A Saltzman lakás már napok óta üresen állt, hiszen Alaric távollétében senki nem járt ott, Rick pedig a Gilbert házban időzött, bár nem egyszer látta volna jobb megoldásnak a hazaköltözést. Hiszen Jenna és Isobel vele egy házban… több volt, mint nehéz. Elviselni a pillantásokat, amikkel egymást méregették, és ha titkolták is ellenszenvüket, ez mindenkinek látszódott.
Rick most visszatért ide, egyenesen a Grillből és nem egyedül. Hozta magával Isobelt is, hogy legalább egy napig ne kelljen a halott lánya otthonában lennie. Levenni a terhet pár órára a válláról.
Kinyitotta a nő előtt az ajtót, mire az megtorpant és Rickre nézett, egy halvány mosollyal, mire a férfi észbe kapott. – Akkor most… oda az udvariasság – lépett be zavartan a lakásba és Isobel felé fordult. – Gyere be – integetett neki, mire a nő átlépte a küszöböt és körbemérte a lakást. Sosem járt még a férje Mystic Fallsi otthonában és le is döbbent, hogy az a férfi, akit annyira szeret, milyen… rendetlen. Talán ez okozta a férfi zavartságát is.
- Igazán… szép lakás – mosolyodott el tiszta szívből és figyelte, hogy Rick becsukja mögötte az ajtót.
Az ablakokon bevilágítottak az utca lámpái, a csillagok és a hold fénye is. Alaric kedvesen tette fel halott felesége kabátját a fogasra, majd kedvesen megérintette Isobel hátát és a nappali felé terelte.
- Foglalj csak helyet – bökött a kanapé felé. – Addig én hozok valamit inni. Sajnos vérrel nem szolgálhatok – vont vállat és megállt az italospult mellett. – Van itt néhány üveg igazán… felejtésre való ital. Melyikből önthetek? – mutogatott egyik üvegről a másikra és várta a választ, de Isobel csak nézett ki az ablakon, mintha látna valamit, de nem történt semmi.
Majd pár pillanattal később Alaricra kapta a tekintetét. – Megmaradok a vámpírok másodlagos italánál – utalt a whiskyre és odasétált Rick mellé, hogy átvegye tőle a poharat. – Sajnálom, ami Jennával és veled történt – mondta félig kedvesen, félig utálkozva, így Ricknek nehezére esett megérteni, mennyire is őszinte ez a sajnálat.
- Ennek így kellett lennie. Mert egy szerelem nélküli kapcsolat sosem lehet boldog, talán csak felszínesen. Magam sem tudom, mit éreztem, talán szerelem volt még a legelején, de mióta… mióta te visszajöttél, nem is tudom, mi zajlik bennem. Szerelem nélkül nem élet az élet. Olyan, mintha csak feküdnél, néznél fel az égre, de sosem látsz szivárványt, ami valami jóval és reménytelivel ajándékozna meg pár másodpercre. Nekem kell a szivárvány! – jelentette ki eltökélten és leült Isobel mellé a kanapéra, majd a fél ajka mosolyra húzódott és előrehajolva, a lábaiba támaszkodva, itallal a kezében meredt Isobel fekete szemeibe.
Isobel pedig csak hallgatta a férfi álmait, mire is vágyik, és mi kell neki. Talán soha nem reménykedett abban, hogy az, ami kettejük között élt, újra felébredjen. Mert benne élt, évek óta és egy pillanatra sem múlt el, de Alaric érzéseiben nem volt biztos.
Pontosan addig a pillanatig, amíg a férfi kezei nem kúsztak a nő szabad kezére. – Évekig vártam és tudni akartam, mi lett veled. És meggyőztem magam arról, hogy halott vagy, az a nő, akit minden szabad érzelmemmel szerettem, meghalt. És nem jön vissza – mosolyodott el keserűen és megszorította Isobel kezét. – Tévedtem – suttogta és letette az italát az asztalra.
Isobel csak figyelte e tettét, de nem értette. Viszont mikor a férfi ajkai megtalálták a saját száját, már tudta. Ennek nem lehetett vége évekkel ezelőtt. Ennek most kell elkezdődnie újra… viszonozta a csókot és pár pillanattal később kiesett a kezéből a pohár, kiömlött belőle az utolsó csepp folyadék is és beszínezte a fehér szőnyeg anyagát, de mit sem törődött ezzel az összefonódott páros. Mert végre azt tették, azokat az érzéseket engedték felszínre, amik a szívüket nyomták. A színtiszta, fájdalmas, viszonzott szerelmet…
A férfi kezei elindultak a nő mellkasán és Isobelnek sem kellett több, hogy a szunnyadó oroszlán, aki ezekre az érintésekre vágyott, életre keljen…
*-*
Fájdalmas sikoly törte meg a Salvatore birtok állandó csendjét. A hang egy lány száját hagyta el és egyenesen Damon szobájából hallatszott ki. Megrezdült a por, ahogy e sikoly bejárta a régi panzió falait, de hamarosan abbamaradt. Pontosan abban a percben, mikor Damon kirántotta fogait a lány nyakából, a „vacsorája” végén.
A kezeiben tartotta a lány rémült arcát, hiszen ezen alkalommal nem igézte meg. A szájáról csöpögött a vér, le a padlóra, miközben csak Serena szemeit figyelte, elégedett vigyorral. Gondolkodás nélkül készült kitörni a lány nyakát, élvezettel és kegyetlenséggel, de habozott.
Végigmérte a lány alakját, majd visszatért a kisírt szemekhez és félrebillentett fejjel mérte végig. – Hm… - sóhajtott nagyot és letörölte a vért saját szájáról. – Itt az ideje arra a sorsra jutnod, mint az elődeidnek – biggyesztette le ajkait, tettetett bűnbánással és már mozdította a kezeit, hogy egy ügyes mozdulattal kitörje Serena nyakát, de megcsörrent a telefon, mire odakapta a fejét. Dühödt pillantással vonta fel a szemöldökét és a földre lökte a könnyeit pazarló Serenát, majd megigazítva gallérját, kivette kabátzsebéből a telefont. Durván el akarta küldeni hívóját a fenébe, vagy ne adj isten, megkeresni, megölni, de az, akit jelzett a telefon, már régen holtan hevert valahol. Elena neve díszelgett a telefon kijelzőjén, ő hívta és mosolygó képe ott feszengett a neve mellett.
Damon hevesebben kezdett lélegezni és mindenhová nézett, csak a telefonra nem. Le, Serenára, fel a mennyezetre, de a telefont nem akarta látni. Hiszen lehetetlen… ahogy minden, az elmúlt napokban…
Akaratlanul nyomta meg a zöld gombot és a füléhez emelte. – Ki az? - kérdezte gyanakodva és csak felfelé húzódott a szemöldöke. De nem szólalt meg senki. – Ki szórakozik velem? – suttogta elgyötörten, és hogy fájdalmát valamivel porrá zúzza, a földhöz vágta mobilját olyan erővel, hogy a kis készülék millió darabja szállt a levegőben, mindenfelé.
Ki szórakozhat vele ezzel? Elena… az ő Elenája halott és valaki… valaki nem engedi, hogy beletörődjön ebbe… és ezzel csak azt érik el nála, hogy öljön, kegyetlen legyen, és ne ismerjen határokat.
Serena felé fordult és ordítani kezdett. – Takarodj innen és soha ne gyere vissza!!! – kiabálta, de még előtte elkapta a lány kezét és maga felé fordította. – Nem emlékszel a mai estére! Nem tudsz se rólam, se a testvéremről, se senkiről, aki vámpír! És most húzz el innen! – intett az ajtó felé és ugyanúgy ellökte a lányt, mint először, annyi kivétellel, hogy a lány most nem esett el, csak nézett pár másodpercig és utána – ahogy mondták neki – kirohant és elhagyta a birtokot.
Damon pedig csak megragadta a whiskys üveget és öntötte a szájába, nyelte, míg ki nem ürült az üveg. Nem akart gondolni semmire. Erre a rejtélyes valakire, aki szórakozik vele… rá pedig végképp nem… de érezte az őrület leghalványabb jelét. Valaki azt akarja, hogy megbolonduljon? De miért? Nem fizetett már eleget, mikor Elenát elvették tőle? Már a józan eszét is akarják?
Az ágyra dőlt és elengedte az üveget. Hanyatt fordult és csak nézte a mennyezetet, miközben kibújt minden ruhadarabból, csak az alsója maradt rajta.
A meleg takarója alá bújt és behunyta a szemeit. Álmot akart, ami elnyomja, és nem érez majd semmit, de valahogy csak félig sikerült ez az elképzelése. A behunyt szemein keresztül is érzékelt valamit. Valami közeli érzést. Vagy inkább… közelítőt, ami Elena illatát hozta, Elena lépteit… talán az az árny tért vissza, ami sokáig itt „ólálkodott”, miután szerelme meghalt? Igen, ez nem lehet más… ez a jelenség, ami oly’ sokáig valamiféle reménysugarat adott neki, néhány hónappal ezelőtt teljesen megszűnt, mikor az első lány felbukkant itt, abban a szobában, abban az ágyban…
Nem nyitotta ki szemeit, csak türelmesen várt, mikor érinti meg arcát a jól ismert érzés, ami kísértetiesen emlékeztetett Elenáéra.
Majd így történt. Valaki odaült mellé, a sötétség ködbe burkolta az arcát, de kezei rögtön a férfi arcára siklottak és akármennyire is sötét volt, Damon érezte a mosolyt az arcon, még ha nem is látta. – Elena… - suttogta már majdnem teljesen az álomban, majd meg akarta érinteni azt a valakit, de későn… eltűnt, de az illat még körözött a szobában…
*-*
Elijah megállt a fiatal Jeremyvel szemben és szemei még mindig végtelen nyugalmat tükröztek. – Ostobaságot kérsz tőlem. Ne kérd, hogy a legnagyobb árulómat hozzam vissza! – kezdett el szikrázni a szeme és a fogai is egyre jobban egymáshoz értek.
Jeremy ravasz mosolya pedig nem múlt el. – Ha nem teszed meg, akkor kereshetsz mást a rám kiszabott feladatra. Valamit valamiért és én Rose Marie-t AKAROM az életben tudni! – kezdett el követelőzni és keresztbe fonta a karjait. – Áll az alku vagy nem? – kérdezte, de a lelke mélyén remélte, hogy azt fogja mondani, amire ő vágyik.
- Rose nem olyan jó, mint ahogyan te képzeled, Jeremy. Ismerem őt már évszázadok óta, és ha nem kap meg valamit, akkor ellened szegül. Őt akarod? Biztos vagy te ebben? – kérdezte és hallatszódott a hangsúlyon, hogy a válasz neki elég lesz, nem fog tovább szavakat pazarolni.
Jeremy pedig lenézett a padlóra és újra átgondolta. Eszébe jutott a nő vörös haja, amin csillogtak a lámpafények, a barna, igéző szemek, a tökéletes alakja. És az eltökéltség.
Elijah felé fordult ismét. – Igen! Biztos vagyok benne! – suttogta, némileg rekedten. – Hozd vissza őt! És akkor megteszem, amit kérsz tőlem! – hajtotta le a fejét. Egy nő miatt… ezt vállalja, pedig nem is ismeri… és csak vonzalom, nem több… még…
Az ősvámpír bólintott. – Tartani fogom az ígéretemet. De előtte kitanítalak téged. Utána pedig, ha nem emészt fel a feladat súlya, megkapod a vörös vadmacskádat – bólintott beletörődötten és az ablak felé fordult. A szél fúvásával egyidejűleg távozott…
Hetekkel később:
Az idő múlása sok összeforratlan sebet begyógyított. Engedtek felejteni az emlékek és Isobel sem ragaszkodott már annyira a fájdalomhoz, mikor elengedte és a helyét átvette a sok mosoly, nevetés és a szerelem, amit Alaric iránt érzett, és aki ugyanezt visszasugározta felé. Könnyebb volt a levegővétel, a felkelés és a lefekvés úgy, hogy már nemcsak a gyötrő fájdalom sugárzott mindenhonnan, de legfőképpen a fejében nem. Továbblépett… és hosszú évek óta végre boldogságot talált…
Ugyanakkor… ha valaki kap valamit, egy másik veszít valamiből. Carmen hetek óta csak az ablakból figyelte a napfelkeltét és a hold eltűnését és a remény, amit Johnba vetett, percről percre fogyott. A bizalma is, pedig ha valaki kiérdemelte, hát az a hasonmás apja volt. Csak várt, hogy talán egyszer visszakapja ezt a kis időt, de a legjobban nem a bezártság fájt neki. Hanem apja öntelt képe, ahogy látta szemeiben, mikor a saját lányára nézett… hogy mennyire is élvezi ezt Elijah. Hogy a lánya nem más neki, mint egy kis szobaállat, akit kedve szerint ugráltathat. És Carmennek egy pillanatért érte meg mindez… látni AKARTA, hogy apja meghal hamarosan… annál a telihold fényénél… látni akarja, hogy vérfarkasok marcalják szét testét, közben kínkeserves hangját hallhatná és végül a kínok között kilehelné a lelkét. A legősibb vámpír halott lenne. És átvehetné helyét, mint Elijah lánya és a legidősebb vámpír lenne. Nem kellene neki segítség, mint az apjának… neki nem kell két „rabszolga”, akik mindent megtesznek helyette… Ő egyedül kezdene hozzá mindenhez és parancsolna saját fajának.
És miközben ő ezt tervezte hetek óta, Elijah és Nathanael mindent elkövetett annak érdekében, hogy ez a telihold ne következhessen be. Csupán két hét választotta el őket a nagy naptól, és ahogy fogyott az idő, nem találtak kulcsot, amivel ezt tönkretehetnék. A saját fajuk ki fog halni aznap este… ők ezt hitték. Fogalmuk sem volt Carmen tervéről, mit is akarhat. Közben pedig Jeremyvel is foglalatoskodtak, ami nehezebbé tette a szervezkedésüket, hiszen a fiú hiába működött együtt velük, hiába akarta visszahozni Rose-t, a teste nem akarta befogadni a képességeket, amikkel egy ősvámpír rendelkezhet. Dimitar hátra maradt ereje nem találta megfelelő erősségűnek a fiút, ami nagyon megnehezítette az ősvámpírok dolgát. De bebizonyosodtak róla, hogy csak idő kell, még egy kevéske és akkor Jeremy pártatlansága jó és rossz között még nagyon jól jöhet.
És mindeközben ott volt még Damon is és a sok rejtélyes üzenet, amik mindig feladó nélkül érkeztek és rejtélyesen csengett minden szöveg. Így ő nem tudott felejteni, csak emésztette mindaz, hogy miközben más már régen túljutott ezen, ő csak most érkezett meg. Hiába ölt, hiába ivott embervért, nem múlt el semmi… ellenkezőleg… csak közeledett az őrülethez, ahonnan nem lesz visszaút…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése