Katherine fájdalma múlni kezdett, az érzés viszont olyan emlékeket idézett fel benne, amiket felejteni akart. Egy olyan érzés, ami annak idején képes lett volna emberré tenni vagy megtartani benne a halandót. De ezt nem kellett volna éreznie! Nem érezhetné!
Carmen viszont elmélyedt a gondolataimban és úgy állt fel, hogy maga elé nézett. A testtartásán látszott, hogy nem Katherine fájdalma érdekli.
A komódhoz lépett és miközben kihúzta a fiókot, felrémlett egy beszélgetése Timotei-jel, még hónapokkal azelőttről.
„ – Katherine az egyik hasonmásod. Ha a leggyengébbnek véled látni, add ezt be neki – nyújtott át egy fecskendőt, vöröses-feketés folyadékkal és a ravasz mosoly ott játszott az arcán. – Vissza fogom őt kapni és olyannak szeretni, mint régen!”
Carmen ajkai is megteltek élettel és a kezében a kis fecskendővel, a földön térdelő Katherine felé fordult. – Tudod – térdelt le mellé és felemelte a nő verejtékező fejét az állánál fogva. – Mindig van gonoszság, ami eluralkodik rajtunk, de ha erősek vagyunk, képesek vagyunk kivédeni ezeket az erőket. Nekem NEM ment soha. Szomjazom az embervérre, imádok gonosz, gyerekes és kicsinyes lenni, akiről mindenki azt hiszi, gyermek még. De ezt használom ki, és a legváratlanabb alkalmakkor támadok. Ugyanakkor – söpört ki néhány hajtincset Katherine arcából – benned meg lenne az erő egy kis rásegítéssel – szorította össze ajkait és fogait.
Katherine csak ekkor nyitotta ki a szemeit és látta az őse mosolyát, a kezében a… mérget…? – Mit akarsz tenni? Mit akarsz AZZAL??? – bökött a szemével a fecskendő felé, de nem kapta meg a választ, mert Carmen szemrebbenés nélkül vágta a hátába az ampulla egész tartalmát.
Talán fájdalmasabban nyögött fel, mint azelőtt és behunyt szemekkel emelte fel a fejét a mennyezet felé, miközben ellökte magától Carment, de nem volt elég erő benne, hogy talpra álljon és kirohanjon a lakásból. – Mit tettél velem? – kérdezte tőle vergődve, és csak járta át a nedű, amit Carmen adott be neki. Nem tudta, mi az, de a vére oly’ hevesen reagált rá, mint a verbénára és minden sejtje szét akart durranni tőle.
A kezei a halántékára siklottak és fájdalmasan felnyögött. – Mi történik? – szorította szemeit, mintha rémálmot látna, de nem tudta kizárni a képeket. Egy kislány… kinn az udvaron… a szüleivel… régen… nagyon-nagyon régen… kacagva, játékosan futkározva.... aztán hirtelen a család ledermedt és a kislány Katherine felé fordult. A szemei pedig… egyszer látta azt a szempárt, akkor is néhány percre… mikor újszülött volt még és elvitték tőle… a SAJÁT kislányát látta maga előtt, és hogy boldog egy másik családdal, akiket szülőként szeret…
És a távolban – mikor a kislány visszaszaladt az anyukájának hitt nőhöz – kibontakozott egy másik alak… a fák árnyékában. – Timotei… - motyogta Katherine, nem is érezve azt a fájdalmat, amit Carmen okozott neki.
Aztán mikor magához tért, verejtékezve, már a saját házában, a saját ágyában feküdt, a napfény pedig… besütött az ablakon… egyenesen az arcába… a fájdalma… elmúlt… de a verejték… mégis szakadt róla…
*-*
A szemek még mindig a kripta mennyezetére meredtek, még akkor is, mikor Elijah erőt vett magán és letérdelt a szemmel láthatóan még gyenge test mellé és figyelni kezdte Rose-t.
Eltelhetett pár perc, mire a nő szemei hirtelen az övébe szegődtek és végül mindenféle mozgás nélkül nyitotta szóra a száját. – Elijah… te átkozott… megöltél… - motyogta a fulladás szélén, de mintha valami lebénította volna, nem tudott mozdulni. – Miért nem hagytál ott, ahol voltam?
Elijah nagyot sóhajtott. – Jó kérdés, Rose Marie. Alkut kötöttem. Az életedért cserébe kapok valamit, ami nélkülözhetetlen! – erősödött fel a hangja és felpattant, de nem önszántából. Mert mintha megindult volna a vér a frissen feltámadt nő ereiben.
Anélkül, hogy először talpra állt volna, a falhoz taszította Elijaht és a torkára szorította kezét, miközben a fogai már kinőttek, támadásra készen és nem érdekelte, hogy akivel dolga van, idősebb és erősebb. – Neked kellett volna meghalnod már régóta! Visszahoztál, de megbánod még! – sziszegte dühösen és lökött egyet a férfin, aki gyanúsan nem akart védekezni, és Rose már rá is jött, miért mered a férfi Laure szemébe gúnyosan.
De későn észlelte ezt, mert azon nyomban, mikor rájött a megfejtésre, kínzó fájdalmat érzett a fejében és mindkét kezét a halántékához szorította, úgy próbálta kizárni a hangokat. Több száz ember beszélt a fejében egyszerre, és ő csak kínkeservesen tudott nyüszíteni. – Hagyd abba, te nyamvadt boszorkány! – üvöltött fel hirtelen, aztán kinyitotta a szemeit és Elijahra nézett. – Mondd, hogy hagyja abba! – könyörgött, de a gyűlölet ott égett a szemeiben, minden egyes pillantásában.
Elijah pedig nagy levegőt vett és lemondóan sóhajtva bólintott Laure irányába, hogy fejezze be, most már szót fog érteni a nővel. – Köszönöm a segítségedet, Laure! Most már el tudunk beszélgetni Rose Marie-vel, mehetsz, ha gondolod! – bökött a fejével az ajtó irányába, majd mikor a boszi távolodni kezdett, ismét Rose-ra szentelte a figyelmét. – Nos, drágám… ha már befejezted, akkor tisztázzunk valamit. Tőlem megrohadhattál volna a pokolban is, de nem rajtam múlott. Jeremy Gilbert téged akart, bár a jó fene tudja, miért! – vont vállat. – Szóval köszönd neki – igazította meg gallérját és ellépett Rose mellől. – Javasolnám, hogy öltözz fel – nézett végig a nőn Elijah utálattal, majd ő maga is a kripta kijárata felé indult. – És látogasd meg a kis barátodat, ha már ily’ szoros viszony alakult ki közöttetek! – suttogta undorral és kilépett. A feladatot teljesítette. Jeremynek már nem lehet kivetnivalója.
*-*
Isobel és Rick éppen a Gilbert ház nappalijában feküdtek, egymást ölelve és mosolyogva. Teltek a percek, az órák és mégis… az a tudat, hogy hamarosan ismét megújíthatják azt a fogadalmat, ami porrá és köddé vált Isobel halálakor, szinte az égig repítette őket, hiszen szerették egymást.
- Mit szólnál, ha nem teketóriáznánk sokat? – törte meg aztán a csendet Rick és maga felé fordította a bájos arcot. – Tűzzük ki a dátumot most és ne várjunk sokat. Ne szakítsuk el egymást ismét hosszú évekre, hetekre… - suttogta némileg hevesen és egy csókot lehelt szerelme szájára. – Minden, ami fájt, elmúlt és itt az ideje, hogy boldogok legyünk, édesem – sóhajtott nagyot és a nő vállgödrébe hajtotta a fejét.
Isobel keze pedig a férfi hajába túrt, miközben ismét előre meredt és nagyot nyelt. – Rick, bármikor készen állok arra, hogy ISMÉT a feleséged legyek – jelent meg egy széles, örömteli mosoly a fekete hajú nő arcán és cirógatni kezdte Rick karját, ami átfonódott derekán.
És mikor Rick meghallotta kedvese hangját, csak boldogan vigyorgott. – Oké – nyögte ki kis szünettel később. – Azt akarom, hogy újra a feleségem légy – adott hosszabb csókot Isobel ajkaira. – Egy hét múlva… egy hét múlva a feleségem leszel? – szakadt el aztán tőle és megszorította Isobel kezét. – Imádlak, szeretlek… - suttogta a fülébe, mire Isobel arcán csak szélesebb mosoly terült el.
- Mintha az én fejemmel gondolkodnál, Alaric! – hunyta be a szemeit, mindaddig, míg a zsebében a telefon nem kezdett rezegni, egyre türelmetlenebbül és hangosabban.
- Ne… ne vedd fel, kérlek! – motyogta Rick a vállába, de Isobel már ki is bújt a karjaiból és kivette a telefont a zsebéből. A kijelzőn pedig teljesen megdöbbent, legalább egy éve nem kapott hívást ettől a nőtől. – Katherine – gondolta, majd kisétált a nappaliból, át a konyhába, hogy felvegye. – Igen? – szólt bele kis ijedséggel.
- Segíts… - jött egy elgyengült hang a vonal másik végéről, tele könyörgéssel, szenvedéssel és fájdalommal. – Segíts, Isobel… - ismétlődött meg és Isobel csak gondolkodott, sebesen járt az agya. – Isobel, gyere ide hozzám… kérlek, könyörgöm… valami baj van…
- Katherine? Katherine, te vagy? – szólongatta a konyhában álló nő, de csak fájdalmas nyöszörgést hallott a „túloldalról”. – Mi történt veled?
- Gyere a búvóhelyemre… kérlek… Isobel… - Majd a vonal megszakadt és Isobel csak meredt maga elé. Katherine egy ötszáz éves, ERŐS, KEGYETLEN vámpír és most… az a vámpír gyenge.
De nem maradt sok ideje gondolkodni, mert megjelent Rick. – Valami baj van, Izi? – kérdezte mély hangon és látszott rajta, hogy aggódik, de ezt megpróbálta mosoly mögé rejteni.
- El kell mennem valahová sürgősen. Baj van… - nyelt nagyot és odalépett Rick mellé. – Ne vedd le a gyűrűdet, megértetted? – hajolt oda szigorúan és apró puszit adott Alaricnak. Féltette őt, hiszen ha Katherine csinált valamit, vagy vele csináltak valamit, és mivel neki köze volt Elenához, ezért Isobelhez és Rickhez is köze van, bármi megeshet. – Sietek vissza! – fordított hátat szerelmének és elindult Katherine búvóhelye felé.
*-*
Nem telt el tíz perc, mire a verőfényes napsütésben berontott a búvóhely ajtaján és az emeletre sietett, ahonnan a szapora lélegzetvételt hallotta. És a szíve is megállt, mikor meglátta Katherine-t az ágyon. A látványtól elborzadt. – Katherine! Mi történt veled? – sietett oda mellé és lerogyott az ágy szélére, a verejtékező nő mellé, aki csak vergődött az ágyban, szenvedéssel és fájdalommal az arcán.
- Nem tudom… itt ébredtem ma és… fáj… iszonyatosan fáj!!! – ordított fel, összeszorított szemekkel.
- Mid fáj? Hol fáj? – kérdezte Isobel, miután az arca megrökönyödést tükrözött és végigmérte a nő egész testét, de nem látott semmit. Mi is árthatott volna ennek a vámpírnak? Hiszen idősebb, mint amiről ő csak álmodni mert?
- Mindenem! Az agyam, a fejem, a testem, a szívem!!! Még a lelkem is!!! – kiabált fájdalmasan. – Mintha újra… élnék!!! – vergődött és megfordult az ágyban.
Isobel pedig erre felkapta a fejét és megragadta Katherine nyakláncát és egy mozdulattal letépte róla. – Maradj nyugton. Van egy sejtésem, de az úr kegyelmezzen neked, ha beválik! – nyelt nagyot, majd a függöny mellett termett és szétrántotta azt. A porréteg a levegőbe libbent, de Katherine meg sem rezzent, pedig a legtöbb sugár az ő arcát, az ő testét célozta meg. A nyaklánca, ami a fénytől védte, nem volt rajta és Isobel szemügyre vette, hogy nem visel-e valami más ékszert, ami védhetné őt ettől. És mikor felfedezte, hogy semmi nyoma ilyesminek, az arca ledöbbent, a teste megmerevedett.
- Jézusom… ez… lehetetlen… nem történhet ilyesmi… - tágultak ki a szemei és ismét végigsiklott a tekintete Katherine-en.
- MI történik velem? – nyögte ki Katherine, majd verejtékező fejét a párnára ejtette. Isobelnek pedig még egy próbát kellett tennie.
Visszarohant Katherine mellé és megfogta a csuklóját, majd egy erős harapással a vérét kezdte szívni, de a nő meg sem rezdült tőle.
Majd elengedte és várta, hogy begyógyuljon a seb Elena ősének csuklóján. De ez… nem történt meg…
- Katherine… te… te… te… ember lettél…
