2011. április 16., szombat

Tizennegyedik fejezet: Az álarc lehull

http://www.youtube.com/watch?v=hKLpJtvzlEI

1490. január

Faágak csapkodták az ablakot. Egész nap szakadt az eső, lagymatag úton haladtak a járókelők, de eljött az éjfél. A telihold már nem uralta az eget, az utolsó negyedbe lépett a hold járása.
A szobát néhány halványan pislákoló gyertya világította meg, mégis oly fényt bocsátott a helyiségre, hogy a szobában álló, öltönyös férfi éberen tudta figyelni az óra mutatónak szelíd járását. Csak „futott”, körbe-körbe, mígnem megütötte az éjfélt. Kongani kezdett, egy pillanatra megrémisztve ezzel a ház tulaját, de egy halk megkönnyebbült sóhaj jelezte megnyugvását. Csak várt… feszengve várt, mi fog történni…
És mikor az utolsó kondulás visszhangja is elmúlt, az újonnan érkezett csendet egy kicsapódott ablak zavarta meg.
A férfi összerezzent, hiszen az ajtóból várt reakciót. De ahogy meglátta a csuklyás férfit, megállt vele szemben. Fiatal szemei a középkorú vámpír szemeibe tapadtak. – Elijah… vártam már jöttödet eme órában. Mi hírrel zaklatsz most, mikor telihold sem kísérti véremet? – szegezte neki a kérdést komolyan, de bármiféle indulat nélkül.
Az Elijah-nak nevezett férfi kinézett az ablakon, fel a csillagos égre és ravasz mosolyra húzta keskeny ajkait. – Valóban. Átharaphatnám torkodat és még védekezni sem tudnál. A telihold lényei csak akkor érezhetik biztonságban magukat, mikor a hold egész felszíne látszik – mormolta halkan, miközben végighúzta a mutatóujját a poros polcon. – Békét ajánlok! – nézett fel, szemei pedig meg sem rezdültek, ahogy pillái sem.
Békét? – vonta fel a szemöldökét értetlenkedve. – Mifélét? – foglalt helyet kényelmesen a kanapén és várta a választ.
Elijah megköszörülte a torkát és apró levegőt véve levette csuklyáját. Elbűvölő hajszálai szálltak a levegőben, a barna szemei szinte villogtak a majdnem sötét szobában. – A néped évtizedek óta írtja az enyémet. És nem szégyenem bevallani, hogy az én népem is a tiédet. Békesség várna már reánk. Véget vethetnénk a viszálynak, Timotei. Vérfarkasok és vámpírok békéjét ajánlom fel neked! – adta meg komolyan a jötte okát Elijah és a mosoly tagadhatatlanul ott játszott az ajka szélén.
Az ülő férfi gondolkodóba esett. Haszna nem lenne a békéből. Ellenkezőleg: csak a népe haragját vívná ki belőle és a saját haláláról gondoskodna.
Felállt, zsebébe csúsztatta kezeit. – Mit kínálsz cserébe? Nem lesz ellenvetésem, ha meglesz a magam haszna belőle! A néped vére nem érdekel! – sziszegte egyre hevülő dühvel.
 - Számítottam erre! És nem is akármit ajánlok neked! – A zsebébe nyúlt és keresni kezdett valamit, majd egy apró fecnit vett ki onnan és Timotei kezébe adta.
A férfi a gyertyafényhez lépett és ott olvasta el a szöveget. – Katerina Petrova? Miféle nő ez? – kérdezte otromba hangsúllyal.
 - Ő még nem nő. Csak egy kislány, hisz’ tizenöt éves múlt. Egy leszármazottam leánya és hajadon még. Őt ajánlom a békéért cserébe! – mondta nehéz torokkal. A saját leszármazottja leányát adja most el. És ezzel aláírt valamit. Mert Katerina szülei nem fogják ezt engedni. Ölnie kell majd azért, hogy elhozza azt a fiatal leányt a Petrova birtokról. – De csak egy létfontosságú lépés után kaphatod meg. A legfontosabbat ugyanis még nem tudod, Timotei! – borzolta az idegeket készakarva. – Katerina egy hasonmás. Vérével kell majd békességet kötnünk, hogy az hosszú életű maradjon és ne törhesse meg egy ellenszegülő sem!
Összeszűkültek a vérfarkas férfi szemei. Rövid élete során többször hallott már a Petrova családról és a legifjabb sarjáról, erről a Katerináról, de sosem álmodott róla. Ez a leány alig lépte át a felnőtté válás küszöbét. És a szülei nem adnák oda egy húsz éves, középrangú senkinek. Timotei vonzó férfi hírében állt, sokan lesték kegyeit, hogy ők nyerjék el saját hitvesüknek. De a férfi nem gondolt ilyesmire. Egészen mostanáig…
Odalépett Elijah elé és annak kinyújtott kezére nézett. – Megegyezhetünk. Béke azért a lányért cserébe! És ne verj át, barátom. Holdtöltekor erőm teljében találsz, és akkor nem fogom türtőztetni magam, kitépem szívedet mellkasodból!
 - Az ígéret szép szó. Betartom, Timotei! Több száz éves vagyok, nem pedig ígéretszegő. Megkapod a lányt… hamarosan.

*-*

A Petrova család birtoka a lemenő napsugarak közepette csak tündöklőbbnek tűnt, mint más napszakban. Családi hangulata már a távolról tükröződött és a ház első tulajdonosa nem fukarkodott a díszkövekkel mikor a birtokot emeltette.
Néma csend honolt e földön, a lovak nyerítése, a télen is megmaradta madarak csiripelése teljesen elhalványult, hisz’ mindennap tapasztalhatták az ott lakók.
A birtok melletti kert sem mozdult, mintha teljesen kihalt volna. Az apró madarak hallgattak. Ezt a némaságot törte meg két ifjú lány gyermeteg kacaja. Felkavarták a kert békéjét, a madarak heves szárnycsapkodással repültek el.
 - Katerina, várj meg! Lábam nem bírja tempódat! – kiabált a hátul szaladó fiatal lány. Nem lehetett több húsz évesnél, barna haja a vállára omlott, miközben szoknyáját fogva futott nevető testvére után. – Ne légy engedetlen, húgom! – mondta, miközben maga is mosolygott, de húgát ezzel sem tudta megállítani.
Az erdőbe értek, a magas, terebélyes fák sűrűjébe, ahol az idősebbik testvér azonnal elveszítette húga nyomát. A száradó falevelek, melyek lehullottak a fáról, sem könnyítették meg dolgát. – Ne játssz velem, Katerina! – hervadt le mosolya az arcáról és fáról fára nézett, de sehol nem látta rakoncátlan testvérét. – Fiatalságod meddig fog bolondságba vészni? – kérdezte fejcsóválva. – Katerina! – ordította utoljára komolyan és hangsúlyán akarta éreztetni, hogy nem mondja el többször. – Jól van, testvérem! – eresztette le szoknyáját. Nagyot sóhajtott és visszafordult a birtok irányába. – A családi vacsoránál találkozunk – indult el teljesen nyugodtan, mígnem elhaltak lépte zajai.
Ekkor hangzott fel újra a nevetés és egy fa mögül kisétált a kuncogó lány, el sem engedve a neki rejtekhelyet nyújtó fa törzsét. – Rosette, gyermeteg lelkem nem átok fejedre! Ne haragudj húgodra játéka miatt! – kiabálta már ő maga is nővére után, de biztosra nem mondhatta ő sem, hogy Rosette ezt hallotta is. Csak nevetett gyönyörű ajkaival és ezzel a mosollyal csak szebbé tette az amúgy is bűbájos arcát. Mogyoróbarna szemei tükrözték gyermeklelkét, akinek ugyan ideje lenne már felnőnie, de nem kényszerítette rá senki. Arca kipirult a futástól és a levegőtől, bár a teles január teljesen lehűtötte a szelet. Azonban nem félt holmi náthától vagy párnától. Addig akarta kihasználni életét, ameddig lehetett.
Az erdőben sétált már egy ideje, mikor a feje felett lévő fáról hullani kezdett a hó. Rögtön nevetni kezdett a sajátos, nevetséges hangján és ahelyett, hogy elugrott volna onnan, csak megállt, arccal nézve felfelé és mosolyogva élvezte, hogy a könnyed hópelyhek arcára tapadnak, végül pár másodperc múlva egy nedves vízcseppé alakulnak és legördülnek arcán.
De a folytatásra nem számított. Mert amint az összes hópehely lehullott és két kezével letörölte arcát, megfordult és szembetalálta magát valakivel. Nem hallotta a lépteket és semmi mást, ami arra adott volna okot, hogy azt higgye: nincs egyedül. – Ki maga? – kérdezte ijedtebben és a barna szemek rejtélyeibe meredt. Olyan… gyönyörűségesnek találta a férfi szemeit, mint talán még soha senkiét. De ő csak egy idegen, nem több, aki meg akarta ijeszteni. – Nem láttam még erre… mit keres a birtokunkon? Atyámat keresi talán? – kérdezte sorjában és minden mondatából igyekezett eltüntetni a rémületet. Mert lehettek szép szemei az idegennek, jelenléte több volt félelmetesnél.
A férfi elégedetten mérte végig a fiatal lányt. – Katerina, hiszen te félsz tőlem! – állapította meg nevetve a férfi és elérte ezzel, hogy a lány gyors iramban hátrálni kezdjen, riadt szemeket meresztve rá. – Ne fuss előlem, nem bántalak téged. Nem az a szándékom – termett ott előtte és megragadta a lány vállait, aki erre halkan felsikított.
 - Mi…? Hogyan…? Ki maga…? Vagy… mi maga…? – kérdezte a sírás határán, ahogy meglátta a férfi természetfelettien gyors mozgását. – És tőlem mit akar? – Félelmét már nem tudta véka alá rejteni. De tudta, hogy hiába lenne minden erőfeszítése. Ez a férfi akar valamit tőle.
 - A nevem Elijah! – mutatkozott be, nem engedve szorításából. – Érted jöttem – mondta teljesen komolyan. Katerina szemei kitágultak a meglepetéstől. Mit akarhat tőle? Hiszen… gyermek még, nem jártas a világban. – Különlegesebb vagy, mint hinnéd, Katerina! Fontos vagy nekünk és a népeinknek. – Szavai csupa rejtjeles üzeneteket küldtek az agyába, hiszen nem értett semmit.
 - Nem! A családom nélkül nem! – ellenkezett a lány és már minden erejét bevetette, hogy kitépje magát a ragadó karokból. – Miről beszél? – hátrált tovább a lány és csak most vette észre, hogy a nap sugarai már egyáltalán nem is világítanak. Eltűntek és ezzel együtt megjelent a hold és annak a kísérői, a csillagok.
Az égről a férfira kapta tekintetét. – Nem értem. Ez csak egy rossz álom, amiből hamarosan verítékben úszva, zihálva, de magamhoz térek – hunyta be szemeit és tényleg gyorsulni kezdett légzése. Behunyt szemekkel azt suttogta: - Nem megyek sehová! – Csak ismételgette ezt az egy mondatot, míg végül kinyitásra kényszerítette szemeit és megkönnyebbülten fedezte fel, hogy ismételten egyedül van.
Az éjjeli baglyok huhogása törte meg a csendet, amit egy halk és rémült nyögéssel tisztázott le. Úgy érezte, most még a saját árnyékától is megijedne.
Körülnézett és mikor sehol nem látta az alakot, elindult vissza a családi birtok irányába, hisz’ minden bizonnyal már csak rá várnak a családi asztalnál, és anyja nem fog rá büszkén nézni, ha sokat késik.
Kezdett fázni a hideg szélben és az éjszaka nem könnyítette meg a dolgát. Szerencséjére a birtokot olyannyira ismerte, mint saját tenyerét, így nem félt attól, hogy másfelé vinné az útja.
Meg is pillantotta hamarosan a hatalmas házat, a gyertyafénytől villogó ablakokat. Elmosolyodott, hiszen családját remélte odabenn, cseppet sem számított arra, ami valójában odabenn várta.          
Benyitott a hatalmas ajtón, ami még így is csak a ház dolgozóinak bejárata volt és a konyhán keresztül osont be, hogy ne keltsen nagy feltűnést. Felsietett a lépcsőn, halk léptekkel és a szobájában érte a ledermedés. Az ajtót ő nyitotta ki, de benn már valami teljesen más fogadta. – Ne! – ordította máris könnyek között, ahogy széjjelnézett a szobában. Egyetlen egy mozgó alakot látott… édesanyja élettelen teste mellett… azt a férfit, akivel az erdőben találkozott… - MIÉRT?! – sziszegte dühösen és a könnyeitől már maga sem látott, de jobbnak is találta ezt így. A szobája lett az a hely, ahol a családja… az édesanyja és édesapja a végső nyugalmat megtalálta. De nem ezt érdemelték! Nem így és nem ilyen hamar! Hiszen olyan fiatalok voltak még a halálhoz! Nyakukon… egy harapásnyom éktelenkedett, onnan szivárgott a vér a padlóra, amiben az ismeretlen férfi is állt. Katerina nem akart többet látni, hiszen pontosan tudta, hogy a következő, akit látnia kellene, az halott nővére lenne…
A férfi elindult felé, hozva magával a talpán a meleg és vöröslő vért. – Már nem köt ide semmi. Jöjj velem. Megismered a sorsod és megkapod… a végzeted, ami nem lesz keserű! – ajánlotta fel kinyújtott kézzel és másik kezével megtörölte vértől csillogó ajkát.
A lány nem kérdezte azt, amire a legjobban kíváncsi lett. Hogy mi is a férfi valójában. Mert ember nem lehetett. Csak egy lényről hallott, ami az éjszaka szeleit választja élete óráinak. Vámpír… de hogyan? És mi módon? Ilyen lények nem léteznek, csak helyi hiedelem…
 - A családom holtan fekszik itt… a lábaim előtt… menjek el azzal a férfival, ki haláluk fő okozója lett? – nézett a kinyújtott tenyérre Katerina és hirtelen úgy érezte, a családjával együtt valami benne is meghalt. Nem a jóság, nem a szeretet. Egy melengető érzés, ami az embert emberré teszi, az állatot pedig állattá.
Behunyta szemeit és immáron könnyek sem folytak az arcáról. Felemelte a kezét lassan és Elijah kezébe csúsztatta…
Elijah pedig elégedetten elmosolyodott. – Helyesen döntöttél, Katerina! Jöjj és ismerd meg a jövődet! – mutatott ki az ajtó felé és abban a pillanatban Katerina karját ragadta meg. De hiába… a lányt már nem tartotta lába… a vámpír karjaiba szédült, teljes testtel és elsötétült előtte a világ, a fények…

*-*

Egy szépen berendezett szobában tért magához az elájult lány. Szemei értetlenséget türköztek, ahogy körülnézett. A berendezésen látszott, hogy nem nőknek készült e helyiség. Egy magas szekrény, egy kanapé és pár szék. És persze maga az ágy, amin feküdt, hatalmas párnák között és takaró fedte testét. Ami meglepte, hogy a meleg pokrócon kívül csak egy vékonyka hálóing takarta, ami még csak nem is az övé volt.
Lelökte magáról a takarót és felült. Mi juttatta ide? Egyáltalán mi történt? De ezekre nem kapott választ. Összerezzenve érzékelte, hogy kinyílik az ajtó és egy fehér ruhás nő lépett be rajta, erősen összefogott hajjal, a ruhája a nyakáig be volt gombolkozva és komoly arckifejezése egyáltalán nem illet hozzá.
Letett valamit az ágy végére és Katerinára nézett, miközben kezeit szorosan összetette maga előtt. – Uram látni kívánja! – mondta rezzenéstelen arccal és az ágyra letett selyem köntösre mutatott. – Bújjon bele, mert senki nem szeretné, hogy meghűljön e hidegben – figyelmeztette és várta, hogy Katerina felálljon, és azt tegye, amit mondott.
Az ágyon fekvő lány próbált kiolvasni valamit a tekintetéből, de nem ment. Mindent tökéletesen leplezett. Viszont nem nyerte el tetszését ez a nő, hiszen olyan komolysággal meredt rá, amit ő, Katerina nagyon nehezen tudott elviselni.
Szót fogadott és belebújt a kikészített ruhadarabba, majd követte az időközben távozó nőt. Lépései könnyedek voltak és egy könyvekkel teli szobába vezette őt, majd mikor Katerina belépett az ajtón, a nő gondosan be is csukta a vendégük után és távozott.
Katerina hátranézett, majd előre, de nem látott senkit. – Van itt valaki? – kérdezte halkan, rekedt hangon és figyelte, hátha egy könyvespolc mögött megtekint valakit, egy mozgó alakot. De minek is keres itt bárkit? A családja mellett lenne a helye… a földben…
Ekkor észlelt mozgást. A könyvrengeteg között kibukkant egy arc, egy szempár, egy kecses száj és a hozzá tartozó test is. Egy férfi várta őt itt. Egy jóképű, elegáns, fiatal férfi. Barna haja a napfénytől kapta csillogását, de a szeme… a szeme mindenféle természeti ráhatás nélkül csillogott, mikor a lányt észrevette és végigmérte. – Maga lenne Katerina? – közeledett felé és meghajolt előtte. A lányban élő rémületet felfedezte ő maga is, de próbálta figyelmen kívül hagyni.
 - Ki maga? – viszonozta a gesztust Katerina és illedelmesen megmarkolta hálóköpenyét, majd pukedlizett egyet. – Miért hoztak ide engem? – tette fel a kérdéseit, de pár pillanat múlva keze már az előtte álló, mosolygó férfi tenyerei között pihent és a férfi ajka közeledett felé.
 - Maga gyönyörűbb, mint amilyennek lelki szemeim lefestették – bókolt és félmosollyal figyelte „áldozata” reakcióját. – A nevem Timotei. Enyém e birtok már több hónapja, apám váratlan halála óta – mondta ki két mondattal a lényeget és egy apróbb torokköszörülés után meghátrált a közeli asztalhoz.
A vele szemben lévő székre mutatott. – Foglalj csak helyet! – suttogta biztatásképpen. – Fiatal vagy még az italhoz, jól sejtem? – nézett az italos polc felé és jobbnak látta, ha most ő maga sem kezd bele. Nem szeretett egyedül inni. És látnia kellett, hogy ez a lány, még ha próbálja is leplezni, de nem akar itt lenni. De ki is akarna azok után, ami történt vele? Az az ostoba vámpír biztosan halálra rémítette. – Elijah hamarosan visszatér és mindent elmond, amit tudnod kell, de egy tényező már most biztos: itt fogsz élni, ezen a birtokon. Nem mint fogoly, dehogyis. Odamész, ahová akarsz, senki nem szól bele, mit óhajtasz. És bizonyára rám is oly’ gyűlölettel gondolsz, mint Elijah-ra, de kérem szívedtől a bocsánatot, amiért olyat tettre vetemedett, ami nem megbocsájtható. Egyszer remélem, elnyerem ezt tőled.
Meglepődött, mikor a lány bólintott és leült vele szemben. Hiszen azt hitte, ezek után kirohan majd, megpróbál megszökni. De nem ez történt. A lány valamiféle mosollyal nézett rá, amiben a haragnak nyoma sem volt.
És Katerina végignézett rajta újra és újra. A ház ura. Tehát ő lenne az. A szülei gyilkosának egy barátja. És mégsem tudja utálni, nem tud gyilkos szemekkel meredni rá. Mert valami, amit eddig még sosem érzett, letaglózta és elkábította. Egy vonzó érzés, ami mágnesként ragasztotta egybe tekintetüket és Katerina pirulva nézett le inkább összefont kezeire. - Nem értem, mi dolguk velem! Egy hétköznapi lány vagyok, sosem voltam több - magyarázta és közben szemei nem tévedtek más irányba. A férfi kötötte le minden figyelmét mindaddig, míg újra meg nem jelent a cseléd és be nem vezette a furcsa módon ajtón érkező Elijah-t, aki cseppet sem lepődött meg a pároson. Inkább csak mosolygott ravasz vigyorral képén. Mintha minden a tervei alapján haladna.
 - Üdvözletem a hölgynek! Teljesen más így talpon - nézett végig rajta és rögtön Timotei-re kapta tekintetét. - Rám hagytad a feladatot, hogy beavassam az elkövetkezendő életébe? – Egy halvány és határozatlan bólintást látott, Elijah fogta magát és megállt az asztal mellett, egyenesen a lány szemeibe mélyesztette szemeit, miközben leült és a végén a gyűlölködő pillantások között meglátott egy szikrát a lány szemeiben. A kíváncsiság ott égett benne és ezt nem tudta legyőzni. – Sok éve már, hogy itt élek ezen a vidéken, Katerina. Olyan sok, hogy te a fiatalságodból kiindulva nem is tudnád elképzelni. Láttam olyanokat, amit te elhinni sem fogsz nekem elsőre. Hisz’ látom, hogy még azt sem emésztette meg lelked, hogy vérszívó vagyok. De megannyi dolog e fölött áll. A vámpírok csak egy faj a természetfeletti lények között. Nézz végig a veled szemben ülő férfin – mutatott Timotei felé. – Véleményed szerint őt mivel áldotta meg az élet? Hova tartozik? – kérdezte és csak várta, hogy Katerina megszólaljon.
És a lány úgy tett, ahogy mondták. Nézte Timotei-t, de egyszerűen… a férfiból csak az emberség sütött, semmi több. Nem lehet vámpír vagy más lény. Csak ember. – Nem… nem tudom… egyáltalán mi köze ennek ahhoz, hogy miért hoztál ide?
Elijah nevetni kezdett. – Ajánlom figyelmedbe, hogy teliholdkor ne közelítsd meg – suttogta bizalmasan és Timotei irányába pillantott. – Igaz, barátom? A vérfarkasok jobb, ha kerülik az embereket, ha holdtöltekor testük átváltozik. És testükkel együtt elméjüket is elveszítik, nem képesek irányítani – magyarázta kissé komolyabban és látta Katerina ábrázatát, ami már most nem kecsegtette. Megjelent a rémület és a kérdő szempillantást, amivel mintha csak azt kérdezte volna: „Hová kerültem?”
-    Nem, ilyesfajta lények nem léteznek – csóválta a fejét a lány és megpróbált nagyot nyelni, hogy elviselni tudja a nagy fájdalmat és csalódást. Mert a férfiban, a ház urában bízott.
Timotei felállt és lassan, de megállt a lány mellett és lenézett rá. – Túl hamar kell majd felnőnöd – cirógatta végig gyengéden az arcot és mindhiába az előző gondolatokért, Katerina nem húzódott el. – Vérfarkas vagyok, a telihold lénye. De nem kell félnie tőlem. Telihold ritkán köszönt be hozzánk és itt biztonságban lesz. Megvan a hely, ahol érhet az átváltozás – nyugtatta meg és vállára siklott keze. Biztatóan megszorította és Elijah felé nézett, hogy kíméletesebben folytassa. Hiszen mégiscsak egy gyermek.  
-    Jól van, barátom! – egyezett bele Elijah és mély lélegzetet vett, hogy visszafogottabban tudjon „mesélni”. – Katerina, rendeltetésed van. Magad is, ha oly” szemmel nézzük, különleges, ritka és… természetfeletti vagy. Hiszen fogalmad sem lehet róla, hogy előtted már élt egy nő ugyanezzel az arccal. Hasonmás vagy, Katerina! – nyögte ki könyörtelenül, erősen kihangsúlyozva.
Katerina szemei kitágultak. – Nem… ez… micsoda? Ez nem lehet valóság… ilyesmi nem létezhet… - fátyolosodott el hangja és szeme is. – Miért én? – kérdezte, miközben a könyvtár egy pontjára koncentrált szeme és odameredt, mintha kizárná a külvilágot.
-    A sors, gyermekem! De rád szükségünk van. Ha tizenöt éve nem jössz világra, most esélyünk sem lenne itt tartani. A vámpírok és vérfarkasok gyilkolják egymást, a vér csak folyik, betelhetetlenül és megállás nélkül. Fogy a számunk. Ellenkeznek a béke ellen és mészárolják egymást. Ez tűrhetetlen! Timotei és én összefogtunk! De a béke megtöréséhez még hiányzik pár fontosság! Köztük egy különleges lény vére. A te véred! Kellesz hozzá! – suttogta diadalmasan és a hangja tele volt vággyal. A béke iránti vággyal.
Katerina heves fejcsóválásba kezdett. Ha ennek teszi ki magát, mi a garancia, hogy később nem próbálják meg megölni? Ő élni akar, egész életében az életre készült! Nem akar meghalni! – Nem… nem… ebbe nem egyezem bele… nem keveredem bele ilyesmibe…
Elijah nagyot sóhajtott, majd bólintott, bár ez a bólintás nyilvánvalóan nem a lány szavainak elfogadását jelentette. Túl régóta harcol már a békéért és nem fogja engedni, hogy egy ilyen fiatal kislány elvegye tőlük azt, amit már megérdemelnének! – Rendben van, Katerina! – állt fel és az ajtó felé hátrált, miközben meghajolt a lány előtt és még az ajtóból visszafordult egyszer. – A lány, aki rád hagyta báját, tizenhét évig élt. Gyermeke született, így lehetséges, hogy te ma ugyanazzal az arccal rendelkezel, mint ő. Sok évszázada élt már és pontosan tudom, ki volt ő. Végigkísértem életét. Hiszen… a leányom volt… - suttogta és hirtelen a fájdalom egy halvány nyoma suhant át arcán. – Vér a véremből. Most már tudod, mi közöm van hozzád, Katerina!
Timotei-re nézett, bólintott egyet elköszönésképpen és távozott…

*-*

Katerina nehezen viselte az életet, ami olyan súllyal szakadt rá, mint amilyennel a csillagos égbolt rendelkezik. Azelőtt, ha tükörbe nézett, szépségét egyedinek és isten ajándékának hitte. Tévedett. Csak a sors fanyar fintora űzte tévhitbe és játszott vele.
Ugyanakkor… Timotei mindenben pártját fogta és segítette. A lehető legtöbb időt töltötték együtt, ott ült mellette, mikor a lány álomba ringatta magát. És ha rémálmok gyötörték, a karjaiban vigasztalta meg a verejtékben úszó, könnyektől csillogó lányt.
És maga sem vette észre, mikor vagy hogyan, de a férfi már nem a ház ura volt a szemében. Hanem a férfi, aki a szívét és érzelmeit uralta. Szerelmes lett, életében először. Pirult a férfi bókjaitól és olyan közel érezte magához, mint még soha senkit. A szívét melengette minden elvétett és szándékolt érintéssel és Timotei sosem mondott neki nemet, hiszen gyereknek hitte még. Néha, mikor kettesben ültek a kanapén és Timotei - könyvet tartva kezében – olvasott neki, kedve támadt kimondani érzelmeit, de nem tette. Olyan volt, mint a szél. Jött, tombolt, majd bátortalanul visszahúzódott zugába.
Ezen az esős éjszakán sem kezdődött másként. Timotei a lány hálószobájában olvasott fel neki, miközben Katerina meleg kezei a férfi szabad tenyerén pihentek. A férfi fél szemmel figyelte, ahogy Katerina behunyt szemmel élvezi a szavakat és elmerül a hallottakban. – „… Zsenge füvek, virág ezernyi színben, vén tölgy sötét törzsét virítva körbe, mind kérik: szép lába érintse őket!
S az ég bájos-fényes szikra-özönben láthatóan vidámul s kigyúl körötte, mert íly csodás szem lángjában derülhet.” – Levitte a hangsúlyt és becsukta a könyvet, majd megszorította Katerina ujjait. – Tanulságosnak találtad eme verset? – sóhajtott és Katerina ekkor kissé közelebb húzódott hozzá.
 - A szerelem olyan szenvedélyes – suttogta, miközben nem szakította el szemeit Timotei szemeitől. – A szerelemben és háborúban mindent megtehetünk. És ez az érzés legyőzhet mindent, ugyanakkor… el is pusztíthat mindent, összedönthet egy világot.
Timotei csak hallgatta a lány szenvedélyes szavait, és ahogy akkor a tekintetébe mélyedtek azok a mogyoró barna szemek… már maga sem tudott ellent mondani annak a kísértésnek, amit érzett a lány közelségében. Mert többet érzett mát puszta testvéri szeretetnél. Beleszeretett a legifjabb Petrova lányba. – Katerina, drágám – suttogta vággyal telve és nem fogta már vissza magát. A csillogó tekintet nem engedte.
Ajkai felszabadultan ízlelték meg Katerina száját és mikor érezte azt, hogy a lánynak nincs ellenvetése, folytatta, több hevességgel, vággyal és érzelemmel. Biztosította azt, hogy ugyanazt érzi, mint Katerina. Mert érezte a viszonzott szerelmet, a lány viszonzó csókjában a szenvedélyt.
Lassan állt fel és magával rántotta a lányt is, hogy mikor már mindketten talpon álljanak, átölelje és ajkai a lány nyakára tévedjenek. - Kívánlak, Katerina! - suttogta mámorosan a fülébe és folytatta Katerina nyakának kényeztetését.
A lány egyre nagyobbakat sóhajtott, behunyta szemeit és várt. - Timotei... még sosem adtam magam férfinak! - állította le hirtelen félve és ijedten. Félt ettől, félt az esetleges fájdalomtól, hiába tudta, hogy a férfi mindennél jobban vigyázna rá. De sosem volt még férfival, ártatlanságát nem vette el senki.
Timotei gyengéden végigsimította arcát és kezei a lány ruhájának hátsó részére tévedtek, ahol rögtön valami ragadozóként kezdte el lebontani róla hálóingét. - Vigyázom rád, kedvesem! - suttogta meggyőzően és őszintén, majd újra csókban forrtak össze.
A férfi kezei csak haladtak tovább, majd lassan és óvatosan elszakadt a lánytól, hogy levegye róla a feleslegessé vált, már amúgy is átlátszó ruhaneműjét. Furcsállta is, mikor a hálónemű alatt nem talált másik ruhadarabot, de ez csak könnyítette dolgát. - Édesem, gyönyörű vagy - motyogta fülébe, majd magához szorította lány testét és megemelve az ágy irányába indult felé. Finoman feküdt rá, miközben szája el sem szakadt a lányétól és érezte, hogy a lány is átadja magát az érzésnek és neki is. De mivel tapasztalatok hiányában van, nem várhatott tőle olyat, amit még nem tudhatott.
Saját maga kezdte el kigombolni ingét, majd pár pillanat múlva fedetlenné vált mellkasa és Katerina végigsimított a finom bőrén. - Katerina... - motyogta. - Szerelmes lettem beléd... vérfarkas vagyok és öltem már, hiszen ha nem tettem volna, ma nem lennék az, ami... képes vagy szeretni engem így is? - simogatta a lány telt kebleit.
Katerina pedig mosolyra húzta ajkait és megcirógatta a férfi arcát. - Veled leszek, ahányszor csak átváltozol. Melletted leszek, ott a helyem! Szeretlek!

*-*

Hetek teltek el. Zivataros, nehéz napok árnyéka borult a szerelmesekre. Hiszen telihold közeledett, a vérfarkasok időszaka. Viszont míg más vérkarkasok ünnepként álltak az éjjel előtt, Timotei félt. És féltette szerelmét. Az ő védelmét tartotta legfontosabbnak. Valamit találnia kellett, ami megvédi majd és biztonságban tudhatja. Hiszen Katerina makacssága miatt mellette akar majd lenni minden percben.
A lépcsőkön sietett fel. Közeledett a napnyugta, már csak pár óra választott el tőlük. A kezében egy apró tárgyat szorított, amit Katerinának szánt. Mikor belépett szobájuk ajtaján, a kedvese éppen cipőjéből bújt ki és másik kezével kikandikáló hajtincseit igazgatta. - Katerina, édesem. Hoztam neked valamit - lépett oda elé és két kezénél fogva felhúzta a meglepődő lányt. Sietnie kellett, hiszen a teliholdtól már forrt a vére és érezte, hogy képes lenne bántani valakit már most.
A tükör elé vezette szerelmét és vállánál fogva elmosolyodott szerelme mögött. - Szépséged mellett minden elhalványul - lehelt könnyed csókot a lány nyakára és hallott egy jóleső sóhajt. - Felesleges bármi széppel meglepnem téged, hiszen nyilvánvaló, hogy fénye megtörik bájod mellett! - vette ki zsebéből az időközben odacsúsztatott nyakláncot. Habozás nélkül akasztotta Katerina nyakába és egy gyertya fénye megvilágította és csillogtatta a zöld smaragdkövet.
Ismét Katerina vállára tette kezeit. Bizonyára nem érted ezt, de kérlek téged, hogy ezt soha ne vedd le szerelmem! - nézett a tükörbe és így figyelte Katerina csodálkozó és csillogó tekintetét. - Vigyázni fogok rád, ameddig dobog a szívem! - suttogta és megcirógatta kedvese puha arcát.
Katerina csak állt, a nyaklánc mélyébe meredt szemeivel.
 - Ez gyönyörű... Timotei! - nyúlt hozzá a kőhöz és végigsiklottak rajta ujjai. A férfi arcára nézett és látta rajta a feszültséget. - Közeledik a hold - állapította meg. - Mit tehetnék azért, hogy ne büntetésként tekints adományodra? Veled megyek, hogy éreztessem szerelmemet! - Timotei csóválni kezdte fejét. - Timotei, szerelmünk beteljesülésének éjjelén megígértem kitartásomat melletted!
 - Édesem, nem fogom ezt engedni neked. Szegd meg szavad, ne légy mellettem változásom közben! Szörnyű szenvedés vár reám minden alkalommal, nem akarom, hogy végig kelljen nézned! - emelte fel Katerina kezét és ajkához szorította. - Kedvesem, mivel tarthatnálak vissza? - nézett rá elgyötörten és homloka redőit már verejtékcseppek nedvesítették. - Szívem a tiéd és meghasadna, ha bajod esne! - fordította maga felé és szenvedélyes csókban forrtak össze ajkaik. És bár eme érzést Katerina nem akarta érezni, de a csókban mintha a búcsú halvány szikráját fedezte volna fel.
 - Nem esne bajom, Timotei! - szakadt el tőle a lány és homlokát a férfiénak támasztotta. - Engedd meg, hogy legalább a telihold nyugta után veled legyek! - suttogta már-már könyörögve.
Timotei megfogta Katerina két kezét és cirógatni kezdte. - Ígérd meg nekem, hogy bármit is hallasz, nem jössz ki ebből a szobából, míg a hold egész teste az égen ragyog! Biztonságban vagy e szobában, a birtok melletti pince nem engedi majd, hogy kiszabaduljak! Ígérd meg!
Katerina elnehezedett torokkal bólintott. - Megígérem, de... nem esik bajod, igaz? - kérdezte reménykedve. - Timotei, olyan feladat vár miránk, amihez szükségem van rád is! - suttogta Timotei után, aki már az ajtóban állt.
 - Nem tudhatom, hogy mi fog történni! - tapadt keze az ajtóra. - Meg kell tanulnod együtt élni velem. Hatalmas felelősséget vállaltál. - Majd elhagyta a szobát.
Katerina az ágy szélére ült és feszülten behunyta szemeit.
De az órák múlásával minden nehezebb lett. Főleg hogy megtörtént, amitől félt. Hallotta szerelme kíntól csillogó ordítását, ami bár távol volt tőle, a szíve közepéig hatolt és felsértette szívét. Könnyekben forgott a szeme és felállt. Nem bírja itt... le kell mennie, ott kell lennie. Járt már abban a pincéban. Az erős farácsok nem engedik ki őt onnan. Nem bánthatja őt!
Egy vékony kabátkát terített hátára és elindult a pince felé, hogy mikor odaérjen, szája elé kapjon a látványtól. Timotei egész teste izzadságban úszott és a földön feküdt, eszméletlenül. Legalábbis úgy tűnt, hogy nem érzékeli a külvilágot. - Timotei... - susogta Katerina és teljes rémülettel fogta meg a rácsokat, de azok nem engedtek. Közelebb nem mehetett. Timotei mindenről gondoskodott.
Aztán a test megmozdult, heves légzéssel. - Katerina... - fordította felé nehezen a tekintetét, majd a légzése nem csillapodott. - Nem tehetsz semmit... menj el innen... gyenge vagyok hozzá, hogy elvigyelek innen... a hold már ragyog... menj el... kérlek... - könyörgött rázkódó testtel, ahogy a hold bevilágított a pince ablakán és Timotei keserves ordításba kezdett. Katerina befogta füleit és hehunyta szemeit, de a fájdalmat belülről érzékelte.
 - Édesem, szerelmem! Timotei! - ragadta meg a rácsokat a lány könnyekkel telt tekintettel. - Nézz rám és mondd, hogy nincs bajod! Timotei! - rázta a rácsokat, de azok nem engedték közelebb... - Timotei... szeretlek és... Timotei... - nézett a férfi szemeibe. - Állapotos vagyok.... gyermekünk lesz, szerelmem... - motyogta könnyektől fulldokolva és ekkor a kínok közepette Timotei arcán egy halvány mosoly jelent meg. - A te gyermeked, Timotei!

1 megjegyzés:

  1. Jézusom!!!! Ez megint nagyon-nagyon jó lett!!!! Napokig tudnám olvasni folyamatosan! Siess a következővel, ha lehet!

    VálaszTörlés