Isobel letelepedett Katherine ágya végében és mintha könnycsepp csillant volna fel a szemében, ahogy a verejtékező nő homlokát törölgette. Hirtelen átjárta a sajnálat és a szánalom, amit érzett Katherine iránt. – Mit műveltél? Ki tette ezt veled? – suttogta csendesen, mire Katherine kinyitotta fáradt szemeit.
- Mindig gyűlöltem… a fájdalmat, mert… ötszáz éve nem érzem ezt az érzést… jó ember voltam, akit sszetört a szerelem és… belekeveredtem hasonmás mivoltom miatt egy „alkuba”… és ebből csak a halál tudott megmenteni… - nyelt nagyot és hangja egyre élettelenebbül csengett. – Átváltoztam és azóta nem érzek semmit… se szerelem, se fájdalom, se szenvedés…csak az örök élet, ami most… köddé vált, azt mondod? Akkor ITT AZ IDŐ! Ölj meg, szabadíts meg a fájdalomtól, ne engedj vergődni, verj belém karót, vagy bármit, ami megszabadít ettől! Könyörgöm! – kérlelte tovább és megragadta Isobel kezét, de látta a fekete szempárban, hogy hiába kéri ezt. – Tudod… amióta ismerlek, meg akarlak ölni, többször mentél át azon a bizonyos határon, amit én meg tudtam engedni egy csatlósnak.
Isobel pedig nagyot nyelt, majd pár pillanattal később egyik kezét Katherine háta alá csúsztatta. – Gyere velem a Gilbert házba! Ott megleszel. Jártál már ott, igaz? Vagyis… ez már mindegy… - jött rá Isobel.
A nő elgondolkodott. Úgy rémlett neki, hogy még nem, de semmiféleképpen nem tudott volna belépni oda. Egyrészt… John miatt, másrészt mivel Elena is élt még… de neki is rá kellett jönnie, hogy ez már mindegy. Bemehetne… HA akarna!
- Nem megyek! Nem akarom, hogy sajnáljanak, hogy… nevessenek, még ha meg is érdemelném – motyogta. – Hagyj itt és menj. És senkinek ne mondd ezt el… TŰNÉS!!! – nyögött fel fájdalmasan.
És Isobel tényleg úgy érezte, itt már nincs mit tennie. Nem tapasztalt még hasonlót, de látta, hogy Katherine egyre jobban gyengül, leépül és ennek… halál lesz a vége…
*-*
Timotei csak várt… egy hírre, egy mondatra, akármire, hogy végre telefonáljon. És megtörtént. Mert tudomására jutott valami, ami visszacsalhatja ide ismerősét. Csak hallgatóznia kellett, követnie Damont, hogy tudja, veszély közeledik, méghozzá az a veszély már Damon Salvatore-t is fenyegeti. Az az ostoba, hogy nem tudja visszatartani a fogát! Képes mindent elrontani azzal, hogy magára vonja egy vérfarkas figyelmét. De ez… nem enyhíti saját terhét, miszerint meg kell harapnia Elijaht. Csak bízott abban, hogy az ősvámpír kitalál valamit most, hogy tudja: a lánya a halálát akarja.
Aztán megragadta a mobilját és egy számot pötyögött be. Várt, hogy felvegye valaki és átadhassa neki a hasznos és aggasztó információt. És hamarosan meg is szólalt az a selymes hang. – Itt az ideje visszatérned, kicsi lány! Szükség lesz rád, minden jel arra utal!
Egy morranás, majd csak sípolás. Az illető letette a telefont. TImotei pedig nagyot sóhajtott…
Egy héttel később:
Felkelt a nap, egész Mystic Falls a fényeiben úszott, néhol ugyan felbukkant egy-egy rosszat akaró felhő, de gyorsan tovaszállt, mintha csak megijedt volna a napsugaraktól.
De Katherine nem lélegzett fel. Egy hete már, hogy valami történt vele és nem tudta, mi van rá ilyen hatással, de élni sem akart már. Többször megpróbálta már megfogalmazni magában, mi is várna még rá, de aztán mindig egy gondolattal zárultak le ezek az elmélkedések. Hogy valamit még MEG KELL TENNIE! Nem tudta, hogy mit, vagy hol, miképpen, de érezte, hogy vár még rá valami a halál előtt. Ha más nem, hogy megélje a holdtöltét, ami holnap estére ígérkezett.
Felállt az ágyból, verejték már nem bukkant fel bőre minden négyzetcentijén, majd a tükörhöz lépett és nézte nyúzott bőrét. – Üdv ismét az emberek között – mosolyodott el keserűen és megmosta, majd megtörölte arcát. – Már el is felejtettem, hogy ilyen szar érzés embernek lenni. Ilyen gyenge még talán akkor sem voltam – sóhajtott lemondóan, majd telefoncsipogást észlelt és meglepődött, mikor meglátta, hogy Isobel neve villog a kijelzőn. – Mondd csak, drága őrangyalom. Merre jársz? – kérdezte, bár már sokkal emberibben. A válasz viszont meglepte, hiszen Izi csak annyit mondott, hogy… két órán belül ismét ő lehet Alaric Saltzman törvényes felesége…
*-*
Isobel és Alaric nem akarta túlbonyolítani a szertartást. Néhány barát, ismerős, a kertben pár szék, utána egy kis összejövetel. Nem is vágytak többre, amit akartak, már megkapták. Egymást…
Egész nap nem is találkoztak, Isobel Elena szobájában állt a tükör előtt, egy elegáns, mégis egyszerű ruhában, hiszen nem tartotta szükségesnek a giccses, csipkés ruhát, uszállyal.
