Rose a fejét kapkodta. Damon hirtelen lökte le magáról, egy érkező lány miatt, akiben Katherine-t fedezte fel. De ez a lány mégsem hasonlított rá. Ő lenne a… hasonmása?
De mire megnyikkanhatott volna, már jött is a következő páros, akiben már tényleg Katherine-t és a boszorkányát üdvözölhette. Annyira hasonlít ez a két nő és mégis oly’ különbözőek. A hidegség és a melegség. A hasonmás gyűlölködő szemei ellenére is jóságosnak tűnt, míg az őse csak egy hitvány ribancot tükrözött változatlanul.
Sokan lettek a nappaliban és jobbnak látta, ha tényleg magára kapja fekete blúzát és Damon kezébe is inget dobott.
A fájdalmat, ami a két szerelmes szemében égett, már ő is láthatta. Ha ő most nem kavar bele, ez nem történik meg. Hiszen a hasonmás békülni jött és ő most ebbe egy pillanat alatt belegázolt. Megfosztotta őket a békülés esélyétől.
- Rose, alig érkeztél meg és máris megtaláltad a legjobb partit a városban? – kacsintott Katherine és Victorra nézett. – Hihetetlenül rosszkor jöttünk. Ez egy szerelmi dráma, ami bármikor tragédiába torkollhat! – vigyorgott kegyetlenül, de rögtön komollyá is vált. – Elena, belátom, hogy hatalmas ostobaság volt részemről ez a kötelék és most ígéretet teszek, hogy bármibe is kerüljön, Victor gondoskodik a megtöréséről. Jó lesz így? És utána tőlem rögtön ki is nyírathatod magad valakivel – legyintett és megkerülte Elenát.
- Katherine! – emelte fel a hangát az éppen öltözködő Damon. – Ilyet ne merj mondani, mert én öllek meg kapásból, ha az a rohadt kötelék megtörik! – visszhangozta a nappaliban és Elena mellé lépett, hogy ezzel jelezze a mellette állását.
De be kellett látnia, hogy nem lesz ez ilyen egyszerű. Hiszen Elena elsétált mellőle és minél távolabb akart lenni attól a férfitól, aki – ha nem lép közbe – megcsalja. És ő így nem képes megbízni benne. Mert az öléssel és a vámpírságával együtt képes lett volna elfogadni, de nem azzal, hogy bármikor összeszűrheti a levet valaki mással. Ő nem ezt akarta.
- Mi kell ahhoz, hogy ez az izé megtörjön? – kérdezte kis szünet után Elena, Victorra nézve.
A boszorkány először látta alkalmasnak a megszólalását. – Egyetlen dolgod van: néhány csepp véred kell majd hozzá. Más nem kell. Ha úgy vesszük, roppant egyszerű ügy. Katherine vére, a hasonmás vére, a megköttető varázsige ellenigéje és… ez kicsit nehéz lesz megszerezni, de a megkötő boszorkány sírjáról kell egy kis föld. És ennek nincs veszélye! Semmi baja nem lehet egyikőtöknek sem! – melegedett meg a mosolya és ezen a boszorkányon is látszott, hogy semmi rossz szándék nem vezéreli. Ő csak jót akar és nem kényszerből teszi ezt. És ha még is, akkor is nagyon szívesen csinálja.
- Akkor mire vársz még? Törd meg azt a köteléket, míg én nem törlek szét téged! – kiabált már majdnem Damon, de Katherine csendre intette.
Victor sóhajtott egyet. – Ma hosszú útra indulok. Bulgáriába megyek és elhozom a földet! Egy vámpír nyilvánvalóan gyorsabban tenné, de kötelességemnek érzem, hogy én menjek! És én tudom, hogy mit kell keresnem! – hangsúlyozta ki Damonre nézve az utolsó mondatot. – És ha most megbocsájtotok… - fordított hátat. – Minél előbb meg is indulok, hogy minél hamarabb visszatérhessek! Viszlát! – És kisétált a birtokról.
A többiek csak meredtek utána, de nem is tettek semmit. Katherine csak mosolygott, Elena viszont felé fordult. – Úgy beszélt, mintha több évszázada élne már! – nézett kíváncsian az ősére és válaszra várt.
Katherine elnevette magát. – Mert több száz éves is! – A döbbent tekintetek magyarázták, hogy fogalmuk sincs, mire gondolhat, kivéve Rose-t, hiszen ő pontosan tudta, hogy mi történik és szemforgatva foglalt helyet a kanapén. – Tudom, hogy a boszorkányok nem örök életűek. De ő igen. – Csak nagyobb lett a döbbenet, amint ezeket kimondta és rögtön folytatni is kezdte. – Őt nem Victornak hívják. Vagyis igen, de mégsem. Azt hívják Victornak, aki uralja a fiatal férfi testét. Egy több száz éves boszorkány, erősebb, mint bármelyik másik. Tudom, hogy kit kell keresni – húzta ravasz mosolyra az ajkait. – És már régóta tartja irányítás alatt a testet. De most, hogy kitöriztük magunkat, térjünk vissza a kis kötelékmegtörésre – vont vállat és Elena előtt termett.
- Tudom, hogy gyűlölsz, Katherine! – nézett Elena könnyes szemekkel őse hideg és kegyetlen szemébe. – Ha megtörik a kötelék, megölhetsz! Nem fogom megakadályozni! – hajtotta le a fejét és ő maga is távozni készült, de Damon karja nem engedte.
Megfogta Elena karját és ezzel megálljra késztette. – Ne mondj ilyet, kérlek! Fontos vagy nekem, szeretlek! Kérlek, bocsásd ezt meg nekem, nem akartam rosszat ezzel kettőnknek! Csak reménytelenségemben akartam megtenni, mert azt hittem, elveszítettelek! Az életem vagy, Elena! Az emberségem előhozója! Ne akard, hogy megint szemét gyilkos legyek, könyörgöm! – telt meg a még mindig részeg férfi szeme könnyel és megpróbálta megölelni a lányt, de az nem engedte és kibújt az ölelni akaró karokból.
De ezek után Katherine szólt utána és ez megint megállásra adott okot. – Boldog 18. születésnapot, Elena! – mosolyodott el még szélesebben. – Tudok ám mindent! És azt is, hogy két nap múlva szülinapod lesz! – kacsintott. – Mit szeretnél az ősödtől? – vigyorgott és nem tudta visszatartani a kacajt.
Elena lemondóan és idegesen sóhajtott. – Hogy minden vámpír, jó és gonosz egyaránt égjen el a pokol legmélyebb bugyrában! – sziszegte és elhagyta a birtokot.
- Önfejű liba – dobta le magát Katherine a kanapéra és vigyorogva csóválni kezdte a fejét. – Most miért néztek így rám? – vett az ölébe egy díszes kispárnát és vizslatni kezdte. – Csak segítek ennek a kislánynak, hogy megérje a huszadik szülinapját is – pislogott egysíkúan.
- Tudom, hogy valami hátsószándékod van ezzel is. Te nem a fene nagy kedvességedről vagy híres, Katherine! – szűkültek össze Damon szemei és Rose irányába nézett. Még mindig ott állt, ahova Damon lökte és valamiféle bűntudat égett a szemében. – Halljam, Katherine! Mi a terved? – termett ott a férfi a barna nő előtt és megragadva a vállait, felrántotta a kanapéról.
- Hú, ha tudnád, hogy milyen dögös vagy ilyenkor – húzta végig a mutatóujját Damon mellkasán és a szemével követte is az ujja útját. Érezte a férfiban felébredő dühöt, de ez nem adott neki elég okot a beszédre. Erősebb, mint Damon és egy pillanat alatt elintézi, ha kell. – Ugyan, Damon! Hiszen tudod, hogy szeretek játszani – húzódott közelebb a férfihoz és az ajkaikat egy centi választotta el. – Idézd fel a közös múltunkat és minden eszedbe fog jutni. Hogy mennyire szerettél és mennyi mindent feladtál értem – suttogta olyan hangon, hogy egy sima férfi rögtön a lábai elé csúszott volna. – Értem éltél 145 éven keresztül, hogy kihozz abból a sírból, ahol mint kiderült, sosem jártam. Szerettél és a szemedben még most is ott van valami ebből a szerelemből. – Az ajkaik már szinte összeértek, de Damon az utolsó percben ellökte magától, ezzel jelezve, hogy nem kíváncsi rá.
- Mindennek oka van, Katherine. Neked fontosabb volt az, hogy szabad légy. Én kerestelek, nem jöttél. Tudlak sajnálni – vont vállat gúnyosan és pimasz vigyorra húzta a száját. – És most légy oly’ kedves és távozz, ha nem beszélsz! Majd megtudom máshonnan, mi folyik itt! Pápá – integetett Katherine irányába, majd elindult a szobája felé. Közben magában szitkozódott, de Rose-nak üzent a szemével, hogy majd kövesse, ha az a ribanc elment. És nem is kellett olyan sokat várnia.
Belépett a szobájába, hatalmas levegőt vett és a szekrénynek támasztotta a fejét. Kitisztult végre a feje, de nem lett könnyebb így sem. – Elveszítettelek… már nem kellek neked… - motyogta a szekrénynek és már a két kezével is a szekrényt fogta. Elveszítette a reményt, hogy egyszer még lehet belőle egy „ember”. Ő mindent megtett volna ennek érdekében, de most minden… összedőlt. Elena nem engedi többé, hogy a kezét fogja reggel és éjszaka, nem engedi többé, hogy megcsókolja, nem engedi, hogy magához ölelje és nem történhet meg kettejük között még egyszer az a csoda, amit pár napja egy szerelemmel teli éjszakán kaptak egymástól. Mert rajtakapta valaki mással… elveszítette a bizalmát. Elveszítette Elenát…
Átjárta a jeges düh és a félelem rázta, ahogy belegondolt egy Elena nélküli életbe. És hogy megint úgy kell majd élnie, hogy messziről sóvárog utána, miközben látja, hogy mással boldog. – Miért? – nézett fel a mennyezetre és behunyta a szemeit, hogy visszatartsa könnyeit. – Elveszítettem őt is. Az életemet veszítettem el. Mi kell még?! Mit kell tennem, hogy végre kiérdemeljem az élet bocsánatát?! – emelte fel hirtelen a hangját és teli torokból ordította e szavakat. – Egész életemben csak veszítettem, még akkor is, mikor azt hittem, hogy győztem!!! Mit tegyek még, hogy bocsánatot nyerjek?! – engedte ki a könnyeit és a felgyülemlett feszültséget a szekrényen töltötte ki.
- Nyugodj meg, Damon! – érzett egy kezet a vállán, mire rögtön odakapta a tekintetét és meglátta a vörös hajú nőt. Rose-t. – Nem érsz el semmit azzal, hogy szétvered a berendezést – szólalt meg nyugtatóan és biztató mosoly jelent meg az arcán. – Most úgy érzed, hogy minden összeomlott körülötted, igaz? Ne engedd, hogy emiatt magad is összeomolj! Küzdj, mert küzdelem nélkül nem élet az élet! És ha nem küzdesz, hát ne csodálkozz, hogy nem győzhetsz! – telt meg komolysággal a hangja és az arca átment rendíthetetlen komolysággal. – Nem ismerlek ugyan, de látom, hogy először saját magaddal kell majd megküzdened! Ez a legnagyobb harc, hogy megtudd, ki is vagy és mit akarsz. A szerelmed visszaszerzése pedig a következő. Sok év tapasztalattal rendelkezem, láttam a lány szemében, hogy csalódott, de… ott égett az a szikra, ami a te szemeidben is ott van. A szerelem. Hogy ez fáj neki, DE szeret!
Hátat fordított Damonnek és az ágyon ülve folytatta. – Nem tartod érdemesnek a küzdelmet? Akkor pedig ne tedd! Törődj bele a nyomorúságos és szerelem nélküli életedbe!
- Nem is ismersz engem, fogd be a szád! – mormolta az orra alatt Damon, miközben még mindig a szekrényt figyelte és a keze nyomát. Hogy szólhat bele? Hiszen nem ismeri, de mégis… minden szava mintha tényleg Damonról szólt volna…
Megfordult és végigmérte a nőt, ahogy már többször is megtette a nap folyamán. – Nincs remény… meghaltam a szívében…
- Ilyet ne mondj! Katherine mondott valamit, ami hasznos is lehet, nem? – húzta fel mosolyogva a szemöldökét. – A lánynak szülinapja lesz holnap… öhm… két nap múlva! – gondolkodott el egy rövid időre. – Lepd meg valamivel te is – vont vállat egyszerűen. – Ne add fel olyan könnyen. És ezt most én mondom, aki miatt ez az egész van – borult pírba az arca és szégyenkezve lehajtotta a fejét. – Sajnálom. De ígérem, hogy amit elrontottam, rendbe is hozom. És sajnálom, hogy Katherine nem mondta el, amit tudnod kellene! – állt fel és az ajtó irányába fordult, de Damon megragadta a karját és visszarántotta.
- Mit tudsz? Ahogy lejött, te ismered Katherine-t egy ideje! És ezek szerint tudsz is valamit! Beszélj! – rivallt rá a nőre, majd észbe kapott és engedett a lazításán. – Ne haragudj. De tudni akarom… - nézett elgyötörten az előtte álló nőre és a szeme csakis a könyörgést tükrözte. – Kérlek!
Rose elkomorodott és teljesen hátat fordított a férfinak. Annyira el akarta mondani, de nem tehette. Mert nem Damonre tartozott, és ha elmondja neki, talán a férfi megpróbálja megakadályozni majd. De azt nem teheti. – Sajnálom, Damon! Nem beszélhetek. Majd ha eljön az ideje… - meredt maga elé, kitárta az ajtót és elment.
Az agya csak azon zakatolt, hogy megfosztott valakit a szerelmétől. És ez csak azért fájt neki annyira, mert talán… Elena már nem lesz sokáig tagja a földi közösségnek. Erre a gondolatra Rose megtorpant. Már a birtok határánál járt, de csak állt és nézett a csillagos égre. Elijah-t szolgálja, de közben mégis azok mellett áll, akik megpróbálják semmissé tenni a vámpírok és vérfarkasok közötti békét. És ezzel aláírja a halálos ítéletét, kiássa a saját sírját, de Elijah tartozott neki egy ígéret beteljesítésével és nem adta meg. Hát akkor ne várjon többet Rose-tól sem, főleg azt ne, hogy egy oldalon álljon vele. – Megteszem, amiért ideküldtél. De utána… ha tetszik neked, Elijah, ha nem, a békének vége lesz. A hasonmás halálával… - mormolta az orra alatt, felébredő dühvel és folytatta az útját.
*-*
Idegborzoló csend. Csak az óra kegyetlen kattogása törte meg néha, ami néhány arcról láthatatlan izzadságcseppeket csalt le. Fájdalom, szenvedés és szerelem… ezeket az érzéseket láthatták egymás szemében.
- Szóval maga Isobel… - bólintott még mindig elképedve Jenna és megfogta a jeges kezet, ami szinte már megmarkolta az övét. – Hallottam már… eleget… - húzta vissza és Alaric tenyerébe rejtette saját gyermeteg ujjait.
Isobel figyelte ezt a gesztust egy kis szemöldökvonogatással, de a mosoly nem hervadt le róla. Hiszen erős nő volt, ilyesmi nem törhette le. Mások előtt nem. Megkeményítették az évek, amelyeket Alaric nélkül kellett leélnie és a lánya nélkül. Megtanulta rejteni a fájdalmát, visszatartani a könnyeit és ez most is ment.
- Valóban? Remélem nemcsak rosszat – nézett először Rickre, majd John-ra. – És nyugodtan tegezz le! Majd megismerjük még egymást – mosolyodott el biztatóan, de közben a pokol mélyére kívánta a férje kezét fogó nőt. De miért nem képes belátni, hogy az esküjük addig szólt, míg a halál el nem választja őket? És a Halál… már elválasztotta a férjétől… már nem házasok… a Sors… az átok Sors szakadékot nyitott kettejük közé… amit nem lesznek képesek átugrani, átlépni… ezért egy hidat kell építenie… hogy áthidaljon a széles, mély szakadékon. És bár rögös lesz az az út, nehéz lesz leraknia a deszkákat és lehet, hogy egy-egy lépésnél a fa könnyen eltörik majd, de visszaszerzi a férfit, akit még most is szeret. És visszaszerzi a lányát, akit elveszített.
- Jobb lenne, ha mennénk, Jenna! Bárhol jobb, mint most itt! – suttogta a fülébe a még mindig dermedt Rick, mire Isobel megköszörülte a torkát és kis gúnnyal a mosolyában elindult a lépcső irányába.
- Rick, akkor úgy készülj, hogy itt még egy jó ideig nem lesz jó! – nevetett fel kis jegességgel és elkezdett lépdelni a lépcsőkön, fogva a korlátot és csúsztatva a kezét.
Nem hallott sokáig hangokat, csak a bejárati ajtó csukódását, de még előtte Rick hangját, ahogy megvetően, nagy valószínűséggel John-nak azt mondta, hogy hogyan engedhette be őt ebbe a házba. És ezek után megint a néma csend.
Néhány pillanat múlva John jelent meg a régi Gilbert házaspár szobájában, ahova Isobel bement engedély nélkül és az ablakhoz lépett. – Csak nem kidobsz? A lányomat akarom védeni! Enélkül a Jenna nélkül és Rick sem kell hozzá! – húzta szét a függönyöket és kinézett a tájra. – És te sem! Csak a kötelék kell hozzá. Ami összeköti Katherine-nel. Csak az kell, hogy megvédjem! – suttogta csillogó szemekkel. Nem is sejtette, hogy a kötelék már nem sokáig marad a helyén és hamarosan, ha Victor sikerrel jár, megtörik…
*-*
A puha párnák melege sem hozta el az álmot a fiatal, barna hajú lánynak. Csak forgolódott a hajnali órák közepette és csak remélni tudta, hogy egyszer, valami módon, de elnyomja az az álom, ami megváltás lehet számára. Már órák óta küszködött a falak által nyújtott kegyetlen csenddel. És közben a megtört szívének lassú dobogását hallgatta. Mintha a szíve megszakadt volna, teljesen összetört és az ég még nem teremtett olyat, ami ezt a szívet összeragasztaná.
A fejét a párnába temette. Újabb nap és ő már megint úgy tér magához, hogy boldogtalan és sajog a szíve. Szélvihar tombolt a lelkében, a semmirevaló tehetetlenség. Hol van a helye? Hol van a szíve? Mit ér az élet, ha fáj és nincs már az, akiért megérné élni…
Nem vette észre, hogy a kínzó gondolatok között elbóbiskol. Csak az órája csörgése miatt pattantak ki a szemei. Már a reggeli órák vették át a hajnal helyét. Nagyot sóhajtott lemondóan, majd lelökte magáról a takarót és lassan, de felült az ágyon. De az ágya végén hevert valami. Egy kis doboz, mellette egy apró, régi papírdarab, amit sárgává tettek az évek.
Gyanakvóan odamászott és törökülésbe ült, mikor már mindkét tárgyat kezében tartotta. – Ez mi lehet? – figyelte a sötétbarna fadobozt, kis kocka alakú volt, a teteje poros, ami már Elena kezére tapadt. Majd behunyt szemekkel nyitotta ki. Nem érdekelte már, mint rejt, vagy miért hozta ide valaki. A szívét kitépték...
Azonban az elé táruló látvány... egy csillogó, smaragdköves nyakláncot rejtett a dobot. A lány szemei pedig tükrözték meglepetését. – Ez… gyönyörű… - motyogta magában. Megfogta a követ és úgy vette ki tartójából, magával húzva ezüstös láncát. Ki küldhette ezt? És miért? A kő bizonyára már több száz éves.
És ekkor megérzett valamit a kő másik oldalán. Valami nyomot. Ezért fordította meg és meglátta az erőteljes gravírozást: K. P. Maga elé meredt és rögtön eszébe jutott a név. – Katherine Pierce… - suttogta és a papírra fordította tekintetét. Mindkét oldalán látott írást. Az egyiken kopott, halvány betűk díszelegtek, a másikon viszont még érezni lehetett a friss tinta illatát. Végighúzta ujját a hamvas íráson, ami csak ennyit „mondott”: Soha ne vedd le! Ez Katherine-re vallott. Titokzatos és váratlan. De a hátsó oldalon lévő szöveget nem értette. Mert valami más nyelven íródott. Nem tudta értelmezni. Viszont a szövegben felbukkanó nevek… egyre több rejtelmet hoztak magukkal. Katerina Petrova… ő lehet… Katherine? Bolgár név. Tehát a szöveg… bolgár nyelvű?
Átfutott a szeme a szövegen, de a neveket tudta kiszűrni belőle. Elijah… idegenen csengett a név, egyenesen hátborzongatóan. Timotei… a családnév elmosódott. Ez valami egyezmény? Miért hozta ide Katherine, ha tudta, hogy úgysem ért belőle semmit? És ezek a nevek… mi köze van hozzájuk Katherine-nek?
És még a dátumot is a papír tetejére firkantották. 1490.
- Ezt nem értem… - tekintett hol a papírra, hol a nyaklánca, majd az utóbbin állapodott meg tekintete. Soha ne vegye le. Tegyen eleget ennek? És ha átkot hordoz magában? Ugyanakkor… a friss szöveg inkább védelmezően csengett, mint bántalmazóan. – Most az egyszer… valahogy bízom benned! – mosolyodott el halványan. Kicsatolta az apró csatot és a saját nyakába akasztotta. Viszont a verbénás nyaklánc nem mutatott jól ezzel. Fájó szívvel, de levette a Stefantól kapott védőnyakláncot. Nem is akarta, hogy bármi emlékeztesse arra a családra. Ki akarta zárni őket a világból. Legalábbis a saját világából. A nyakláncot az éjjeli szekrénye fiókjába rakta. Nagyot sóhajtott, miközben gondosan összehajtogatta a papírt és elrakta azt is, majd felállt. Belelépett meleg papucsába és úgy, ahogyan felébredt, rövid pizsamanadrágban és egy vékonyka topban kilépett szobája ajtaján.
Lesétált a lépcsőn, miközben tenyerével dörzsölte vállát, a hirtelen jött hideg megszüntetése érdekében. De csörömpölést hallott a konyhából és egy ismerős illatot is megérzett. Még azelőtt tudta, hogy ki van a konyhában, mielőtt belépett oda.
- Stefan – mondta komolyan, mosoly nélkül, mikor megpillantotta a fiút, ahogy állt a sütő mellett és várt. Szétnézett a konyhában. Napfény világította meg a helyiséget, tisztán látszott a gondosan megterített asztal. A tányéron aranysárga rántotta, mellette egy kisebb tányéron pirítós, vajjal megkenve, narancslé a pohárban és egy fehér rózsa az evőeszközök mellett.
Visszanézett a fiúra. Még nem felejtette el haragját, amit a fiú iránt érzett, hiába tudta, hogy Stefannak ugyanúgy joga lenne neheztelni, mint neki. – Hát te? Mit csinálsz itt? – lépett kicsit közelebb, de a távolságot tartotta.
Stefan végigmérte a fáradt lányt, majd egy pillanatra lehajtotta a fejét, hogy a mosogatóba tegyen néhány edényt és utána egy furcsa mosollyal nézett Elenára. – Születésnapod van. És nem hagylak reggeli nélkül. Pluszban pedig segíthetsz nekem ízlésed szerint feldíszíteni a tortádat! – mutatott a sütő felé a mutatóujjával, miközben a pultról törölte le az oda felgyülemlő „koszt”. De a mosolya látszott és ez kicsit jobb kedvre derítette Elenát, még ha mérge nem is múlt el.
- Stefan, ez mind szép és jó, de nincs kedvem ünnepelni – kulcsolta össze karjait maga előtt és teljesen elszomorodott az arckifejezése.
Stefan pedig előtte termett és látta a fájdalmat a barna szempárban. – Mit csinált veled?
- Nem vagy az a személy, akivel én ezt meg fogom beszélni – lépett el előle és az ebédlőasztalhoz sétált, de nem abból a célból, hogy enni kezdjen. – Nem kellett volna fáradnod – nézett a reggelire.
- Elena, ne! Nem kezdhetnénk mindent… tiszta lappal? Megbántam, amit mondtam és hirtelen felindultság volt. Én még most is ugyanúgy szeretlek téged. Hibáztam, tudom. Dühös voltam, amiért Damon elvett tőlem. De nem hiba az, hogy szeretlek. Amióta elhagytál, hibát hibára halmozok – vallotta be elgyötört hangnemben. – Nem tudok nélküled élni. Nincs, aki visszafogjon – suttogta és arca egyre fájdalmasabbá vált. Itt állt előtte a lány, akit szeretett, de nem érinthette, nem ölelhette. Elena a szívét tartotta kezében és ha akaratlanul is, de csak szorította és facsarta. – Nem akarom, hogy gyűlölj! Én nem neheztelek rád, amiért nem hallhattam a szádból, hogy dobtál.
Elena pedig gondolkodni kezdett a szavakon és bólintott egyet. – Igazad van – mondta elnehezedett torokkal és mosolyt erőltetett az arcára. – Próbáljunk normálisan viselkedni és legyünk… barátok. Nehéz ez, de én többé… nem… nem akarok szerelmes lenni. Előbb még amúgy is meg kell ölnöm magamban azt a szerelmet, amit a bátyád iránt érzek – piszkálta szalvétája szélét.
- Ülj le! – húzta ki Stefan a széket és a lány vállainál fogva lenyomta a székre, majd helyet foglalt vele szemben. – Mi történt? Elena, nem mondhatsz le ilyen könnyen a szerelemről! Meséld el, mi bánt! – fogta meg bíztatóan a lány dermesztően hideg kezeit és várt.
Elena pedig belekezdett a mesébe és könnyektől fuldokolva tudta csak befejezni. Mindent elmondott, mindent. Hogy mi történt Damonnel és miért lett vége.
Stefan csak egyre szorosabban fogta a kezét, bíztatva ezzel, hogy vele van és mindent megért. De mikor Elena befejezte, megszólalni sem tudott. Hirtelen lett vége a beszédnek és nem jött szó a szájára. – Elena… nagyon sajnálom. Őszintén… mert én szeretlek és azt akartam, hogy boldog légy… ha nem velem, hát a bátyámmal… ha nem vele, akkor valaki mással. Csak tudjam, hogy boldog vagy. Mert nekem ez a legfontosabb – cirógatta finoman ujjaival a lányt. – De mára zárj ki mindent. Ma nincs se Damon, se az a nő! Most csak te vagy és a tizennyolc boldog éved! – húzta hirtelen mosolyra arcát. – Reggelizz, mert hamarosan kész a torta alapja és ki díszíti fel, ha még akkor is a tányérnál fogsz ülni? – állt fel és meleg mosollyal az arcán sétált a konyhapulthoz. Nézte, ahogy Elena – még ha nem is nagy étvággyal – de legyűri a reggelit és elmosolyodott a látványra. Ő a tökéletes lány számára és ölni is képes érte. Mert magának akarta… a boldogsága tényleg fontos volt számára, de azt a boldogságot ő akarta nyújtani neki.
Gondolataiból a sütő jelzője ébresztette fel. Pár pillanat múlva már a pulton hevert a torta alapja és Elena is odasétált, nem túl sok életkedvvel ugyan, de ott állt és nézte, mi mindent tesz meg érte az a férfi, akit szeretnie kellene.
- Miss Gilbert, öné a lehetőség, hogy ezt a csodás művet „felavassa” – somolygott Stefan és felemelt egy marcipánrózsát.
Elena nagyon halkan, de nevetett. Viszont nem mondhatta magának sokáig a jókedvet, hiszen belépett Isobel…
- Zavarok? – mérte végig lányát és Stefant, akiről rögtön tudta, kicsoda. Szemeit forgatva lépett beljebb a tágas konyhában.
*-*
Rose egy Mystic Falls-i bárban üldögélt, ravasz mosollyal arcán, whiskyvel kezében. Üzenetet kapott, hogy tegye a dolgát. És itt ült, intézkednie kellett. Egy vámpír nem messze ücsörgött tőle, de rá most nem figyelt. Nem ő az első pont.
És amire várt, megtörtént. Kinyílt a nyikorgó ajtó, belépett rajta egy magas, sötét hajú férfi. Rose már a levegőben érezte, amit kellett. Hogy a férfi… vérfarkas. És egyúttal a halál fia is.
Biccentett egyet Rose felé, pedig nem is ismerte és leült mellé, de csak egy pillanatra. Hiszen nem telt el három perc, már újból fel is pattant és kisétált. Rose pedig ment utána, mint egy hűséges kiskutya, miközben a ravaszság tüze a tekintetében égett.
A parkolóban érte utol a férfit és nem türtőztette magát, azonnal halkan, de nekirontott, hogy ideje sem legyen reagálni.
- Mi a… - kezdett bele a mondatba a férfi, de a feje már Rose kezeiben volt.
- Hallgass, vérfarkas! És nagyon figyelj rám – kezdett csillogni tekintete és egyenesen a férfi szemeibe szegte tekintetét. – Odabenn ül egy vámpír. Odamész hozzá és hergeled. Bosszantod, ahogy csak tudod. És meg sem állsz addig, míg… meg nem öl! – hangsúlyozta ki az utolsó három szót és egy mozdulattal elengedte a férfi súlyos arcát. – Menj, tedd a dolgod! – mondta Rose megvetően, majd megtámasztott egy autót és megkönnyebbülten sóhajtott. – Remélem, hogy örülsz, Elijah. Megvan az okotok idejönni. Öt perc és… MINDEN ELKEZDŐDIK! – komolyodott el hangja és nagy levegőt vett. Várt és várt. Már megint csak várt. Mert Elijah tartozott még neki valamivel, és hiába tudta, hogy már nem fogja megadni, még reménykedett.
1492-ben még minden annyira másként volt megírva. A hasonmásnak nem kellett volna meghalnia és vámpírrá változnia. Katerina visszafelé is kulcs lett volna, de megölte magát. De volt olyan idióta, hogy előtte még világra hozta gyermekét, hogy az őrület újra elkezdődjön és sose legyen vége. De 1492 telén ez megváltozott. Katerina meghalt.
Ezekből a gondolatokból keltette fel a dulakodó páros, aki kirontott a bár ajtaján és egymást püfölve ütötték egymást, ahol csak érték. Míg be nem értek a bár melletti erdőbe. Tudta, hogy a vámpír úgy is csak addig fogja türtőztetni magát. Követte őket, hogy mikor odaérjen, csak egy hangos kiáltást halljon, vért lásson és egy férfit, ahogy életforrásnak használja a farkast. Ütőerére tapadt az ajka és szívott. Szívott és szívott. Más sem kellett neki. Csak annyi, hogy mikor befejezte, egy mozdulattal… kitörje áldozata nyakát! A hergelő, megigézett farkas holtan esett össze.
Látszatra nem történt semmi. Csak a szél fújt hevesebben, semmi más. De ez volt a jel. Hogy ideje lesz eljönniük egyszer. Az Ősök egyszer eljönnek… és az az egyszer hamarosan lesz… eljönnek, hogy megöljék a vámpírt, aki végzett a farkassal és ezzel pontot tegyenek ennek a végére…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése