Egy kis kitérő

Sziasztok! 


Nos, kivételesen valami mást szeretnék mutatni, nem pedig új fejezetet, mégpedig egy bizonyos könyvborítót, amit egy kedves ismerősöm és barátom a szerepjátékból, Rose készített a "Sötétség Szépsége" c. történetemhez. Nagyon szépen köszönöm Neki, főleg azt, hogy egy percre elkalandozhattam, hogy milyen is lenne, ha...? De inkább térjek magamhoz, ugye? :)
És az általa tervezett borító:

Hát nem gyönyörű?? Oké, Zsani, térj magadhoz! :)

A sötétség szépsége: Hatodik fejezet - Vágyak

(Crystal: Menj tovább)

Elijah óvatosan engedte el a lány mézédes ajkait, majd megsimogatta Katerina arcát, lehunyt szemeit és elmosolyodott. Hiszen a lány, amíg magánál volt, viszonozta csókját.

Az ágyba fektette, majd betakarta a takaróval és egy könnyed csókot lehelt a lány homlokára.

 - Mily’ megható jelenet – ütötte meg a fülét egy taps, ami egyre hangosabb lett, majd meglátta az ajtó árnyékából kisétálni bátyját. Arcán ott égett a megvető tűz, ugyanakkor mintha felcsillant volna némi féltékenység is. – Csak tudnám, mit művelsz, öcsém! – hagyta abba a tapsolást, majd megcsóválta a fejét. – Ez a lány… - lépett oda ő is az ágy másik oldalához és megérintette Katerina arcát, majd akaratlanul is elmosolyodott. – Halálra van ítélve. Ha itt marad, ha sem! – nézett szikrázó szemekkel fel öccse arcába, majd ismét az előtte fekvő lány arcát kezdte nézni. – Gyönyörű… nem tagadhatom. De vannak fontosabb dolgok is a szenvedélynél, a vágyaknál és… a szerelemnél – sóhajtott fel, majd távolabb lépett és megtámasztotta az egyik szekrényt, nagyot nyelve.

 - Nem értelek, testvérem! Miért csinálod ezt? Őt is… őt is elvennéd tőlem? – kérdezte Elijah homályos szemekkel. – Könyörgöm, elég volt elviselnem, hogy Charlotte-ot magadba szédítetted. Katerinát ne vedd el tőlem! Én… szerelmes vagyok belé, bátyám! – vallotta be fátyolos szemekkel és leült Katerina mellé, hogy figyelje a lehunyt szemhéjakat.

 - Charlotte is gyönyörű volt, ugyanakkor… gonosz ribanc is – vont vállat Klaus.

 - Ezért nem olyan, mint Katerina! Őt nem veszed el tőlem! – rázta a fejét ellentmondást nem tűrve.

 - Nem is akarom. Ő nem azért kell nekem. Tudom, hogy neheztelsz rám Charlotte miatt, de ő döntött mellettem.

 - Igen, ő döntött rosszul – bólogatott Elijah gúnyos vigyorral, majd tovább simogatta Katerina homlokát. – Ezért halt meg. Mert bízott benned, te meg… áldozati bárányként kezelted kezdetektől fogva.

 - Ne üsd bele az orrodat olyanba, amiről fogalmad sincs! – sziszegte Klaus, majd kiegyenesedett és kinézett az ablakon. Elijah pedig esküdni mert volna arra, hogy egy könnycsepp megcsillan a jobb szemében, de csak nagyon halványan.

De mielőtt szóvá tehette volna, testvére megigazította ingét és kilépett a szobából, célba véve a hálószobáját.

Klaus kiöntött magának egy pohár italt, de vitte is magával az egész üveget, majd az ágy szélére ült és bámult a tűzbe. Elijah a gyenge pontjára tapintott azzal, hogy Charlotte-ot felemlegette. Hiszen szerette őt… tiszta szívéből. Majd mikor eljött az a pillanat, mikor meg kellett volna ölnie a lányt, hogy megszabaduljon saját átkuktól, visszakozott. Nem tette meg. Életben hagyta a lányt, hagyta elfutni és azóta bizonyára már meghalt saját akaratából is. – Óh, Charlotte… - motyogta maga elé, majd belekortyolt az ütős italba és lenyelte, de szinte égette a torkát a nedű. – Mit tettem? Talán… életem legnagyobb hibáját követtem el, mikor elcsábítottalak testvéremtől? Igen, az volt. Mert meg kellett volna ölnöm. Akkor már nem élnék ketrecben, szabad vámpír lehetnék. A szépséged viszont… elbűvölt – jelent meg a lány arca a szemei előtt és elmosolyodott, de a következő percben fel is pattant és a kezében tartott üveget a földhöz vágta, ami millió darabra tört, benne a folyadék pedig tűzként áradt szét a szőnyegen.

Csak az ajtónyitódásra kapta fel a fejét, és látta, hogy Elijah támasztja meg a kőfalat, arcán pedig ott égett a megértés. – Tudtad, hogy nem halt meg, igaz? Tudtad, hogy elengedtem! – hajtotta le a fejét Klaus, miután térdre esett és kezeibe temette az arcát. – Szerettem őt. És most bizonyára azt kérdezed, hogy tud egy ilyen szörnyeteg szeretni. De akkor is szerettem Charlotte-ot!

_____

Egy kis erdei ház ajtaján kemény dörömbölés hallatszott. Egy fiatal lány rohant ajtót nyitni, szoknyáját felfogva, nehogy felbukjon benne és jószerével kitépte az ajtót, hogy lássa, ki is az, aki zavarja e késői órában.

De nem látott senkit, csak egy levelet az avarban az ajtó előtt. Furcsállotta a dolgot, ezért rögtön lehajolt és felvette a borítékot, majd becsukta maga mögött az ajtót.

Lassan lépdelt a tűz felé, de a boríték fedelén csak egy név díszelgett. A saját neve.

 - Rose Marie… ki volt az? – kérdezte a háta mögött megjelenő férfi és a borítékra nézett. – Valami idegen koldus, vagy…

- Ne aggódj, Trefor. Csak egy levél – mutatta fel a vöröses hajú nő a borítékot és nagyot sóhajtva tépte le a papírt, hogy elolvashassa.

Aztán mikor végigcikázott szeme a sorokon, elejtette a levelet, ami leesett a földre, halk neszt okozva.

 - Mi a baj, Rose? – kérdezte ismét a magas férfi. – Mit írtak? És ki? – kapta fel a levelet, de mire elolvashatta volna, Rose ki is tépte a kezéből és a tűzbe dobta, hogy a lángok elenyésszék a sárgás papírt és már csak hamu bizonyította, hogy az egy levél volt. – Ezt most nem értem – csóválta a fejét Trefor és rögtön hátrébb is lépett.

Rose pedig ismét nagyot nyelt. – Semmi, Trefor – hajtotta le a fejét és megtörölte a kezeit, amin a levél okozta nedv fénylett, hiszen a hóból halászta ki a levelet. – Holnap este, ha lemegy a nap, indulnunk kell. Tudod, hogy hová!

 - Klaus írta? – termett a nő előtt a férfi és megragadta a vállait. – Könyörgöm, gondolkozz! Rose Marie… az életünkbe kerülhet az, amit kér tőlünk! Vámpírok vagyunk, nem könnyű meghalnunk, de ez… semmi közünk az ügyhöz!

 - De van, Trefor! – telt meg könnyel Rose Marie szeme. – Tartozunk neki, te is tudod. Egy dolog miatt vagyunk még életben. Mégpedig azért, mert Elijah kikönyörögte a bátyjánál a kegyelmünket! Ezt meg kell tennünk…

 - Kétszáz évvel ezelőtt már beleestünk ebbe a csapdába. Emlékszel? Charlotte Petrova miatt majdnem a szívünket vesztettük el – emelte fel Trefor a hangját és ellökte magától Rose-t, hogy hosszú, szőkés hajába túrjon.

 - De Katerina Petrova nem Charlotte! Vele hibáztunk… mert megkedveltük azt a kislányt és… megpróbáltuk megmenteni a sorsától!

 - Ez büntetés, Rose Marie, hát nem látod?! Szerettük Charlotte-ot, én szerettem! És most arra kényszerítene, hogy nézzem végig egy vele teljesen egyforma lány halálát?! Nem veszek részt benne! – kiabált Trefor, miközben már az ő szemében is megjelentek a nedves és sós cseppek.

 - De muszáj! Különben meghalsz! – ordította Rose és leült a székre, hogy kezeibe temesse az arcát.

 - Azt sem tudod, mi a terve velünk! Akkor miért menjünk? Meneküljünk és…

 - És azt hiszed, nem talál ránk? A világ legidősebb vámpírja… régebb óta él itt, mint amiről mi csak álmodunk! Nem tehetünk mást… meghajlunk az akarata előtt… Trefor, kérlek! A legjobb barátom vagy! Nem akarlak elveszíteni valami ostobaság miatt! – nézett rá Rose könyörgően és szoknyájával törölte le a könnyeit, hogy tisztábban lássa elkeseredett barátja arcát.

______

Napok teltek el, Katerina állapota pedig javult. Elmúlt a láza és már felülni és járni is volt pár percre. Elijah persze segítette őt, miközben tűrte Klaus mondatait, miszerint ne szeressen bele jobban, ne akarja előre a fájdalmat, amit majd át kell élnie, ha a lánynak halnia kell. De Elijah nem is figyelt ezekre oda. Nem érdekelte, mit mond.

Így volt ez egy esős estén is, miután Elijah végzett a vacsorájával, a folyosón megállította bátyja. – Mi lenne, ha végre a saját szobádban aludnál, Elijah? Még valaki félreérti a dolgot – csóválta a fejét, miközben megtámaszkodott testvére vállában és gúnyos fintorra húzta az arcát.

Elijah viszont lerázta magáról és a kezeiben tartott tálcára nézett. – Sajnálom, Klaus! Majd megigézem őket, rendben? – jelent meg egy ugyanolyan fintor a képén és elsétált testvére mellett, hogy lenyomja Katerina ajtajának kilincsét és belépjen a sötét helyiségbe.

Katerina az ablak mellett állt, nézte az esőt, ahogy heves cseppekben esik le az ablakpárkányra, majd lefolytak lassan, majd gyorsabban.

De amint Elijah belépett, Katerina elmosolyodott. – Az eső biztosan jót tesz majd kora tavasszal a virágoknak – vonta meg a vállát fáradtan, majd Elijah felé fordult és végigmérte a vacsorát, amit a férfi hozott neki. – Azt hiszem, túl sok törődést kapok tőled. A bátyád már bizonyára nem nézi jó szemmel – hajtotta le a fejét zavartan és leült az ágy szélére, de alig húsz másodperc múlva Elijah már ott is ült mellette és az ölébe rakta a tálcát.

 - Edd csak meg nyugodtan! – mondta bíztató mosollyal a férfi, majd felemelte a villát és a lány kezébe adta.

 - Miért vagy ilyen kedves velem? – tette fel váratlanul a kérdést egy apró mosollyal és kíváncsian fordította a férfi felé a testét, hogy hallgathassa minden szavát.

Elijah pedig nagyot sóhajtott. Az igazat nem mondhatta el… nem tehette meg, hogy most összetöri a lányt. – Mert… ezt szavakkal nem tudom elmondani – nevetett fel zavartan a férfi is, majd lehajtotta a fejét és megfogta a lány kezét. – Talán mert… olyat érzek, amit soha senki iránt nem éreztem még! Úgy érzem, hogy… szeretlek… szeretlek, Katerina! – nyögte ki és félt a reakciótól… talán még ennyire soha nem félt semmitől, mint a választól.

És meglepődött, mikor Katerina arcán egy bátrabb mosoly jelent meg. – Tényleg… szeretsz engem? – kérdezte pirongva. Hiszen a férfi, aki teherbe ejtette annak idején… nem szerette őt. Csak játszott vele. A lány ezért félt szeretni. De most, mióta ismeri Elijah-t… minden megváltozott… már nem félt… ettől a férfitól pedig főleg nem… - Én is szeretlek! – suttogta gyengéden és megsimogatta a férfi arcát, majd két kezébe vette a borostás arcot és közelebb húzva tapadt a vörös ajkakra, mintha soha nem is akarná elengedni. – ÉS be is akarom bizonyítani… ma éjjel – szakadt el tőle egy percre, csak hogy kezei a férfi inggombjaira tévedhessenek…

A sötétség szépsége: Ötödik fejezet - Merre tovább?

(James Blunt: You're Beautiful)

 

Az ebédnél már Elijah is megjelent és Klausszal szemben ült le, majd nagyot sóhajtott. Egész éjszaka Katerinával volt, próbálta ismét a vérével meggyógyítani, de aztán rájött, mindhiába. A vámpírvér nála felesleges, nem használ.

 - Mi a helyzet, KEDVES öcsém a lánynál? – kérdezte és a hangjában még némi érdeklődés is fellelhető volt. – Életben van még, vagy… - akadt benne a szó, majd egy pillanatra behunyt a szemeit, de azon nyomban meg is csóválta a fejét és ismét testvére szemeibe meredt.

 - Él még, Klaus! Mintha te magad nem tudnád – támasztotta meg karját a szék karfájába és így érintette meg az állát. – A vér viszont… nem segít. Nem is tudom, mit tehetnénk. Több évszázada vagyok már itt, de ilyesmivel még nem találkoztam. Viszont van egy olyan sejtésem, hogy te igen – hajolt közelebb a testvéréhez, ahogy látta, hogy az megint maga elé mered és feszülten pislog.

De a szavak hallatára Klaus is felkapta a fejét. – Igen, testvérem. Találkoztam már ilyesmivel. És te is, csak talán már nem emlékszel rá.  1200-as évek… Charlotte Petrova… rémlik valami? – mosolyodott el ravaszul Klaus, mire Elijah felkapta a fejét és testvére szemeibe szegezte tekintetét.

 - Mi? Az… lehetetlen. Ez a lány… - gondolt bele Elijah és maga elé képzelte azt a lányt, akiről Klaus is beszélt. Annyira elmosódott előtte már Charlotte személyisége. Hosszú, barna haj, igéző és gyönyörű szemek, tökéletes alak és egy vékony kis hang, amit felejteni nem lehet. – Katerina is egy… Petrova? Ezért hozattad ide? – kérdezte Elijah ide-oda pislogva és felállt az asztaltól, hogy feszülten hajába túrjon és a terítékre nézett. – Te tudtad!

 - Neked is tudnod kellett volna! Látnod a hasonlóságot. Más idő, más divat… de ő akkor is a hasonmása! Nem érezted úgy, mikor megláttad, hogy valamikor láttad már előtte? Öcsém, ennyire nem felejthetted el Charlotte-ot! – rendült meg Klaus arca és nagyot sóhajtott. – Már tudod, miért kell ő.

 - Nem engedem! Őt nem! Charlotte megérdemelte volna azt a sorsot. De Katerina más! Meg fogom védeni… tőled, ha kell, de nem engedem, hogy egy haja szála is görbüljön! – fenyegetőzött Elijah, majd betolta maga mögött a széket és távozni készült, de Klaus útját állta.

 - Ő az, érted? Véget vethetne ennek a sanyarú sorsnak. Vámpírok vagyunk, KORLÁTOKKAL! És évtizedek óta azon törjük magunkat, hogy ne legyenek azok a korlátok. És most, a cél előtt akarsz visszakozni? – sziszegte Klaus és megfogta testvére mindkét vállát. – Ha megpróbálsz az utamba állni, megöllek! – suttogta komoly hangnemben, fintorral az arcán, majd ellökte magától a testvérét és ő maga távozott.

___

Katerina kinyitotta a szemeit, bár nagyon nehezen pislogott még, de a láza már múlni kezdett. Maga sem tudta, miért tört pont most rá ez a betegség, de tudta, ez inkább lelki eredetű. A családja hiánya váltotta ki. Hiszen hiába dobták ki, hiába száműzték, hiányzott az anyja, hiányzott az apja és a testvére is. Mintha egy álmába tiport volna az a férfi, aki miatt kénytelen volt ezt az életet választani. Messze a családjától, messze Bulgáriától.

Ugyanakkor… itt volt egy teljesen új és más civilizáció. Két hátborzongató férfi, az egyik lényéből sütött a gonoszság és a gúny, viszont a másik… gyengéd és szenvedélyes… aki bizonyára nagyon tudhat szeretni, vagy tudja is, mi a szerelem. Mert a szemeiben ott égett az a vágy, hogy – legyen ő akármi is – szereti az életet, még ha többé nem is részese annak. – Elijah… - suttogta maga elé, a mennyezetet bámulva, majd elmosolyodott, ahogy megérezte az ismerős és jellegzetes illatot maga mellett.

 - Itt vagyok veled – súgta lágyan és ő is elmosolyodott, bár ezt a lány nem látta. – Itt is maradok veled. Szörnyű, hogy nem vettem észre, ki az ősöd. Szörnyű – ismételte újra a szót, majd Katerina teste mellé csúszott és maga felé fordította a lány arcát. – Vámpír vagyok – ejtette ki a létfontosságú mondatot keskeny ajkain, mire Katerina szemei nagyra nyíltak és bizonyára ha lett volna benne erő, azon nyomban kiugrik a férfi mellől és elrohan. – De nem kell félned tőlem. Nem én haraptalak meg – simogatta meg a lány finom bőrű nyakát. – Itt lesz az ideje, hogy mindent megtudj rólunk. Kik is vagyunk és te… te ki vagy! – fogta meg a lány apró kis kezét, majd akármennyire is tiltakozott a lány a ledöbbenő szemeivel, talpra segítette és karjait a lány derekára csúsztatta, hogy az ne tudjon elszédülni.

Az ablakhoz vezette, majd kinyitotta az erkélyajtót és kisegítette a tornácra, hogy a lány egyik kezét továbbra is fogja, viszont a másikat a kapaszkodóra tette. – Ez mind csak arra vár, hogy felfedezze valaki. Egy ember – mutatott a kert felé, ahol a tél dere miatt a virágok kipusztultak, de nyilvánvaló volt, hogy anélkül is haldokoltak már. – Egy ember, aki beragyogja, gondozza és… szereti a növényeket. Ahogy egy szerelmes szereti a szerelmét – mosolyodott el, majd maga felé fordította a lány könnyektől csillogó arcát. – Félsz tőlem?

Katerina pedig elgondolkodott eme kérdésen. Ha félt volna, most nem engedné, hogy itt, így tartsa a karjai között és a kezét, az arcát fogja. – Nem… nem félek – hajtotta le a fejét, hiszen a könnyek akaratlanul homályosították el látását. A férfi szavai elérzékenyítették és úgy érezte, ilyen állapotban képes lenne elbőgni magát.

 - Rendben. Mert… nem akarom, hogy félj. Katerina, védeni akarlak. Vámpír vagyok, olyan erő birtokában állok, amire más csak áhítozik. Meg tudlak védeni – cirógatta a selymes bőrt, mire a lány lehunyta a szemeit és egy pillanatra az égre nézett. Az első csillag már megjelent, de egy sem tudott volna olyan fényesen ragyogni, mint Elijah szemében az az apró kis csillogás.

És nem tudta, mit tehetett volna. Remegve emelte fel a kezét és megérintette a férfi arcát, majd egy kóbor göndör tincset kisöpört Elijah arcából. – Védjen meg, kérem! – suttogta, majd nem tudta tovább tartani magát, ha Elijah nincs ott, bizonyára a földre esik és nagyot koppan. De a férfi elkapta könnyed testét. Alig volt már eszméleténél, de valamire még pontosan emlékezett. Hogy ajkaira könnyed és szenvedélyes csókot lehelt valaki… mintha csak egy apró kis pillangó szállt volna kezére, simogatva ezzel bőrét… ő pedig… visszasimogatta…

A sötétség szépsége: Negyedik fejezet - Még több titok

(Within Temptation: Forgiven)

 - Mi az, hogy nem te voltál? – fordult vissza Elijah egész testével és így próbálta fürkészni testvére arcát, ami nem árult el semmit számára. – Kérlek, beszélj! – mondta Elijah nem kis kérleléssel a hangjában, majd testvére válla után kapott, hogy maga felé fordítsa. – Ki volt, ha nem te?

 - Mit vársz tőlem, öcsém? – kezdte Klaus, testvére szemeibe nézve. – Megvádolsz, és most kérsz valamit. Így helyes ez? Hol a bizalom, ami eddig még soha nem ingott meg? – kérdezte ezúttal ő, majd lehajtotta a fejét. – Menj hozzá, ápold a kicsi szívét. De ettől még nem én leszek az, aki megharapta – vonta meg a vállát ismét azzal a pimasz fintorral, ami soha nem jelentett semmi jót. – És nem tudom, ki lehetett. Bevallom, én is terveztem utána jönni, de valaki megelőzött – rántott ismét egyet a vállán, majd az ajtó felé bökött. – Jó éjt, testvérem! Holnap találkozunk és ideje lesz elbeszélgetni… apánkkal! – hangsúlyozta ki az utolsó szót erősen.

Elijah nagy levegőt vett. – A bizalom, igaz? Akkor miért nem árulod el, miért hívattad ide őt azzal a vén öreggel? – kérdezte dühtől csillogó szemekkel a fiatalabb testvér. – Jogom van tudni, mit akarsz. Mert ha nem vetted volna észre, a talaj kicsúszik a lábunk alól. Ez a lány semmiről nem tehet, inkább… - nyelt nagyot – el kellene őt engedned, vagy engednünk. Nem ezt a sorsot érdemli – bámulta a padlót, majd sóhajtott egyet.

 - Elijah, mint láthatod, már valaki más is vadászik rá, szóval engedd el nyugodtan és vacsora lesz belőle. Vagy engedd, hogy maradjon itt és… nem lesz az – biggyesztette le a száját nevetségesen, majd kitört belőle a nevetés.

 - Majd… lesz valahogy, bátyám! De én vigyázom rá! Jó éjszakát! – indult el ismét, de most semmi nem volt útjában, hogy ki is lépjen a szobából, és bevágja maga mögött a kemény faajtót.

Klaus pedig csak csóválta a fejét, még mindig nevetve. – Ostoba – suttogta halkan és cinikusan, majd a tűz lángjaiba bámult, egyenesen a lángok közepébe.

_________

Az éjszaka hátralévő része csendesen telt. Csak a szél lágy fuvallata érintette az ablakok üvegét, letört faágak sodródtak az udvaron, apró kis zajt csapva, de emberi füllel ez észrevehetetlennek tűnt.

Katerina lázasan fordítgatta a fejét hol jobbra, hol balra, mint akinek lidérces képek lebegnek a szemei előtt, és mindhiába a nedves törölgetés, a verejték újból és újból megjelent az arcán.

Órák teltek el, már elmúlt éjfél is, mikor Elijah arra szánta magát, hogy ismételt látogatást tesz a lánynál.

Nem kopogott, hiszen nyilván nem lett volna senki, aki válaszol, így hát benyitott és a szolgálólányhoz fordult. – Hogy van? – sétált beljebb, majd becsukta maga mögött az ajtót és feszülten a hajába túrt.

 - Semmi változás, Elijah úrfi. Még mindig forró a teste a láztól és nem segít rajta semmi. Ilyet talán még én sem láttam sohasem. A seb összeforrt a nyakán, de minden más egyre erősödik és ő pedig gyengül – szomorodott el az arca és nagy levegőt véve nézett vissza a lány arcára. – Feküdjön csak le, egész éjjel itt maradok vele. Nem hagyom egyedül egy másodpercre sem – ígérte meg, de Elijah a karjánál fogva felsegítette. Nem durván, sokkal több volt a gyengédség abban a mozdulatban.

 - Ideje lesz neked nyugovóra térned. Egy ember könnyedén kimerül – mosolyodott el keserűen, miközben észrevétlenül átvette a vizes rongyot a lány kezéből.

 - Ha így óhajtja – bólintott a lány, majd még egy pillantást vetett Katerinára és kisétált a szobából, halkan csukva be az ajtót.

Elijah nézett utána, majd a lány felé fordította a tekintetét és akárcsak néhány órával azelőtt, odalépett mellé. – Tévedtem – vallotta be. – Talán itt vagy a legnagyobb biztonságban. Nem a bátyám tette – guggolt le az ágy szélére és így törölgette az izzadságcseppeket Katerina csapzott homlokáról, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve óvatosan felhajtotta a könnyed takarót és a lány mellé emelkedett. – Nem tudok rajtad segíteni. Pedig szeretnék – karolta át a lányt, hogy feje a mellkasánál legyen, mire észrevette, hogy a lány szemei felnyitódnak, de csak alig-alig, megszólalni talán nem is tudott volna. – Nem vagyunk emberek. Soha nem is lehetünk többé – sóhajtott és tovább nedvesítette a ruhadarabbal Katerina arcát. – A vérem nálad nem használ. Ki vagy te, hogy egy vámpír nem tud meggyógyítani?

 - Csak… csak egy… egy ember… - motyogta félálomban a lány, de a szemei még mindig résnyire nyitva voltak, mire Elijah kicsit erőteljesebben elmosolyodott.

 - Igen, ember. Egy gyönyörűszép ember – nézett le a bájos arcra és a puszta látvány képes lett volna őt magát is megigézni.

 - Nem látok… semmit… csak… rosszat… nem akarok… ilyeneket látni… - nyöszörgött csendesen, mintha maga előtt látna egy falka szörnyeteget és fájdalmasan felnyögött, Elijah keze pedig a lány arcára siklott.

 - Itt biztonságban vagy – hajtotta állát a lány édes illatú hajába, majd maga elé meredt. – Egy virágos kertben sétálsz és érzed is a virágok illatát. A mosoly ott ül az arcodon, miközben incselkedve nézel hátra, hol lehet az a férfi, aki elől rejtőzöl játékosan…

Katerina pedig hallgatta a szavakat, amik megnyugvást hoztak és maga elé képzelte mindazt, amit hallott…

Nőttek a virágok, rózsák és tulipánok virágzottak az egész kertben, a nárciszok illata bejárta az egész levegőt, keveredve a liliomok korai illatával, a nap hatalmas üstökösként ragyogta be az egész helyet, a fák zöldelltek, a falevelek pedig újonnan színt kaptak.

A lágy szellő simogatta a lány arcát, ahogy sétált a gyönyörűséges növények rengetegében, nevetve és boldogan, sejtve, hogy valaki hamarosan utoléri, és beszélgető társra akad.

Egy fa árnyékába rejtőzött, mókásan kipislogva az árnyékból, majd elnevette magát, bár már tudta, hogy ezzel felfedte rejtekhelyét. – Találj meg, és meglesz a jutalmad – jelentette ki örömtelin, és csak várt, háttal támasztva a fatörzset, behunyt szemekkel, mint egy kislány.

Majd hamarosan már jól lehetett hallani a léptek zaját. – A jutalmam? Kísértésbe ejt engem, hölgyem! – harsant fel a nevetés, majd pár pillanat múlva árnyék vetült a fa melletti avarra. – Jól sejtem, erre rejtőzöl? – érintette meg kezével a fa törzsét, majd tapogatózott egyre beljebb és beljebb, míg meg nem érintette a lány vállát. – Igen, megvagy – nevetett fel és szinte pillanatok töredéke alatt jelent meg a lány előtt, amivel csak élénk kacajt váltott ki a lányból.

És nem is telt el sok idő, mire ismét csak a futás és az avaron lévő levelek mocorgását lehetett hallani. – Hé, hát megtaláltalak, nem ér elfutni előlem! – nevetett a férfi is, majd megállt és mosolyogva meredt a lány után.

A lány is szünetet tartott, majd egy mély lélegzet után a férfi elé sétált. – Hol vagyok? – kérdezte aztán kíváncsian, de a mosolya nem szünetelt.

 - Az álmaidban, Katerina! Legalábbis egy olyan álomban, amit szeretném, hogy láss. Hogy boldog légy, ne olyan nő, akinek életében se mosoly, se jókedv nincs – cirógatta meg Elijah a lány arcát.

 - De nem is ismerlek. Csak… a hangodat – vallotta be Katerina lehajtott fejjel.

 - Talán ebben rejlik a helyzet varázsa. Bennem megbízhatsz. Nem vagyok olyan, mint a családom többi tagja. Nincsenek hóbortjaim, csak szeretek vidám hölgyeket nézni – mosolyodott el és megfogta Katerina kezét. – És most úgy érzem, elértem azt, amit szerettem volna – fürkészte a lány arcát elégedetten.

 - Igen, mindig is… ilyen életről álmodoztam. Imádom a virágokat. Imádom a fákat, a levegőt, a természetet. Az életet és nem tudnék nélküle élni – hajolt a rózsákhoz, hogy beszippantsa édes illatukat, majd Elijah is mellé lépett és leszedett neki egyet, hogy a kezébe adja, vigyázva a tüskékkel.

 - Virágot a virágnak – motyogta, ahogy keze egy pillanatra megérintette a lány selymes bőrét. – Ne félj tőlem, csak azt kérem. Se itt, se máshol. Bennem bízhatsz! – biztosította, majd a mosolya egyre távolibbnak tűnt…

__________

Klaus reggel felöltözve igyekezett Frederic szobájába, hogy a beszélgetésüket megejtse. És mikor belépett, a férfi felöltözve fogadta.

 - Remélem tudod, hogy majdnem hatalmasat hibáztál! – kezdte feldúltan, majd Frederic álmos szemeibe nézett. – Annyi a dolgod, hogy tartsd a szád, ha rólunk kérdez! Bár már felesleges… Elijah beszámol neki, ha jól sejtem! – forgatta meg a szemeit.

 - Mit tehetnék, Klaus? Azok után, amit a családommal tettetek… hazudjak is?

 - Az a dolgod, hogy hazudj! Hazudj tovább! – parancsolta meg, majd a férfi elé lépett és a tekintetét Fredericébe mélyesztette. – Találj ki valamit a feleségedről. És mondd azt tovább, hogy az apánk vagy. Ha nem, a feleséged tényleg halott lesz!