A Grill ajtaja majdnem leesett a keretéről, mikor Damon megérkezett a füstös kis szórakozóhelyre, hogy mindent elfelejtsen. És egy módot ismert rá. Leinni magát a sárga földig, ahol már nem fáj semmi.
Maga sem tudta, mitől forr a vére. A dühtől, a szomorúságtól, a hazugságoktól, vagy a még mindig tomboló szerelemtől, amit… olyan lány iránt érzett, aki átverte és megvezette.
A pulthoz vetette magát és rögtön megszólalt a legkomolyabb hangján. – Whiskyt… egy pohárral… egy üveggel… egy tucattal… - temette fejét a kezeibe és maga sem vette észre, hogy némileg rázza az ideg.
Csak várt, míg egy üveget a saját kezében nem tudhatott és hirtelen egy kortyra majdnem lecsúszott a fél üveg. – Túl kevés lesz ez a ma estére… - morogta halkan, és csak a pultot bámulta csillogó, mégis üres tekintettel. Szinte már most tántorgott, de nem az alkohol hatásától… az érzései, amiket a Victorral folytatott beszélgetés óta próbált kikapcsolni, most ismét előjöttek, de talán el sem múltak. A döbbenet ott időzött arcán. A szerelme, akiért mindent odaadott volna… életben van. Mindvégig élt és csak vezette… az orránál fogva, mint egy bábot. Rángatta, mint egy rongyot, amibe belerúghatott, beletaposhatott.
Aztán talán pár perc, talán órák múltak el, mikor egy férfi leült mellé és észre sem akarta venni a magát pusztító férfit maga mellett. Csak rendelt és nézett körbe-körbe, de Damonre nem tekintett egy pillanatra sem.
A fekete hajú férfit pedig nem érdekelte semmi és senki. Ki akart rúgni a hámból, elfelejteni élete legfőbb megrontóját, akiről addig azt hitte, hogy Katherine… de hatalmasat tévedett… - Tudod, mi a legnagyobb átok ezen a nyamvadt világon? – kérdezte a pulttársa felé fordulva, de reakciót nem kapott. – Nem tudod? Hát a NŐ!!! Mindent képesek elrontani. De amilyen szar velük élni, olyan szar nélkülük is – nézett ismét az üveg fenekére, aztán egy intéssel kért újat. – Mindent megteszel értük, de sosem leszel elég jó nekik. Aztán meg… átlépnek rajtad, mintha nem lennének érzéseid – meredt a pultra ismét és elfátyolosodtak szemei. – De előtte még jól beléd törlik a lábukat, és idegileg kicsinálnak – folytatta, bár nem is tudta, hogy most magának, vagy a mellette ülő férfinak beszél.
És a férfi ekkor nézett felé. Különös ragyogással, amit látott már mind Jeremy, mind minden Gilbert tekintetében. Még Elenáéban is.
Damon megrázta a fejét, hogy kitisztuljon a kép, de akkor is csak azt látta, amit előtte. Aztán csak egy kérdés bukott ki belőle. – Ismerős vagy nekem – szagolt a levegőbe. – Vérfarkas… - vette halkabbra a hangját, bár szinte köpködte a szavakat. Fel akart állni, lecsapni az asztalra egy díszes bankót, de a mellette ülő barna hajú férfi csak megragadta a karját, miközben nyugodtan kortyolt bele az italába és nem is nézett Damonre. – Engedj el, még mielőtt nagyon rossz kedvemben találsz! – sziszegte, de visszaült a helyére.
- Ennél rosszabb kedv? Lehetetlen, Mr Salvatore! – csóválta a fejét cinikusan és letette poharát a pultra, így fordult egész testtel Damon felé. – A nevem Timotei – suttogta és biztos volt abban, hogy ezzel mindent elárult.
És Damonnek elég is volt ez a név, hogy eszébe jusson minden, amit Katherine erről a férfiról mesélt. Még 1490-ből. Hát ő az. Katherine szerelme, és a gyereke apja. De még mindig nem értett valamit. – És mit akarsz tőlem? – kérdezte kesergő hangon, miközben a fejét a pultnak támasztotta, mint akit teljesen hatása alá vont a részegítő nedű. – Egyáltalán honnan tudod a nevemet?
Timotei a bal zsebében kezdett matatni, majd egy gyűrött kis papírdaraboz húzott elő, de aztán látnia kellett, hogy az nem papír, hanem valami más… talán fénykép… és erről meg is bizonyosodott. Egy kép Elenáról és róla. Még a tragédiák sorozata előttről.
Damon szinte nyomban kikapta a képet a vérfarkas kezéből és szemlélni kezdte, egyre nedvesebb szemekkel. – Ezt honnan szerezted? – simogatta végig az alakokat és elidőzött Elena mosolyánál, mire a saját arcán is halvány mosoly jelent meg.
Timotei elégedetten figyelte, amit kiváltott a vámpírból. – Elena adta nekem hónapokkal ezelőtt. Innen ismertelek fel – mutatott Damon alakjára. – Szép a szerelem, ha nem szakad félbe. Te magad rosszabbul jártál. Olyan dolgot hitetett el veled, amiből tényleg nem lett volna esély a visszatérésre. Legyen hatalmas boszorkány valaki, ő a halálból nem tért volna vissza… - sóhajtott nagyot. – De mégis… tudod az igazat, nem? – tette fel a kérdést nevetséges hangon, de nagyon jól tudta a választ, ezért folytatta. – Sok hónap telt el a kriptás eset óta. A testét én vittem el egy messzi városba. Mikor magához tért, mit is mondhatnék? Megijedt attól, hogy ÉL! Hiszen már beletörődött a sorsába, ami a halált jelentette volna. De egyetlen egy cselekedettel a sorsot ÁT LEHET ÍRNI! – hangsúlyozta ki az utolsó szavakat komoly hangnemben. – És ha hiszed, ha nem, ha nincs az a medál, amit Katherine neki adott, ma már tényleg nem élne…
- És talán könnyebb is lenne… - motyogta Damon, mint aki már nem is látja értelmét annak, amit megtudhat. – Nem lett vámpír, ugye? Mondd, hogy nem az! És hogy visszajön… - váltott hirtelen hangnemet és arckifejezést a gyötrődő férfi. – Hiányzik. Kell nekem, ő a szerelmem! – csapott a pultra.
- Nem vámpír. Mindent elmesélt rólad és a szerelmetekről. A múltról, ami téged és a testvéredet Katherine-hez kötötte - hunyta be fájdalmasan a szemeit. – De ami most fontosabb… az az Elena, akit visszakaphatnál, már nem a régi lenne – csóválta a fejét. – Csupán árnyéka önmagának, vagy még az sem. Az első hónapokban nagyon nehéz volt… beletörődnie, hogy egy ideig biztosan nem jöhet vissza. Meg volt az oka rá, hidd el! De néha… éjszakánként nyoma veszett… eltűnt és csak másnap reggel tért vissza.
Damon gondolkodóba esett. Elena eltűnt esténként, ő pedig árnyakat látott felbukkanni… a szája is tátva maradt, ahogy belegondolt… talán nem álom vagy hallucináció volt… - Elena… vissza AKAROM kapni! – pattant fel. – HOL VAN??? MOST AZONNAL TUDNI AKAROM!!! – kiabált és már nem érdekelte, ki figyeli és miért.
De Timotei csak a fejét csóválta. – Nem, Damon. Sajnálom. Van valami, amiről nem tudsz… Elena… nincs egyedül!
*-*
Elijah a lakásáról rögtön a kriptába sietett, ahol sok-sok hónapja olyan csúfos véget ért egy tucat vámpír és vérfarkas egyaránt. Köztük egy olyannal, aki elárulta őt és most vissza kell hoznia, különben nem kapja meg Jeremyt.
A gyomra felfordult a gondolattól, mérhetetlen nyugodtsága azonban megmaradt és nem is múlt el egy pillanatra sem. Csak a nem létező lelke vívott harcot, hogy… helyes ez? Nem lenne helyesebb inkább hagyni Rose-t és Jeremyt is egyaránt? Aztán rájött, hogy ha idáig küzdött, innen már nem visszakozik.
Belépett a hideg helyiségbe, ami a korai tavasz hűvös szellőjét mind magába gyűjtötte és a szemével keresni kezdte a boszorkányát. Hiszen neki már itt kell lennie valahol.
És mintha csak erre kellett volna gondolnia, egy testet érzett maga mögött és mikor megfordult, meg is látta a fiatal, szőke hajú nőt, aki valamiféle pimasz mosollyal nézett a „gazdájára”. – Üdv itt, Laure! – mosolyodott el Elijah is, mintha valami trófeát tartana a kezében már most. Pedig Rose visszahozásával nem sokat kaphatott… inkább csak veszíthetett, nyerni nem.
- Jó itt lenni, Elijah! Vártam már a hívásodat, hisz’ az utóbbi években nem igazán kerested árva boszorkányodat! – csóválta a fejét még mindig mosolyogva, de egy csepp szemrehányást sem tükrözött hangja. – Itt vagyok már és mondd, mi lenne a feladatom? – tért szinte rögtön a lényegre és nagyot sóhajtva nézett körbe a kriptába. – Nagyon sok energiát érzek itt. Vér folyt itt, nem is kevés – tűnődött el, de magabiztosan mondta ezeket. – Egy feltámasztás rendel?
Elijah még szélesebben mosolygott, de ebbe már némi keserűség is vegyült. – Igen. Egy vámpírt kell visszahoznod, aki… néhány hónapja itt halt meg. A neve Rose Marie – suttogta, de a szemeit összeszorította, hogy ne nyilvánítson véleményt.
A lány pedig csak bólintott. – Rendben, nem nehéz varázslat. Csak tudnám, mi okod van visszahozni – kérdezte némi iróniával hangjában, majd nem is várt választ. – Visszahozom őt, de kezdetben óvatosnak kell lennünk… egy frissen feltámasztott vámpír veszélyes lehet, és védtelen emberek halhatnak majd meg miatta – világosította fel szemrebbenés nélkül és a komolyság átvette a helyét a mosolynak.
De Elijah arcán nem látott visszakozási vágyat. Így hát csak bólintott. – Állj hátrébb, ezen a körön kívül – mutatott körbe a megperzselt padlón, és a kör, ami hónapokkal azelőtt mindent jelentett, még mindig ott díszelgett.
Elijah szót fogadott és rögtön úgy is tett, majd hátra tette a kezeit és türelmesen várt. A lelke viszont remélte, hogy nem sikerül ez a varázslat.
Laure hangja mintha több fokkal mélyült volna be, mikor mormolni kezdett az orra alatt, behunyt szemekkel. Elijah-t meglepte, hogy se gyertyákat, se semmi fontosabb kelléket nem kért a lány. De tudta, hogy bízhat benne. Ez a lány sosem árulná el…
Erősödött a hang, valami furcsa idegen nyelven, amiben Elijah felfedezte anyanyelvét és így pontosan érthetett majdnem minden szót. De nem erre koncentrált.
Néhány pillanaton belül, ahogy Laure kezei egyre magasabbra emelkedtek, váratlan szélvihar támadt fel a kriptában, ami eleinte csak lágy szellőként jelentkezett, később mégis hevesen és pusztítóan kezdett el fújni körbe és körbe. A falak helyén álló kősziklák egynéhánya potyogni kezdett és a föld is mintha rezgett volna alattuk, az apróbb kavicsoknak pedig semmi esélye nem volt a földön maradni, belekeveredtek a „forgószélbe”.
A tetem körül, ahol Rose meghalhatott, tűz gyúlt, apró csillag alakú alakzat, aminek közepén mintha csontok egyesültek volna ismét. Megjelent néhány vékonyabb porc, majd egyre nagyobb és vastagabb csontok, végül egy koponya is.
Egy csontváz bontakozott ki Elijah félig behunyt szemei előtt, hiszen két kezével már arcát takarta, hogy a por és mindenféle szemcse ne kerüljön oda. Majd hamarosan, mintha csak így születnének emberek, a csontvázat hús kezdte magába foglalni, vörösen izzó, szinte világító hús. Az erek duzzadtan kerültek a helyükre, a lábakon már a bőr is megjelent, világosabban, mint amiről ember álmodni is tud, majd haladt felfelé… a térdén, combjain, hasán is megjelent a bőrréteg, eltakarva ezzel a felszínen lévő húst, majd haladt egyre feljebb. Az ujjak láthatóvá váltak, a nyakán az erek ismét kidomborodtak, majd az arcán először a vékony hajszálerek erősen futottak végig. És ez a jelenség csak folytatódott, akkor is, mikor a bőr már elfedte egész testét. Hirtelen áramlani kezdett a vér, és ezt szemmel láthatóan fel is fedezhették, hiszen minden egyes ér pattanásig feszült.
Aztán Laure egy utolsó, erőteljes kiáltásánál a szemek… villámként pattantak ki!
*-*
Damon fejében csak keringtek a gondolatok. Nincs egyedül… nem lehet az, hogy ilyen gyorsan túllépett rajta. Hogy is lehetne? Szerették egymást, és ez nem múlhatott el!
Otthagyta Timotei-t és nem is törődött mással, csak egy üveg whiskyvel, aminek társaságában elhagyta a Grillt és a parkolóban állt meg, ott, ahol néhány hete megölt valakit. Jeremy gondosan elrejthette, a test a mai napig nem került még elő.
Aztán, mikor ismét beleivott az üvegbe, és érzékei szinte már teljesen megkoptak, mégis lépéseket hallott. A szag alapján ismét vérfarkas.
A düh elborította minden idegsejtjét és nem érdekelte most az sem, ha a világ összedől, de az étvágya ismét felülkerekedett rajta. Azt hitte eleinte, hogy Timotei jön utána, de nem. Mikor hátrafordult, csak egy unalmas civilt látott, akiről senki nem gondolta volna, hogy talán természetfeletti lehet.
Összeszorította a fogait és a talajra nézett, de nem tudott ellenállni. Kellett neki a vér, mint gyereknek a cukorka. És az ital még az étvágyát is előcsalogatta. – Gyere csak – suttogta kegyetlenül és a vérszomjas vigyor már ott játszott az arcán.
Aztán, mikor a férfi már ott sétált mellette, csak gondolnia kellett rá és a fogai kinőttek, a szemei alatt az erek kiduzzadtak és harapott is.
A férfi nyakának rontott, pontosabban az ütőerének és talán úgy harapta, mint még senkit, a hosszú vámpírévek óta. Elenán járt az esze, hogy mit tett vele. EZT! Miatta lett ilyenné, visszavedlett kegyetlen állattá…
Aztán elengedte a testet, ami meglepő módon nem is kalimpált, nem is ellenkezett. – Jó vérfarkas! – vigyorgott tovább, miután visszanyerte normális külsejét és a vért is lenyalta szájáról. – Finom vacsora voltál! – érintette meg a hasát ott, ahol gyomrát sejtette, majd halkan röhögve elindult, bár nem nézte meg, hogy a férfi él-e vagy nem. És talán kellett volna…
Mert mikor Damon léptei elhaltak, a vérfarkas szemei kinyíltak és arra fordult, amerre Damon elsétált. A fájdalom ott időzött arcán, mégis valamiféle elégedett, halvány mosoly is megjelent. – Te is finom vacsora leszel! – nyögte ki, kis idővel később. – Hamarosan!
