Felkelt a nap, majd ismét lenyugodott. Az érzés, miszerint az az este más lesz, mint a többi, ott égett mindnyájukban. Talán csak nem tudták, mi az, amit éreznek, mitől félnek, mi elől menekülnének. A vérfarkasok az átváltozás elől, a vámpírok pedig az áltváltozott vérfarkasok elől. De hol lehetne búvóhely? Van olyan hely a világon, ahol nem találna rájuk egy vérszomjas fenevad? Hiszen a bestiák csak mennek a szag után és azt... nem lehet egyszerűen eldobni, levedleni...Viszont valaki egyáltalán nem érezte még a közeledő veszélyt, telihold ide, vagy oda...
Damon fel-le sétálgatott a Gilbert ház emeleti folyosóján, Jenna szobájának ajtaja előtt és közben kattogott az agya azon, mit is mondhatna Isobelnek. Hiszen a nő már több órája becsapta előtte az ajtót és hiába kérlelte, hogy nyissa ki, süket fülekre talált.
És ráébredt, hogy óriási hiba volt eltitkolni azt, hogy Elena életben van. Bánta már, ahogy azt is, hogy ott kellett lennie, látnia kellett Elena, az ő Elenája új énjét és a látványról szívesen lemondott volna. De mit tehetett volna hevesen dobogó szíve ellen? Szerette még mindig és ezen az az átkozott szörnyeteg, ami uralta a testét, nem változtathatott. Az a lány még mindig az övé volt, az ő szerelme és hiába mondta azt, amit... meg fog küzdeni, hogy visszakapja és szerethesse. És Elena viszonozza ezt, ahogyan régen.Azonban ez még várat magára.
Aztán erőt vett magán és megint az ajtóhoz lépett. - Isobel, kérlek, nyiss ajtót! Beszéljük meg! Ne mondd, hogy nincs mit ezen beszélni, mert esküszöm, hogy én magam töröm be az ajtót, méghozzá vigyorogva! - sziszegte és kopogott egyet, de semmi reakció. - Isobel... tudom, hogy csalódtál bennem, de nem ezt akartam! Látod, hogy mivé vált a lányod, láthattad! Tönkre tette a TI nagy napotokat és ezért vonsz felelősségre?! Csak kímélni akartalak, érts meg! - vert egyet az ajtófélfákba mindkét kezével. - Rendben van. Akkor feladom. Csinálj, amit akarsz. Őrülj bele, vagy akármi! Én nem magyarázkodom! - hagyta abba és rögtön el is indult, de nem a normál emberi tempóban, hanem a vámpírsebességével indult meg a Salvatore birtok felé.
*-*
Az erdei kis faház ismét megtelt élettel és egy felzaklatott ajtócsapódás rögtön véget vetett a békének. Elena ért "haza" és erre Timotei is felkapta a fejét. - Mi zaklatott fel? - állt oda elé és megfogta a két vállát, hogy a szemébe nézhessen a lány.
- Nem vagyok zaklatott. Csak... elintéztem, amit kellett. Victor megkötötte a varázslatot és némileg nehezemre esik búcsúzni az élettől és valakitől, de... ez van - rántott vállat és letörölte a könnyeit. - Csak reménykedem benne, hogy Damon rá fog ébredni, hogy szeretem. És ezen nem változtat semmi. Teljes szívemből szeretem és neki tudnia kell majd valamiről - vált rejtelmessé a tekintete és Timotei-re nézett. - Neked kell majd elmondanod neki! Tedd meg, kérlek! - fogta meg őse kezét és könyörgően nézett rá, majd észrevette, hogy a férfi már alig áll a lábán és testéről is patakokban folyik a verejték. - Közeledik a telihold - nézett ki az ablakon Elena kis ijedséggel. - Most... nem rejtőzöl el? Nem láncolod le magad? - lépett hátrébb és szinte azonnal visszakapta a táskáját, hiszen majdnem elfelejtette, hogy ma este nem lesz szerencsés Timotei közelében tartózkodnia.
- Menj el most! És ne aggódj... Damonnek el fogom mondani, ha neked nem nyílik rá alkalmad! - vonta fel a szemöldökét, majd remegő kezével a hajába túrt és hátat fordított Elenának.
És Elena úgy gondolta, hogy jobb lesz rögtön távoznia. A hold teljes felszíne pár óra múlva látszódni fog és akkor... elkezdődik...
*-*
Jeremy a Grill pultjánál ült és még ő sem tért magához attól, amit látott. A nővére, legalábbis akit annak tekintett, életben van. Nem halt meg, de közben mégis... egy bizonyos szinten megölték annak idején. Mert Elena lénye színtiszta gonoszságból állt már. Nem az az életvidám, jókedvű, mosolygós lány volt már, aki küzd az életért, a szerelemért.
Aztán egy kéz érintette a hátát, ami magához térítette. És mikor arra fordult, azt hitte leszédül a székről, de a poharat így is leejtette és a whisky - amit csak igézés árán tudott kicsikarni - az ölébe folyt. - Rose... életben vagy? Elijah állta a szavát? Nem szegte meg? - kérdezte sorjában, levegő nélkül. - Túl sok mára a meglepetésekből - hajtotta le a fejét, mire Rose megfogta az állát és maga felé fordította.
- Köszönöm, Jeremy! Hogy ezt kérted tőle. Mert még nem akartam meghalni. Azért jöttem, hogy itt tartsalak, de most legszívesebben azt mondanám, rohanj, szökj meg a végzeted elől, ne akar ősvámpírrá lenni... - csóválta a fejét.
- Elijah nem is keresett már napok óta. Talán történt valami és már nem kellek neki? - kérdezte érdeklődve a fiú és reménykedve nézett Rose-ra.
Rose viszont megvonta a vállát egy keserű fintorral arcán. - Nem tudom. Ha lemondott volna rólad, nem hozott volna vissza engem. Azt hittem, már beletörődtél a sorsodba, ami nem mesébe illő ugyan...
- Rose, nagyon rossz érzésem van... nem tudod, mi az oka? - állt fel a fiú és így lefolyt a whisky a nadrágján.
Rose pedig bólintott. - Telihold van... nem is akármilyen. Nem pont a Grill a legjobb hely ma estére - nyelt nagyot, aztán maga sem tudta, mi lelte, de magához ölelte a fiút és el sem engedte percekig. - Alig hiszem el, hogy valaki a saját jövőjét áldozta fel miattam! Nem hiszem el... - suttogta a vállába és behunyt szemmel örült annak, hogy ölelését viszonozzák...
*-*
A hold egész alakban ragyogott az égen, néhol hallani lehetett a farkasvonyításokat és a Salvatore birtok előtt állt megállt egy autó, Elenával a volán mellett, de még nem szállt ki. Egy dallam magával ragadta a rádióban és már könnyezett is, ahogy a ritkusok és a szavak elhatoltak a szívéig.
Együtt mindezen emlékekben
Mosolyod látom,
Minden dédelgetett emlékem.
Kedvesem, tudod, hogy szeretni foglak az idők végezetéig.
Minden emlékem
Közel tart téged,
Csendes pillanatokban
Elképzelem, hogy itt vagy.
Minden emlékem
Közel tart téged,
A csendes suttogások, csendes könnyek.
Majd mikor véget ért, gyorsan kikapcsolta és letörölte a könnyeit. A dal mindent elmondott, és mintha a saját fejével gondolkodtak volna. Aztán nagy levegőt vett és kinyitotta a kocsiajtót, hogy pár pillanaton belül már az ajtóban álljon és remegve emelje fel a kezét, kopogásra készen, de úgy döntött, ezúttal anélkül tessékeli be magát. Hiszen még a baj messze járt. Nem hallott odabentről semmit, még nincs itt az idő...
A nappaliban lelte meg azt, akit keresett. Damon behunyt szemekkel, whiskys pohárral a kezében feküdt a kanapén és látszólag ki akart kapcsolni, és menekülni minden elől, amit életnek vagy fájdalomnak neveztek.
Elena megállt az ajtóban és várt, hogy felé emelje a tekintetét, nézzen végig rajta és lássa, mi lett belőle és aztán bevallhasson mindent, amiért jött. Itt akart lenni vele az éjjel... még ha látnia is kell majd olyat, amit nem szeret. HA megtörténik...
- Mit akar itt anyuci szívének megkeserítője? - kérdezte Damon, anélkül, hogy felnézett volna és várta a választ, amire talán maga sem tudott volna helyesen válaszolni. Mert örült neki, hogy itt van, csak nem tudta, miért.
- Beszélnünk kellene! - sétált közelebb Elena és leült a kávézóasztalra, hogy rálátása nyíljon Damon egész testére. - Nem fogok bocsánatot kérni. Csak egy dolgot akarok, hogy tudd, hogy... - akadt benn a szó, mert hirtelen... mintha az idő is megállt volna, lelassult a légzése, ahogy Damoné is, megdermedtek, aztán hirtelen mégis felgyorsult minden. Az ablak tört és a földre vágódtak a törött üvegdarabok. A hold fénye bevilágított, körülötte a vastag piros gyűrű szinte égett és beszínezte ezzel az egész holdat. Vörösen fénylett már, ahogy a farkas szemei is vérben forogtak, dühösen csapódott a földre, akár egy macska, aki fáról pottyant le és vicsorogni kezdett, a hegyes fogai pedig ezüstként ragyogtak a fényben.
Nem maradt menekülési lehetőség. Damon meglepődött és hátrálni kezdett Elena felé, hogy testével védje őt . - Elena... szaladj, futás! - parancsolt rá szigorúan, de nem is volt már idő cselekvésre. Hiszen csak egy harapás kellett ahhoz, hogy Elena így vagy úgy, de meghaljon. - Menj már! - ordított hirtelen fel és az ő arca is változni kezdett, mintha ezzel hatással lehetne az előtte álló fenevadra.
Aztán minden másodpercek töredéke alatt történt... szabad szemmel szinte felfoghatatlanul következtek egymás után a jelenetek... további ordítás, morgás, egy vonyítás és egy fájdalmas kiáltás, aztán pedig... éles csapódás... Damon a földre került, bal karján egy jól látható sebbel. Az ing leszakadt a karjáról és behunyt szemekkel, erősen összeszorított ajkakkal feküdt ott, jobb tenyerét a sérülésre szorítva. - Elena... mi volt ez? Álmodom, igaz? Nem történt semmi, csak egy álom - nyögött fájdalmasan és kinyitotta a szemeit, hogy a sebre nézzen, de a sérülésnek nyoma sem volt már. - Fáj... eltűnt, de fáj... - próbált meg felállni, de Elena letérdelt mellé és visszanyomta a földre.
- Nem mozdulsz innen! Maradj a földön! - parancsolt rá ezúttal ő és megsimogatta a férfi arcát. - Hiányoztál - mondta ezúttal és Damon felfedezett a hangjában valamit. A régi lányt... akit szeretett. Mert aki fölé hajolt és aggódóan nézett rá... az az Ő Elenája volt...
*-*
Elijah a lakásában állt, és várt. Jól felkészült már a látogatóra és tudta, hogy lánya megszökött, hát valahol a közelben van, és pontosan látja, mi is történik apjával. Aztán maga is meglepődött, mikor a nyitott ablakon egy férfi alak mászott be és a teste még mindig verejtékben úszott, a szemei sárgán villogtak, de mégis emberi alakban volt.
- Nem megy... Elijah... nem vagyok képes átváltozni! - motyogta izzadtan, reményteli hangon, mire Elijah eldobta az italát és odalépett elé.
- Valóban? - vigyorodott el. - Nocsak... nocsak... a lányom nem számított mindenre? - nevetett fel és lenyomta a férfit a kanapéra. - Azt hiszem, van magyarázat - mondta mély hangon. - Valami rosszul sült el, nemdebár? - guggolt le Timotei elé és egy italt nyomott a kezébe. - Lazíts már, nem lehet olyan rossz - vicsorgott már ő maga is.
- Azt hiszem, tudom... nem gondoltam valamire. Hogy aki másnak vermet ás, maga esik bele... a Katherine-nek beadott szer meg volt bűvölve, vagy hogy is mondják ezt mai nyelven... visszaütött volna a rossz szándék? - fordult csapzott hajjal régi társa felé, aki értetlenül pislogott. - Katherine ember lett, én pedig... velem mi történik? Ugye... én nem veszítettem el a vérfarkas lényemet? - kérdezte kétségbeesetten, majd néma csend telepedett a szobára...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése