2011. augusztus 26., péntek

A sötétség szépsége - Nyolcadik fejezet: Keserű igazságok




Katerina csak kapkodta a fejét hol Klaus, hol Trefor és Rose között. Vártatlanul történt a két idegen felbukkanása, és szinte ideje sem nyílt felfogni, mit akarnak, vagy egyáltalán kik lehetnek ők. Egyben biztos volt azonban: hogy vámpírok, ha az erős szorítást mindkettejük kibírta.
-    Klaus, mi történik? – sietett oda az említett férfi mellé és kíváncsian fürkészte Rose arcát, de azon még ott égett a megmaradt fájdalom egy apró tüze.
Trefor arca viszont teljesen más volt… szinte égette Katerina testét az a pillantás, ahogy a férfi ránézett. Hiszen valami elfojtott vonzalom lobbant fel a mélykék szemekben.
-    Uramisten… hiszen olyan, mint Char… - akadt benne a mondat, hiszen Klausra nézett és a férfi szinte ölni is képes lett volna azzal a gyilkos tekintettel, ahogy abban a pillanatban Treforra nézett.
-    Katerina, kedvesem – fordult Klaus a nő felé és kedvesen elmosolyodott, majd megfogta a kezét. – Menj csak a szobádba. Később befejezzük e beszélgetést. Egyelőre beszélgetnivalóm lenne ezzel a két kedves… baráttal – javította ki magát, még mielőtt valami sértőt mondott volna Katerina előtt, vagy mi több: valami árulkodót.
Katerina pedig csak bólintott. – Rendben van. Magukra hagyom önöket. A mihamarabbi viszontlátásra – fordult Rose Marie felé, majd egy pillanatra még Treforra nézett és az ámuldozó tekintetére, utána pedig kisétált a társalgóból.
Klaus egy ideig nézett utána, de aztán ismét Rose felé tekintett. – Halljam, miből vettétek a bátorságot, hogy idemerészkedjetek? – fonta össze a karjait, de egyelőre még nyugodt volt a hangja és az arca is. – Ha emlékezetem nem csalt, volt egy alkunk. Vagyis Elijah-nak és nektek volt egy alkuja. Messziről elkerülitek Anglia eme részét és cserébe én nem öllek meg titeket azért, amiért Charlotte-nak segítettetek megszökni.
-    De Klaus… hiszen levelet kaptunk tőled – szólt közbe Rose nagyot nyelve és Treforba kapaszkodott. – Legalábbis levelet kaptam tőled én – tette hozzá később, majd lehajtotta a fejét. – Sajnáljuk, hogy azt tettük, amit nem kellett volna.
-    Ne beszélj a nevemben, Rose Marie – morgott az orra alatt Trefor, de hangjában a bátorság fellelhető volt. – Én nem bántam meg – lépett közelebb Klaushoz és szikrázó szemeit a férfiéba mélyesztette. – Megmentettünk egy fiatal lányt. És tépd le a fejemet, ha ez halálos vétek – sziszegte.
-    Megmentettétek? Hiszen tudjátok, hogy semmit nem ért haszontalan próbálkozásotok. Elijah és én utána megtaláltuk őt – vigyorodott el diadalittasan, majd megragadta Trefor mindkét gallérját és a tekintetet hirtelen megkeményedett. – A helyedben én nem kötözködnék egy olyan vámpírral, aki többet tud az életről, mint te. Én félnék, ha a helyedben lennék, hiszen egy ócska kis senki vagy, név nélkül, míg én… egy hatalommal bíró férfi.
-    Becsület nélkül! – tette hozzá Trefor dühösen, majd lerázta magáról Klaus kezeit.  – Charlotte ezért nem szeretett viszont. Mert egy aljas patkány vagy, becsület és szabályok nélkül. Lehetsz akármilyen hatalmas is, egy senki vagy! – sóhajtott nagyot Trefor. – Charlotte az olyan férfiakat szerette, aki megbecsüli őket és nemcsak a vére kell neki. Ilyen voltam én is! – szúrt oda egyet Klausnak, de már megbánta a következő pillanatban, hiszen Klaus jeges karja a mellkasába mélyedt és a szívét szorongatta.
Trefor azonnal verejtékben kezdett úszni és a fájdalmas fintor megjelent az arcán, de nem akarta megadni Klausnak azt az örömöt, hogy ordít, vagy kegyelemért könyörög.
-    Klaus, ne tedd!!! – lépett oda melléjük Rose, a hangjában a kétségbeesés szinte már fájt Trefornak, hát még mikor legjobb barátja szemébe nézett. – Klaus, Trefor feldúlt! Ne tedd, ne vedd el a legjobb barátomat! Könyörgöm neked! – telt meg a szeme könnyel és megragadta Klaus szorító kezét. – Charlotte-ot egyikünk sem ismerte jól! Kérlek, engedd el! – gyorsult fel a légzése, a vér szinte villámként száguldozott az ereiben, de a következő percben egy csodával határos dolog történt. Klaus vett egy mély lélegzetet és elengedte Trefor szívét, majd a véres kezét is kirántotta belőle.
Trefor ugyan felszisszent és lehunyta a szemeit, de nem akarta kimutatni, hogy mekkora fájdalom is volt ez neki. A seb viszont lassan begyógyult és így már fellélegezhetett.
-    Nem akarom még egyszer ezt meghallani – jött ismét nyugodt hang Klaus szájából. – Nem küldelek el titeket, mert talán még hasznomra lesztek. Egy szolgáló majd megmutatja a szobátokat. Sokkal szívesebben küldenélek ki titeket a lóistállóba, ha nem fajtámbeliek lennétek! – tette még hozzá, majd egy rongyban megtörölgette a kezét.

*-*

Rose megtámasztotta az ablakot és úgy meredt kintre. Trefor valahol odakinn járt és mintha eltűnt volna, nem is akarna visszatérni, úgy köszönt el tőle. – Istenem, miért jöttünk ide? – sóhajtott tele kétségekkel és felrémlett előtte a múlt… de nem gondolkodhatott sokáig, mert hamarosan ajtónyitódást hallott és mire megfordult, Katerina már ott állt mögötte és kedvesen mosolygott, pedig nem is ismerte őt. – Mit akarsz itt? Semmi keresnivalód ebben a szobában! – fordult el tőle Rose, majd nagyot sóhajtott és ismét kimeredt az ablakon, immáron fátyolos szemekkel.
-    Csak… beszélgetni szeretnék valakivel. Te körülbelül korombeli lehetsz… vagyis tudom, hogy vámpír vagy, de annyi idősen válhattál azzá, mint amennyi most én vagyok – lépett oda mellé és biztatóan megfogta a vállát. – Hallottam a beszélgetést. És egy név… megütötte a fülemet. Ki az a Charlotte? – kérdezte zaklatottan, és maga felé fordította Rose Marie ijedt tekintetét.
-    Róla nem beszélhetek. Kitépi a nyelvemet, majd a szívemet – kezdte el hevesebben kapkodni a levegőt, majd nagyokat nyelt, míg Katerina felé tudott fordulni, de ekkor már folytak is a könnyei. – Tudni akarod az igazat? Ideje lesz már… hogy Klaus végre véget érjen! Legalábbis a hatalma! Rettegésben tartja az egész népünket. Csak mert nem akar ilyen elátkozott lenni. Pedig mindenki tudja, hogy nem kellenél te kötelezően ahhoz, hogy megtörje azt a varázslatot… - hajtotta le a fejét, majd a szája elé kapott rémülten. – Ezt… nem lett volna szabad elmondanom.
-    Beszélj! Könyörgöm, mondd el, mit titkolnak előlem! – kérlelte Katerina, megragadva Rose két vállát.
-    Egy átok köti őket még össze. Amit egy létfontosságú elem törhet meg… a TE véred! Ha meghalsz! Charlotte volt az első! Ő megszökött… vagyis… nem is tudom… - csóválta a fejét. – Charlotte megszökött a segítségünkkel, majd Klaus ismét elkapta! – visszhangozta a szavakat, majd leült az ágya szélére és lehúzta Katerina kezét is. – Nekik a véred kell. Nem te, nem az érzelmeid, a véred!!! – nyomta meg az utolsó szót, majd két kezénél fogva rántotta fel Katerinát és a nagy erkélyajtóhoz vezette, hogy kinyissa azt és kiléphessen vele oda. – Nézd az eget. De ne szokd meg. Mert véghez fogják vinni. Charlotte-tal hibáztak. Még egyszer nem követik el ugyanazt a hibát!
-    De… mi közöm van nekem ehhez? Ki az a Charlotte? És miért én? – kérdezte folyamatosan, már szinte zokogva és látszott rajta, hogy legszívesebben elfutna, mégsem teheti meg, Rose mindkét karja erősen tartotta.
-    Mert olyan vagy, mint Ő! – ejtette ki gyengén ezeket a szavakat.
-    Mint ki? – kérdezte vissza Katerina zavartan és mindenhová nézett, csak nem Rose Marie-re.
-    Mint én! – jött egy harmadik hang is a terasz egy másik pontjáról, mire mindkét tekintet oda szegődött és döbbenten figyelték a vékony alakot a holdfényben… az arcát ugyan nem látta egyikőjük sem. De Rose megismerte a hangot.
-    Charlotte!

1 megjegyzés:

  1. Enyém az első komment? Pedig azt hittem, hogy már lesznek olyanok akik hamarabb kifejtik a véleményüket! Csak annyit tudok mondani, hogy teljesen más sztori, egy teljesen más világban, és én ugyanolyan szívesen olvasom, mint az előző történetedet. Minden rész végén csak azt veszem észre, hogy miért nincs még tovább? :)

    VálaszTörlés