Majd nagyot sóhajtva nézett le lánya ágyára. – Édesem, remélem, hogy látsz minket! – suttogta egy könnycsepp kíséretében. – És nem bánod, hogy mi boldogok vagyunk – hajtotta le a fejét. – De akkor lennénk a legboldogabbak, ha te is velünk lennél ma – szomorodott el a hangja, de nem akarta, hogy PONT ma törjenek rá azok a gyötrő emlékképek, hogy a lánya teste holtan hever Damon karjaiban, ezért inkább megrázta a fejét és leült az ágy szélére, gondolkodni.
És Rick két szobával arrébb szintén készülődött, Damon társaságában, aki Rick szerint is megváltozott az egy hét alatt. Mintha még az arroganciáját is elásta volna, és felnőtt lett, nem csinált komolytalanságot, de ugyanakkor… ott égett a szemében valami: hogy fél valamitől, vagy valakitől. Talán a sorsától? Vagy valami mástól? Nem tudhatta senki, talán még ő maga sem ébredt rá, mitől retteg.
- Cimbora, legalább ma nevess már, a vámpírvadász haverod megnősül és elvesz egy vámpírt! – vigyorodott el elégedetten, és hátba veregette Damont, de az mintha észre sem vette volna, bámult továbbra is maga elé. Nem mondhatja el ma Isobelnek, sőt… talán egyáltalán nem is mondhatja el, hogy Elena él… mert ki tudja, visszajön-e, és ha úgy alakul, hogy nem, Isobel ne keseredjen el.
- Nem érné meg! – suttogta dühösen és a szemei szikrákat szórtak, de ahogy Alaricra nézett, rögtön megrázta a fejét. – Bocs, majd próbálkozom – vonta meg a vállát az ágyon ülve. – De nem is értelek titeket. Hagyjátok a flinces-flancos MENNYEGZŐT és térjetek rá a bulira, a piára és a dögös kislányokra – mosolyodott el egyre szélesebben. – Bocs, elfelejtettem, hogy nemsokára megint feleséged lesz. De nézni szabad, nem? Mindent a szemnek és semmit a kéznek. Nem irigyellek – állt fel nagyot sóhajtva és ezúttal ő veregette hátba Ricket. – Majd néha azért az asszony háta mögött kirúgunk a hámból, oké? – kacsintott suttogva, de Ricktől semmi jószívű pillantást nem kapott ezért.
- Damon, te részeg vagy, vagy csak rohadt tuskó ma reggel? – kérdezte komolyan és némi dühvel.
Damon pedig megköszörülte a torkát. – Egyik sem. Én csupán BAROMI elkeseredett vagyok – hajolt oda Rick elé és a szemei nem is árultak el semmit. - Később találkozunk – sétált ki lassan a szobából, le az udvarra.
Viszont a nappaliban egy nő jött vele szemben, akit legrémisztőbb álmaiban sem akart látni egy ideig. – Már megint találkozunk, Katherine? Elég volt a tánc a jelmezes buliban, nem? – forgatta ismét a szemeit és fel sem tűnt neki az, hogy a nő nem olyan, mint általában.
- Kösz, Salvatore, te is borzalmasan hiányoztál már a teremtődnek! – köszörülte meg a torkát félig vigyorogva. – Meglep talán, hogy itt látsz? Pedig Isobel olyan kedves barátnőm, muszáj végignéznem, hogy teszi tönkre magát. Mert férjhez menni… sorscsapás – fintorodott el, majd újra vigyor telepedett arcára és anélkül, hogy arrébb ment volna, elindult a kert felé, Damon vállának ütközve. – Bocs, drágám. Majd máskor figyelek – nevetett halkan.
- Átkozott ribanc! – sziszegte utána a férfi, de egy nagy sóhajjal lenyelte a dühét és a kert felé fordult. Végigfutott az agyán, hogy innen nézi végig az egészet, de rájött, hogy nem teheti. Rick számít rá, még ha az előbb ez nem is tűnt úgy…
*-*
Zene, székek, virágok, néhány barát és vendég... ez jellemezte a kertet, de mikor Isobel már ott állt Rick mellett és megfogta a kezét, elcsendesedett mindenki és mosolyogva, szemüket nem is vették le egymásról. Majd hallgatni kezdték egy férfi szónoklatát a házasságról és a kapcsolatokról, mi is köti össze őket majd ezek után. De a pár – mivel hallotta már egyszer ezt a szöveget – nem is figyelt most erre, csak egymás csillogó tekintetét figyelték és néhány susmutoló hangot, ami hangosabbra sikerült, mint azt gazdájuk tervezte, de ezt a lelki békét senki nem zavarhatta meg, a boldogságuk most határtalan volt, nem ismertek olyat, ami tönkretehetné, vagy elronthatná. Legalábbis ők azt hitték.
Mert ahogy meghallottak egy mondatot, miszerint: csak azok szólaljanak fel, akiknek van ellenvetésük az ellen, hogy ez a házasság létrejöjjön, adjon hangot neki, vagy fojtsa magába örökre, lélegzetvisszafojtva várták, mi is fog történni. Közbeavatkozik valaki, vagy folytatódhat a szertartás.
Pár másodperc eltelt, csak néma csönd és Isobel már fellélegzett, hogy hamarosan ismét feleségként csókolhatja meg Alaricot, de jött a hideg zuhany, egy ismerős hang ugyanis hangot adott megjelenésének.
- Nekem lenne egy-két szavam – szólalt meg az érkező teljesen közömbös hangon, mire mindenki odakapta a fejét, és Damon behunyta a szemét, hiszen… körbenézve ott látta maga mellett Katherine-t nem messze… de a lány, aki megérkezett, szintén úgy nézett ki, mint Katherine. És ez csak egyet jelentett.
- Elena…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése