használhatót nem fedezett fel a sok sületlenség közepette, vagy bármit, ami utalást tett volna arra a módszerre, ami a kitépett lapon lehetett. Hajtotta a kíváncsiság, hogy milyen módja is lehetne annak, hogy véglegesen megszüntessék a viszályt. De a teljes történetet még homály fedte a szemében.

Megunta a sok hablatyot és a lábához dobta a naplót, ami kis idő múlva a padlóra hullott és a kemény borítója hangot is adott.

De máshonnan is zajt hallott, ami már nyugtalanabbul hatott rá, mint a könyvecske lepottyanása. Felállt a nappali kanapéjáról és körülnézett. Fekete árnyat látott suhanni a lépcsőfeljárón, a konyhabejáratnál, az emeleten… amerre csak nézett, látta a nagy feketeséget, mai mintha maga a halál lett volna… átlátszósága pedig még hátborzongatóbbá tette… - Ki az? – kérdezte kis szünet után, csöppnyi ideggel.

És ekkor már érzett egy testet maga mögött. Irtózatosan rossz érzés járta át, annak ellenére, magabiztos maradt és úgy fordult meg.

A látvány pedig meglepte. Egy férfi várt, gonosz szemekkel, rémisztő alakkal. De egy gyönyörű nő állt előtte, igéző barna szempárral, amiben ravaszság játszott. A rövid, vörös haján a nappali lámpájának fénye játszott.

-          Ki vagy? – hátrált meg a fiatal fiú lépésről lépésre, le sem véve a szemét a nőről.

Az ismeretlen nő pedig mosolyra húzta vörösre festett ajkait. – A nevem Rose Marie! De te szólíts csak Rose-nak!

*-*

Katherine nem véletlenül választotta az erdő mélyén álló házat búvóhelyének. Kedvére tett, hogy ízléses és giccses, de a kötelességének érezte ezt a birtokot választani. Nem tehetett mást. Mert bár a birtok maga nem rejtett sok különlegességet, de az alatt fekvő családi kripta, amit mélyen a földbe ástak, már annál inkább. Elszigetelték a háztól, csakis Katherine ismerte ezt a „temetőt”. De félt felfedni ezt a titkot. Mert ez a kripta nem holtesteket, elbomlott hullákat, bőr nélküli csontvázakat takart. Hanem olyan titkokat, amelyekkel segítséget nyújthatna a vámpíroknak és a vérfarkasoknak a béke fenntartása miatt, amit a két ellenségeskedő faj nem akar megtartani. És Katherine megmenthetné az áldozatot, akinek majd halnia kell, ha a vérfarkasok és vámpírok újra háborúzni és egymást ölni akarják. Azonban ő nem akarta védeni. Ő is szenvedett a saját idejében, védeni akkor sem akarta senki. Hát küzdjön meg Elena a saját életéért. És ha Elenának halnia kell, hát haljon meg úgy, hogy küzdött ellene.

Lesétált a dohos szagú, koszos lépcsőkön, a pókhálókat kezével szedte le, a gyertya pedig halványan pislákolt másik kezében. Már évszázadok óta senki nem tett látogatást ott, minden ott volt, ahol Katherine hagyta.

Az utolsó lépcsőfokon is túljutott és szemügyre vehette a kriptát. Mások holtesteket, koporsókat sejthettek egy kriptában, de ez a kripta nem rejtett mást, csupán régi könyveket. Egy csomó napló hevert több polcon Katherine idejéből. És ezekben rejlett a színtiszta, megmásíthatatlan igazság. Az igazság a vámpírok és vérfarkasok örökös harcáról és a végleges béke eléréséről.

-          Azt hittem, már nem is jössz! – emelt le egy naplót a polcról és lefújta róla a port, miközben a ravasz mosoly ott díszelgett az arcán és kissé összeszűkültek a szemei. Úgy fordult a lépcső alján álló férfi irányába. – De örülök, hogy itt vagy, Victor! Szükségem lesz az erődre! Egy boszorkány erejére! – nyomta a fiatal férfi kezébe az ócska naplót.

A férfi is elmosolyodott és megforgatta a kezében lévő naplót, aminek az elején ott díszelgett: 1490.

Majd tekintete újra Katherine-re tévedt. – Rendelkezésedre állok, Katherine! Tartozom neked, az adósod vagyok! – bólintott, bár a lelkűében dúlt valami. Még pedig az, hogy ennek a nőnek valami olyan terve van, ami senkinek nem lesz kecsegtető. Bár ebben sem volt már biztos. Ahogy semmiben sem lehetett az. – Mi lesz a feladatom? – kérdezte pár pillanattal később, miután megtámasztotta a mohás falat.

-          Egyszerű, drágám! Több évszázadon át abban a hitben éltem, hogy ha összekötnek a hasonmásommal, életben maradhatok, mert kinek kellene majd ő? De változott a nézetem… mert a hasonmásomnak halnia kell! És én NEM akarok meghalni! A feladatod: készítsd elő a kötelékmegtörést! És ezzel egyenlítettél! – vált teljesen komollyá és a lépcső felé intett. – A részleteket megbeszéljük hamarosan! Addig is mehetsz dolgodra! És Vickor… - szólt utána kicsit később a nő. – Nem akarok csalódni! – tette csípőre kezeit.

Victor bólintott, majd elhagyta a kriptát, a naplóval együtt.  

  

*-*

A néma csend borzolta Elena ideit. Még érezte Damon illatát a szobájában és saját magán. A torkát marták a könnyek, még most is, így órákkal később. A szíve tombolt a kétségbeeséstől, hogy elveszítheti Damont, ha eddig még nem veszítette el. Ha nem képes elfogadni őt, úgy ahogy van, a vámpírságával együtt, vége lehet a kapcsolatuknak. De abba a hitbe ringatta magát, hogy Damon már nem öl. És ezért nem félt segítséget kérni tőle, nem féltette tőle a családját. Viszont ez felborult…

Szerette Damont, letagadni nem tudta és nem is akarta. Talán ez a kis szünet segíti majd, hogy el tudja fogadni. Azonban a szerelme és a vámpírsága erősebb Damonben?

A szavai még ott égtek az agya legapróbb zugában. „Csak egy alkalomra kellettem, mi? Legalább jobban élvezted az öcsivel?” Itt már végigfolyt egy könnycsepp az arcán és szenvedett. A szerelemtől…

A rémisztő csendet egy visító hang törte meg. Csöngettek. Ő pedig el akarta vonni valamivel a figyelmét, bár fogalma sem volt arról, ki lehet az ilyen későn.

Felpattant az ágyról és gyorsan futott le a lépcsőn, mintha ha megbotlana, nem eshetne baja. Nem érdekelte már az élete, ha azt Damon nélkül kell leélnie. De ő maga löki el magától…

Megpillantotta John-t, aki szintén ajtót igyekezett nyitni, Elenával ellentétben lassan közelítette meg az ajtót.

-          John, te ebben a házban csak egy nemkívánatos vendég vagy! – állt meg Elena az ajtó előtt, John-ra nézve, de apja reagálni már nem tudott, mert Elena kinyitotta a bejárati ajtót.

Szíve legalább egy sorozatnyit hagyott ki, szemei kidülledtek, ajkait pedig eltátotta kissé.

-          Isobel… - suttogta pár másodperc múlva ledöbbenve, még maga sem hitte a szemeinek.

Az ajtóban álló nő mosolyra húzta száját, de a küszöbnél beljebb nem tudott menni.

-          Hello, Elena! – mondta kedvesen és mosolya nem szünetelt. – Nem hívnál be? – nézett körül az ajtófélfán, majd visszanézett Elenára… a lányára…