Az erdő ágai remegtek a hűs, késő téli széltől. A madarak léte mintha megszűnt volna, csak egy árva szajkó repült fel-alá, szárnycsapásainak hangja pedig a szellő durva dallamába olvadt.
De a vámpíroknak mit sem jelentett ez a hideg… nem fáztak, Damon pedig főleg nem. Maga sem tudta, mi vonzotta most ide, viszont kötelességének érezte azt, hogy idejöjjön. Egy hívó hang szólította ide, talán pont azé a kis madárkáé, aki időközben már el is tűnt.
A fekete hajú férfi szétnézett, mintha keresne valamit, de nem látott semmi újdonságot, ami eddig ne lett volna ott.
Aztán… egy pillanatban léptek zaját hallotta. Valaki van itt rajta kívül is. Egy illat csapta meg az arcát, ami borzasztóan hasonlított valakiére, de a téboly és az őrület, ami most is ott játszott a fejében, nem engedte, hogy felismerje.
Viszont mikor megfordult és meglátta Katherine mogyoróbarna tekintetét, megforgatta a szemeit. – Pont te… - motyogta összeszorított szemekkel, miközben az égre meredt. Nagyot sóhajtott és úgy nézett vissza a nőre. Valami változott rajta… a szeme, az egész lénye teljesen más volt, mint általában. – Követsz engem? – kérdezte végül, mikor megállt a nő előtt és várta a választ türelmetlenül.
A nő lenézett a talajra, majd kihívó pillantással visszatekintett Damonre. – Nem. Te követsz engem már hónapok óta – jelent meg egy gúnyos mosoly az arcán és ezzel röhögést váltott ki a férfiból.
- Úgy látom, eltévedtél egy másik dimenzióban, Katherine! – vigyorgott továbbra is, de a következő pillanatban újra komollyá vált az arca és félrebillentett fejjel mérte végig a vele szemben álló félt. – Megváltoztál. Történt valami az elmúlt hetekben, ami ennyire… kibillentett az egyensúlyodból? – kérdezte gunyorosan, majd végighúzta ujját a nő nyakán és az ütőerén, amennyire ruhája engedte, majd visszafelé is. Annyira azt akarta hinni, hogy Elena áll vele szemben… megzavarta a hasonlóság.
- Aki itt változott, az te vagy – ütötte el a férfi kezét magáról és nyelt egyet. – Reggel van, nincs az ágyadban reggelire való? – hajolt a férfi arcához hátborzongatóan közel és elmosolyodott. – Kár – mondta és kacagni kezdett. – Szegény Salvatore hamarosan beleőrül valamibe, ami már nem is létezik – kacagott tovább behunyt szemekkel és a gonoszság csak ekkor csillant meg hangjában.
Damon kapkodni kezdte a levegőt ezekre. – De… Ő létezik! Tudom, hogy létezik! A lelke még itt van mellettem… Elena itt van a szívemben és sosem fog meghalni… - beszélt folyamatosan össze-vissza. – Szeretem őt, még mindig… pedig hagyta, hogy megöljék, nem menekült… szeretem, miközben gyűlölöm ezért… de a szerelem nagyobb… - nézett Katherine tekintetébe zavartan, de nem az tette zavarttá, hogy pont ennek a nőnek tárulkozik ki, hanem mert a fejében már megint beszéltek.
De mire folytathatta volna, a nő arcán emberség suhant át, ami meglepte Damont. Ez a nő… ez nem lehet Katherine… olyan más, még ha a gonoszság ott is van benne… - Szeretem Elenát – jelentette ki még egyszer, mire a nő maga elé meredt, majd a férfi szemeibe már könnyes tekintettel nézett.
- De ő halott – mondta és hátat fordított. És mire Damon akármit is felfoghatott volna, lassan sétálva, de elment… eltűnt a férfi szemei elől…
- Katherine? – kérdezte néhány perc elteltével, de csak csóválta a fejét. Annyira más volt ez a Katherine, mint akit megismert… nem az az önző ribanc…
Csak sóhajtott egyet, mikor az emlékeket legyőzte és a Gilbert ház felé indult…
*-*
Mintha csak két kamasz költözött volna a Gilbert házba, a nevetések, a hangos kacajok ismét átjárták a helyiségeket, kirángatták a rémisztő némaságba burkolózó falakat.
Közeledett már a tavasz, a szerelem és a szerelmesek ideje, nem véletlenül döntött úgy Rick, hogy valamit megígér a szerelmének. Mert beszélhettek róla úgy, mintha létezne, de nem létezett. Köddé vált Isobel halálakor és nem változtatott rajta felesége vámpírrá válása.
A konyhába siettek mind ketten, mint két tini, nevetve. Az öltözéküket eléggé hiányosnak lehetett nevezni, hiszen Ricket csak egy farmer, míg Isobelt egy fekete ing takarta, semmi több.
A képességeinek köszönhetően Isobel ért előbb a konyhapulthoz és mosolyogva várta be kedvesét is, majd mikor Alaric is odaért, kuncogva a pultra ült. – Győztem. Mi a díjam? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, huncut mosollyal ajkain, mire Rick is hangosan elnevette magát és könnyed csókot lehelt Isobel ajkaira.
Aztán elszakadt tőle, ami a lehető legjobban meglepte a nőt és a zsebében kezdett kotorászni, kutatva valami után.
A nő csak várta és várta a folytatást, hiszen nem kicsit tetézték fel kíváncsiságát ezzel. Majd hamarosan azt hitte, hogy csak a képzelete játszik vele. Hiszen Rick zsebéből először egy nagyobb, vastagabb aranykarika került ki, majd jött egy kisebb, vékonyabb. – Rick… - kezdte el suttogva, majdnem tátott szájjal, hiszen mindenre számított… mindenre, csak erre nem. És ezek a gyűrűk… a KETTEJÜK jegygyűrűi voltak az első házasságukból. Rick nem vett újat, és talán ez okozta a varázsát. Hiszen annyi mindenen túlment már az a két kis karika… örök emlékké forrott a szemükben. – Hiszen mi már… házasok vagyunk… - suttogta, halvány mosollyal, még mindig a pillanat döbbenetével, mire Rick letette a pultra a karikákat, egymás mellé.
- Tudom, édesem. De az eskünk addig szólt, míg a halál el nem választ. Érted már, hol a probléma? – tette fel félig viccesen, félig komolyan a kérdést és nagy levegőt vett. – Isobel, újítsuk meg a fogadalmunkat! – nyögte ki végül és közelebb hajolt a szerelméhez, hogy tisztábban érthesse a választ.
És mintha pillangók keltek volna életre a nő gyomrában, ide-oda cikázva, hogy a következő pillanatban önfeledten elmosolyodjon, szinte már vigyorogjon és a férfi nyakába ugorjon. – Igen, igen, igen! – ismételte boldogan és az öröm mámorában. – Nagyon szeretném, nagyon-nagyon! – Mintha csak elfelejtette volna a szavakat, hiába próbálta formálni, végül feladta és csak egyetlen egy szó jött ki belőle, de az többet jelentett mindennél. – Szeretlek! – csókolta meg a férfit szenvedélyesen és lágyan, de mikor Alaric ugyanezt suttoghatta volna, az ajtó kinyílt és Damon kíváncsi tekintetével találkoztak mindketten.
- Már csak te hiányoztál ide – préselte ki magából a szavakat Rick, miközben más irányba nézett és elengedte Isobel derekát.
- Te is hiányoztál nekem – vonta fel a szemöldökét Damon. – Micsoda kis idill – nézett a párra és vigyorogni kezdett. – Tudjátok, a nászéjszakát az esküvő után szokás megtartani. Vagy… közben – vonta meg a vállát, mikor meglátta az aranykarikákat és csak szélesebben vigyorgott. – Lám-lám… a mi szerelmespárunk hamarosan ismét egybekel… - folytatta tovább, mire csak két szemet forgató tekintettel találkozott. Maga sem vette észre, mi keríti hatalmába, miféle gonosz, vagy ármány, de ez jött belőle. – Nekem is küldjétek a meghívót – emelte fel figyelmeztetésképpen a mutatóujját. – És ki fog összeadni titeket? Talán egy félbolond boszorkány? – vigyorgott szélesebben, de ekkor mintha arcul csapták volna saját szavai. – Boszorkány… a legerősebb boszorkány… - motyogta maga elé. Elena visszahozása érdekében mindenkit felkutatott, kivéve egyet. Talán a legerősebbet. Ő… ő vissza tudná hozni. És végre véget érne a téboly. – Victor… - motyogta maga elé, majd hirtelen Rickre és Isobelre nézett. – Ne haragudjatok – suttogta szinte már fátyolos szemekkel és hátat fordított a párosnak, hogy egy pillanat alatt távozzon. Victor Katherine boszorkánya… így hát neki tudnia kell, hol van… miért csak most jut eszébe, mikor reggel is megkérdezhette volna? Így kénytelen még egyszer megkeresni azt a ribancot… csak remélte, hogy ugyanolyan „normális” lesz, mint reggel…
- Mi ütött belé? Ki az a Victor? – fordult Alaric Isobel felé, miközben a nő lábai közé csúszott és sóhajtva átölelte a szerelme derekát.
- Fogalmam sincs. De remélem végre visszanyerte az ép eszét – suttogott lemondóan, miközben bámulta a becsukódott bejárati ajtót.
*-*
Carmen nagy levegőt vett és próbálkozott kijutni az ajtón, ahogyan minden reggel, minden délben és minden este. De csak egy erős káromkodás jelezte azt, hogy nem sikerült. – Légy átkozott, John! Ha becsaptál, megöllek! – sziszegte és fújtatni kezdte a levegőt csípőre tett kézzel. – Csak kerülj a karmaim közé és esküszöm, bebizonyítom, hogy velem nagy fába vágtad a fejszédet. Soha nem látod viszont a kicsi lányocskádat – mormolta az orra alatt egyre csak dühösebben és a konyhapult lapjára csapott iszonyatos erővel, amitől a falon függeszkedő konyhaszekrények is megremegtek.
És ebben a zajban csak a vámpírhallása segítségével hallhatta a hálószobájából érkező mobilzajt. - Már megint rezeg az a vacak! – szitkozódott és egy pillanat alatt ott termett, hogy az ismerős számot felvegye. – Timotei, mit akarsz megint? Azt hittem, mindent világosan megbeszéltünk. Két heted van még felkészülni. És utána csak… menj a szag után – rántotta meg a vállát. – Esetleg kérsz egy inget apám holmijai közül, hogy jobban rá tudj majd koncentrálni? – kérdezte lábdobogtatás közben és egyre jobban elveszítette a türelmét. – Megnémultál? Remélem, nem akarsz visszalépni a feladatod elől. Sok-sok évszázada belementél egy békébe egy mocskos ősvámpír unszolására. Most öld meg őt és ezzel törlessz! – telt meg a hangja buzdítással, de a telefont ekkor lerakták.
Carmen maga elé emelte és eltátotta a száját. – Napról napra bolondabb leszel, te szőrös dög! – suttogta és az ágyra dobta a készüléket, majd visszaindult a nappali irányába.
És közben nem is sejtette, hogy a vonal végén nem Timotei állt. Vagyis… a készüléket nem ő fogta. Ő csak állt és várta a rettegett „ellensége” reakcióját.
- Hallhattad. És most már tudod, mi Carmen célja – tette zsebre a telefont Timotei és még mindig a ledermedt Elijah-ra nézett. – A lányod a halálodat kívánja – folytatta és nem kegyelmezett a szavaival. – És rám bízta a feladatot, hogy tegyem majd meg. A telihold fényénél – vett nagy levegőt, de semmi gúny nem égett a hangjában. – Sajnálom, barátom. Az ígéret az ígéret. Nem szeghetem meg – hajtotta le a fejét komoly bűnbánással és nagyot nyelt. – Azért mondtam el ezt, hogy felkészülhess. Ha el akarsz menni, elmehess majd innen.
De Elijah csak csóválta a fejét és a sok évszázada mindig száraz szemében felcsillant egy halvány könnycsepp. – Nem, Timotei. Nem menekülök. Hiszen… a halál… lehet, hogy nem rám vár – húzta fel ravaszul szemöldökét és elmosolyodott. – A lányom már így is meghalt. Az árnyéka régi valójának és semmit nem veszítenék vele. Azon az estén… kiengedem. És amelyikünket megtalálsz… annak VÉGE lesz! Egy vér csörgedezik az ereinkben… itt az ideje egyikünknek elpusztulnia…
*-*
Damon Katherine búvóhelyére érkezett lassan és berontott az ajtón, miközben csak körözött a szeme a helyiségeken. Felrémlett előtte, hogy mikor először járt ott, Jeremyt kereste. És azóta mennyi minden történt már. Mennyi jó és mennyi… kínkeserves gyötrődés.
- Mi a fenét akarsz itt, Damon? – jelent meg a lépcső tetején Katherine még hálóköntösben és látszott rajta, hogy nemrég kelhetett fel, vagy éppen Damon keltette.
A férfi gyanúsan végigmérte és vigyorogni kezdett. – Micsoda meglepetés… reggeli után visszafeküdtél? Ez nem rád vall – harapott az ajkaiba és csóválni kezdte a fejét, miközben Katherine már előtte állt. – Csak vigyázz, nehogy… a sok pihenéstől vesszen oda a szépséged – tette keresztbe a karjait.
Katherine csak értetlenül pislogott, de nem törődött most a férfival. Azt hitte, csak részeg. – Mi keresnivalód van itt? – lépett hátrébb tőle és nagy levegőt vett.
- Kellene a boszid. Vagyis Victor vagy ki – húzta végig ujját a poros szekrényen. – Vegyél már fel ide valakit, aki egyben takarítónő és vacsora is – nézett az ujjára undorodva és ismét a nőt vizslatta. – Hogy hívhatom őt?
Katherine megrántotta a vállát. – Állj az erdő közepébe és ordítsd a nevét – mondta és megforgatta a szemeit. – Amilyen kedves voltál vele, biztosan hallgat rá – gúnyolódott és egy papírt vett elő, majd villámgyorsan firkálni kezdett valamit.
Damon csak figyelte, miközben ismét szétnézett a helyiségen és behunyt szemmel sóhajtott fel, mikor megérzett egy kezet a kezén. Katherine a kezébe nyomta a papírt. – Mi ez?
- Vajon mi? Tudod, van egy olyan elektromos ketyere a zsebedben, amin számok vannak. Ha ezeket – mutatott a papírra. – beütöd rajta, eléred a célodat. Világos volt? – forgatta tovább a szemeit és ravaszul elvigyorodott. Hiszen pontosan tudta, milyen Victor.
- Kösz – bökte ki Damon szünet után és zsebre vágta a fecnit, de a távozás előtt még Katherine felé fordult. – Reggel valamiért sokkal normálisabb voltál. A délelőtt rohaszt meg ennyire? – kérdezte és megállt a keze a kilincsen.
A nő hangosan felnevetett. – Látom, sokat ihattál. Én ma még nem hagytam el ezt a házat! Mint láthatod, most keltem – törölte meg fáradt szemeit és a haját is megigazgatta. – Szóval sokat ihattál már reggel – vonta meg a vállát és visszaindult a lépcsőn.
- Ha nem te, akkor… ki? – kérdezte Damon kételkedve. – Akinek itt problémája van, az te vagy. Hiszen már csak te vagy – szomorodott el a hangja. – Már csak te vagy életben…
- Lehet, Damon! De akkor sem jártam ma még sehol! Itt voltam, és ha nem jössz, aludtam volna még pár órát! Érhető volt, vagy ragozzam még neked? – kérdezte ironikusan, majd nevetni kezdett. – Te tényleg megőrültél…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése