Tizenharmadik fejezet: Ölni vagy élni hagyni!

http://www.youtube.com/watch?v=awgTLQHLzEA

Stefan tekintete végigsiklott Isobelen és rögtön elfordította fejét, ezzel jelezve ellenszenvét. – Hello, Isobel! – köszönt közömbösen, rá sem nézve a nőre, csak Elenát figyelte és annak reakcióját.

- Jó reggelt! – viszonozta a gesztust a sötét barna hajú nő, nem több kedvességgel, mint ahogy Stefan mondta. – Elena, nem hiszem, hogy továbbra is szükséged lesz bármelyik Salvatore testvér segítségére és pátyolgatására – fordult lánya felé, és fél szemmel Stefan figyelve, aki csak rosszalló módon csóválta fejét, miközben kifelé bámult az ablakon.

- Majd én megítélem, hogy mire és kire van szükségem – válaszolta a lány. – Beszélnünk kell, hogy mit is szeretnél itt – folytatta és anyja mellé lépett. – Négyszemközt! – motyogta és rögtön ki is lépett a konyhából, célba véve a nappalit és ott várta Isobelt.

Isobel nem fordult utána, de amennyire csak lehetett, követte tekintetével lányát. Mikor pedig már nem látta, Stefanhoz fordult. – Ti csak bántjátok őt. Te is és a bátyád is. Nem akarlak többé a közelében látni. Ne feledd, hogy csak az éveid száma több. De én több tudással rendelkezem, mint amiről te csak álmodni tudsz – sziszegte durván és követte lányát.

Stefan pedig elmosolyodott. – Próbálj eltörölni az életéből a nagy eszeddel! – Tudta, hogy Isobel hallja, de nem érdekelte. Nem félt tőle, de elküldeni nem küldhette el. Mert veszélyt érzett ő maga is a levegőben. És Isobel kellhet még. Koncentrálni kezdett, hogy hallja a beszélgetést.

Elena keresztbe tette karjait és észre sem vette, mikor anyja megérkezett, olyannyira elmerült a gondolataiban, hogy mit is kellene mondani.

- Hallgatlak, kicsim! – állt meg Isobel a kandalló előtt, hiába nem égett benne tűz, csak figyelt és várt, hogy a legédesebb hang megüsse fülét.

Elena nagy levegőt vett és szóra nyitotta száját. – Nem dönthetsz az életemről. Nem tudom, hogy milyen módon akarsz segíteni nekem és miért akarsz egyáltalán segíteni, hiszen minden rendben, nem vagyok veszélyben. Egy kötelék az ősömhöz köt, de más problémám nincs. Nincs szükségem a segítségedre!

Isobel hallgatott. Tudta, hogy Katherine nem avatja be Elenát a vérfarkas-vámpír históriába, de tudnia kellene róla. Tudnia kellene, hogy halál fenyegeti. Azonban nem akarta megijeszteni. – Figyelj rám nagyon. Nagyobb a veszély, mint hinnéd. Katherine nem mondott semmit? – Elena erre csak a fejét csóválta. – Pedig neki kell elmondania. Ő ott volt, átélte azt, amit én hosszú időn keresztül tanulmányoztam, és még így is csak a történet töredékével vagyok tisztában. Segíteni akarok abban, hogy megvédjelek… a sorsodtól! – termett ott a lánya mellett és megsimogatta annak arcát. látta szemében a nyugtalanságot és az értetlenséget.

- Katherine… titkolózik… de tudnom kell?? – kérdezte suttogva Elena és nem húzódott ki anyja karjai közül. Belenézett a barna szempárba, ami pontosan úgy csillogott, mint a sajátja, ha tükörbe nézett. Ahogy nézte anyját, úgy fedezett fel egyre több hasonló vonást. Kiszáradt torokkal kezdett motyogni. – Másfél éve nincs anyám. Most itt vagy és én semmit nem tudok rólad. Nem tudom, hogy mi igaz abból, amit mások mondanak rólad. Emlékszem a szemedre, mikor először találkoztunk. És most is látom a szeretetedet – csúszott keze az anyjáéra, ami még akkor is az arcán pihen. Már nem egy idegen vámpírt látott abban a nőben, aki előtte állt, hanem… a védelmező édesanyját, aki rátalált és nem engedi el többé. – Nem menj el többé! Ne hagyj el engem még egyszer… anya! – tette hozzá pár pillanattal később. És ebben a szóban éreztette elfogadását és azt, hogy kezd megbízni Isobelben. – Az anyámra van szükségem, nem pedig… egy egyetemi zsenire… az anyámra, aki már régóta nincs… - keseredett el teljesen és könnyek gyülemlettek fel a szemében.

Isobel szíve heves játékba kezdett. Mert az a kis szó, hogy „Anya” és hogy ezt hallhatta a lányától, felért a világ minden boldogságával. 17 éven keresztül álmodozott arról a pillanatról, hogy Elena kimondja ezt és most eljött. Ez volt a tökéletes momentum. – Édes kicsi Elenám – suttogta Isobel, szintén könnyes szemmel, folyamatosan lánya arcát cirógatva. – Nagyon szeretlek, és az anyád akarok lenni! Az édesanyád! – mosolyodott el a könnyeivel küszködve és magához húzta lányát, hogy a karjaiba fogja lánya meleg testét, fejét a vállán érezhesse és a heves lélegzetét pedig egyenesen a fülében hallja. A haját cirógatta. – Annyira szeretem az egyetlen kislányomat – suttogta a fülébe, majd Elena halántékára egy apró puszit adott. – Mindent megadnék azért, hogy minden, ami régen az enyém volt, újra itt legyen. A kislányom és a… - Elnémult, mert nem akart most erről beszélni, de Elena kibontakozott az ölelésből és gyanakvó tekintettel nézett anyjára.

- És? Kiről beszélsz? Kit szeretnél még, hogy veled legyen? – szegezte neki a kérdést kíváncsian és szemei tükrözték ezt.

Anyja a kanapéra húzta és megfogta kezét. – Kicsim… sokat áldoztam fel azért, hogy vámpír legyek. Az életemen kívül odaadtam még valamit… a férjemet. A vámpírságomat választottam a szerelemmel szemben. És nem tudod, hogy hányszor bántam meg ezt. Nem kellett volna megkérnem Damon Salvatore-t, hogy átváltoztasson. De késő bánat. Elveszítettem a reményt a szerelemre. Mert Alaric Saltzman szíve már nem az enyém – hajtotta le a fejét.

Elena mindent megértett. Hát persze… Rick Isobel férje volt, szerették egymást és ez az érzés… ez az érzés az anyja szívében még nem múlt el. Biztatásul szorította meg a kezére fonódott ujjakat. – Nem tudok mit mondani erre. Szereted őt még mindig, igaz? – Isobel bólintása láttán felpattant és megállt a szemközti fal mellett. – Ő Jennával van. A nagynénémmel…

Isobel megértően bólintott. – Tudom, kicsim. Ő már nem lesz velem! – állt fel és a lánya elé sétált. – Viszont ideje mennem, édesem! Hamarosan vendégek jönnek! – mosolyodott el könnyes szemmel és a fájdalom szikrájával szemeiben. Végigsiklott keze a lánya puha arcán. – Hamarosan találkozunk – hajolt oda egy kis puszira, mire Elena behunyta szemeit, de mire kinyitotta, anyja már eltűnt, az ajtó viszont egy kis nyikorgással kinyílt.

Rick jelent meg Jennával, meglepő módon mindketten mosolyogtak, mintha semmi sem történt volna a napokban. De ezt teszi az, amit mindketten éreznek. Ez talán a szerelem? Ami kettejük között él? Emberek és így nem áll közöttük semmi. Elfogadják, megbecsülik egymást. Törődnek a másikkal. Igen, ez az, amit Elena már soha többé nem fog érezni. Ez… a szerelem. A fájdalmas, kínzó, szenvedéssel teli érzelem, ami hol áldás, hol átok.

Jenna nem vette észre Elenát, hiszen a fiatal lány eléggé a nappali azon oldalán állt, ahonnan kevés látszódott. Viszont Rick igen. Bíztatóan suttogott valamit Elena nagynénje fülébe, aki kacagva indult el az emelet irányába, viszont a csók, ami elcsattant, inkább búcsúcsóknak látszódott.

Jenna eltűnt a lépcső tetején, Rick pedig torokköszörüléssel belépett a nappaliba és figyelte, ahogy Elena felé fordul és megereszt egy halovány mosolyt. – Elena, jól vagy? – állt meg pontosan az ajtóban és végigmérte a lányt.

 - Igen, Rick. De ne tégy úgy, mintha minden rendben lenne, kérlek! – suttogta Elena szinte már könyörögve. – Tudod, hogy Isobel… az anyám itt van és ezzel elég nagy kavarodás van az egész családban.

 - Tudom. Viszont ő hagyott el engem, nem fordítva, így a szememben Isobel halott és nem is tér vissza – hangsúlyozta ki erősen a szavakat, de nem Elenára irányult a felébredő düh, sokkal inkább az említett személyre. – Ne kérd tőlem, hogy elfogadjam a tényezőt, mert nem fog menni. Meghalt, hogy vámpír legyen. Örülök, hogy te megbocsájtottál neki, de én nem. Ő egy önző nő, hátsó szándékokkal. Nem azért van itt, amiért mondja – mondta teljes biztossággal a férfi és közelebb lépett Elenához. És a lány ekkor látta meg a férfi szemeiben azt, amit nem látott addig. Hiszen a szemei teljesen mást mondtak, mint a szavai. Azok a szempárok tükrözték a tétlenséget és azt, hogy nem tudja, mitévő lehetne. A nő, akit a feleségének mondott, akit mindennél jobban szeretett és évekig nyomozott utána, hogy megtalálja gyilkosát, itt van. Évekig hitte, hogy meghalt és ennek csak a töredéke igaz. Mert tényleg meghalt, de vámpír lett belőle. Mit érezhetett most azon kívül, hogy becsapták? – Nem tudom, Elena, hogy Isobel tudna-e még nekem újat mondani. Vagy egyáltalán igazat mondani tudna-e. Az érzéseim tőle függnek – hajtotta le fejét, mire Elena átkarolta és megölelte.

 - Én tudom, hogy mit érez, de tőle kell tudnod! De ha te nem tudod, akkor… keresd meg és… beszélj vele – adta tanácsát a lány és kibontakozott az ölelésből, hogy Rick szemeibe nézzen. – Beszélj vele a múltról, érzelmekről, a jelenről, akár meg is csókolhatod, vagy mit tudom, én – vont vállat Elena, bár akármilyen komolyan is csengett hangja, az utolsó tanácsát ő maga sem gondolta komolyan. – Ne engedd, Rick, hogy az eszed mást mondjon, mint a szíved! Én az eszemre hallgattam és sokáig nem jöttem rá a valós érzelmeimre. És azokat nem Stefan iránt éreztem már egy ideje! Ne hagyd, hogy becsapjanak az érzékeid!

 - Te csak segíteni szeretnél és… igazad van! – jött a felismerés Rick-ben. – Megkeresem és beszélek vele. Meghallgatom őt és végre talán minden letisztázásra kerül! – Nem is telt sok időbe, míg a szavait tettekké váltotta. De az ajtóban még visszafordult. – Elena, boldog születésnapot! – mosolyodott el kedvesen és kilépett a Gilbert ház ajtaján.

Elena megcsóválta a fejét mosolyogva és utána nézett, majd jobbnak látta, ha visszamegy a konyhába, de ott már nem talált senkit. Csak a kész tortát, amit Stefan már mindenféle édességgel és cukormázzal elborított, de magát a fiút sehol sem látta.

Egy apró cetli azonban a torta mellett hevert, de nem akarta látni. Stefan bizonyára hallotta a szavait, mikor azt mondta, hogy a szíve már régóta Damont szereti. Lehajtott fejjel ült le a konyhapulthoz, amikor azonban telefoncsipogást észlelt…

*-*

Katherine csak ült a kanapéján teljesen elterülve, a mennyezetet figyelve és vért kortyolgatott. Jeremyt valahová elnyelte a föld, biztosan már megint Johnatan Gilbert naplójával szerencsétlenkedett a saját szobájában, míg Katherine csak várt. Várt Victor visszaérkezésére és azon gondolkodott, vajon Elena megkapta-e az ajándékot. Csak bízott benne, hogy így történt. Mert a rossz szándékai ellenére…

Behunyta a szemeit egy pillanatra. A régmúlt illata töltötte el tüdejét és szelíd, láthatatlan álomba szenderült.

Álmában egy teremben állt, finom és elegáns ruhában, a sok ember között. Mindenki táncolt, mosolygott és társalgott. Eszébe jutott ez az esemény. 1490. Egy bál, ahol minden eldőlt. A sorsáról rendelkezett egy vámpír és egy vérfarkas, a beleegyezése nélkül.

Állt és figyelte a táncoló párosokat, a gyertyákat és a különböző fényáradatokat, mikor egy kezet érzett a saját vállán és egy mély férfihangot. – Katerina, drágám! Hát itt vagy!

A nő megfordult és pontosan abban a pillanatban a férfi elmosolyodott és meghajolt előtte udvariasan.

Katherine szintén elmosolyodott és mire reagálhatott volna, a férfi a karját nyújtotta, hogy a táncolók közé vigye. A nő óvatosan egyezett bele eme gesztusba és elindult vele. – Rossz érzések játszanak bennem, Timotei! – olvadt eggyé a jelenkori Katherine az 1490-es évekbeli Katerinával.

 - Ne figyelj ma este semmire, szerelmem! – emelte ajkaihoz a nő reszkető ujjait és fiatalos mosolyával, érzéki ajkaival csókot lehelt a kézfejre. – Táncolj velem és lásd, hogy az emberek boldogok és mosolyognak! Ilyen ember vagy te magad is, édesem!

Ezek után jött az, amire Katherine pontosan emlékezett. Mintha csak tegnap történt volna, hogy Elijah is megjelent azon a bálon és csábító szavakkal és Timotei segítségével kicsalta őt, hogy vérét vegye a béke megkötése érdekében. Az egyetlen biztos pont, amire mindennél jobban emlékezett, hogy smaragdköves nyakláncát szorította mindvégig…

  

Felébredt álmából. A homloka úszott a verítékben, a poharat elejtette, amitől a szőnyeg egy része vörös színt öltött magára. Kissé megemelte fejét, hogy pár pislogás után visszaejtse a párnára. A nyakához kapott, de csak a napfénytől védő nyakláncát tapogatta ki.

Nagy levegőt vett. – Timotei… itt kísértesz engem. A szerelem, amit irántad éreztem… még most is érzem. Itt vagy a szívemben, a legközepén és téged nem feledtet velem senki. Aki tudna, az már másé és nem tudom megszerezni! Miért pont Elijah-val szövetkeztél ellenem? Hiszen te magad is szerettél… az arcod itt ég a szívemben. Takarodj az emlékezetemből, te hitvány féreg! Tönkretettél és elhittem szerelmed! Megkaptál tőlem mindent és elárultál... – motyogott és olyan dolgot tett, amit évszázadok óta nem látott tőle senki. Egy könnycsepp végiggördült az arcán.

De nem „élvezhette” sokáig ezt, mert nyílt az ajtó és egy talpig mocskos férfi lépett be. Azonnal felismerte. – Azt hittem, a földet hoznod kell, de nem magadon, Victor! - dőlt vissza a kanapén és nagyot sóhajtva behunyta a szemeit. 

Victor végignézett magán és valóban láthatta, amiről Katherine beszélt. Az egész teste sárban és homokban úszott. Megrántotta a vállát. – Kértél tőlem valamit. Hát elhoztam neked! – emelt fel egy kis dobozt és Katherine felé indult vele. – A föld az akkori boszorkányod sírjáról! – nyújtotta oda neki és várta, hogy Katherine kinyissa szemeit és felüljön.

 - Nagyon gyors voltál – sétált oda hozzá a nő, egyik kezében már telefonnal és elmosolyodott. – Ma végre elmondhatom majd magamról, hogy nincs hozzám kötve senki? – fordított hátat Victornak és egy üzenetet kezdett pötyögni. „Gyere a temetőbe!” És címzettnek kikereste Elenát és Damont is. A „Küldés” gombra kattintott és ledobta a készüléket a kanapéra. – Ha lehet, ne nyúlj semmihez! – nézett kissé fintorogva Victorra, majd az ajtó felé bökött. – Ha minden igaz, lesz két vendégünk a temetőben. Hozd, ami szükséges és TÖRD MEG A KÖTELÉKET! – hangsúlyozta ki az utolsó szavakat és ő maga távozott.

Victor nézett utána egy ideig, de utána ravasz és gúnyos mosoly húzódott ajkaira. – Megtöröm, Katerina! Ebben biztos lehetsz! – mormolta az orra alatt. És nem hazudott ezzel. Meg fogja törni a köteléket, de Katherine-nek abból nem lesz haszna…

*-*

Az iskola falai kongtak az ürességtől. Egy szombati napon ki is merészkedne be ide, mikor annyi fiatal rémálma? És a kivétel, aki nem így vélekedik, sem jön ide ilyenkor.

Isobel kihasználta ezt. Bejutott a zárt ajtókon, néhány csavaros vámpír trükkel és Alaric helyét kezdte keresni. Ahová tudott, benyitott, de kizártnak tartotta, hogy Rick-nek külön irodája lenne. Hiszen… csak egy tanár. De annak nagyon jó.

Tévedett. Ugyan tanterem előtt állt meg, de az ajtón mégis ott díszelgett az „Alaric Saltzman” felirat. Megkönnyebbülten sóhajtott és elmosolyodott. Ugyan tudta, hogy szerelme nincs itt, de érezni akart valami olyat, ami az övé. Az illatot, ami melengette a szívét, ami férfias és cseppet sem erős illatszerek összessége volt.

Végigsimította kezét az asztalon és nagyot sóhajtva behunyta a szemeit. – Hol lehetsz most? – suttogta és kizárta a külvilágot. Állt ott, nem figyelt a madarak csiripelésére, a szél zúgására.

Viszont azt a hangot, ami a fülét megcsapta… nem tudta kizárni.

 - Itt állok mögötted – jött a hang a háta mögül. A hang határozott és meggyőző volt, ugyanakkor Isobel érzett rajta némi kételyt is. Hiszen ezt a hangot millió közül is felismerte és jobban ismerte, mint bárki másét.

 - Rick… - fordult hátra és nem mert mosolyogni. – Rick… - ismételte a nevet és csak meredt abba a szempárba, ami most idegenként vizslatta őt.

 - Meghallgatlak téged. Mondd el azt, amit akarsz és utána… vessünk véget annak, aminek már több éve le kellett volna zárulnia – kulcsolta össze karjait és megtámasztott egy padot. Isobelre nézett és közben maga sem tudta megmondani, mit érez. A felesége állt előtte, teljes életnagyságban. De ott volt az a tényező, hogy a HALOTT felesége. Akit annak idején az életénél jobban szeretett, nagyon sokat adott fel érte, szinte mindent, hogy a gyilkosát megtalálja. És mikor megtalálta Damont, vele együtt az igazságot is megkapta. A teljes igazságot, ami másra nem adott okot, csak arra, hogy gyűlölje azt a nőt, akit feleségének mondott. Majd a felbukkanása, az árnyak, amik akörül a találkozás körül keringenek a fejében…

Isobel néma csendben figyelte Rick tetteit és szavait, de a lelkét elöntötte a fájdalom. A hiányérzet, hiszen Rick szavaiban ott csengett a hidegség. A szemei pedig… labirintus volt Isobel számára. De meg kell találnia a kivezető utat, hogy megláthassa a valós érzelmeit. Mert tudnia kell, mire számíthat. Rick elutasító szavai ellenére is. – Tudom, hogy… nagyon rosszkor érkeztem és elkéstem. Éveket késtem. Akkor érkeztem, mikor már magad is megtaláltad a boldogságot valaki más oldalán. És ez jogos. A feleségedet halottnak hitted, kerested és nem találtad meg. Érthető, hogy újrakezdted az életedet a leghalványabb emlékem nélkül.

Közelebb sétált Rick-hez és pontosan előtte állt meg, olyan közelségben, hogy lábai érintették Rick lábait. – Szerettelek! És szeretlek most is, Rick! Ezért kaptad ezt tőlem – emelte fel a férfi kezét és végigsimított a gyűrű kövezetén. – Éveket vettem el tőled, hosszú éveket. De ezek alatt én nem szűntem meg szeretni téged! Elvették az életemet, mert kértem! De nem azt akartam ezzel, hogy a te életed is odalegyen! Vámpír akartam lenni. Ha tehetném, ma már nem akarnék, mert olyanról mondtam le, ami rengeteget jelentett nekem – emelte fel félve kezét és Rick megrökönyödött arcához ért. Finoman végigcirógatott rajta és könnyes szemmel folytatta. – Rólad mondtam le… ma már nem tenném… ostoba voltam… és most ébredek rá erre, mikor már nem lehetsz újra velem… mert másé vagy… - hajtotta le a fejét és könnyei a padlót kezdték nedvesíteni.

Rick fejében pedig maga sem tudta, mi kezdett dolgozni. A múlt képei, mikor olyan szerelmesen csókolták és ölelték egymást, mikor éjjeli búcsúcsókokat lehelt kedvese arcára és meleg szavakat suttogott fülébe. És most ezzel… ember volt, mikor szerette. Mára vámpír, egy érzéketlen lény… és érez? Érez és azt iránta érzi? – Isobel… - suttogta és elborította egy régi érzés. Hogy mennyire szerette ajkaival érinteni felesége száját.

Nem pislogott kettőt sem, mikor azon kapta magát, hogy kiegyenesedik és mire Isobel bármit is mondhatott vagy tehetett volna, Rick legyőzte a gátlásait, mindent, ami benne élt és magához rántotta azt a nőt, akit szeretett. A feleségét, akit bár már elválasztott tőle a halál, de valamit még érzett iránta. Csókolta, szomjasan, vágyasan és úgy, mintha soha nem akarná elengedni. Azt élte át, amiről már évek óta ábrándozott…

*-*

Sötétedni kezdett. A temető sírkövei már kevésbé látszódtak, csak a felkelő hold és néhány kóbor csillag játszott az égen. Katherine megtámasztotta az egyik ilyen hatalmas, látszólag mészkőből készült sírkövet és már hallotta az érkező hangokat, majd pár pillanat múlva meglátta Damont, aki látszólag cseppet sem vette sietősre a figurát.

Katherine Victorra nézett, majd Damonre és elmosolyodott. – Íme itt az idősebbik Salvatore! – mondta ironikusan és végigmérte a férfit. – Ne legyél már olyan elkeseredett. Hiszen azt kapsz meg, akit csak akarsz – vont vállat.

Damon pedig már most legszívesebben nekiment volna a nőnek, de türtőztette magát és nagy levegőt véve nézett rá. – Mit akarsz?

Katherine megrántotta a vállát. – Csak látni téged. Hidd el, nincs ennél jobb – vigyorgott a nő és már nem kellett nagyon fülelnie ahhoz, hogy meghallja a zavaros lépteket, ahogy ropog az avar és közeledik Elena. Pár perc múlva viszont már szemeivel is láthatta a lányt, ahogy fogalma sem volt, miért kell ő ide.

Majd mikor megpillantotta a triót, rögtön megállt és Victorra nézett, szemmel láthatóan őt is meglepte, hogy ilyen hamar viszont láthatja a boszorkányt. – Máris itt az… idő? – kérdezte akadozva és Katherine-re nézett. A szíve megtelt némi nyugalommal, ugyanakkor ez még nem a vég. Ki tudja, talán nem is sikerül?

Victor ledobta zakóját az avarba és ténykedni kezdett, de a többiek figyelmét egymás közötte le. Damon Elenát figyelte szünet nélkül és azon gondolkodott, hogy mit tegyen a lány bizalmáért. Az életét is odaadná.

Katherine csak kapkodta a fejét a két szerelmes között és a szemét csóválta, mikor meglátta azt az elveszett szikrát Elena szemeiben is, amit annyira próbált eltitkolni. Inkább kisétált a képből és Victorhoz fordult, hogy kinyújtsa a kezét. – Vedd a véremet, ha szükséges! – lóbálta kezét bíztatásképpen és várta, hogy Victor a húsába hasítson a tőrrel, amit már látott a boszorkány kezében.

 - Először Elena vérét – nézett Victor a lányra és felé indult, hogy egy apró mozdulattal belevájjon a lány vékonyka kezébe és kifolyjon néhány csepp életnedv. Elena felszisszent egy kicsit és behunyta a szemeit, hogy ne lássa saját vérét, mintha még nem látott volna vért.

A kés hegye már vöröslött és fénylett rajta a néhány csepp vér, amit Victor szükségesnek látott. – Sajnálom, ha fájt, de mindent a célér érdekében – mosolyodott el kedvesen és elsétált Elenától.

Katherine-re viszont már nem tekintett ugyanilyen kedvességgel, sokkal inkább megvetően. Eddig nem is gondolt arra, hogy tulajdonképpen ez a nő majdnem tönkretette egy lány, a saját hasonmása életét. Ha nem töri meg a köteléket, bármikor megölhetik mindkettejüket. Katherine megérdemli a büntetést. És Victor megtalálta a módját, hogy megbüntesse.

-          És Damon minek kell ehhez? – törölte le Elena a többi vért a saját felsőjével, majd Katherine-re nézett, akinek már gyógyult a sebe.

-          Hogy legyen közönség és amúgy is… ha valami rosszul sülne el, legalább ő, akit annyira szeretsz vagy szerettél, legyen az utolsó, aki lát. – A mosolya már-már vicsorgásba fajult.

Odasétált Elena mellé és megállt vele szemben. – Hihetetlen, hogy mennyi a hasonlóság és mégis ennyire különbözöl tőlem.

-          Nem minden a külsőség, a belső többet számít! – mondta Elena komolyan és csak figyelte Katherine szájjárását. – Te valamikor más nyelven beszéltél – vonta le a következtetését. A zsebébe nyúlt és elővette a cetlit, amit a nyaklánc mellett talált még reggel. – Fordítsd ezt le nekem, kérlek! Soha nem kértem tőled semmit, csak most. Gyűlölhetsz, de ha ezt odaadtad, akkor magyarázd is el, miről van szó benne! – nyomta Katherine kezébe és várta a magyarázatot.

Damon figyelte őket és már neki is feltűnt az, hogy Elena nyakában ott van egy medál, amit eddig még sosem látott. De nem mondhatott semmit, mert mire maga is felfogta ezt a tényt, az avar szikrát kapott és egy furcsa kör alakú formában gyújt meg. Damon Victorra nézett, aki erősen koncentrált, behunyt szemekkel és kezeit felemelve és mormolt valamit magában. Ez tehát a része a dolognak és nem… nem lesz baja Elenának. Katherine nem érdekelte, de Elenát féltette.

Katherine behunyta a szemeit és visszagondolt a múltjára. Akkorra, mikor ezt a köteléket megköttette. Akkor még jó ötletnek tűnt. De mára minden megváltozott. Ha Elenának halnia kell, akkor ő nem megy majd vele. Ugyanakkor… neki is mindennel megvan a hátsó szándéka…

A lángok csak csapkodtak mindenfelé és Victor mormolása sem csillapodott. A földön előtte több maréknyi föld hevert, aminek színe jóval eltérőbb volt, mint a Mystic Fallsban megszokott. Victor erre csepegtette rá a két nő vérét a tőr végéről és a szemei kipattantak, egyre hangosabbá vált a mormolás, mígnem üvöltéssé fajult, a lángok egyre magasabbra csaptak és pontosan abban a pillanatban, mikor Victor elhallgatott, fújni kezdett a szél és valami láthatatlan erő elfújta az egész égő avart. Szakadni kezdett az eső, elmosva ezzel a parányi parázst is.

Victor nagyot sóhajtott és - mint aki jól végezte dolgát - behunyta szemeit ismét. – Katherine, próbáld meg… - suttogta elgyengülten és a nő felé nyújtotta a tőrt.

Katherine-nek sem kellett többször mondani, elvette a kést és hegyét a saját kezébe mélyesztette. Folydogált a vér belőle, de Katherine nem ezzel törődött. Elena kezén nem jelent meg. – Megtört! – nyugtázta elégedetten és odasétált Victor elé. – Jól csináltad. Köszönöm – suttogta elfordulva, hiszen tőle ezt nem minden nap hallhatta élőlény.

Damon pedig Elena arcát fürkészte, aki állt, de mikor Victor ledobott zakójára nézett, feltűnt neki valami. Egy napló, ami a belső zsebéből esett ki. Ócska és régi.

Odasétált és felvette, hogy belelapozzon, de nem talált benne olyan szöveget, amit meg is értett volna. Csak egy lapon, de azt is belehajtogatta valaki.

1490. november 09.  

Sötét felhők ereszkedtek eme földre. A béke mindkét népnek büntetés lenne? Ők így látják? Ez a rossz oldal csábítása… a békénk megoldás. Az örökös vérontás befejeződött. És minden nyomot eltüntetünk, ami kiindulópontot adna néhány ellenszegülőnek. Nem tudhatják, hogy egy módon véget vethetnének e békének. A hasonmás feláldozásával, aki eljő majd…

 Damon szemei kitágultak. A hasonmás… hiszen az Elena… és milyen béke ez? A szívét a félelem kerített hatalmába. – Katherine, ideje lenne elmagyaráznod nekünk valamit – emelte fel a naplót, miközben le sem vette szemét az avarról. – Hallgatunk! – nézett fel rá és a szeméből sütött a gyűlölet.

Katherine szemügyre vette a kis könyvecskét, majd mérgesen Victorra nézett. – Felelőtlen vagy! – suttogta dühösen, majd nagyot sóhajtott és Elenára nézett. – Ideje lesz megtudnod, mi történt a múltamban és mi vár rád! Hogy mi történt 1490-ben! – hajtotta le a fejét és szóra nyitotta száját…

      

*-*

A férfi fel-alá rohangászott a szobájában. Kínzó gondolatok gyötörték és akárhová lépett, azok követték. Azóta, mióta megölte azt a férfit az erdőben. Azt a vérfarkast. De mit rontott el? Mi tiltja, hogy megölje?

Az ablakok kicsapódtak a fagyos éjszakán és a férfi ijedten ugrott egyet és figyelni kezdte a hosszú, fehér függönyt. – Ki van itt?

Lassan közeledett a függöny árnyékából egy alak. Egy férfi… magas, szőkés hajú, csillogó kék szemű. De szeme a gonoszságtól fénylett. – Maga ki? – hátrált folyamatosan, de a kanapénál megragadt. Csak figyelte a férfit, aki kinézetre egykorú, húszas éveiben járó férfi lehetett, de a háttérben több száz év választotta el őket.

A férfi lassan termett ott előtte és ravasz mosolyra húzta a száját. – Elijah üdvözletét küldi! – suttogta a dörzsölt mosolyával és a következő pillanatban keze már a férfi szívét szorongatta. Hirtelen rontott neki a férfi mellkasának és erősen belevájta ujjait a húsba, a vérbe, míg el nem érte a dobogó szívet és szorította. – Ez jár annak, aki békeszegő – sziszegte szikrázó szemekkel és látszott rajta, hogy élvezi, amit csinál.

A vámpírférfi térdre esett, szakadni kezdett róla a verejték és hangosan nyögdécselt fájdalmában. – Miért? – kérdezte suttogva és felnézett az előtte álló „bérgyilkosra”.

De nem hallhatta már a magyarázatot. Mert valahol hátulról, miközben szívét még mindig markolta a kéz, hirtelen állt belé egy karó. Pontosan a szíve helyére és súrolta az érkező férfi kezét.

Jeges kacaj jött a háttérből, a férfi pedig csak esett, míg el nem terült a padlón és rohadni nem kezdett teste. – Nathanael, ez az érkezés… megérintette a kis barátunk szívét – sétált ki a szoba árnyékából egy fekete hajú férfi és az ő kék szemei is ragyogtak a testében lévő gonoszságtól.

- A tiéd is, barátom! Ugyanakkor szórakoztam volna még egy ideig ezzel a semmirevaló vámpírral. A szíve oly’ hevesen dobogott és a félelmet minden dobbanás tükrözte. Túl hamar érkeztél és lőtted bele a verbénás karót, Dimitar! – csóválta a fejét a Nathanael-nek nevezett férfi röhejes mosollyal ajka szélén. – Elijah szerint jobb lesz, ha rögtön munkához látunk. És érzed ezt az illatot? – szagolt bele a levegőbe.

- Erre a rothadó, ribanc illatra gondolsz? – ismételte meg Dimitar a barátja tetteit. – Katerina itt van. De ami engem illet, drága barátom… ő a múlté! Törődjünk a jelenünkkel! – telepedett le a kanapén, arrébb rúgva az előtte heverő holtestet. Nagyot sóhajtva fordult Nathanael-hez. – Kiket is keresünk? – terpeszkedett szét és nézett ki a csillagos égre.

Az álló férfi pedig odaállt az ablak mellé és onnan szólalt meg. – Egyrészről: Jeremy Gilbertet! – adott választ fél mosollyal Nathanael. – Elijah szerint ki kell tanítanunk, mert olyan idők jönnek, amikben nem vagyunk biztonságban mi sem! Ha valamelyikünk elbukik, legyen helyette kárpótlás – vont vállat. Dimitar is csak bólogatott és végül kérdőn nézett Nathanael-re. – A másik pedig… a Hasonmás! Figyelnünk kell rá, míg Elijah ide nem ér! Utána pedig nekünk vele nincs dolgunk. Ő teljes mértékben Elijah hatásköre.

- És te, Nathanael? Mit fogsz csinálni Katerinával? – döntötte hátra a fejét Dimitar és behunyt szemekkel mosolygott.

A kérdezett férfi csak vigyorgott. – Szórakozom egyet. Ahogy ő tette több évszázaddal ezelőtt. Utána pedig… hagyom futni, mint mindig. Engem nem az a céda érdekel. Bizonyos vagyok benne, hogy érdekesebb, figyelemre méltóbb nők vannak ebben a városban. És ha így van, akkor…

- Mindketten remekül fogunk szórakozni ittlétünk ideje alatt! – nevetett fel Dimitar és a mellette lévő párnára csapott. – De tudod, mit érzek? Hogy Elijah, akárhogyan is küzd… ezt a meccset elbukja. Nem tudja majd megvédeni a hasonmást...