Harmadik fejezet: Mindenkinak jár egy második esély... csak Nekem nem!

„És ebben a percben a legifjabb Gilbert kinyitotta a szemeit…”

Damon felsétált a régi, korhadó lépcsőkön, egyenesen a szobájába. Nem értette az öccsét. Igazából már 145 éve nem értették egymást. Nem értette, miért akarta eltitkolni Katherine látogatását. Hiszen hónapok óta stabil lábakon állva állította, hogy nem érez semmit az iránt a nő iránt. Akkor most mi változott meg az öccse álláspontjában?

És már ő maga sem érzett semmit. Csak is gyűlöletet, megbocsájthatatlan haragot, vágyat a megölésére. Maga előtt látta azt a pillanatot, amikor a nő nem dobogó szívéből kiáll egy karó. „De vajon milyen lehet most?” – gondolta.

 - Egy képmutató, önző kurva! – mormogta dühösen. – Ha egyszer a kezeim közé kerülsz, nem teszed zsebre, amit tőlem kapsz! – sziszegte. – Ha Stefan nem, majd én megvédem tőled Elenát! Amíg én itt vagyok, nem bánthatod őt! Soha!! – szorította ökölbe a kezeit. 145 év alatt rengeteg kalandban volt már része, de csak kétszer szeretett igazán, szívből. Először egy ribancot, aki csúnyán átverte és csak szórakozott vele, rá még gondolatot is hiába pazarol. A másik viszont más. Olyan, aki nem adja könnyen magát, meg kell érte küzdenie, és – bár Damon nem tartozott azok közé, akik könnyen feladják – magának akarta Elena Gilbertet!

*-*

A barna hajú lány kétségbeesetten nézett öccse fáradt szemeibe. Nem tudta felfogni a történteket, pedig sok mindenen ment már keresztül, az ő agya nem fogadta be azt, hogy az öccsét elveszítheti…

 - Mit csináltál, Jeremy? – kérdezte, miközben a fiú arca még mindig a kezében hevert. De nem sokáig. Mert amint Jeremy jobban feleszmélt, ellökte magától Elenát.

 - Hagyj békén! – pattant fel, szó szerint megingatva Elena egyensúlyát. – Menj ki a szobámból! – parancsolt rá rendíthetetlenül. De Elenának esze ágában sem volt könnyen feladni.

A függönyhöz lépett és széthúzta azt. A szoba minden egyes zuga láthatóvá vált, de Jeremy azonnal a szemeihez kapott és kezeivel takarta a látószervét. – Húzd be! Könyörgöm! – kérlelte szinte már sírva. Elena szemeiből ismét könnyek törtek fel.

 - Nem lehet… Jeremy, te nem lehetsz vámpír… - csóválta a fejét zaklatottan. De az öccse szemében mindent látott, csak nem együtt érzést.

 - Miért nem?! Megölték Annát! – ordította egyenesen a lány barna szemeibe.

 - Anna nem halt meg, Jeremy… megmenekült – nézett baljósan Elena. Az egyetlen ember, akivel egy házban nőtt fel, akit öccseként szeretett, nincs többé. Nem létezik. Örökre elveszítette.

Jeremy tekintete egy pillanatra kitisztult, de csak egy pillanatra. Valami rögtön felváltotta a tiszta gondolatokat. Egy érzés, amit Elena sosem ismert. A vér kívánása.

 - Éhes vagyok! – fordult az ajtó felé, indulásra készen. Azonban Elena az útját állta. – Menj az utamból! – De Elena nem mozdult.

 - Te nem mozdulsz innen! – Megragadta Jeremy karját, de nem durván. – Könyörgöm, kérlek… ne akarj vámpír lenni! – folytak a könnyei.

 - Azt akarod, hogy meghaljak? Te tudod a legjobban, hogy két lehetőségem van: iszom és átváltozom, vagy pedig éhezem és végül meghalok! – Nem törődött tovább nővére testi épségével, arrébb lökte, mire a lány a szekrényhez esett. Jeremy elhagyta a szobát.

 - Jeremy! – ordított utána, fájdalmasan. Nem csak a háta fájt, ami a szekrényhez csapódott, hanem a szíve is majd’ meghasadt. – Át fog változni! Jézusom! – Mintha csak most fogta volna fel, hogy mi is történt… 

*-*

A kórházon a megszokottnál is nagyobb nyugalom uralkodott. Egy fiatal, barna hajú srác kedvese kezét fogta és várta, mikor nyitja ki azokat a szemeket, amik mindig kiegyensúlyozottságra sarkallták őt. De a pillanat nem akart megtörténni, ami még csak nagyobb fájdalmat okozott Matt Donovannek.

- Caroline… - motyogta, miközben végigsimított a lány hűvös homlokán. – Gyere vissza ide, hozzám! – folytatta halkan, a világ összes fájdalmával a hangjában.

A lány szempillái meg sem rezzentek, aludta tovább az igazak álmát. Matt belátta, hogy nem tehet semmit, ez már csak is Caroline lelki erején múlik.

Hamarosan nyílt a kórterem ajtaja és a baleset okozója lépett be rajta. Matt ráemelte a tekintetét, a szeme nem árult el semmit, rögtön visszanézett a szerelmére. – Csak… alszik! – folyt ki a szeméből egy árva könnycsepp, amelyet nem követte egy testvére sem.

Tyler közelebb sétált a pároshoz és az összetört fiú vállára tette a kezét.

- Sajnálom, haver! – csóválta a fejét, de a Matt a hangjában nem érezhetett annyi együtt érzést, mint amennyire szüksége lett volna.

- Nem tudják, mikor tér magához! Még csak azt sem tudják, mi okozza! – emelte Caroline kezét az arcához és egy apró csókot lehelt rá. Tyler megértően bólintott, még sem tudta elképzelni, mit érezhet most a legjobb barátja. Nem volt még igazán szerelmes, nem érzett fájdalmat ilyesmi miatt. Így azt sem tudta, most mi jelenthetne vigaszszót Mattnek.

Csak az ágy mellett álltak, figyelték a szőke hajú, sápadt lányt és hittek a folytatásban. Egy pillanatban, mikor Caroline újra mozgatni fogja a kezét, pislogni kezd, felül és parányi csókokkal sorjázza majd Matt keskeny ajkait.

*-*

 - Mi az, hogy visszatért?! – kérdezett vissza Sophie Stefan kezét szorongatva és nem hitt a fülének. – Ő meghalt, Stefan! Láttad Te is, látta Damon is és Én is, hogy a templom lángokban áll! – magyarázta, de már ő maga sem hitt a szavaknak. Stefan arcát látva pedig minden halvány reménye, miszerint a legjobb barátja csak viccel, szertefoszlott. – Hogy lehet ez?

Stefan elengedte Sophie kezét és elsétált onnan, a nappali sarkába érve fel-alá kezdett járkálni.

- Nem volt a sírban! Nem volt a többi vámpírral! Kicselezte a Városalapítókat és mindenki mást is! Megszökött! – sutyorogta békétlenül, egy pillanatra sem állva meg. Az arca már a keze melegét „élvezte”, de Sophie váratlan megjelenése maga mellett rögtön arra ösztönözte, hogy nézzen a szemébe, ne legyen gyáva. – Féltem tőle Elenát! Te is tudod, hogy Damon mennyire szerette Katherine-t. Azt hiszem, hogy… újra melléállna! – vallotta be lehajtott fejjel a kételyeit. – Tudod, hogy Damon hajlamos a gonoszra… és szerelmes Elenába. Viszont Elena nem. Nyomós oka lenne melléállnia! És Katherine miatta jött vissza, érted? Miért Elena az egyetlen, akinek nem a bátyám kell? Egy bunkó, öntelt, arrogáns állat! – sorolta sziszegve, remegve a dühtől. Meg akarta ölni Katherine-t.

Sophie maga felé fordította és szorosan magához ölelte, majd a fülébe suttogott.

- Nem lesz semmi baj! A bátyád biztosan tanult a hibájából – simogatta Stefan hátát, miközben a fiú a vállába törölt néhány kifolyó könnycseppet. – Érzékenyebb vagy, mint ő, ezért sebezhető is! De ne mutasd magad gyengének, Stefan! Az a lány… Elena is meg fogja érteni, ha újra embervért innál! Katherine ellen mókusvérrel semmi esélyed!

A barna hajú srác megrökönyödve nézett a barátjára. Ismerte Sophie-t. Nem mondott volna ilyet, hacsak nincs valami rossz érzése. De ezek szerint már ő is érzi. Érzi a Halál közelségét…

- Ne haragudj, Sophie, én lefeküdnék még egy kicsit! Teljesen… kimerültem – fordította el a fejét, majd a lépcső irányába fordult. – Ismered itt a járást, tudod, mit merre találsz. A szobádat is megtalálod majd és kérlek, ne haragudj, hogy magadra hagylak, de ezek után… - Nem fejezte be, rögtön fel is ment és a szobája melegét élvezhette.

Sophie ismét helyet foglalt a kanapén és elmerengett a múlton. Eszébe jutottak azok a percek, amik még az 1864-ben álló Salvatore-birtokon történtek. Estélyre gyűltek össze, Katherine megérkezését ünnepelve. Mint mindig, Stefan örömmel és tárt karokkal fogadta Sophie-t, mint legjobb barátját és legfőbb bizalmasát. És Sophie reménykedett benne, hogy Katherine nem bolondítja meg teljesen a két fivért. De elkésett. Damonnel már nem tudott békében beszélgetni. Olyannyira megbántotta Sophie-t egy mondatával - ami körülbelül úgy hangozhatott, hogy a nyomába sem ér Katherine-nek - hogy a lány lekevert neki egy pofont. De mindkettejüknek sokkal jobban fájt ott legbelül, ahol a szívüket sejtették. Elhidegültek egymástól, nem keresték egymás társaságát, Sophie már csak Stefanra számított és viszont.

Viszont Katherine „halála” mindent megváltoztatott. Stefan vámpírrá vált, az unszolására Damon is és Stefan ebben a „jóban” Sophie-t is részesítette. Átváltoztatta a lányt.

Mindezek ellenére Sophie nem bocsájtott meg Damonnek. Túlságosan fájt hozzá a már nem dobogó szíve. És Damon nem is akarta elérni ezt, nem próbálta jóvátenni. Eltűnt és nem kereste Sophie-t többé.

Ajtónyitódást hallott, de nem tudta, ki zavarhatja a két testvért ilyen korán. Ráadásul kopogás nélkül. Szaggatott levegővételt hallott, egyenlőtlen lépteket, de nem hitt a szemének, mikor megpillantotta a tulajdonosát.

- Katherine – motyogta, mintha szellemet látna és nem is gondolkodott tovább. Rávetette magát a lányra, fojtogatni kezdte. – Hogy volt képed visszajönni ide, Te ribanc?! – ordított, miközben az alatta fekvő lány köhögni kezdett. Sophie nem törődött a tudattal, hogy nem löki le magáról, pedig könnyen megtehetné. Inkább fuldokolni kezdett.

A lány nem tudott reagálni, nem tudott megszólalni, lelökni sem tudta magáról, túl erős vámpír volt ahhoz. Nem tudta kinyögni a lényeget, ami nélkül talán három másodperc múlva már nem él.

Egy pillanatra elengedte, hogy valami fából készült tárgyat a kezébe vegyen, majd felemelte egy mozdulattal a földről és a szívéhez szegezte a szúrós fát. – Hiba volt visszajönnöd! Eddig tartott az életed! – Már lesújtani készült a karóval és sikerült is neki. A tárgy beleszúródott a húsba, mélyen, kegyetlenül, csak nem a lányéba. Nem hallotta a hangját, csupán egy fájdalmas felszisszenést, az sem a lány száját hagyta el. Damon termett ott mellettük és annak a hátába állt bele a karó, a karó körül pedig vörös folt bontakozott ki.

Sophie ijedten hátrált két lépést. – Miért véded még mindig? – kérdezte könnyek között. Majdnem megölte azt a személyt, aki – bármennyit is ártott neki – fontos volt neki.

- Jól vagy, Elena? – kérdezte az újonnan érkező férfi az ijedt lánytól, és nem törődött a saját fájdalmával, a kezeibe vette a lány arcát és szemlélni kezdte. – Nincs semmi baj! – Majd Sophie-ra nézett. – Te normális vagy?! – kezdte rögtön kiabálva, le sem véve a kezét Elenáról.

Elena??? – kérdezte gondolatban Sophie. Ő lenne Elena? De hát kiköpött Katherine… viszont ember, ezt már észrevette, tiszta gondolatokkal.

- És Ti normálisak vagytok? – folytatta emelt hangnemben Sophie. – Olyan, mint Katherine! – mutatott felé, mintha csak álmában járt volna. Egy lidérces álomban, amiből még fel kell ébrednie.

- Tévedsz. Ő nem Katherine. Talán külsőleg, de a belsője… - Elena szemébe nézett és úgy mondta ki a szavakat, amik felértek egy vallomással. – A legártatlanabb, legszerényebb lány lakozik benne, aki nem fogható Katherine-hez és őt csak szeretni lehet - mondta suttogva, félmosolyra húzva a száját. 

Elena csak most tudott szóhoz jutni. Most, hogy nagyjából felfogta a történteket és Damon szavai teljes mértékben megnyugtatták és megigézték. Már nem is fájt neki az a szorítás, amit Sophie a nyakára mért. Csak egy szót tudott kinyögni. – Köszönöm!

De Sophie elrántotta mellőle Damont. – Ő az öcséd szerelme! – lökte arrébb, majd Elena szemeibe nézett. – Sajnálom, én csak… gyűlölöm Katherine-t, téged pedig nem ismerlek, azt hittem, hogy te vagy – mondta, és látszott rajta, hogy bánja a bűnét.

- Sophie, majdnem megölted, ezt ne is próbáld kimagyarázni! – gúnyolódott Damon onnan, ahova Sophie lökte. – Tudod, nem minden az, aminek látszik!

- Aha, meg egy olyan „Mindenkinek jár egy második esély… csak Nekem nem!” észjárás – utánozta utálatosan Damon hangját. – Az a Te bajod, hogy azt hiszed, körülötted forog a világ, ezt Katherine-től tanultad, mi? Pedig nem! Nem fogsz megkapni mindent, amire a nagyságod vágyik, nem! Az élet annál bonyolultabb!

- Rájöttem! – nézett félszemmel Elena irányába, és ebből a tekintetből lehetett kiolvasni mindent, amit abban a percben érzett. Dühöt, amit az Elenát ért támadás okozott, gyűlöletet, amit Katherine felbukkanása idézett elő és azt az érzést, ami már több évtizede mélyen véka alá volt rejtve. A szerelmet, amit aziránt a lány iránt érzett, aki ott állt mellette alig három méterre és még mindig kapkodva vette a levegőt. – Biztos jól vagy, Elena?

Elena nem bólintott. Nem tett semmit, csupán egy mondattal magyarázta meg az érkezése okát és már nem figyelt arra, hogy nem ismeri a Sophie-nak nevezett lányt. – Jeremy… vámpírrá vált!

Damon szemei kitágultak a meglepetéstől és meg sem tudott szólalni. Látta az érkező lány arcán azt, amit eddig nem. Az ijedséget, a felszáradt könnyeket és a kétségbeesést…